Nyomozós, szemtanúkat eltüntetős, megfigyelős.

Robert katonatiszt, nyomozó, akinek már csak a munkája maradt. Volt egy imádott felesége, aki nem bírta, hogy a férje mennyit van távol, és elhagyta egy másik férfiért. Robert még most sem képes kiheverni a csapást, és évekkel később is reménykedik. Most azonban olyan feladatot kap, mely mellett nem marad ideje az elveszett szerelmen töprengeni: történet egy baleset Európában, egy busznyi ember látott valamit, amit nem lett volna szabad. Robert kapja a feladatot, hogy lenyomozza őket, és biztosítsa, hogy senkinek nem beszélnek a látottakról. Robert emberről emberre halad, miközben megsejti, hogy egész másnak a szemtanúit keresi, mint amit mondtak neki. Mikor pedig rájön, hogy a kormány mire használja a munkáját, már neki is az életéért kell futnia.

Sidney Sheldon is egyike azon szerzőknek, akik szinte megállás nélkül ontják magukból a történeteket. Vannak visszatérő elemei és hőstípusai, de ennél a mennyiségnél ebben semmi meglepő nincsen.

Az Ítéletnap elsőre azt hittem, el fog térni a megszokottól. Az ufó téma miatt elhittem, hogy szerepet kap a sci-fi vonal is a cselekményben. Ehhez képest ez annyira elhanyagolható volt benne, hogy alig észrevenni. Helyette kapjuk a szokásos köröket: összeesküvés a háttérben, egy szimpatikus, de jobb sorsra érdemes hős és némi nyomozás.

A történetben lenne ötlet, de nagyon le van egyszerűsítve és ismételve minden. Az elején kifejezetten élveztem, ahogy Robert egyik szemtanútól jut a másikig, és ahogy rájön, melyik nyomon érdemes elindulnia. De aztán rutin lett az egész: mindig, ugyanaz a nyomozati elem ismétlődik és olyan, mintha mindig ugyanazt olvasnám, csak más nevekkel. A harmadik után már komolyan jelentkezett az unalom faktor is. Hasonlóan voltam a kormány titkos eltakarító hadműveletével is a háttérben. Elsőre még érdekes volt, másodszorra még elment, de harmadikra nem akartam elhinni, hogy megint ismétlődik a séma. Robert nyomoz, üzenetet küld a sikerről. A takarítócsapat is megkapja az adatokat, kimennek a helyszínre, megrendezik a balesetet, küldenek ők is egy üzenetet. Mindig, ugyanígy. A végére már azt sem tudtam díjazni, hogy minden szemtanú más halált kap – mert különben a sablon egyezett.

Kicsit mássá válik a történet, amikor Robert is ráébred, mi zajlik körötte. Akkor már egy üldözős – menekülős történetben járunk, több akcióval, de ez a fele még annyira sem tudott lekötni. Nem éreztem a téteket, a feszültséget.

Az sem tetszett, ahogy az egész regényen végigvonul Robert szenvedése a tönkrement házassága miatt. Visszatérő elem, ahogy visszagondol a nőre, a megismerkedésükre és a boldogságára, aminek már annyi. Férfi főhőstől nem szoktam meg ezt a rengeteg szenvedést és nyavalygást, ami kifejezetten irritáló volt a számomra. Ha valaki ennyire tevékeny, okos hős, hogy tud ennyire kikészülni egy évekkel korábban történt válás miatt? Legalább küzdene a nőért, vagy lenne valami aktív része a szenvedésének, de ő csak emészti magát.

A történet üzenete jó lenne, figyelmeztetés arra, hogyan bánunk egymással és a bolygónkkal. De ahogy tálalva van az üzenet, az elveszi a súlyát. Nem szívesen írom ki, de így éreztem: az ufók és ahogy jelen vannak a cselekményben, röhejesek. Annyira naiv, meseszerű az egész vonal, hogy nem illik se a könyvbe, se az író munkásságába. A Raj ugyanezt az üzenetet adta át, hasonló körülmények között, de az mennyivel jobban ült… itt mesévé degradálódik.

