Szuperhősös, világért és családért harcoló, lázadós.

Sheldon Sampson az apja halála után, a nagy gazdasági világválság idején különös álmokat kezdett el látni. Egyetemi cimborákkal, a legjobb barátjával és a bátyjával elmentek az álmokban látott helyre, és örökre megváltoztak. Évtizedekkel később Sheldon Utopia néven szuperhős, és kemény kézzel vezeti az újabb generációt. Se a politikába, se a gazdaságba nem avatkozhatnak közbe. A saját két gyermeke nem akar a nyomdokaiba lépni: Chloe partihercegnő, aki titokban a legnagyobb szupergonosz, Tűzróka fiával jár és esik teherbe tőle. Brandon a nagybátyja hatására messzebb megy, és a szülei ellen fordul, hogy a szuperek még jobban beavatkozhassanak a világ vezetésébe. Csak Chloe menekül meg, akit Hutch még idejében megment. Évekkel később, amikor Walter és Brandon szinte romba döntötték a világot, Chloe, Hutch és a fiuk, Jason az egykori bűnözőkkel kiegészülve visszatámad.

Volt bennem félelem. A Netflix sorozat leginkább csalódás volt, így az eredetit jelentő képregénytől is tartottam kicsit. Hamar rájöttem, hogy felesleges. Már az első fejezetben messzebb eljutunk, mint a sorozatban egy évad alatt. Már értem, mennyire grandiózusan és hosszan akarták elmesélni azt a sztorit a Netflixen – bele is buktak.

A helyzet az, hogy az csak a nyitány, hogy Sheldon és a rendszere elbukik. Már ebben is érdekes felvetés fordul elő. Mennyire szabad a szuperhősöknek beleavatkozni a világ sorsába? Azt hiszem, én igazán egyik oldallal sem értettem egyet. Walter túlzott beleszólása diktatúrához vezet, és egy ember sem mindentudó, legyen bármilyen intelligens is. Sheldon abszolút semlegessége meg nem hoz javulást – az emberiség nem tanul a hibáiból.

Sheldon, vagyis Utópia különben sem egy tökéletes hős. A tragikus vétsége, hogy ezt ő viszont nem látja. Simán rosszul ítéli meg az embereket. Walter árulása fel sem merül benne, miközben Hutch esélyt sem kap tőle. De itt tetszett az is, hogy ezek a hősök emberek, hibáznak. Igaz, azért nem azt a véget érdemelték volna: se Sheldon, se a neje.

Utána jön egy klasszikusabb cselekmény, melyben a rossz vezetés ellen összefognak és indulnak a harcok. Több képesség, több karakter. Mozgalmas, változatos és vannak benne jó ötletek. Tűzróka feltűnése különösen tetszett.

Talán Sheldon rendszere és hibái az elgondolkoztatóbbak és jobb kérdéseket vetnek fel, de nekem Hutch – Chloe – Jason kis családja adta el a sztorit. Nagyon szerettem, ahogy ez a család működik. Ahogy a két felelőtlen szuperhős ivadék szülőként felnő, remek a kapcsolatuk és olyan szülők tudnak lenni, ami nekik nem volt. Irigylésre méltóak, és nagyon szerettem a kalandjaikat olvasni. Jason is remek srác lett – nem is csodálom, hogy a nagyapja tulajdonképpen miatta aktivizálja majd magát újra.

A három generáció Hutch volt egyértelműen a kedvencem. A legjobb beszólások, a legjobb karakterek. (Mondjuk, alapból jobban is egyetértettem végig George elgondolásaival, nem Sheldon ráhagyó nézetével.)

De a másik oldalt is elkapja Millar. Brandon alakjában nagyon elkapja a hatalom korrumpál tételt, míg Walter személyében azt mutatja meg, hogy nincsenek mindentudó emberek, és aki annak gondolja magát, csak romba dönt maga körül mindent.

Egy dolog, ami nagyon nem tetszett. A képregény grafikája nekem túl darabos. Hiába, nekem a szép rajzok tetszenek. Nem rossz, láttam bőven silányabbat, de azért nem szép.

A sorozatot tuti nem nézem újra, a képregény viszont simán újraolvasós.

Millar: Jupiter hagyatéka - Mint képregény: 75% szuperhősök csavarral. Izgalmas, van kérdésfeltevés és jellemek is.

