Jobb életért küzdő, álomvilágos, elnyomottként élő.

A jövő világában az anyagi helyzet meghatározza, ki milyen magas lehet. A szegényeknek kisállatnyi méret jut, akiket simán megölhetnek a patkányok és kismacskák, vagy a nagyobbak eltiporhatják őket. A gazdagok viszont akár toronyház méretűként is élhetik az életüket. Az egyiknek mindent szabad, a másikat mindenért meghurcolják és büntetik. Warner és Prayer egy jómódú kisfiú megbotlása miatt elvesztették az apjuk és az otthonuk, egy macska megnyomorította az anyjuk. Valahogy feljebb kell jutniuk a ranglétrán, és a legegyszerűbbnek az tűnik, ha a lány szerez egy gazdag férjet, aki segítene a családján is. Ám bárhogy próbálkoznak, nem jutnak előre, csak további sérelmek jutnak nekik. Warner végül a képességét kezdi el használni, de gonoszul. Az emberek egy helyen egyenlőek: álmukban. Ugyanabban az álomvilágban járnak ilyenkor, és akinek nagy a fantáziája, alakíthatja a világot. Warner az egyik legjobb ebben, de most szépség helyett poklot készül teremteni.

Disztópia. Az első, ami nagy hatással volt rám, Orwell és az Állatfarm. Majd megérkezett az Éhezők viadala és a YA kisajátította a zsánert. Többet szerettem azokból is, panaszkodni biztos nem fogok amiatt, hogy több sanyarú jövőképet láttunk, amit kamaszok igyekeztek megjavítani. Még most sem léptünk ezen túl teljesen, de azért bukkannak fel olyan történetek is, amelyek mernek más úton haladni, mint Katniss.

A Manmon is valami más. Már eleve az ötlet formabontó, hogy az emberek a vagyonuk mérete alapján kapnak fizikai méretet. Mégis, milyen technológia lenne képes rendszeresen nagyítani és csökkenteni az embereket? De ez a legkevesebb. Hogy tudna létezni egy ilyen társadalom, hogy élnének egymás mellett az emberek, ha mindenki másféle méretű? Van norma, vagy hogy lehet elképzelni egyáltalán egy várost?

Andrews ezekbe a kérdésekbe nem megy bele részletesen, itt-ott vannak erre utaló részek. Vagyis, nekem a világépítés lehetett volna cseppet alaposabb, mert maradtak kérdéseim, de azért az alapok ki voltak dolgozva.

Ami tökéletesen benne volt, hogy minél kisebb vagy, a jogaid annál könnyebben elnyomhatóak. Egy fiú eltipor egy üveget, ami másnak az otthona volt, és megöl egy emberi lényt. Egy férjet és apát. Kap érte valamit? Semmit. A családtól még csak bocsánatot sem kér senki, pedig jogosan kérnének kártérítést. Bezzeg, ha a kisember pl. fegyvert mer a kezébe fogni, már mehet évekre börtönbe és hasonlók. Iszonyat kegyetlen világot rajzolt meg a szerző, olyan epizódokkal amelyek alkalmasak lennének rémálomnak is. Érdekel valakit, hogy kb. 2-3 méteres férfiak hogyan molesztálnak szexuálisan patkány méretű lányokat? Engem nem érdekelt, de most van pár rettenetes kép róla az agyamba, amit nagyon kitörölnék.

Ha már álmok. A regénynek van egy másik színtere is, ami egyszerre a fantasy felé mutat, de ami nagyon emberi is. Az álmokban itt úgy járnak, mintha valós hely lenne. Itt látszik, mit tesz az ilyen világ a jó lelkekkel is. Hiszen Warner teremtő volt, aki idilli álmokat tudott adni másoknak. Amikor azonban túl sok pofont kap a világban, elkezd poklot építeni és nagyon messze el is megy. Rossz vagyok attól, hogy nem tudtam elítélni ezért? Hogy abszolút át tudtam érezni, mit tett, amikor hatalom került a kezébe és bosszút állhatott?