A szereplők és a szerző stílusa sem hagytak mély nyomokat. Elmegy, kellemes, olvasható – de semmi olyan, ami ezeknél többé vagy jobbá tenné. Tipikus karakterek, egyszerű jellemmel és szórakoztató, könnyen olvasható szöveg.

Egyszer elment, de nem Sheldon emlékezetesebb regényei közé tartozik.

Sheldon: Ítéletnap - Mint thriller: 55% ismétlődik a cselekmény, az üzenete unalmasan van átadva. Hol a poén?

Szubjektíven: 60% a szemtanúk lenyomozása és a menekülés is tetszett, de a szerelmi szál…

Hősködős, bosszút állós, kamaszos.

Dave egyre nagyobb terveket sző, hogyan változtatja meg, ha a világot nem is, de a várost mindenképpen. Mindy mellett egyre többet tanul harcról és taktikáról, járőrözik és egy saját csapat létrehozását is tervbe vette. Mindy hamar kiszáll, a nevelőapja megígérteti vele, hogy kimarad a további balhékból, és az anyja érdekében a lány meg is ígéri. Dave így az új barátaival őrzi a rendet: hol rablást akadályoznak meg, hol önkéntesek egy ingyenkonyhán, de mindig az embereknek igyekeznek segíteni. Ám az egykori Vörös Köd, Chris D’Amico sem tétlenkedik. Zsoldosokkal veszi körül magát, és a visszavágásra készül. Dave minden szerette és célja veszélyben van: a plátói szerelme, az álarcos barátai, az apja, az álruhás hősök elfogadása. A végső összecsapás egyre közeledik: Chrisnek és Dave-nek se maradt vesztenivalója, így kő kövön nem marad.

Magyarul a 3-as számot kapta, de igazság szerint ez a 2. rész – a filmeknél is ezen alapult a 2. rész. A Mindy saját kalandjait bemutató kötet nem része ennek a történetszálnak, kiegészítő kötet, de mivel azt is bevették a sorba, így lett a második rész a harmadik.

A történet értékéből ez nem von le semmit, csak az első rész eseményei folytatódnak itt, nem Mindy kalandjai. Vagyis, megint Dave kerül a középpontba, az ő törekvései és ellenségei. A szerző gyorsan vázolja, hogy mi történt vele az eltelt időszakban: miközben folytatja az éjszakai őrködést, leckéket vesz Mindytől. Majd a saját csapatával nyomul, látszólag minden rendben van az életében. A visszatérő Chris az, aki mindent borít.

A képregény itt fordulatszámot vált: korábban is arról volt ismert a Kick-Ass, hogy véres és brutális tartalmakat tesz bele egy látszólag kamaszoknak szóló képregénybe, de itt még az előzményekhez képest is növelik a téteket, a kegyetlenséget és a mondhatni, horrort. Nem tudnám eldönteni, mi volt a cselekményben a legsokkolóbb szál, amit vizuálisan is megjelenítettek. Érdemes lenne megnézni, hogy Robb Stark szomorú végzete volt előbb, vagy a Kick-Ass jelenlegi száma, mert az egyik gyilkosság kísértetiesen emlékeztet arra, amit a Trónok harcában is megléptek. De kemény az is, amit Dave apjával művelnek a börtönben, vagy amit Katie szenved el Christől és pribékjeitől. Szerencsére annyira nem polgárpukkasztók a készítők, hogy nemi erőszakot premier plánba ábrázoljanak, de így is sikerült visszaadniuk az egész barbár tett nyers erőszakosságát.

Lehet-e humort találni az efféle erőszakban? Rájöttem, sok múlik azon, ki az elkövető. Ahogy Chris és a csapata kegyetlenkedik, az simán sokkoló. De amikor Mindy vág rendet, ő kapott menő beszólásokat és ott jogosnak érződik, amit tesz. Igen, ott van fekete humor is. Nem feltétlenül díjazom, hogy az erőszak ez alapján hol elfogadható, hol nem, de tény, hogy e nélkül elvesztene valamit a képregény, ami a sajátja. Erkölcsileg más a mérce: az egyik igazságot szolgáltat, a másik embereket tesz tönkre és kínoz. Attól az erőszak még erőszak, a vér és a halál egyforma… Cél szentesíti az eszközt?

