Orvosos, kapcsolatos, további életről döntő.

A négy San Francisco-i doki: a gazdag Bill, aki munkamániás lett, mióta a neje elvált tőle és Angliába költözött a lányaikkal, ahol újra férjhez ment. Stephanie, akit vonzó férj és két kisgyerek vár haza, de a nőnek túl sok idejét elveszi a munka, és a családra kevés idő jut. Wendy, aki évek óta várja, hogy szívsebész szeretője elváljon és rendesen együtt legyenek. A nőcsábász Tom, aki minden kötődéstől irtózik. Ők mennek Párizsba, hogy a terrorizmus miatt megnőtt orvosi feladatokról tanuljanak, és tanulmányozzák az európai protokollokat. Közben összemelegednek egymással, vagy egy-egy francia kollégával, és ez döntés elé állítja őket. Hogyan és kivel tovább? A végső döntést pedig Kaliforniában kell megadni, amikor a franciák jönnek az amerikai módszereket tanulmányozni.

Nem is tudom, miért reménykedtem abban, hogy kapok valamit az orvosi sorozatok hangulatából. Mégis csak 4 orvos a főszereplő, akik szakmai továbbképzésre mennek… Hát nem. Ahelyett, hogy orvosok lennének, orrvérzésig a szerelmi életükről olvashattam. Sorry, de most csalódtam.
Tulajdonképpen arról szólt az egész, ki kibe szeret bele, kivel kezd viszonyt, és mit dönt, hogyan folytassa tovább. Visszamenjen a családjához, maradjon az új partnerrel? Még csak kiélezett konfliktus sem volt egyik kapcsolatban. Kapunk négy szerelmi szálat, amelyeknek szinte az elejébe bele van kódolva a vége. Annyin lehetett csak látatlanba izgulni, hogy Wendy melyik doki mellett kötelezi el magát: Tom vagy Bill? Stephanie történetében volt talán egyedül némi kérdőjel, ott sokáig nem lehetett tudni, merre húzza a nőt a szíve. Igaz, ha jobban belegondolok, itt mindenki jó embernek van eladva, így azért lehetett sejteni, hogy mi lesz a végső döntés. Steel nem Ibsen, aki megírta Nórát, aki képes a maga érdekében a gyerekeit is hátrahagyni. Itt nincs ilyen megosztó lehetőség, és Stephanie férje álompasi alapanyag is, csak kicsit dolgozni kell a házasságukon.
Az csak egy dolog, hogy nekem hiányoztak az orvosi esetek. Tisztában voltam vele, hogy nem The Resident vagy New Amsterdam részt olvasok, de legalább egy-egy orvosi helyzet belefért volna. Ehelyett majdnem röhögőgörcsöt kaptam azon, amikor pl. Stephanie végigvezeti őket a kórházában, megmutatja a munkáját, és mindenki el van ájulva, milyen profi a nő a szakmájában. De mit csinál ténylegesen? Arról egy szó sincs. Nem oldanak meg egyetlen esetet, még csak az sincs láttatva, melyik osztályon járunk.
Az már másabb kérdés, hogy mennyire romantikus a regény. Ok, legyen négy szerelmi szál, +1 kezdemény egy francia mellékszereplő kapcsán. De akkor lenne szenvedélyes! Steel annyira szenvtelenül ír, hogy lángoló érzelmek helyett ténymegállapítások vannak. Nagyon hiányoztak az érzelmek.

Pedig a szereplőket szimpatikusra írta meg, és tele vannak csupa jó tulajdonsággal. Aki el is tévelyedik, itt helyesen fog dönteni és a végére mindenki felállhat a piedesztálra. A tévelyedés is csak azért kell, hogy legyen valami tényleges cselekmény is. Kicsit talán túl szépek és jók is ezek a szereplők, legfeljebb 1-1 tulajdonságuk van, ami megkülönbözteti őket és az sem kiemelkedő. Szinte össze lehet őket mosni egymással. Szépek, sikeresek, és boldogtalanok. De a végére ezt is leküzdik.

Tanulság sincs benne, de azon egy Steel-regényben nem lepődöm meg. Szórakoztatni akar.

Nem nekem írta ezt Steel. Most az a szórakoztató faktor sem volt meg.

Steel: Fordulópont - Mint női: 65% négy szereplő magánéleti keresztúton, szenvtelenül, de lélektani közelítéssel.

Szubjektíven: 40% leginkább untam, és a szereplők közül keveset tudtam csak megkedvelni.