Szubjektíven: 70% mennyivel jobb, mint a sorozat lett! A grafika, ami nem mindig tetszett…

Varázstükrös, gyászt feldolgozó, magából kiforduló.

A Tükörkészítő lányaként nőtt fel. Mást sem hallott, mint hogy ronda és haszontalan gyerek, akit az apja olyakor meg is vert. Elhitte magáról, hogy valóban ennyire haszontalan teremtés. A Király jött el egy napon tükröt venni, és felfigyelt a lány szépségére. Feleségül vette, Királynővé tette, és a nő végre ráébredt, hogy szép teremtés, akit lehet és aki tud szeretni. Jóképű férjét és mostohaleányát is a szívébe zárta, életében először boldog volt: szerették és szeretett. Ám a háborúban odaveszett az ifjú férj, és a Királynőnek csak a tükre maradt, melyben az apja szelleme raboskodott. Egy varázs miatt hazudni sem tudott, és minden nap el kellett mondania a lányának, hogy ő a legszebb. A Királynő függővé válik, és nem hagyhatja, hogy más legyen a legszebb.

Hófehérke és a hét törpe, de ezúttal a Királynő szemszögéből. Serena Valentino nem átírja a történetet, ahogy mostanában nagyon divatos, hanem az emberi motivációt keresi. Kiemeli a Királynőt, és azt igyekszik bemutatni, hogyan lett belőle Gonosz Mostoha. Mert senki sem gonosznak születik, azzá teszik…

Adja is magát a kérdés, hogy akkor a Királynő áldozat vagy elkövető? Sajnos, azt a tételt bizonyítja, hogy gyakran az áldozatok felnőve maguk lesznek a következő szörnyetegek. Lehet sajnálni, hogy miért és hogyan jutottak arra a pontra, de ez nem jelenti azt, hogy fel kellene őket menteni. A Tükörkészítő lányát sajnáljuk, a fiatal özvegyet sajnáljuk, de az asszonyt, aki megöletné a hercegnőt, majd meg is mérgezi a lányt, nem lehet felmenteni sem. Valentino sem teszi meg, a mostohát eléri a karma.

Valentino nagyon szépen elkapja a folyamatot, ahogy a gyász és a gyerekkori trauma összeáll, és elkezdi megváltoztatni az asszonyt. Még arra is magyarázatot ad, miért lesz annyira fontos a szépség. Hogyan talál vigaszt, feloldozást – amiért bármire képes aztán. Azt is feláldozza, ami korábban sokat jelentett a számára. Az emberségét, a megmaradt családját. Érzelmileg szépen össze van rakva, és minden lépcsőfok alaposan meg van rajzolva a nemes Királynőtől az álnok Gonosz Mostoháig.

A lélektani alaposságnak azonban a mese fizeti meg az árát. A cselekmény kevés, és pontosan követi a mesét. (Kit lep meg, hogy a Disney verziót? A herceg és Hófehérke szerelmes duettje, az egy az egyben ki van másolva a Disney klasszikusból.) Végig az a fontos, hogy a Királynőben mi zajlik, és így az események mellékesek. Nincs varázs, nincs izgalom, nincs mese. Jó, van, de lényegesen kevesebb. Egy meseregénynél ez némileg hiba.

Mivel arról szívesen olvasok, ki hogyan lesz olyan, amilyen, nem ez volt, ami nekem lehúzta a történetet. Amit én nem szerettem, azok a cselekményben levő lyukak. A Királynak van három nőrokona, akik egyfajta gonosz entitásként lökik a nőt a végzete felé. Még a jó korszakában elkezdik a pletykákat, majd rávezetik a sötét mágia és a gonoszság útjára. Mégis, kik ők és miért csinálják ezt? A három banya alakjában van mesés és mitológiai elem: három öregasszony szőtte a görögöknél a sors fonalát és vágta át az élet végén. Általában három öregasszony segíti a népmesék hősét a cél előtt. Macbeth sorsát is három boszorkány jóslata hozta működésbe. De itt titokzatosak, eltűnnek és nincs értelme, miért ármánykodnak.

Igaz, nekem már az is fura, hogy az esküvőtől Királynő a nő – mert neve csak Hófehérkének van – és nem Királyné akkor még.

