Hosszan lehetne vitatkozni, mit kellene az általános iskolásokkal, mint kötelező olvasmány olvastatni. Bár az Egri csillagok és A kőszívű ember fiai is közel állnak hozzám, nem a mai kiskamaszoknak valók. A Légy jó mindhalálig pedig felnőtt regény, hiába egy kisfiú a főszereplő. Annál már csak az lenne rosszabb, ha az Árvácskát adnánk a kezükbe…

5: Rowling: Harry Potter és a Bölcsek Köve – az olvasás kapu drogjának mondják, és adnék is neki egy esélyt. A kisiskolásokkal még megszerettetni kell az olvasást, nem nagy hazafias szólamokat meg szenvedést nyomni a kezükbe. A Kincskereső kisködmönt nem is értik, tele van tragédiákkal. Később ok, de 9 évesen inkább Harry Potter, aki kis árvából lesz egy varázsiskola reménysége és ráébred, mi történt a családjával igazából.

4: Fekete: Tüskevár/Hajnal Badányban – hajlanék rá, hogy Fekete István olvasását megkülönböztessem fiúknál és lányoknál. A Tüskevár jó kamaszregény, de végtelenül fiús. Két fiú nyári kalandjai vadászattal és horgászattal. Sok tájleírással. A Hajnal Badányban már szerelmi szálat is hoz, egy kislány és egy kisfiú felnőtté válása, szerelme, miközben egy malom mindennapjaiba is beleshetünk betyár romantikával.

3: Kertész: Teleki Blanka – bár inkább lányos, van fiúkat is lekötő oldala a szabadságharccal. Egy fiatal nő története, aki egy nemes célra áldozza az idejét és a vagyonát, iskolát nyit. A szerelemben pedig a feje felett a családi átok – tragédiák jutnak boldogság helyett, hiába lesz szerelmes is. Könnyedebb, mint Jókai és érthetőbb a nyelvezete, miközben a történelmi kor és érzületek ebben is benne vannak.

2: Molnár: A Pál utcai fiúk – talán ez az a kötelező, amelyet még elolvasnak a gyerekek. Lehet benne aktualitást találni, közel áll hozzájuk a téma, rövid és nem kell az olvasással szenvedniük. A musicallel még interaktívvá is tehető az oktatása. A történetet pedig mindenki ismeri: a grundért megy a harc két fiúbanda között, és a kis Nemecsek feláldozza magát. Mai fejjel rájöttem, Áts Feriben is sokkal több van, mint gyerekként gondoltam.

1: Szabó: Születésnap – Szabó Magda ifjúsági regényeket is jegyez, és ez jó átmenet lehetne a komolyabb irodalom felé. Vitatkoztam magammal, hogy Abigél vagy Születésnap. Azért döntöttem a második mellett, mert könnyedebb és kevésbé ismert. Egy 14 éves lány története, aki sok tekintetben keresi a helyét a világban. Már szeretné, ha felnőttnek kezelnék, és kamaszosan beleszeret egy fiatalemberbe. Közben segít egy barátnőjének, és akaratlanul is károkat okoz. Mert sok minden nem az, aminek látszik.

Más világot feltáró, rejtélyes, titkos üzelmes.

Piranesi egy Házban él, mely megszámlálhatatlanul sok teremből áll. Térképeket készít róla, segíti a Másik munkáját, aki a Tudást keresi. Vele időnként egyeztetnek, ők ketten élők csak ebben a világban. Vannak szobrok, vannak holttestek, melyeket Piranesi tart rendben. Egy halott, de szépségekkel teli világ ez, ahol Piranesi csendben és nyugodtan él. Ám most valami változik, még egy élő bukkan fel a termekben. A Tizenhatos, akitől másik óva inti Piranesit. Ő azonban érdeklődő, és ennek nyomán olyan tényekre bukkan, melyek megváltoztatnak mindent, amit magáról és erről a helyről tudni vélt. Volt egy élete, egy másik világa, mielőtt Piranesi lett belőle. Volt egy tudós, akinek volt egy különös elmélete. Mire megérti, hogyan kapcsolódnak össze a dolgok, át kell értékelnie, ki a barát és ki az ellenség – választania kell világok között is.