A szereplők közül nem a főhősök azok, akik a legnagyobb változáson mennek keresztül. Chris az, aki új szintre lép. Korábban volt még benne valami gyerekes, lehetőség, hogy nem lesz olyan, mint az apja. Most viszont pszichopata főellenség, aki a bosszú nevében minden realitásérzéket félretesz, és randalírozik. Nem logikus, nem következetes, ilyen téren még mindig gyerekes, de ez már egy szadista gyerek, akinek nem is igazán a saját indokai miatt kell ezeket a borzalmakat elkövetnie, hanem mert megteheti. Dave szokás szerint jóindulatú, de szerencsétlen. Mindy sem változott semmit, a kislány testben is halálos igazságosztó. Ők nem változtak semmit, a szokásos önmaguk hozzák.

Sokkoló, kemény történet lett, és a vége is kérdőjeles. Szerencsére hamar érkezik a folytatás.

Romita & Millar: Kick-Ass 3. - Mint képregény: 80% sajátos grafika, kemény történet véres ábrázolással, sötét humorral.

Szubjektíven: 85% néhol bántóan brutális – már nem szórakoztat, inkább borzasztott.

Lexie megérkezik Észak-Írországba, de nagyon hamar rossz érzése van a kisvárostól és a kastélytól is, hiába fekszik gyönyörű helyen és mutatós. Mintha már járt volna itt, minden ismerős neki. Emlékei vannak innen.

Egy elszólásból jön rá, egy itt meghalt nőre hasonlít döbbenetesen. Ahogy utána mer kérdezni, kiderül, az anyja lányként szülte őt, és ide költözött. Állást kapott, szeretetben nevelte a kis Lexie-t, és lekoptatta a férfiakat, akik rajzottak körötte. Ám egyszer rejtélyesen eltűnt, máig nem tudni, ki gyilkolta meg és miért. A testvére kapta meg a kislányt, aki az Államokba költözött vele. Lexie már csak rá emlékszik, de ezek sem jó emlékek. Az anyjának hitt nagynénje drogos volt, aki túladagolásban halt meg. Majd nevelőszülők jöttek, akiket megszeretett, és akiket elvesztett egy autóbalesetben. Ettől kezdve nem volt otthona, árvaházban nőtt fel. Ki akarja deríteni, mi történt az anyjával, ki ő.

A kastélyban száll meg Grayson Fitzgerald is, Lexie főnökének nagy riválisa, aki szintén a kastélyt akarja. Neki erre azonban nem üzleti, személyes oka van: ő a várúr egyetlen fia, csak éppen törvénytelen gyerek. Az ő gyerekkora is terhelt: az apja nem ismerte el, noha nyilvánvaló volt, hogy a nő tőle terhes. Az asszony később férjhez ment, és a fia teher lett neki, akit intézetbe passzolt le, nyaranta pedig a vér szerinti apjánál volt. Grayson a nénjét és nagyanyját mélyen szereti is, nekik akarja biztosítani az otthonuk és ezért venné meg a kastélyt. Sikeres is azért lett, mert már kamaszként látta, az apja életvitele és felelőtlensége egyszer az örökségébe, a kastélyba fog kerülni. De az apja ellenséges vele, és inkább egy idegennek adná el a kastélyt.

Nem érti Lexie sem, miért. Fél szavakból annyit tud kihámozni, a főnöke valamivel sakkban tartja Grayson apját.

Grayson különben is titkolózik: a nénje igyekszik távol tartani a lánytól. Van a kastélyban egy titok, ami miatt átépítést sem akarnak engedni, amiért Grayson esténként kutat. A nagymama lázas beszédéből azt is sejteni lehet, valahogy Lexie anyja is a rejtély része.