Egyszer érdekes volt, nem is volt rossz élmény olvasni, de nem éreztem igazi mesének.

Valentino: Ki a legszebb? - Mint meseregény: 55% bőven akad a cselekményben lyuk, és a karaktert építi, a mesét nem.

Szubjektíven: 65% az érzelmi része szépen felépített, de kevés volt benne az igazi mese.

Cím: Zuhanás

Szerző: T.J. Newman – ezzel a kötettel debütál. A poén, hogy légiutas kísérő a szakmája, és a regény nagyját is gépeken írta.

Műfaj: thriller

Cselekmény: A fedélzeten 143 utas, indul a repülés. Minden békésnek tűnik, pedig a pilótafülkében komoly dráma zajlik. A pilóta ugyanis megtudta, hogy a családját elrabolták. Ha életben akarja őket tartani, követnie kell a zsaroló utasításait és a végzetébe vezetnie a gépet.

Várható megjelenés: szeptember végére van magyarul dátumozva

Miért várós?

• Friss regény, angolul is idén jött ki.
• Az egy jó plusz, hogy a szerző belülről ismeri a repülés világát.
• Jónak tűnik a cselekmény, el nem tudom képzelni, mi fog benne történni és mi lesz a vége.
• Még a borító is tetszik.

Menekültválságot közvetítő, régi ellenféllel szembekerülő, nyomozó.

A menekültválság egyre több halottal jár. A Földközi-tengeren átkelve rengetegen fúlnak vízbe. Egy lecsúszott riporter ebben látja a nagy sztorit, a helyszínre utazik és közvetít a menekültekről. A cikk középpontjában a legfrissebb áldozat, a 2117. lesz. Nem sejti, mit vált ki a megjelenő fotó: egy fiatalember őrült pusztításba akar kezdeni, és a tervezés lépéseiről a rendőrségnek is beszámol. A szüleit, majd mindenkit le akar fejezni, amikor eléri a 2117. áldozatot egy videójátékban. Rose próbál a nyomára akadni együttdolgozva az informatikai osztállyal. Assad pedig a halottban egy családi barátot ismer fel, aki gyerekként segítette. Mi több, mögötte ott áll az elveszett családja és a férfi, aki mindent elvett tőle. Carl segítséget ígér a nők megmentéséhez és Assad végre beavatja, mi történt vele 16 éve.

Bár mindig hangsúlyozom, hogy szeretem, ha egy szerző meg is tud újulni egy sorozaton belül, nem tetszett, amit most Adler-Olsen megvalósított. A Q ügyosztály mindig is arról szólt, hogy döglött aktákat vesznek elő és oldanak meg eseteket. Most viszont nagyon is a jelenben járunk, mindkét történetben, melyek az eredőjük miatt függnek össze.

Milyen is ez a két ügy? Az egyik halvány krimi, szinte sajnálom is annak nevezni. Van egy fiatalember, aki bekattan és gyilkos rohamra készül. A rendőrök megakadályoznák, keresik. Eszköz kevés van, így ez a szél leginkább annyiból áll, hogy követjük a fiú becsavarodását, ahogy beszélgetés közben adatokat próbálnak kiszedni belőle, és azok alapján kutatnak utána. Az még tetszett is, ahogy következtetnek, pl. a korára, vagy a lakóhelyére. De ennél több nem nagyon van benne.

Assad története meg valami olyasmi, amit rég húzott a szerző, és most letudja. Assad mindig is különös figura volt, tele rejtéllyel. Most mindenre fény derül róla, és a jelenben kell egy nagyon gonosz embert megfékezni, mielőtt végezne Assad családjával, a rendőrrel és még sok más személlyel is. Ez egy macska-egér játszma, nem konkrét nyomozás.

Plusz, az idősíkok is váltanak ezen a történeten belül. A jelenben követik a terroristát, keresik a családot, miközben a múlt megelevenedő jeleneteiben kiderül, honnan ered az ellenségeskedés és Assad milyen traumákat rejt már el a barátai elől is évek óta.

A 8 Q ügyosztály történet közül ez a legkevésbé krimi, és sokkal személyesebb is a korábbiaknál. Más, túlzottan is, hogy igazán tetszeni tudjon. Ok, nem vagyok Assad rajongó, Carl zord stílusa jobban bejön, ez is biztos hozzájárul. Ez már túl sok Assad volt.