Nem egyszerű közelíteni ehhez a regényhez. Már a Hollókirálynak is nagyon sajátos nyelvezete és világa volt, amihez az olvasónak alkalmazkodnia kellett. Az a sok lábjegyzet, és a mágia, mint tudomány…

A szerző most terjedelemben rövidebb, de ugyancsak nagyívű világot hozott létre. Eleinte nehezen is olvastam, mert nagyon világteremtő a történet. Fejezeteken át azt olvastam, melyik teremben mi van, milyen mozgások és hullámok járnak arra. Van benne szépség, de az egy állandó és természeti (már amennyire egy házat és jelenségeit természetinek nevezhetek) szépség, ami az embertől független és önálló létező.

Nem könnyítette meg, hogy az elbeszélő Piranesi, aki naplókban jegyezi le a látottakat. Mivel a világa ennek a háznak a megismerése, ezek nagyon sokáig leírások. Líra van benne, tényleg szép, de elmondani nem tudom, mennyire sóvárogtam már cselekmény után.

Ebből az alapból indít el egy rejtélyt Clarke. Ki a Tizenhatos? Mit akar? Mi az a Tudás, amit Másik kutat? Ki ez a Piranesi? A mitikusból egy nagyon valós alapú, reális és mai történetbe csöppenünk, tudósokkal és elméletekkel, melyeket valahogyan tesztelni kellene. Jól át is értékelődik, ki a Jó és a Rossz, attól függően, hogy milyen módszerekkel kezd el a célért élni. Mondhatjuk, hogy a cél nem fogja szentesíteni az eszközt. De erről többet nem is írok, mert jó húzása van, ahogy egyre több minden kiderül, és eljutunk addig, hogy Piranesi nevet kap.

Piranesi alakja különben megér pár saját gondolatot. Annyira tiszta és a világunk előtti lénynek tűnik – talán a borító is befolyásolta a képzettársításom, nem is tagadom – hogy sokáig nem is embernek, hanem faunnak képzeltem el, vagy valamilyen mitikus, részben állati lénynek a görög mitológiából, akik sokkal közelebb állnak a természetihez, mint a modern ember. Sajnáltam is, hogy a karakter helyett a világ van kiemelve, mert annyira izgalmas maga ez a figura is, főleg, amikor már sejteni kezdjük, hogy ki is ő igazából. Annyira nyugodt, csendes, és más…

A szövegben megvan ugyanaz a líraiság, ami a Ház leírásában. Néhol Útvesztőnek érződik, amin át kell rágni magunkat, de olyan vizuális ereje van, hogy még én is értékeltem, pedig én mindig nagyon azt keresem, mi történik. Nekem sok is volt néha a leírás, a Ház Csarnokainak sora, bár végig egy magas szinten zajlik a megjelenítés.

Azon még kattog az agyam, hogy tanulságot kell-e keresnem benne, vagy van-e benne. Mivel a világot éreztem a lényegnek benne, annyira nem szorgalmaznám, hogy valamit mondjon is a kötet, valami nagy bölcsességet. Magamnak mondok ellent, mert közben meg kerestem is benne valamit, de még mindig nem tudom, találtam-e.

Mindenképpen érdekes kirándulás volt, és érdeklődve várom, erre is lecsap-e a BBC. A Hollókirályból nagyon ütős, egyedi sorozat lett. Ebből is lehetne.

Clarke: Piranesi - Mint fantasy: 75% különös, rejtélyes és lírai. Világépítős, ami egy más világba vezet el.

Szubjektíven: 65% a cselekményt többre értékelem a világteremtésnél, de szép volt.