Grayson nagyon próbál is távolságot tartani a lánytól, de tagadhatatlanul vonzódnak egymáshoz. Mindketten küzdenek az érzéseik ellen, de egy ponton már nem megy nekik. Viszonyt kezdenek, bár Grayson pontosan tudja, az igazat nem mondhatja el a lánynak.

A zárásban a kastélyból kizuhanó Lexie alakja tűnik fel, akit Grayson próbál megtartani. Jövő, jelen, mikor és miért? A folytatásból kiderül.

Képességes, útkereső, harcos.

Jean Grey az egyik első Xavier professzor tanítványai közül – telepata és telekinetikus erők birtokosa, aki jegyben jár az X csapat vezetésével megbízott Küklopsszal. Amikor a Föld és minden szerettük veszélybe kerül, Jean önként vállalja, hogy öngyilkos küldetésre indul. Csak remélheti, hogy az ereje megvédi majd a világűrben rá váró sugárzástól. Odafent azonban valami olyasmi történik, amire senki nem számít. Jean sokkal nagyobb hatalommal bír, mint amiről tudomása van. A halál közelében az erő feléled, megmenti a nőt, de valamit meg is változtat benne. Hazatér, de már képtelen ugyanazt az életét folytatni. Sokkal több, erősebb és veszélyesebb, mint amit bárki is képes lenne kezelni. Saját magát is beleértve. A Sötét Főnix gyilkos erejét sokan kihasználnál, mások megállítanák őt, egy háború van kilátásban. Vajon ki bizonyul erősebbnek: Jean vagy a Sötét Főnix?

A Marvel most annyira megy, hogy egész univerzum épül a filmek, karakterek és tulajdonképpen minden köré. Hamarosan indulnak a Marvel sorozatok is, jönnek az újabb mozik és magyarul egy Marvel Regénysorozat is elindult. A koncepció érdekes: sikeres képregények regényes átdolgozására kértek fel szerzőket, és így nem új történetek, hanem már ismert sztorikat mesélnek újra.

Eddig 6 rész jelent meg, de a sorrend igazából mindegy is. Nem függenek össze, mások a szerzők és mások a hősök. Így eshetett meg, hogy elsőnek a legutolsóként megjelentet olvastam el, az X-Men világba tartozó Sötét Főnixet. Őszinte legyek? Túl akartam esni rajta, mert a képregény alapján összehozott film nem mondhatni, hogy tetszett volna. Plusz, Jean Grey az egyik olyan X-Men, akit nem bírok.

Az hamar felfedezhető, hogy nem a film volt az alap. Elég sok mindenben más ez, mint a film volt. Ami pozitívum nálam – így lehettek benne más fordulatok, meglepődhettem és nem hoztam magammal a szereplő iránti ellenszenvem sem. Az egyik legfontosabb, hogy itt nem kamaszok a szereplők. Jean és a csapat már felnőtt, önállóan világot mentő hősök, akik tisztában vannak a képességeikkel. A képregényes világ ismerete nem is árt, legalább minimálisan: akkor érteni fogjuk, hol van X professzor és még az sem lesz döbbenetes, mi lett Magneto sorsa. (Azon konkrétan leesett az állam. Komolyan, képesek voltak így elintézni az egyik legjobb karakterük? Még csak nem is a jelenben, hanem elmesélve, mi történt?)

A cselekményen érezni, hogy egy egészen más zsánert igyekeztek regényre átszabni. Cselekményközpontú, nagyon érezni is, hogy rohanunk az események és a szereplők után. Díjaztam, hogy Moore legalább Jean és Scott érzelmi világába is igyekezett egy kis betekintést nyújtani, de alapvetően az akció volt a lényeg. Ki hova megy, itt mit csinál, milyen hatása van annak a többiekre és milyen reakciókat vált ki. Nem lett nyálas egy rész sem, de pont ennek a két alaknak a kapcsolata, ahol sikerült túllépni a képregényes alapon, és valami valóban érzelmeset, emberit beletenni a regénybe.