De ez disztópia. Ahol nincs happy end. Amilyen a világ, olyan lesz Warner sorsa is. Nem is tettem le jó szájízzel a könyvet, pedig agyilag tudom, hogy ennek csak így lehetett vége. Az egész társadalom úgy volt berendezkedve, ahogy, azt egy ember képtelen megváltoztatni.

Minden mögött pedig ott van a mi valóságunk realitása. Nem kell belemennem, hogy a vagyon halmozása és a pénz ereje hogyan hatja át a világunkat, azt hiszem.

Nem szórakoztam jól, szenvedtem ezzel a regénnyel. De úgy vélem, itt ez volt a cél.

Andrews: Manmon - Mint disztópia: 75% elgondolkoztató, bár kissé abszurd világ. Súlyos, drámai cselekmény.

Szubjektíven: 60% miközben remek metafora korunkra, roppant depresszív olvasmány is.

Családos, bűnözővel együtt élős, lebuktató.

Már a kezdetektől baljós körülmények vették körbe a gyerekeket. A szüleik házasok voltak ugyan, de ettől nem lettek szerető család. Az apa rendszeresen ivott és verte a családját. A négy gyerek mindig csak azt látta, hogy az erőszak a megoldás. Apa verte anyát, őt verték egymást. Alig várták, hogy elég idősek legyenek, és elmehessenek otthonról. A két lány férfiakhoz menekült, fiatalon lettek anyák. Ám egyikük sem jól választott: Astrid egy idősebb férfi mellett kötött le, aki küldetésének tekintette, hogy minél több gyermeket nemzzen minél több nőnek. Mire erre a lány rájött, már volt egy lánya. Sonja a bátyja egyik barátjához költözött, ment hozzá és szült neki két gyereket. Ám ez a férfi ugyanabból élt, amiből a lányok bátyja is: a bűnből. A leghíresebb holland emberrablás, a Heineken emberrablás az ő művük volt. Mégsem ez volt, ami miatt a nővérek kénytelenek voltak a bátyjuk ellen fordulni: Wim szétszakította a családot azzal, hogy végzett a sógorával. A gyerekeiket féltő anyák pedig nem maradhattak tétlenek.

Tévesen azt gondoltam, ha az egyik leghíresebb emberrablás kitervelőinek és végrehajtóinak egyik rokona könyvet ír, ami nem is titkoltan a bátyjáról szól, akkor abban szó lesz az emberrablásról. Vagyis, inkább bűnügyi történetet vártam, krimihez közelít.

Még arra is volt elméletem, miért Júdás a címe. Mert Wim azért került börtönbe, mert a húgai tanúskodtak ellene és segítettek a bizonyítékok gyűjtésében is. Így ők Júdás, a bátyjuk eláruló lányok.

Ám a könyv mindkét tekintetben más. Egyrészt, a Júdás maga Wim. Nem az a bűne, ahogy a sorok közül kiolvasom, hogy bűnöző volt. Azért lett Júdás, mert a családot is elárulta. Azért léptek fel ellene a testvérei, mert képes volt egy családtagot bántani. Valahol piszkálta is az agyam, hogy azt mennyire természetesnek vették, hogy miből élnek. Amikor nagyon ment a szekér, Sonja és a családja kifejezetten jó körülmények között élt, és nem tisztes munkából. Nehezemre esik együtt érezni olyan szereplőkkel, akiknél ilyen éles a határ bűn és bűn között. Másokat bánt? Kit érdekel. Minket is? Akkor már cselekszünk. Álszentnek éreztem őket.

De ennél jobban zavart, hogy a bűn kimaradt a könyvből. Astrid nem volt része az alvilági üzelmeknek, nem is próbálja bemutatni őket. Azt említi, mi mindennel vádolták a bátyját, de bármi konkrét vagy tényleg érdekes, az nem volt a kötetben.