• Gabo: The Witcher - illusztrált novella
• Kossuth: Quentin Tarantino - életrajzi
  • 200 rejtvénnyel a Föld körül - játék, kvíz, fejtörő
• Atlantic Press: Szerelmek tavasza - romantikus, történelmi
• Magistra: Hallgass a neved - kosztümös krimi
• Álomgyár: Zárva - romantikus
• Maxim: A csóklista - ifjúsági
  • Királyi élet - YA
• Művelt Nép: Vakond - thriller
• Könyvmolyképző: Hogyan legyél igazi focista - strandkönyv, bulvár
  • A végzős bál - YA
  • Három vakrandi - romantikus
  • A mágia vörös tekercsei - YA fantasy
  • A remény turnébusza - ifjúsági
  • Egy kutya ígérete - állatos, kortárs
• Agave: Szíve helyén sötétség - thriller
• Delta Vision: Főben járó - fantasy
  • Az Örökkévaló Sólyom - fantasy

November

16. Stone: A kitaszítottak - YA fantasy 4

17. Gibson: Mozgástér - sci-fi 3

18. Hunter: Féktelen harag - krimi 4

19. Paul: A világ titokzatos meséi - misztikus 3,5

20. Muir: Gideon, a Kilencedik - fantasy 4,5

21. Maros: Bonyolult egy csaj - ifjúsági 3,5

      Bradbury: Marsbéli krónikák - sci-fi 3,5

22. Náray: Zarah - családregény 3,5

      Jackson: Paranoiás - thriller 3,5

Ezzel a 47. hét is zárul.

Sorozatgyilkosos, bűntudatos, régi titkokat felelevenítő.

Rachel számára 20 éve örökre megváltozott az élet. A haverokkal kiszöktek egyet légpuskával lövöldözni, de az este végére a féltestvére, Luke már nem élt. Eltussolták a történteket, de Rachel volt, aki leadta a végzetes lövést. Most közeledik az érettségi évforduló, és megint előkerül az ügy. A nő ráadásul egyre különösebb üzeneteket kap, amik lassan az őrületbe kergetik. A gyerekei is érzik a feszültséget, akik rosszul viselték a szüleik válását. A 17 éves lánya egy idősebb fiúval kezd el találkozgatni, 15 éves számítógépzseni fia meg árulni kezdi a tehetségét az osztálytársaknak és ismerősöknek. Ha mindez nem lenne elég, a volt férje, Cade is hiányzik neki, de nem meri újra megpróbálni a férfival. Cade egy gyilkossági ügyön dolgozik éppen, Rachel egy volt osztálytársa az áldozat. Majd egy másik holttest is előkerül és egy dolog köti őket össze: Luke 20 évvel korábbi halála. Cade meg akarja védeni a családját, és úgy tűnik, ehhez fel kell tárni, mi is történt 20 éve pontosan.

Kicsit úgy vagyok vele, hogy bármilyen jó dolgot találok ebben a regényben, rögtön tudok mellé tenni valami olyasmit is, ami nem tetszett. Vagyis, nem volt rossz olvasni, de meg sem tudott fogni. Egy gyorsan felejtős, kicsit csajos, thrilleres gyorséttermi olvasmány.

Nézzük a cselekményt! Viszonylag sok minden történik benne, de ezek egy része olyan egyszerű esemény, ami miatt a történet mozgásban van, de nem az igazi. Pl. az, hogy Harper – Cade és Rachel lánya – elkezd kiszökni a barátjához, míg az öccse falaz neki. A cselekmény mozog tőle, Rachel aggódhat, amikor felfedezi, hogy a lánya eltűnt, de igazság szerint nem olyan történés, ami annyira vinné előre a sztorit vagy izgalmassá tenné a könyvet.

Minden mögött ott van az, hogy mi is történt pontosan 20 éve, amikor Luke meghalt. Többször is vannak visszaemlékező, flashback jelentek, de a teljes igazságot csak a végén kapjuk meg, amikor a fő résztvevők gondolnak vissza, hogy mi történt igazából és mit tettek ők. Addig homályos és sejtelmes az egész, és nem tűnik indokoltnak, hogy miért van akkora felhajtás körötte.

Érzelmileg fontos, mert az táplálja Rachel félelmeit, és a viselkedésének ott rejtőznek az indítékai. Lesz csavar, amikor kiderül az igazság. Annak egy része ok, lehetett sejteni, hogy túl egyszerű lenne, ha az történt volna, amit Rachel hisz. Másrészt van benne olyan szál is, ami abszolút nem volt előkészítve, és csak a meglepetés a célja. Kicsit túl sok már annyi csavar a végére – plusz, két szereplőt nagyon negatív színben tűntet fel.