• Marysol: Vanuatu bosszúja - krimi
• Gabo: Érkezés a sötétségbe - sci-fi
• Mogul: Expulzió - posztapokaliptikus
• General Press: A nevem: Halál - thriller
  • Képkockák - női thriller
• Libri: A remény útjain - történelmi romantikus
• Central: Míg Párizs aludt - történelmi
• Agave: Menekülj - thriller
• Atlantic Press: Gyilkosság a magyar követségen - krimi
• Könyvmolyképző: Ott rám találsz - YA
  • A vértükör - fantasy
  • Ez minden, amit tudok - kortárs, dráma

Március

1. Liu: Az istenekkel nem lehet végezni - sci-fi 4,5

2. Arden: A boszorkány éjszakája - fantasy 5

3. Kertész: Teleki Blanka - történelmi 5

4. Goss: Az alkimista lányának különös esete - gótikus horror 4

5. Wéber: Az osztály vesztese - gyerekkönyv 4

6. Haygood: A komornyik - dokumentumregény 1,5

    Cole: Ahol a százszorszépek nyílnak - női/psziché 3,5

7. Way: Feledés Hotel - képregény 3,5

    Thornton: A hódító felesége - történelmi 3,5

Kisebb-nagyobb küzdelmekkel ez a hét is lepergett.

Nagy személyiség árnyékában élő, saját útra lépő, háborús.

Thesszaloniké Nagy Sándor húga, pontosabban a féltestvére, apja sokadik és jelentéktelen feleségének a gyermeke. Míg Sándor a birodalmát építi és háborúzik, a lány kénytelen Pellában maradni és elviselni Olümpiász játszmáit, aki nem engedi harcolni tanulni, tiltja a nővérétől, és arra biztatja, bátorítsa a kormányzó fiát, Kasszandroszt, hogy azt higgye, van esélye a kezére. Héphaisztion a gyerekkori legjobb barát és szerető. Sándorral nagyon szoros a kapcsolata egész életében, ő egyedül volt képes megfékezni a hódító indulatait. Aki eljut arra a pontra, hogy álmodni kezd egy életről háború nélkül, a feleségével az oldalán és szabadulva Sándor álmaitól, heves természetétől. Drüpetisz, a sógornője, akit Héphaisztion választ feleségnek és kis ideig boldogok lehetnek. Az ármányos Rhóxané, aki eléri, hogy Sándor feleségül vegye a múltja ellenére. 4 ember, egy másik árnyékában életre-halálra.

Haragszom is, nem is. Mivel a címben az van, hogy A hódító felesége, az alcím pedig Regény Nagy Sándorról, mertem azt feltételezni, hogy Nagy Sándorról fogok olvasni. Ehelyett alig volt benne olyan jelenet, ami tényleg róla szólt volna. Ez inkább a Nagy Sándor körül élők története, nem az övé. (A feleségéé még annyira sem.)

A fenti 4 karakter történetét követhetjük végig. Ugyan Sándor tettei mindenkire hatással vannak, de egyedül csak Héphaisztion, aki Nagy Sándorra is hatással tud lenni. Nekik van a legtöbb közös jelenetük is. Ez inkább arról szólt, hogy miképpen próbálnak boldogulni ezek az emberek, ebben a korban. Nem Nagy Sándor portréját kapjuk, legfeljebb részeket belőle ilyen-olyan hozzátartozójának a szemszögéből. Mintha ő mindig kicsit árnyékban is lenne, vagy fel se tűnne, hogy azokat lássuk, akik mellékszereplői szoktak lenni az ő történetének. Ez a koncepció még tetszik is nekem, más tőle az egész hangulata, de akkor is kevés, amit Nagy Sándorból látunk.
Hiába lehetne érdekes így is, visszalyukadok oda, hogy a cím miatt megtévesztve érzem magam. Miért nem kapott valami találóbbat?

A nézőpont váltások érdekessé teszik, ha a szereplők nincsenek is eléggé elkülönítve. Nagyon más a hátterük, a világuk, mégis, mindenki ugyanúgy beszél és mondja el a történetét. Díjaztam volna némi különbséget, legalább azoknál, akik más kultúra gyermekei. Rhóxané a többiekhez képest még tanulatlan is, írni se tud, akkor miért nem látszik ez jobban a szövegein? Mondjuk egy olyan férfival szemben, akit Arisztotelész tanított.