Ez egy családi memoár, amiben azt meséli el, hogy nőttek fel egy erőszakos apa mellett és fogta mindenki menekülőre, amint tehette. Kívülállóként ironikusnak is találtam, hogy nem esett le neki, hogy ezért menekültek más férfihoz túl fiatalon, és ha nem is a családját verő férfit választottak, olyat, aki szintén nem volt alkalmas férjnek és apának. Mondjuk, Sonja férje legalább próbálkozott, csak éppen voltak olyan szenvedélyei, amelyek nagyon nem egy családapának valók. Astrid választása még ennyit sem tett meg. Wim is azért lett olyan, amilyen, mert ezt a családi örökséget kapta.

Majd Wim lebuktatásának története következik, de itt is az érzelmek és önmaguk mentegetése a fontos szál. Mennyire féltek, mennyire védeni kellett a gyerekeket. Többet tudtam meg arról, hogy mennyire tartottak Wim bosszújától, mint magáról a tárgyalásról vagy a bizonyítékok gyűjtéséről.

Nem szerettem a stílusát és a könyv felépítését sem. Memoár, és Astrid eléggé csapong. Nagyjából időrendben mondja el a történteket, de amikor valami eszébe jut, másról ír.

A vége meg különösen rosszul esett. Végig azt bizonygatja, hogy nem tehettek másként. Veszélyben voltak. Aztán meg bocsánatot kér a bátyjától, akit még mindig szeret.

Minden téren csalódás volt, ez egy érzelmes családtörténet és önigazolás, semmi több.

Holleeder: Júdás - Mint memoár: 40% töredékes, nagyon egy oldalról mutatja be az eseményeket, érzelmes.

Szubjektíven: 15% a bűnügyről keveset tudtam meg, és a végére betett rész lehangoló is.

Melyik regényhez készülhetett az alábbi montázs?

Megoldás: Tovább!

Emberrablós, nyomozós, régi szerelemre rátaláló.

Lizzy kamaszként hozott egy rossz döntést. Otthon azt mondta, a barátnőitől akar elköszönni, akik hamarosan egyetemre mennek. Valójában a barátjával találkozott, akinek azt sem engedte meg, hogy hazáig vigye autóval. Mi lesz, ha az apja észreveszi, hogy Jared hozta haza? Ám nem ért haza. A környéken garázdálkodó emberrabló és gyilkos elkapta a lányt. Hónapokig volt nála, míg sikerült megszöknie. Sok mindent elmesélt, de igazolni nem tudták a történetét, így sokan hazugnak tartották. Lizzy elüldözte magától az embereket, és sokáig kereste magát. Már a 30-as éveiben jár, amikor a Pókember visszatér a környékre, és Lizzy számára hagy üzeneteket, minden tettéért a nőt hibáztatva. Jared, aki közben FBI ügynök lett, vezeti a nyomozást és bevonja egykori szerelmét, akiből magánnyomozó lett. Jared lesz az, aki rájön, miért nem stimmeltek Lizzy emlékei. Ketten elkezdenek összedolgozni, és miközben a régi érzelmek is feltámadnak, egyre közelebb kerülnek a Pókemberhez.

A thrillereken belül népszerű téma az emberrablásoké. Ezen szerző sorozat, a Kristály pöttyös könyvek között is volt már nem egy olyan, amely ezzel az alaphelyzettel indul. Még azt is meg lehet figyelni, hogy az ilyen regények egy része a fogság túléléséről és a szökésről szól, míg a többi a kiszabadult áldozat vadásszá válásáról, aki elkapja kínzóját.

Lizzy Gardner történet az utóbbi közé tartozik. Még az olvasó is bizonytalanságban van tartva azzal kapcsolatban, miket kellett túlélnie a lánynak. Lizzy állítja, hogy nemi erőszakot, kínzást és fizikai bántalmazást szenvedett el. Az orvosok ezt azonban nem tudják bizonyítani. Olyasmiket, hogyan néz ki a gyilkos, hol tartotta fogva, pedig nem tud elmondani. Nem is Lizzy ered a nyomába, a gyilkos tér vissza és szólítja meg a nőt.