Ha már Carl. Az ő karaktere is kap egy olyan nagy meglepetést, hogy a fejem fogom tőle. Nem is akarom minősíteni, mert el nem tudom képzelni, mit akarnak majd ebből kihozni. Megint van Mona, van családi helyzet. Ha tényleg megtörténik, akkor lehet, hogy nagyon meg kell még változnia a mogorva rendőrnek.

A történet zordságát adja, hogy minden szereplő egy-egy traumával küzd. Mona gyászolja a lányát, Carl segíteni próbál, majd a megváltozott helyzettel békülget. Assad minden múltbeli traumát újraél, és bizony kínzás, sok veszteség van benne. Rose újra depressziós hullámban ragadt, és nagyon lassan talál csak vissza magához.

A társadalmi mondandó is itt van, és kifejezetten kortárs probléma. A menekültválság. Megoldás nincs, csak sok dráma és fájdalom, minden téren. Szenvedő emberek, terroristák, káosz. Nem is kellemes olvasni, de a skandináv krimiket nem is az.

Skandináv krimi, megvannak a jellemzők, de azért más, mint amit ebben a sorozatban várok.

Adler-Olsen: A 2117. áldozat – Mint skandináv krimi: 65% komor, van mai problémára reflektálás, de sokszor mese.

Szubjektíven: 55% nem nagyon tudott lekötni Assad múltja. Kevesebb a krimi is, ez más.

Járvány ellen küzdő, kutatós, titkos célért dolgozó.

Az Andromédát legyőzték ugyan, de az anyaga az egész világon szétszóródott. Úgy kezdett falni bizonyos műanyagokat, hogy az űrbe kijutást is hosszú évekre ellehetetlenítette. Továbbra is figyelik, változik-e vagy lesz-e újabb incidens. Közel 50 évvel az eredeti megjelenés után az Amazonas felett jelenik meg egy ijesztő felhő, valami változik és az emberiség veszélybe kerül. Mielőtt porig rombolnák a dzsungel egy jelentős részével, egy tudóscsapat kap esélyt, hogy a helyszínre utazzon és tárja fel, állítsa meg az anomáliát. Tudósok, szakterületeik legjobbjai vannak rég kijelölve a feladatra. A végső parancs előtt egy változást eszközölnek csak: az eredeti csapat egy tagjának fia, a robotika szakértője, James Stone is bekerül. A csapat elindul a dzsungel mélyére, nem is sejtve, hogy odafent valakinek milyen tervei vannak velük és a módosult Andromédával…

Crichton eredeti regénye nagyot ment a maga idején. Mai szemmel már nem olyan átütő, de az dicsekedhet a zsáner elsőséggel. Most pedig a Robokalipszis szerzőjének közreműködésével megjelent a folytatás is.

Az már látszik, ez nem lesz klasszikus. Sok tekintetben jobban megfelel a mai kor elvárásainak, de az eredetinek is tisztelegni akar. Így meg elég érdekes mix születik, ami nem feltétlenül kellemes.

Crichton védjegye a száraz, tudományhoz nagyon közeli stílus. Szinte esettanulmányoknak tűnnek a regényei, ezzel is a hitelét növelve a történetének. Nyomokban ez itt is megvan, de érezni, hogy Wilson hozza a saját módszerét is. Kicsit olyan ez a regény, mintha utólag állították volna össze a dokumentumokat, elbeszéléseket, hogy rekonstruálják az eseményeket. Félig Crichton dokumentarista, félig Wilson regényesebb elbeszélése. Különös is a végeredmény, igazán egyik se és mindkettő is. Engem kissé zavart is.

Ezt fokozza, hogy nem csak levelezések, kivonatok kerültek be a szövegbe, de nagyon sok benne az előreutalás is. Ha figyelmesen olvasunk, már a csapat összeállásakor van olyan narráció, amiből meg lehet tudni, mi lesz a végkimenetel. A legtöbb ilyen megjegyzés ugyan a figyelmet fokozza – pl. egy szereplő halálakor megjegyzi, hogy nem ő volt az utolsó halott a küldetésen – de rontották az élményem azok, melyek előre lelőnek poénokat. Bár, ha belegondolok, ez az utólag elmesélés eleve kizárja, hogy a vírus jön, lát és kiírtja az emberiséget. Nincs igazi izgalom.