Viszont, a karakterek el vannak kapva és emberiek lettek. Szépen felépítette Thornton, hogy mit jelent nekik Nagy Sándor, milyen érzelmek és indítékok vannak a tettei mögött. Az előhangban ígért utat nem írta meg: abban az volt, hogy miattuk vált Nagy Sándor Naggyá, és mennyi mindent tettek ezért ők is. De mégis mit? Ahogy már írtam, egyedül Héphaisztion cselekvő fél mellette. A húga otthon marad, mire csatlakozna hozzá, már Sándor halott. Nincs is felnőttként közös jelenetük. A felesége számára Sándor a mankó, ami megmenti az elfeledettségtől. Nem tesz a férfihoz ő semmit. A sógornő – mert a másik babiloni királylányt Sándor vesz el – meg csak politikai bábu a sakktáblán, aki nem rendelkezik magával. Érdekes a történetük, hozzáadódik a nagy képhez, de nagyon merész túlzás az, hogy miattuk lesz Nagy Sándor az, aki.

Játszmázós, ármányokkal teli történet ez, ami így szórakoztató is. Igaz, az időugrások miatt némi előismeret sem árt, mert éveket fog át az egész, de az egyes fejezetek csak egy-egy napot, legfeljebb rövid időszakot mutatnak be, és ugrunk is a következő jelentős eseménysorhoz.

Meg nem bántam, hogy olvastam. Jók a karakterrajzok, eredeti ötlet Nagy Sándor történetének mellékszereplőit főhőssé tenni, de azért nem teszem a Manfredi Nagy Sándor regényeim mellé a polcra.

Thornton: A hódító felesége - Mint történelmi: 65% az alapkoncepció érdekes, de nem rajzolja ki Nagy Sándor alakját.

Szubjektíven: 55% Thesszaloniké szála tetszett egyedül, kevés a történelem, a cím becsap.

Különös családos, világmentős, más dimenziós.

Az Akadémia tagjai visszatértek a jelenben, és a saját ügyeiket kezdik el intézni. Nem is sejtik, hogy végül minden egy történetnek a része lesz. Hegedű gyógyul, és robot pótanyjuk igyekszik visszaadni az életkedvét és a hitét önmagában. Elcsábítja egy felfedezőútra is, aminek a végén mindenkire meglepetés vár. Ötös zsoldosként tengeti a napjait, és most új megbízatást kap. Egy titkos létesítménybe kell bejutnia, de ehhez segítségre van szüksége. Allison szegődik mellé, akinek bár nem tökéletes a képessége, így is számolni kell vele – és legalább addig sem gondol arra, hogy esett szét a házassága. Astroboy és Diego az űrben keresi apjuk egyik létesítményét, míg Klaus drogért szellemeket idéz, de belekeveredik egy véres ügybe és menekülnie kell. Közben más erők mozgolódnak, és a Feledés Hotel megnyitja kapuit: ide tart mindenki, ha még nem is tudják.

A szerző ott folytatja, ahol korábban abbahagyta. Nem érzem úgy, hogy mást kínálna a sorozat, mint eddig. De az is simán benne van, hogy a Netflix sorozat egyre jobban bejön, míg a képregénnyel nem bírok zöld ágra vergődni. Jobban tetszik, ahogy a sorozat szálait alakítják, mint amilyen a képregény.

Ami leginkább zavar, az talán a képregény grafikája. Egyszerűen nem tetszik. Rondák az alakok, és ezt nem pótolja ki a szép hátterekkel, vagy a mozgás dinamikájával, káprázatos színekkel. Torznak tűnik és az én szememben ronda. A harmadik kötetre eljutottam odáig, hogy a karaktereket már megismerem, megvannak a jellegzetességeik, és tény, egyedi is lett a képregény. Ez ennek a látványvilága, határozottan. De akárhogy ragozom is, nekem egy képregényben fontos a rajzok szép volta is, és az Esernyő Akadémia nem egy szép képregény.

A szerkezete és maga a történet… összességében azt szerettem, ahogy a végére minden szál összeér, és elkezdjük átlátni, a családtagok különböző kalandjai hogyan vezetnek el ugyanahhoz a rejtélyhez, a Feledés Hotelhez. Ott megkapjuk a nagy összecsapást is, és megvan a szokásos nagy drámai pillanat is. Csak éppen, amíg erre a pontra eljutunk, én nem egyszer unatkoztam. Nem mindenkinek a külön útja lett érdekes, például Hegedűé unalmas.