Nem mintha addig nagyon szimpatikusak lettek volna…

Egy másik gond. A szereplők. Ki az, akivel szimpatizálni kellene? Valahol érzem, hogy Rachel és a családja. De mindenkinek olyan ballépései és visszatérő hibái vannak, ami megnehezíti, hogy kedveljem őket. Rachel, akit valóban elkezdenek a különös üzenetek kifordítani magából, és a volt férje, a gyerekeivel szemben is hisztérikus kezd lenni. Miért nem képes valakivel leülni és tényleg megbeszélni a dolgokat? Inkább csendesen megzakkan. Cade is magában szenved, nem is próbálja meg összehozni, amit szeretne. Elég érdekes is attól a viszony közte és Rachel között. Nem tűnt olyan nagynak a köztük levő gond, hogy ne lehetne megbeszélni és közös utat találni, ha mindketten a másikat akarják.

Dylan, aki meg újra és újra ugyanazokat a ballépéseket teszi meg. Pedig elvileg zseni a gyerek, de ezt ennyire nem látná át?

Egyszer el lehetett olvasni, de nem érzek késztetést, hogy újraolvassam.

Jackson: Paranoiás - Mint thriller: 65% pörgős események, a szereplők érzelmi oldalról megfogottak, csavaros.

Szubjektíven: 55% igazán nem fogott meg. Sokat nyavalyognak és eléggé csajos az egész.

Családos, szerelmes, küzdelmes.

A Winter család szerencsés volt, és boldog. Három lány és egy fiú született, a szüleik mindegyiküket szerették és büszke voltak rájuk. Okosak, szépek, szép jövőre érdemesek. A gabonakereskedelemből jól is éltek, módosnak számítottak, akik műkincsek között, előkelően éltek. Ám német zsidók voltak Hitler felemelkedésének idején. Az első áldozat a fiúk volt, aki egy üzleti megbeszélésről hazafelé sodródott náci katonák közé, akik nem kegyelmeztek a fiatalembernek, akinek a származása volt az egyetlen bűne. A család mégsem menekült el, és ennek súlyos ára lett. A két kisebb lány menekült csak meg, akik álnéven, Olaszországban kezdtek új életet. Szerelemből házasodtak, gyermekük született, de a tragédiák nem kerültek el őket. Tiltott szerelmek, súlyos betegség, bosszú nehezítette az életük. Majd egy napon a múlt még közelebb jött: a család kedvenc képének visszaszerzése lehet a kapocs, ami újra összehozza a szétszakított családot.

Újfent abba a hibába estem, hogy fejben már lejátszottam előre, mit fogok olvasni. Mivel a könyv nem olyan volt, bennem most csalódás van, noha a saját zsánerében belül nem rossz a regény, csak nekem sikerült elrontanom magamnak.

Amit én vártam, az egy háborús regény, amiben azt vártam, azt kapom meg részletesebben, hogy a nácik hogyan végeztek a Winter családdal, és Zarah hogyan lett túlélő. A kezdet még stimmelt is, folyamatosan nőttek a terhek és a családfő már pontosan érezte, hogy nem számítanak a német gyökerei, a hazaszeretete, benne már csak egy mocskos zsidót látnak, akit el lehet tiporni és mindenétől megfoszthatják. Csodáltam is, hogy nem próbálnak menekülni, vagy tenni valamit. Az értékeik elrejtik, és ennyi. Én inkább azt vártam volna, hogy magukat igyekeznek megmenteni. A túlélők is csak egy véletlennek köszönhetik, hogy nem kerültek Dachauba, ami a többieknek a végállomás lett.

A kötet végig érzelmi oldalról közelít, és nem a cselekmény vagy a történelem a lényeg. Onnantól, hogy Edel és Zarah Olaszországban épít új életet, a történelem el is veszti a jelentőségét és bármikor játszódhatna a történet. Személyes küzdelmek és örömök jönnek – ahogy szerelmet találnak, ahogy szenvednek. Elsősorban emberi alakok lesznek, nők – és nem történelmi személyek.

Több generációt átfog a történet, és nekem az is fura volt, hogy nem éreztem Zarah karakterét hősnőnek. Mi több, nem egyszer mások sokkal szimpatikusabbak voltak nekem. Az viszont tetszett, hogy senki sem álomszerű alak, hanem olyan emberek, akik hibáznak és kénytelenek együtt élni a hibáikkal. Jozefa, Zarah lánya szerelemből vét egy nagyot. Zarah büszkeségből tesz olyat, amit aztán közel 3 évtizedig bánhat.