Más a végkimenetel és a sci-fi zsáneren is variálnak kicsit. Nem simán egy vírus ellen küzdenek, hanem a világegyetemben az értelmes élet lehetősége merül fel. Sci-fi téma ez is, rákapcsolódik az eredeti történetre is, de ez más. Aminek örültem, nem jó ugyanazt olvasni újra és újra. Az már más kérdés, hogy ez az idegen civilizációs ötlet, az Androméda eredeti célja téma kevésbé kézzel fogható, és a szerzők nem is adnak fix válaszokat. Nagyon sok minden nyitva maradt a történet végén, aminek szintén nem örültem túlzottan.

Már gondosabban formáltak a karakterek. Hosszabb is a regény, jobban alapozva is vannak a személyiségek. Ez a végső két csavar miatt kell is – Sophie és James kapcsán is van egy-egy meglepetés. Azért ettől nem lesz karakterdráma és nagyon a központi eseményre, az Androméda evolúciójára van kihegyezve a cselekmény.

Sok tekintetben erőltetett és furcsa is a sztori, de azt érezni belőle, hogy tisztelettel bánik az alapanyaggal és igyekeztek azt fejleszteni.

Crichton & Wilson: Az Androméda evolúció – Mint sci-fi: 55% az eredeti anyaggal tisztelettel bánik, fejleszti. Modernebb, mai regény.

Szubjektíven: 45% az előre lelőtt poénok nem tetszettek, és furcsa a kevert stílusa is.

Csodálatos dolog, ha az embernek adatik egy reménysugár, amikor már minden veszni látszott. (Galbraith: Halálos fehér)

Tudod, mi az igazán elkeserítő, Kelemen? Hogy ötszáz év alatt sem tanultunk a hibáinkból. Szerinted mennyit kell várnunk, hogy túllépjünk saját árnyékunkon? Hogy együttes erővel lépjünk fel az ellenségeinkkel szemben? Hogy magyar ne ölje a magyart? (Csikász: A két fejedelemasszony)

Nehéz elképzelni, hogy egy ilyen gyönyörű hely ilyen gonosznak adhat helyet. Harvath azonban tudta, hogy a gonosz bárhol előfordulhat, és mágnesként vonzódik a szépséghez. Sokszor elgondolkozott rajta, vajon miért.
Mindig is úgy gondolta, hogy azért, mert a gonosz képtelen bármi szépet is alkotni. Csak a pusztulást ismeri. Így aztán a gonosz a hatalmat leszámítva mindennél jobban vágyik a szépségre.
A szépség jutalom, dédelgetett vágyálom, egy illúzió, amelynek az a célja, hogy elhitesse a világgal, hogy a gonosz nem az, aminek látszik. Ezért vágyták úgy a leggonoszabb emberek a szépséget. (Thor: Az idegen ügynök)

Újra megnéztem a fényképet. Látszatvilágban éltünk. Igazából mit tudtunk egymásról? Az égvilágon semmit. Legalábbis a valóban fontos dolgok közül. De senkinek nem vethetek a szemére semmit. Én is része voltam ennek a színjátéknak. (Wallis de Vries: Álnok)

Az az igazság, hogy az intelligencia az utolsó és a legnagyobb egyenlőtlenség a világon, olyan egyenlőtlenség, amely további egyenlőtlenségeket szül. (dos Santos: Halhatatlan)

– Pringle-re. Így szokták szólítani a legidősebb unokáját. Fizzynek három gyereke van – magyarázta Robin. – Izzy állandóan róluk áradozott: Pringle, Flopsy és Pong.
– Jézus isten! – morogta Strike. – Mintha a Teletubbykat kéne kikérdeznem! (Galbraith: Halálos fehér)

– És milyennek képzeled el álmaid asszonyát, ha meg szabad kérdeznem? – kérdezi, miközben egy hatalmas szürcsöléssel beszippantja a kilógó hagymát.
– Semmi különös – mondom bizonytalanul. – Legyen csinos, fiatal, és legyen egy kis esze is.
– Mondom én, hogy álomvilágban élsz – jelenti ki Rudi. (Falk: Gőzgombóc blues)