A történettel az volt az egyik legnagyobb gondom, hogy Lizzy évekig szenvedett, járt orvosoknál is, és senki nem jött rá egy évtized alatt, hogy mi történt vele. Jared meg beszél vele egyszer, és máris megvan a diagnózis? Ami nem is olyan bonyolult, hogy ne juthatott volna eszébe annak a sok-sok pszichológusnak és rendőrségi szakértőnek korábban eszébe, akikkel Lizzy kapcsolatba került.

Nem az igazi a nyomozás sem. Csak futnak a nyomok után, amiket a Pókember hagy. A nyomok nem úgy jönnek, hogy akár mi is találgathassunk a nyomozókkal. Eléggé előkészítetlen, ki a gyilkos és miért. Nem szeretem, amikor a szinte semmiből bök rá valakire a szerző, hogy ok, akkor ő lesz a gyilkos. Talán egyszer-kétszer említették (ahogy rémlik, fel nem is tűnt) azt a karaktert korábban, így azért nem ismeretlen, de semmi nyom nincs, hogy rá figyelni kellene.

Annak sem örültem, hogy Jared és Lizzy olyan könnyen visszarázódnak a kamaszkori érzelmeik hevébe. Eltelt több, mint 10 év. Mindketten továbbléptek, voltak más kapcsolataik. Más emberek lettek. Akkor miért kell úgy megírni, hogy folytatják a kamaszkori szerelmüket? A romantikus regényekben sem díjazom az ilyesmit, a krimikben meg pláne nem. Ismernék meg egymást újra, lenne valami alapja annak, hogy együtt akarnak lenni, nem az, hogy feltámadnak a tizenpár éves érzelmek.

A karakterek akár szimpatikusak is lehettek volna, de annyira irritált a szerelmi szál, hogy ez fel sem merült bennem. Lizzy és Jared kitartóak, bátrak, lelkiismeretesek, jó emberek. Még össze is illenek, de nagyon nem bírom megbocsátani, hogy ők maguk is, és a történet egy része is nyálregényes.

A mellékszereplők között van, akit bírtam. Hayley és a vele történtek, amiben volt igazi dráma és kiállás. Az ő története jobb, mint Lizzy bármely életszakasza.

Egyszer elmegy, de semmi pluszt nem mutat az ilyen regények cselekményéhez képest.

Ragan: A pók fogságában – Mint krimi: 55% logikailag vannak fura részek benne, erősen romantikus krimi is.

Szubjektíven: 50% átlagos krimi. A szereplők és a cselekmény is elmegy, nem emlékezetes.

Cím: Hetedhét birodalom

Szerző: L.J. Wesley – humoros és romantikus regényei már jelentek meg, most kicsit másban próbálja ki magát. Különben magyar szerzőt rejt az angolos írói álnév.

Műfaj: fantasy, meseregény

Cselekmény: a történet ott kezdődik, ahol a mese abbamaradt. Hófehérke elindul a herceggel, miután felébredt a tetszhalálból. De mi vár ott rá? És mi történet a többi hősnővel, miután a mese végére kikerült a pont?

Várható megjelenés: nyárra volt tervben.

Miért várós?

• Szeretem a mese átdolgozásokat, ez is szimpatikus lett ennyivel.
• Még keveset tudni a cselekményről. Azért érdekel, mit tartogat a mesehősnőknek a szerző. A fülszöveg alapján sötét dolgokra lehet számítani.
• Támogassuk a magyar írókat! Gaura Ágnessel szólva magyar nyakba magyar szemfog. Itt magyar olvasó kezébe magyar mérgezett alma?

Nyomozós, vámpírok eszén túljáró, vallási relikviát kereső.