Nem pont olyan, mintha egy szappanoperát követne az ember, de majdnem. Próbáltam elképzelni, milyen lenne tévésorozatként. Azt hiszem, történelmi romantikusként sorolnám be amellett, hogy családregény.

A végére más irányba megyünk el a kép visszaszerzésével, az még akár izgalmas is lehet.

Nagy értéke, hogy szépen van megírva. Nagyon sok tartalmas gondolat rejtőzik a szövegben, amit érdemes megszívlelni. Náray úgy ír, hogy láttatja velünk a karaktereket, helyszíneket, ételeket és ruhákat. Hangulata van, amibe jó volt elmerülni.

Annak ellenére, hogy nem pont ezt vártam, lekötött és érdekel a folytatása is. Vagyis, majd folytatom a Zarah örökségével.

Náray: Zarah - Mint családregény: 75% sokszínű, szórakoztató regény, amiben a tragédiáknak is helye van.

Szubjektíven: 50% mást vártam. Több történelmet, kevesebb szappant. De a szöveg ok.

- Hunter: Féktelen harag

Fawley nyomozót elkezdik elővenni, amiért nem koncentrál jobban arra, hogy 20 éve rossz erőszakolót csuktak le. Kiderül, személyes oka is lenne: a felesége volt az egyik áldozat annak idején. Fawley azonban ragaszkodik hozzá, hogy nem hibáztak 20 éve, és most más a tettes.

Az egyik kamaszlányról az iskolában kiderül, hogy rajongott a rendőrségi műsorokért. Az első áldozat húgát is behálózta: a testvéréről belsős infókért megígérte, hogy beveszi a menők közé. Akkor még megzavarta őket a sziréna.

A második lánynál, akit kicsaltak, kést adtak Nadine kezébe, hogy vágja meg a lányt. Nadine megtette, de megijedt és elszaladt. A másik két lány fejezte be, és ölte meg a lányt. Nadine tett vallomást végül.

Alex bevallja a férjének, azért volt mostanában annyira rosszul, mert 20 éve hamis tanúzott, hogy az erőszakolóját lecsukják. Adam is tudta, Alex megnyugodhat végre. Nem is sejtik, hogy a 20 éve lecsukott férfi már tervezi, hogyan álljon bosszút rajtuk.

- Stone: Kitaszítottak

Ene és Ray titokban összejönnek. A lány már azt is megtervezte, hogyan segít a fiúnak megszökni, és hogyan lesz olyan férfi felesége, aki testileg nem akar tőle semmit, így megmaradna Ray párjának, ha nem is nyíltan.

Ám a király unokaöccse, aki király lett volna, ha az apja nem hal meg olyan korán, puccsot indít el. Keinnek kellene megölnie Menát, a volurt, de ő inkább kimenti, és csak megrendezi a halálát.

Az emberek menekülnek, a másik herceg súlyosan megsérült, és már senki nem tudja, kiben bízhat.

Marsot meghódító és élő, életben maradásért küzdő.

A Mars az emberek célpontjává vált, megindulnak a bolygó felé az űrhajósok a XXI. század hajnalán. A bolygó azonban már lakott, és ott abban hisznek, hogy a Föld lakatlan bolygó. Annak kell lennie, hiszen túl sok az oxigén, hogy az élet megmaradhasson. Amikor az első emberek megjelennek, a maguk módján le is számolnak velük. Van, akivel egy féltékeny férj végez, mert nem tetszik neki, hogy az ember a nejét csábítaná, van, akiket egy orvos végez ki, mert meggyőződése, hogy földi élet nincs, és ez csak hallucináció. Majd kénytelenek szembenézni vele, hogy emberek igenis vannak és jönnek. Más módszert keresnek, míg az emberiség akaratán kívül tömeggyilkossá nem válik. Az emberiség azonban a vörös bolygón sem lel menedékre, a Föld gondjai és az emberi természet hibái ide is követik őket.