A magyarok barbárok, kétség sem fér hozzá, viszont főzni, azt nagyon tudnak! (Csikász: A két fejedelemasszony)

Colin rájött, hogy a világ nem egyszerűen igazságból és hazugságból, helyes és helytelen dolgokból áll. Van ezek közt egy bizonytalan terület, ahol az ember ide-oda ingadozhat, a nem egészen helyes és nem egészen helytelen közt. (Anderson: Lord Drayson bukása)

Még mindig iszonyú megbántva érzi magát, és haragszik rám. Megértem. Vannak sebek, amiket csak az idő gyógyíthat be. (Wallis de Vries: Álnok)

Terroristát megfékező, kémes, politikai manőveres.

Egy CIA elemző randizni akart a barátjával, aki egy titkos osztagban szolgált. Egy védett helyen szervezték meg a bulit, titokban, de mire észbe kaptak, rajtuk ütöttek. Esélyük sem volt, és brutális videó készült a nők kínzásáról és kivégzéséről. Az elnök és a CIA vezetője Scot Harvath ügynököt küldi terepre. Ki van az esemény mögött? Túl szervezett volt, hogy a helyi terroristák akciója lehessen. Közben folyamatosan újabb dzsihád akciókat kiviteleznek amerikaiak ellen a világ több pontján is. Harvath hamarosan meglátja az összefüggéseket, és rájön, hogy Oroszország sajátos eszközt választott, hogy a Közel-Kelet elleni háborújába bevonja az Államokat. Harvath, miközben a bűnösök nyomában jár és egyre közelebb kerül az oroszhoz, aki egy terrortámadás túlélőjeként bosszúért él, az életéről is döntést kell hozzon.

Nem is tudom, mivel kezdjem. Két olyan dolog van, aminek igazából a regényhez nem sok köze van, de negatív irányba húzta le már a regénykezdő alaphangulatom. Az egyik, hogy roppant furán van kiadva ez a sorozat. Még az Ulpius adott ki egyet (6. rész), most pedig jött a 15. kötet. Nem egyszer olyan korábbi akciókra van fél szóval utalás, melyekre fogadnék, hogy korábbi részek kalandjai voltak. Ez tudott zavarni.

A másik, a hős neve. Scot Harvath. Mindkettő olyan, mintha direkt rossz helyesírással lenne megadva. Miért nem Scott? A Harvath meg szinte minden feltűnésekor a Horváth magyar alakot juttatta eszembe, de ez nem az.

Ezt leszámítva a saját zsánerén belül remek könyvet kaptunk, amit szórakoztató volt olvasni. A cselekmény nagyon pörög és nagyon sok helyszínen is zajlik. Szíria az alap, innen indulunk, ide térünk vissza és végig fontos, de közben a szereplők megfordulnak Európa több nagyvárosában, Washingtonban is többek között, vagy éppen a Közel-Kelet más-más országában. Egyik kaland vezet át a másikba, és olvasóként azt is pontosan látjuk, ahogy az egyik eset vezet a másikhoz, hogy a végére Harvath összerakja a teljes képet és levadássza az orosz ügynököt.

Akció és krimi, némi kémes beütéssel. Ez nem az a finom kémjátszma, amit la Carre művelt. Itt akciókat szerveznek és odacsapnak, ezért is az akció. Látványos jelenetek sora van benne, akár bombával, akár komolyabb fegyveres összecsapásokkal. Mivel Harvath az igazi felelősöket is kutatja, így kerül bele a krimi is.

Még azt érdemes kiemelni, hogy a szerző igyekszik politikai játszmákat is belekeverni. Van egy szenátor, aki elnök akar lenni, és profi szinten ármánykodik. Érdemes azt is megnézni, hogy milyen eszközöket ad az oroszok kezébe Thor. Nem tudtam nem észrevenni azt a gondolatot, amit már más regényekben is olvastam, hogy az oroszok hogyan befolyásolják a választásokat is, és hogy hatnak a háttérből a világra.

Cselekményközpontú, gyors regény, ami valóban végigszáguld az eseményeken. Izgalmas is, vannak fordulatok is és át van itatva a hagyományos amerikai akciófilmek nagy hazafiságával. Ez is az a típusú sztori, amiben az USA menti meg a világot.