A karakterek nem érzem, hogy bármiben is fejlődtek volna. Hiába éri őket több hatás, vagy tudnak meg többet a múltról, akkor is ugyanolyanok maradnak. Akiket kedvelek, mint Ötös, ez nem is zavar. Csak éppen azok a szereplők – Allison elsősorban –, akik nem szimpatikusak, így nem lesznek szerethetőbbek a számomra. Annyira tud idegesíteni, ahogy ugyanazokat a köröket futják újra és újra… Allison és a családja tipikusan az a szál, ahol nem látom, hova és miért tartunk. Csak irritál. Korábban is, most is.

A humorát azonban szeretem. Megvannak azok a szereplők, akiknek a jelenetei rendszeresen hozzák azt a pluszt, amin jókat tudok mosolyogni. Rendben, el lehet merengeni azon, mit is tartok bennük viccesnek, de az egész sorozatnak van egy különös volta. Ötös, Klaus – elsősorban náluk van meg ez. A sorozatban Diego is közelebb áll hozzám, és szeretem a jeleneteit – a képregényben ő viszont sokkal halványabb figura lett.

Maga a Feledés Hotel jó ötlet – ideális börtön, és nem is nagyon kattogok olyasmin, hogy mi jut róla eszembe. Superman és a Zóna volt hasonló, de azért annyira más, hogy ne az ugorjon be róla elsőre. Kár is, hogy nem volt ott több jelenet.

Továbbra sem ez a kedvenc képregényem, és a Netflix sorozatot is jobban szeretem, mint az eredeti alapanyagot, de a fanyalgásom ellenére azért elvagyok vele.

Way: Feledés Hotel – Mint képregény: 65% a sorozat hagyományait továbbviszi, a végére a szálak jól összeérnek.

Szubjektíven: 55% a rajzaival továbbra sem vagyok kibékülve, és a történet sem kedvencem.

Vászja a nővére tornyába vonul vissza, és pontosan tudják, hogy ez csak ideiglenes menedék. A lányért el fog jönni a tömeg, akik boszorkánynak bélyegzik. Konsztantin a lányt akarja, rá is uszítja a városiakat. A lány féltve a nővérét és a gyerekeit, kimegy – a lovát megölik, őt magát máglyára küldik.

Elmenekül, és a medve egy biztos útra tereli: alkut kötött az ikrével. Szabad lehet, és Morozko kerül csapdába, de a lány biztonságban lesz. Az úton Vászja egy tisztásra és egy kunyhóra talál. Itt él a nagyanyja szelleme, itt élt az anyja. Meg is egyezik a nagyanyjával, hogy majd visszatér ide és tanul tőle. De most mennie kell.

Morozko után indul az úton, egy paripa vezeti – a kötelékek összekötnek, és ő Morozko lovának a testvére. A télkirály egy múltbeli emlékben uralkodik, ahol még ismerték és istenítették az emberek, ahol áldoztak neki. Vászja magával és el is csábítja, a kettejük köteléke hozza vissza az emlékeit. Visszaindulnak megmenteni az embereket. Morozko annak ellenére megy, hogy az emberek világában most tavasz van, és ő gyenge.

A medvét legyőzik, Konsztantin meghal, Morozko visszavonul a télbe. Hívja a lányt is, de neki még az emberekkel van dolga. A tatárok az oroszok ellen törnek. Vászja tudja, csak akkor nyerhet ellenük, ha összefog az emberi és a másvilági oldal. Elsőnek a medvével köt szövetséget, akit elenged, de cserébe szolgálnia kell a lányt. Majd a tatárok orosz szövetségesét állítják vissza a maguk oldalára. Morozko csak semlegességet ígér: a csatában elviszi a holtakat, de nem harcol.

A csata. Ember és démonok egymás mellett harcolnak – szövetségben és alkuban. Megmarad mindkét hit, az emberek egyszerre adhatnak enni a házi démonoknak, és járhatnak a templomba. Vászja bátyja az életét adja az ügyért. Morozko pedig a szerelme mellé áll – együtt győznek.

A medve és Morozko együtt vissza tudják adni az életet, Vászja a bátyját akarja vissza. De Morozko ráveszi, erről kérdezze meg a testvére szellemét is. Ő nem akar úgy élni, jó halála volt. Így Morozko végül más életet ad vissza a lánynak: a lovát.

A télkirály és Vászja egy úton mennek tovább, az emberek és a démonok között pedig béke köttetik.

Lelki, viszonyos, pszichésen beteg, kiutat kereső.