Harry Dresden újabb rossz napra ébredt. Több fronton is vészhelyzetet kell elhárítania. Annyira semmi pénze, hogy kénytelen elfogadni egy különleges megbízást: a torinói leplet ellopták, és a nyomok Chicagóba vezetnek. A tolvajok megtalálásán túl halálos bukott angyalokkal és a helyi maffiával is fel kell vennie a versenyt, akik szintén a leplet keresik. A Lovagok is összegyűltek, szintén nem rajongva az ötletért, hogy Dresden az ügyön dolgozzon. Dél-Amerikából egy vámpír úr is a városba jött, halálos párbajra hívva a mágust. Igen ösztönző módszere van: ha nem egyezik bele, azokkal végez, akikkel a férfi törődik. A városba visszatérő Susan sem azért érkezett, hogy felmelegítsék a viszonyukat. A nő, mindenki érdekében, szakítani szeretne, ez bármennyire is fájjon.

Új kaland és szokott minőség. Már bajban is vagyok vele, milyen bevezetést írjak egy-egy újabb Dresden-regény elé. Maradjunk annyiban, hogy 5. kötet, de a szerző még nagyon messze van attól, hogy kifogyjon az ötletekből?

A jelen rész egyszerre folytatása a korábban történteknek – így nem árt hozzá az előismeret – és új nyomozás és kalandok keveréke. Három fő szál, de ahogy lenni szokott egy Butcher-történetben, a végére megtudjuk, hogy minden összefügg mindennel.

A legagyamentebb ügy, hogy egy banda ellopta a torinói leplet. Harry feladata előkeríteni, és egy újabb mitológia lép így be a regény világába. Kapunk bukott angyalokat, akik emberek testét szállják meg és visznek véghez nagyon szörnyű, brutális kegyetlenségeket. Ha már Krisztus halotti leple, az ő megszálló eszközük a 30 ezüstpénz, melyekért Júdás áruló lett. De akad más keresztény motívum és relikvia is a történetben. Ami igazából tetszett benne, a lepel kapcsán hangzik el. Nem az a lényeg, hogy valódi vagy sem. A hit, amivel felé fordulnak, az ad neki erőt. Ezzel a gondolattal egyet tudtam érteni. Butcher olyan keretek között mozog, hogy a magam ateista feje is elégedett, de nem bántja a hívőket sem.

A humor jelen van ezen a vonalon is. Sokat dobott a hangulatomon, hogy visszatérnek a Lovagok. Michael ismerős lehet korábbról – a felesége megint okoz bőven humoros pillanatokat –, és most újabb Lovagokat is megismerhetünk. Példaértékű karaktereknek, akiknek nagyon lehet drukkolni, harcos kalandjaik vannak és Harry közreműködésének hála a nagy beszólások sem maradnak el.

A vámpír, aki párbajozni akar – szál annyira nem fogott meg. Emlékezetes szereplő ezen a vonalon is lép színre, szerencsére. Az Archívum, akire megint igaz, hogy jól ki van találva, mágikus világképet bővít, de van humoros oldala is a feltűnéseinek. Ez a szál jobban háttérben marad, nem éppen ez az, ami foglalkoztatja Harry-t.

Sajnos, visszatért Susan, és ez az, amin a férfi esze jár. Nem tudnám megmagyarázni, mi a konkrét bajom a nővel, de egy ideje ellenszenves. Amit és ahogy csinál, ahogy kiáll egy célért, még szimpatikus is lehetne. Az biztos, hogy nem szeretem, amikor Harry szenveleg és a szerelmi élete alakulása miatt magába fordul. Amilyen könnyen kezel halálos helyzeteket, annyira szerencsétlen, amikor szóba kerül ez a nő, vagy a párkapcsolat alapból. Mindegy, bizakodom benne, hogy most egy időre megint parkolópályára kerül Susan.

Ez a regény is adrenalin- és cselekménybomba. Mire valami megoldódik, máris van egy újabb vészhelyzet, újabb nyomozás és akció vár a főszereplőre. Érzelmi kérdések, mágia, de még olyan harci helyzetek is akadnak, mint egy stúdió elektronikus kisütése.