Amit némileg fájlaltam, hogy a karakterei mennyire csak a cselekedeteik által vannak megfogva. Pasis akcióregény, nem is vártam, hogy érzelegjenek, de pl. Harvath a nagy dilemmáját, hogy költözzön és családot próbáljon működtetni, vagy Szása traumáját jobban is ki lehetett volna bontani. Neki nagyon durva múltja van, arra többet lehetett volna rátenni.

Akcióregénynek, sok amerikai patrióta érzelemmel remekül megfelelt.

Thor: Az idegen ügynök – Mint akció: 85% változatos és gyors eseménysorral bír, izgalmas, feszes szöveg és tempó is.

Szubjektíven: 70% kicsit több lélektan nekem elfért volna, különben tetszett és sodró sztori.

Az életet sokféleképpen meg lehet menteni, nem feltétlenül a fizikai életmentést beleértve. Egy életmódváltás, egy segítő személy közbelépése is lehet sorsfordító.

Kirsty Moseley romantikus regényében, a Nincs vesztenivalómban Anna fizikailag már megmenekült. Még szinte kamasz volt, amikor egy bandavezér megölte a szerelmét, őt elrabolta, bántalmazta és erőszakolta. A lány kiszabadult, hazatért, vigyáztak rá – mégsem menekült még meg teljesen. Saját magát zárta ketrecbe. Bár nem díjazom, amikor a szerelem lesz mindenre a megoldás, az gyakori regénybéli megoldás. Itt is ezt választotta az írónő: Anna új testőrt kap, akit megigéz a lány és meg akarja menteni – egymásba szeretnek, és Anna többszörösen megmenekül a szerelmük miatt.

Beth O’Leary és Victoria Connelly hősnői egy lakáscserével/nyaralással mentik meg magukat. Katherine rutin életet él, amit kitölt a munkája és észre sem veszi, milyen beszürkült körötte minden. Minden évben várja is a Jane Austen emlékére rendezett rendezvényt, ahol kikapcsolódhat. Idén pedig a szerelem is rátalál a nyaraláson – igen, tudom. Nem csak a hely, ez pasi is. De ahogy fentebb írtam, ez gyakori az írónőknél. Van a Hétvége Mr. Darcyval történetében olyan hősnő is, aki itt gyűjt elég merszet, hogy kilépjen egy rossz kapcsolatból. (Mondjuk, az is segít neki, hogy látóhatáron van rögtön az új szerelem.) O’Leary az Otthoncserében egy gyászban fuldokoló nagyit és unokáját és ismerteti meg velünk. Ők ketten cserélnek lakást és életet, ami aztán mindkettejüknek jót tesz. Természetesen itt is van szerelmi szál, de azért többről szól a maguk megmentése. Saját magukat definiálják újra, találnak hobbit és olyan elfoglaltságot, amit szenvedéllyel űzhetnek.

Végül, állati megmentőket is említeni kell. Igen, jelen esetben cicákat, akik nélkül sok-sok embernek rosszabb lenne. Alfie, a szürke kandúr otthont keresett magának első gazdája halála után. Kiszemelt egy utcát, ahol több lakó életébe beavatkozott abban a reményben, hogy ha több helyen otthon lesz, nem marad gazdi nélkül. Rachel Wells már folytatást is írt, de az eredeti, a Mindenki macskája, Alfie volt. Egyeseknek a szerelemben, másoknak a beilleszkedésben és volt, akinek a nyelvtanulásban segített. Melinda Metz a Cirmos-hadműveletben nagyon hasonló történetet mesél el. A sztori cirmos cicája, MacGyver a nevének megfelelően nagy problémamegoldó és azt akarja, hogy az emberek boldogok legyenek körötte. Mi a megoldás? Társakat találni nekik! Mac lopkodni kezd, és a talált tárgyakat olyan embereknél hagyja, akiknek szükségük van egymásra szerinte. Békít ki rég haragban levő testvéreket, hoz össze szerelmeket és a magányos asszonynak pótgyereket is szerez e módszerrel.

Kisvárosi, féltékenységet figyelmen kívül hagyó, nyomozgatós.