Ray Bradbury stílusa és történetei közelebb állnak hozzám általában, mint Philip K. Dick munkássága. Így könnyedebb olvasmányt vártam, mint amit kaptam. Főleg az eleje annyira sci-fi, hogy még mindig igyekszem összeszedni magam utána. Mást vártam, fáradt is voltam, így kevésbé tetszett ez a kötet.

A kötet két nagy részből áll össze. Az elején találjuk a Mars krónikáit, amire a cím is utal. Az emberek elkezdenek a Marsra jönni, és a marslakók szemszögéből követhetjük az eseményeket. Ez érdekessé és helyenként ironikussá is teszi a történetet. Most tart ott az életben a tudomány, hogy az emberiség valóban el akar jutni a Marsra, és már többet tudunk a bolygóról, mint amikor Bradbury ezeket a novellákat megírta. Tudjuk, hogy nem várnak majd ott minket marslakók. De az, ahogy itt a marslakók nem hisznek a földi életbe, rárímel arra, ahogy sokan viszonyulnak ahhoz a kérdéshez, van-e az emberen kívül más értelmes létforma a világmindenségben.

Ezen kívül kicsit az is felfedezhető benne, ahogy az európaiak Amerikába mentek át, és ott az indiánokra találtak. Persze, itt van egy misztikus vonal is, az indiánok nem harcolhattak emlékekkel és illúziókkal a hódítók ellen, ahogy a marslakók. A végjáték azonban ijesztően egyezik. Az indiánoknak ugyanúgy tett be a himlő, mint itt a marslakóknak.

A másik részben, a novellákban is megfigyelhetjük a vadnyugati tematika visszaköszönését. A Mindnyájunknak voltak nagyapáink egyenesen a Nyugat cowboy és kalandor lelkeinek örököseként értelmezi újra a Mars gyarmatosítóit.

De vissza a Marsbéli krónikákhoz. Van benne pesszimizmus – az ember történelme ciklikus, és ez nem törik meg a Marson sem. Felépítenek valamit, küzdenek, hogy aztán önmaguk pusztítói legyenek. Majd kezdődik elölről – épül valami, jön a háború és pusztulás, hogy aztán egy új kezdet köszöntsön be. Valahol szomorú, hogy az ember nem tanul semmiből.

Valahol zseniális, amit Bradbury megírt, nem is untam, de – ez most nagyon szubjektíve lesz – én lefáradtam tőle. Steril, végzetes, nem szárazon megírva, de annak olvastam.

Majd jönnek a Marshoz kapcsolódó novellák, amelyekből más kötetekben már jelentek meg darabok, így nagyon nem akarok velük most foglalkozni. Némelyik kapcsolódik a krónikákhoz közvetlenül, annak szereplői tűnnek fel ebben. Pl. a marsiak halála, ami a krónikákban utalás, itt saját novellát kap. A többi csak a helyszínében kapcsolódik. Szórakoztatóbb, lírai és elgondolkoztató is akad benne.

Úgy érzem, ez a kötet jobb, mint amennyire most értékelni tudtam. Egyszer, ha majd olyan idegállapotban leszek, egy újraolvasás és újraértékelés jár neki.

Bradbury: Marsbéli krónikák - Mint sci-fi: 75% érdekes nézőpontokkal történeti ívet alkot. Novellák, de egységesen.

Szubjektíven: 55% talán fáradt is voltam hozzá, de én most az érdekes ötletei ellenére is.

Kamaszos, szerelmes, ármánykodó, iskolás.

Adél körül nem nagyon zajlik az élet. Szeret dobolni, van egy legjobb barátja, mindenki más meg hagyja békén. Fárasztja, hogy az anyja lányosabb lányt szeretne faragni belőle, az apja meg többet foglalkozik a foci csapatával, mint vele. A lány körül akkor kavarodnak fel az események, amikor új osztálytársnő érkezik hozzájuk. Kitti dögös, és az iskola legjobb lánya címre pályázik. Ehhez kell egy irigyelt barát is, amit Bálint személyében vél felfedezni, aki a focicsapat sztárja. Mivel Adél apja az edző, Kitti őt zsarolja meg: szállítsa neki a belsős infókat a fiúról, vagy megkeseríti a lány kövér legjobb barátjának, Tominak az életét, aki tényleg elhitte, hogy a menő Kitti önzetlenül barátkozik vele. Adél eleinte ellenáll, de ahogy Bálinttal párszor összefutnak, valami változni kezd. Neki is megtetszik a fiú, ha nem is érti, mit látna pont benne Bálint.