Harry kapcsán most nem beszélhetünk jellemfejlődésről, az a figura, akinek jobb korszakaiban megszokhattuk. Mellékszereplők között viszont van, aki újabb színekkel bővül.

Susan miatt nem tetszett annyira, mint a 4. rész, de egy jó Dresden-történet volt ez is.

Butcher: Halotti lepel – Mint fantasy: 100% változatos, izgalmakban és fordulatokban gazdag cselekmény, humorral.

Szubjektíven: 95% Susan az, akit képtelen vagyok megszeretni. Most pedig jelen volt végig.

Szerelmes, életet újjáépítő, sorozatgyilkosos.

Átlagos napnak indult, amikor sokan a plázában töltötték az idejük. Volt, aki dolgozott, más a bevásárlást intézte, sokan mentek moziba is. Váratlan a fegyveres kamasz felbukkanása, aki mészárlásba kezdett. Sokakat megsebesített, és közel 100 emberrel végzett, mire egy helyi rendőr kiérkezett és kilőtte. A 19 éves Reed eladó volt itt, megmentette egy kisfiú életét. A tragédia után döntötte el, mit kezd az életével: rendőr lesz. A 16 éves Simone egy csúnya szakítás után a barátnőivel vigasztalódott. Ő volt, aki elsőként hívta a rendőrséget. A volt szerelme, a legjobb barátnője is az áldozatok között volt, az anyja súlyosan megsérült. Ő teljesen elveszik, gyászol és nem tudja, hogyan folytassa az életét. Az évek alatt magára talál, és szobrásszá képzi magát híres festő nagyanyja pártfogása mellett. Valaki azonban nem képes továbblépni: az egykori túlélők rejtélyesen és sorra halnak meg. A nyomozó Reed szerint valaki vadászik rájuk. Miközben a rejtély nyomába ered, az élet újra összehozza Simone-nal, akivel egyre többet jelentenek egymásnak.

Nora Roberts azok az írók között van, akik két zsánerben is sikeresek tudnak lenni. Romantikus írónőként és krimi szerzőként is nyilván van tartva. Azért, nem bírom megállni, hogy ne fűzzek egy megjegyzést a krimi munkáihoz az eddig olvasottak alapján: tényleg van bennük nyomozás és gyilkosság, de nagyon erős marad bennük a romantikus vonal is. Azért ezek nem olyan krimik, mint egy Connelly, ez a női irányzat.

Ennek egyik képviselője a Biztos menedék is.

A történet két fő vonalat követ le: a lövöldözés túlélői közül választ ki hármat, de kiemelten kettőt, akiknek követi az életútját. Hogyan lépnek túl a traumán. A rendőrnő hogyan alapít családot, és talál boldogságot a magánszférában. A két kamasz pedig felnő, kisebb-nagyobb bukkanókkal megtalálják a hivatásukat, jók is lesznek benne. Majd egymásra is ráakadnak, és máris a romantika területére értünk vissza.

A másik vonalon a lövöldöző manipulatív húgát látjuk, aki bosszút fogad mindenki ellen, akit valamiért felelősnek tart a testvére haláláért és a terve elbukásáért. Egy nagyon intelligens, kreatív nőről van szó. Patricia jelenetei mindig feldobták nekem a történetet, még akkor is, ha erősen éreztem benne a mese faktort. Egy évtizeden át senkiben fel sem merül, mit művel, pedig nem fogta vissza magát. A halálos gázoláson át az agyonlövésen át a felrobbantásig volt minden a repertoárjában.