Franz egyre több téren kénytelen vészhelyzetekkel megbirkózni. Egyrészt, Leopold hazahozta a thai lányt, aki már szült is neki egy kislányt és hamarosan a férfi harmadik felesége lesz. A nagyi és a papa persze odavannak a kicsiért, aki mégis Franzot kedveli legjobban a családba, és csak nála csendesül el. Pedig Franz nagyon nem akarja megkedvelni a kislányt, aki a sushira emlékezteti… A barátnője is makacskodik, és komolyabb kapcsolatot szeretne: házasság, gyerekek. Franz nem akarja ezt, így a nő olasz nyaralásra indul barátnőkkel és egy új pasit is beszerez. Mindenki arra biztatja a rendőrt, küzdjön a lányért, de szerinte ő talál nála jobbat is. Végül, ott egy bűnügy is. A közutálatnak örvendő iskolaigazgató házára gonosz graffiti kerül, majd meg is gyilkolják a férfit. Franz a tettes nyomába ered.

Franz Eberhofer második nyomozása ez a történet, és örömmel jelentem ki, hogy jobban szerettem ezt a részt, mint az előzőt. Továbbra sem egy hagyományos krimi, de már inkább az, és Franz karakterével is jobban megbarátkoztam.

A számomra legfontosabb, hogy itt értelmesebb a krimi szál és Franz nyomozása sem olyan sejtésekre épülő szerencsevadászat, mint korábban. Most is alapoz Falk: a garázdaság miatt már megismerjük a karaktert, a hozzá való viszonyát a helyiekre, mire megölik és Franz a gyilkos nyomába eredhet. Még az is tetszett, ahogy szépen beleszőtte a hazatérő idegenlégiós esetét. A bizonyítási eljárás még nem az igazi, de ennek is megvan az oka. Rita Falk nem hagyományos krimit ír, legalább annyira komédia is, és a nyomozás, Franz alakja karikatúra elemeket is magában foglal.

A férfi magánélete ontja magából a mókás helyzeteket. A rokonai most is ugyanolyan színes egyéniségek, és folyamatosan felkavarják az állóvizet. Megvannak ugyanazok a mókás/idegesítő szokásaik, mint a kuponok gyűjtése vagy a Beatles imádata, de közben haladnak is az események. Érkezik Uschi baba, aki hamar megkapja a Sushi becenevet. Valahol zavarnia kellene a rasszista humornak, de még abban is van szeretet ezen a szálon. Ahogy Leopold és Franz viszonya is felemás: testvérek, de egyben riválisok is.

Franz magánélete viszont továbbra sem tetszett. A szerelmi viszonya folytatólagos a nővel, akit mindig is a párjának szántak a szülők és a nagyi. Komolyan drukkoltam, hogy a nő elmenjen, kezdjen új életet, de a kötet végét olvasva nem biztos, hogy ez lesz. Nem látom, miért lenne annyira jó a párosa a rendőrrel, mint ahogy a család gondolja. Majd meglátjuk… a komikus elem minden esetre működött, ahogy Franz magánnyomozni küldte egykori társát a nő után. A kíváncsiságnak megvan az ára…

Franz még mindig nem a számomra szimpatikus hős, de már több mindenben tudtam kedvelni. Egyéni humora van, ami nem egyszer jól jön ki a történetben. A kedvencem a Sushi becenév volt, de azért elég sűrűn kicsúszik egy olyan megjegyzés, ami a célszemélynek kisebb pofon, de olvasóként jót lehet mosolyogni rajta. Jóindulatú figura ez a Franz, csak még túl sűrűn elveszett és gyerekes. Egyes dolgaiban meg hiába értem, miért került be komikus elemként, még mindig inkább taszítanak. Erre meg a lakrésze a legjobb példa, amit a disznóólból alakított ki magának. (De kiderül, akkor is járt ide nőkkel, amikor még disznók is voltak benne.) Aki látott már élőben ilyet, szerintem nem tudja elképzelni, hogy lesz egy ólból lakrész. Legalábbis nekem nagyon nem akar menni ez az elképzelés.

Az biztató, hogy ezt a részt jobban szerettem, lehet olvasni tovább a sorozatot!

Falk: Gőzgombóc blues – Mint krimi: 70% színes karakterek, bonyolultabb bűnügy és humor keveréke receptekkel.

Szubjektíven: 55% szimpatikusabb Franz, jobban átjött a humora és az ügy is alakulóban.