A 27 éves Molly a bátyja halála után Londonba költözik, és keresi a helyét. Megismerkedik a jógi Masonnel, akivel hamarosan kapcsolatba kezd. A nő első igazi szerelme ez, így nem veszi észre, hogy Mason hogyan bánik vele, csak élvezi, hogy a férfival lehet. Kezd felszabadulni, új dolgokat próbál ki és egyre inkább elengedi a múltját. Közben összebarátkozik különc szomszédjával – nem is sejtve, hogy Norman múltja ugyanolyan fájdalmas, mint a sajátja, és a múltjuk egyszer még utoléri őket, tragédiát okozva. Mason egyre féltékenyebb, Molly egyre jobban meglátja a férfi igazi arcát és Norman akaratlanul is egy újabb tragédia okozója lesz. Van bárkinek is esélye jobban lenne, ha kiderül, ki mit titkol és mi történt ott, ahol a százszorszépek nyílnak?

Érzelmileg összetett regény, de összességében csendesebb is, mint amin én kikapcsolódni tudok. Ez fájdalmas, szomorú, megrázó. Nem volt szórakoztató – ettől a saját zsánerében még nagyon is korrekt, csak nem esett jól olvasnom. Több izgalmat szerettem volna. Talán zsánerben is ezért nehézkesebb besorolni: van benne egy nagyon kicsi thriller, de igazság szerint női és lélektani regénynek inkább érzem. A romantika sem meghatározó benne.

De nézzük akkor kicsit részletesebben! A regény alapvetően két zsánerből áll össze: egyrészt, van benne rejtély. A szereplők múltjáról keveset tudunk, pedig van benne bűnügy, ahogy majd a jelenben is lesz. Ez a thriller alapja, ami húz előre a cselekményben: kirakni a részletekből, mi történt. Ezt a részét még szerettem is.
Másrészt, nagyon sok lelki kérdés és probléma van benne. Nagyon női oldalról van megfogva, még a férfi karakterek is olyan mélylélektani utat kapnak, ami inkább a nőkre és a női szerzőkre jellemző. (Amit eddig olvastam Cole-tól, ez az írónő sajátossága is. Az ember érdekli, és ami benne zajlik.) Adott három ember, akiket megnyomorított a családja. Molly, Norman, de Mason is a szülei miatt lett olyan, amilyen. Azt nagyon megfogja a szerző, hogy milyen válaszokat ad a lélek: ahogy valaki magát bántja, ahogy kötődési gondjaik lesznek.
Bár nem élveztem, hogy ennyi szenvedésről és betegségről olvasok, korrekten és érthetően össze van rakva. Még a logikája is megvan, ahogy az egyes emberek sérülnek, másokon segítenek vagy bántanak. Ez pedig tetszik nekem: vonzanak a logikus levezetések, megoldások, és itt az volt.

Sok érzelemmel, belső látásmódból mondja el a történteket Cole. Női regényes, érzékeny a stílusa. A történethez jól ment. Az már más kérdés, hogy szubjektíven az eseménydúsabb sztorikat, gyorsabb könyveket jobban szeretem, de lélektani regényként ezt így el tudtam fogadni. Még akkor is, ha nehezen tudom elhinni, hogy egy férfi karakter annyit szenved magában, ahogy itt megvan írva. Ilyen szempontból Mason lett hitelesebben megírva, akinek inkább én képzelem mögé a családi mozgatókat, nem Cole írja le, mint Norman esetében.

Azon még merengek, mi számít benne csavarnak. Norman múltja a semmiből jön, és azt hamar kitaláltam, hogy Daisy igazából mi/ki. Az, hogy Mason hogyan kezeli a kapcsolatait – szerintem azt okosan felépítette a szerző, és csak Molly döbbent meg, amikor szembesült a férfi teljes világlátásával. Pontosan le lehetett venni előbb is, hogy Molly miket nem vesz észre, bár fokozatosan begyűrűzött egy rossz érzés a nő lelkébe is. Az nem úgy csavar.

Bár nagyon kikívánkozik belőlem, hogy mindez thrilleresebben nekem jobban tetszett volna, női, lélektani regényként működik. Olyan, amilyennek a szerző stílusát már megismertem.

Cole: Ahol a százszorszépek nyílnak - Mint női: 75% sebzett, gondosan bemutatott szereplők, a lélektan thriller elemekkel színezve.

Szubjektíven: 55% bár értékelem, és zsánerében korrektnek tartom, annyira nem kötött le.