A szereplők talán kissé egysíkúak, de ez szépen beleilleszkedett a regény világába. Patricia simán elvetemült, és nincs túlírva, miért és hogyan lett ilyen. Reed tipikusan a túl jó, hogy igaz legyen férfi hős. Jó kiállású, stabil és megbízható, arany szívvel. Simone szép, tehetséges. Ugyan az egyetem alatt el volt veszve és voltak balhéi, de ahogy eldöntötte, mit akar kezdeni az életével, felépítette magát. Még hitelesebb is attól, hogy volt egy nehéz időszaka, és csak utána lett belőle regénybeli álomnő.

Roberts sikeresen tett a történetbe emlékezetes mellékszereplőket is. A kedvencem CiCi volt, mindenki kedvenc nagyanyja. Egy olyan kreatív, gondoskodó, érzésekkel teli és intuitív, segítő karakter, aki mindenkinek jól jönne az életében.

A krimi szál helyenként mesés, Patricia egyszerre túl jó gyilkosnak, és a nyomozás sem pörgeti az eseményeket. A romantikus vonalon tetszett, hogy Roberts hagyott időt a karaktereknek egymásba szeretni. Kapcsolatot építettek, nem csak ágyba ugrottak. (Azért megjegyzem, ebben is van olyan röhejesen leírt szex, mint Eve Dallas esetében.) Ami az emlékezetes marad nekem: egy-egy drámai tetőpont. A békülés a szobor mellett. A kutya.

Szórakoztató, könnyed olvasmány, ami lassan indul, de aztán belelendül minden téren.

Roberts: Biztos menedék - Mint női krimi: 75% lassan indul, később felpörögnek az események. Könnyed, szórakoztató.

Szubjektíven: 70% az eleje vontatott, de a szereplőket megkedveltem. A gyilkos szála tetszett.

A gyomor könnyen megelégszik. A szív éhsége öli meg az embert. (Donnelly: Egy sötét mese)

Maga a történelem is csak egy sztori, amit a túlélők mesélnek el. (Tudor: A Krétaember)

És Travis megtanulta, hogy a szegénység nem jelent gonoszságot, a szegénység csak megnyitja az utat a gonoszság felé. (Moore: Ördögöd van)

– A halandók nem szeretik a bizonytalanságot. Nem szeretik a változást. A változás rémületes. A változás fájdalmas.
– A változás csók a sötétben. Rózsa a hóban. Út a vadonban egy viharos éjszakán – vágott vissza Sansz. (Donnelly: Egy sötét mese)

Képzeljük el, mi lenne, ha Joyjal Koreában születtünk volna! Akkor koreaiak lennénk. Egy törzshöz tartoznánk. De ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy összetartoznánk. Mert a törzseken belül is vannak törzsek, és ezeket szakadékok választják el egymástól.
Időbeli, generációk közti szakadékok. A pénz is szakadékot eredményez.
Városiak, vidékiek.
Ha ennyi mikrotörzs létezik, mégis mit jelent az, hogy koreai? Mégis mit jelent bármelyik címke bárhol a világon? (Yoon: Frank Li és a szerelem)

Nem az az ember mércéje, hogyan kerül padlóra, hanem az, hogyan áll fel onnan! (Loeb: Fenegyerek-Sárga)

A halandók érzékeny, sérülékeny, pusztulásra ítélt teremtmények; vakok, mint a férgek, de bátrabbak az isteneknél. (Donnelly: Egy sötét mese)

Egy férfi szíves örömest várakozik egy szépségre, és szerencsésnek tudhatja magát, amiért megteheti. (Palombo: Firenze legszebb asszonya)

Gyakran nem a bölcsesség jár a korral, hanem az intolerancia. (Tudor: A Krétaember)

Mindnyájan akarunk egymástól valamit.
Csak az öregektől nem akar már senki semmit.
De ha az öregek akarnak egymástól valamit, azon mi nevetünk. (Örkény: Macskajáték)

Ezért szeretem jobban a horrort. Ott nincs csoportos ölelés.  (Yoon: Frank Li és a szerelem)

Akasztáson senki nem gúnyolódik jobban, mint a gyilkos, akit nem kaptak el. (Donnelly: Egy sötét mese)