Ez lesz az, amit már gyerekesnek érzek. Vagyis, a zsánerben elmegy a történet, de én már fejben meghaladtam, hogy ilyen dolgokon izguljak és azonosuljak a kamasz szereplőkkel, akiknek tényleg az a világ legnagyobb kérdése, hogy kivel táncoljanak egy iskolai fellépésen.

Nagyon, de nagyon kamaszosak a regény konfliktusai. Néha úgy is éreztem, hogy nem középiskolában, hanem az óvodában játszódik. Kémkedj nekem, vagy össze fogom törni a dagi barátod szívét! Firkálnak a WC falára gúnyos üzeneteket. Most komolyan?

Még első szerelemnek is nevezni túlzás, ami a regényben szerelmi téren zajlik. Ez inkább a tetszenek egymásnak fázis, amikor egymás kezét is megfogni nagy szó, az első csók meg valami elképzelhetetlenül nagy esemény. Benne van az, hogy ennek a korosztálynak ezek mennyire nagy események. Izgulnak, átélik ezeket, csak nekem már nem ment a szemléletváltás. A cinikus énem szépen narrálgatott magában, hogy alig 2-3 év múlva ezek már mennyire semmiségek lesznek. Nem tudtam beleélni magam.

A családi konfliktusok és helyezetek már ígéretesebbek voltak, bár ezek kevesebb súlyt kapnak. Kitti kapcsán emelik ki, mennyire szenved attól, hogy az apja sokat van távol. Az is nagyon eltalált mozzanat, hogy azért bántja Adélt, mert irigy arra, hogy vele ott van az apja, és kívülről olyannak tűnik a kapcsolatuk, amilyet ő is szeretne magának, de esélye sincs rá. Adél és az anyja történetét is lehetett volna drámára faragni, de itt azért megmaradunk egy működőképes anya-lánya kapcsolatnál némi konfliktussal.

Belülről vannak megfogva az események. Adél a középpont, az ő érzései és gondolatai nyomán ismerjük meg a történetet. Elsősorban az ő nézőpontja dönti el, milyennek látjuk a többi szereplőt is. Ha jobban kedveltem volna Adélt, jobban működhetett volna, de ő a tipikus kamaszregény hősnő, a szomszéd lány karakter. Értem, vele könnyebb azonosulni, de engem pont az lökött el tőle, hogy mennyire ő az átlag lány.

Egy-egy oldalra más szereplő fejébe leshetünk bele, ezek sokkal jobban tetszettek. Nem is kicsit árnyalták azt, amilyennek Adél látta a többieket. Volt abban is igazság, de nem a teljes kép. Ha másra nem is, arra bőven jó volt, hogy lássuk, azért Adél nézőpontja erősen szubjektív, nem lehet annyi alapján megítélni még Kittit sem.

Ami viszont legmesszebb lökött a történettől: a nyelvezete. Annyira fiatalos akar lenni, hogy nekem már túlzásnak érződött. A keresztgyerekeim ugyan még kicsit fiatalabbak, mint a regény hősei, de még ők sem beszélnek így.

Szeretem az ifjúsági irodalmat, de azért ez az a szint, amit már kinőttem.

Maros: Bonyolult egy csaj - Mint ifjúsági: 65% kamaszos konfliktusokkal, sok érzéssel és több szereplővel elmondva.

Szubjektíven: 50% nem fájt, de nem is élveztem különösebben. A nyelvezete nem jött be.

Fekete Istvánt a Tüskevár miatt minden gyereknek kellene ismerni. Mellette rengeteg állatos regényt írt, ezek már kevésbé ismertek.

Milyen állat volt:

1: Kele

2: Bogáncs

3: Csí

4: Lutra

5: Hú?

A Vuk (róka, de ez nem kérdés, gondolom) önmagában sokat súg, hiszen több állat abban is így kerül megnevezésre.

Megoldás: Tovább!