Visszaemlékező, filmtörténetes, történelmet átélő.

A keret kettős: Obama elnök lett, és felmerült egy ötlet, hogy keressenek egy afroamerikait, aki a polgárjogi mozgalmak idején a Fehér Házba dolgozott. Született cikk Eugene Allen komornyikról, aki elnökök sorát szolgálta. Majd jött a film is. Haygood interjút kért Eugene-tól, aki örömmel a rendelkezésére állt. Az otthonában fogadta, ahol mesélt arról, milyen volt feketeként a Fehér Házban dolgozni. Említette az elnököket, akiket szolgált. Mikor volt jelen olyan pillanatokban, melyek a fekete mozgalmaknak is fontosak voltak. Hogyan rendezett teadélutánt, miután JFK-t megölték és a gyerekei szenvedtek. Megmutatta a szobáját, ahol a relikviáit tartotta. A fotóit, az elismeréseit, az újságkivágásokat a kedvenceiről, példul Jacky Kennedyről. Majd Haygood azt elemzi, miért lesz jelentős film A komornyik, az egyenjogúságért küzdve is.

A törekvést díjazom, a kivitelezést nagyon nem. Anekdotákat, regényszerű történetet vártam, vagy legalább folyékonyabb dokumentumregényt. De ez inkább illene egy magazinba cikknek, mint önálló kötetnek. Van is egy olyan gyanúm, hogy a szerző saját cikkeit dolgozta kicsit át, hogy ki lehessen egyben adni, és keresni a film körüli felhajtáson. (Mi másért lenne a filmes borító? Bár ezt szívesen alkalmazzák a kiadók, ingyen reklám.)

Két nagy részre osztható a könyv, amiket csak a téma köt össze, nagyon lazán. Nem is tetszett az ilyen megosztás. A kötet először elmeséli Haygood találkozását Allennel, aki megmutatja neki a relikviáit és beszélget vele. Majd a filmtörténetbe merülünk bele, hány afroamerikai film futhat be Hollywoodban, illetve az Oscar és a rasszok eloszlása is felmerül. Keményen filmtörténetről és fekete színészekről van szó, amivel azt akarja levezetni a szerző, mekkora szó hogy olyan nevekkel készült el A komornyik, amilyenekkel. Azt mondjuk értékeltem, ahogy egymás mellé teszi Denzel Washington és Sidney Poitier történetét, és megmutatja, milyen körülmények között kapták a maguk Oscarját. Csak éppen felmerült bennem az is, hogy miért olyan fontos megismernek Poitier szakmai életrajzának nagyját, ha ez egy másik film kapcsán született könyv? Nem inkább a film főszereplőit lenne érdemes alaposabban megismernünk? (Köztük is van Oscar díjas, ráadásul a fekete színészek között.)

Az egész kötet nagyon sovány. Értekezés, és nem történetmesélés. A kis történetek, amiket Allen elmond, az egyetlen, amiért megérte elolvasni, de abból is nagyon keveset kapunk és szűkszavúan. Bezzeg az 1950 előtti filmek, amikről nem is hallottam, az van benne bőven…
Nem alapoz karaktereket, nincs lineáris történetfolyam. Tudom, ismétlem magam, de ez inkább magazin cikk. Stílusában is, ami tárgyilagos és magyarázó.

Nem bírom kihangsúlyozni, mennyire többet vártam Allen történeteiből. Évtizedekig dolgozott a Fehér Házban, és ezek a legjobb történetei? Érezni, hogy a szerző egy délutánt töltött csak az alanyával, miért is vártam többet.
Amit tudtam értékelni: a sok kép benne. A filmesek és a valódi fotók is. Igényesen adták ki, ha már a cselekmény annyira vékony…

Zárásul annyit tudok mondani, hogy nem érzem úgy, hogy a történelemről vagy a politikáról többet megtudtam volna – maximum az volt kiemelve, röviden, melyik elnök hogyan szembesült a faji kérdéssel (sok-sok előismeret kell, hogy ebből a pár gondolatból értsük, mire utal a szerző). Mintha kicsit reklám is lenne A komornyik filmnek: ha többet akarsz, több anekdotát és jó sztorit, nézd meg a filmet!

Haygood: A komornyik - Mint dokumentumregény: 25% keveset vállal, és újságcikk inkább, mint regény.

Szubjektíven: 10% kevés az anekdota, a filmtörténeti háttér meg csalásnak érződik. Kár.