Tetszett, ahogy Moore a Sötét Főnix identitást is igyekezett átadni és megértetni velünk. Hogy az erő nem rossz és jó, túllép az ilyen emberi, etikai fogalmakon. Mindenható – nem megy bele a szerző az istenes vonalba, de azt megfogja, hogy aki ekkora hatalmat birtokol, mennyire másként dolgozik és mennyire nem jelent már neki semmit az emberi etika. Miért is kellene, ha annyira felette áll?

Nem egy irodalmi élmény, de egy kikapcsolódásra alkalmas kalandregény igen. A külcsín különben is piros pontos, szerettem a borítót. (A sorozat többi részéről is el tudom ezt mondani, ha azokat még nem is olvastam. Dizájn – ütős!)

Még fogok olvasni Marvel regényt, úgyhogy: viszlát, Marvel Regénysorozat!

Moore: Sötét Főnix - Mint fantasy: 60% a történet kalandos, tele van akcióval és váratlan fordulatokkal, de mese is.

Szubjektíven: 55% kellően izgalmas, de sok alapismeret kell hozzá. Érezni, hogy átdolgozás.

Robotos, kapcsolatos, átverős, lázadós.

Nico házi android: egy egykori sztár testét másolták le neki, és a világot megváltoztató férfi háztartásában dolgozik. Mark volt az, aki megalkotta a mesterséges intelligenciát, és értelmes, emberszerű szolgákkal látta el az emberiséget. Nico az ő feleségének a házi mindenese. Egy napon azonban Anne a volt férjétől kap egy üzenetet – elindítja, és a hallottak végtelenül felkavarják. A férfi szerint Mark gyilkolta meg, hogy ellophassa a kutatásait. Mark, aki hazudott az egész világnak, és nagyon nem találta fel a mesterséges intelligenciát. Nico robottestében feléled a férj szelleme, és döbbenten tapasztalja, hogy egy hiba csúszott a tervébe. Anne ugyan megkapta az utolsó üzenetét, aktiválta és ezzel a szelleme visszatérhetett egy android testben, de 10 év elteltével. Mark már megváltoztatta a világot, ellopta a feleségét is – hogyan lehetne esélye felvenni vele a harcot?

Legyen a történet novella, kisregény vagy regény, ugyanazoktól a dolgoktól lesz emlékezetes. Egy jó cselekmény, emlékezetes szereplők és a szerző stílusa olvastathatja, attól függetlenül, milyen hosszú a történet. Mert a lényegi különbség a hossz lesz. Egy novellában és egy kisregényben a rövidebb terjedelem miatt egyszerűbb a cselekmény, kevesebb a szereplő és nincs lehetőség olyan mély bemutatásukra, mint egy regényben.

A Természetes intelligencia kisregény, amivel kicsit eljátszottak a formátumban. Maga a kötet kifejezetten kicsit, alig nagyobb egy tenyérnél. Viszont, így 200 oldal körüli lett a tartalom. Ha úgymond hagyományos méretet kap, nem tudom, a 100 oldal meglenne-e. De nem is ez a lényeg, a beltartalom izgalmasabb, mint a küllem.

A szerzőnek van egy története és egy jó ötlete hozzá. A mesterséges intelligenciák a tudományos fejlődéssel együtt a szórakoztató műfajokban is megjelentek. Az egyik ok, ami véget vethet az emberiség uralmának a Földön, nem egy történetben a MI megjelenése és hatalomátvétele. A legismertebb példa talán a SkyNet, ami a Terminátor filmekben hozta el az apokalipszist, de bőven lehet találni más példákat is. (Mátrix, Robokalipszis, stb.)

Barnóczky ezeken a történeteken csavar egyet azzal, hogy a mesterséges intelligenciák igazából nem is mesterségesek a történetében, hanem a cím szerint: természetesek. Ezt ennél jobban nem akarom elmagyarázni, azzal a regény egy fontos fordulatát leplezném le. De az ötlet jó, és érdekes, amit ki lehet ebből hozni.

A kedvenc részeim a regényben azok is voltak, amikor ezek a mesterséges intelligenciák elkezdenek rájönni, hogy igazából nem is azok és elindulnak a különféle kis szabotázsok Mark ellenében. Szintén sokszor megjelenő horror elem, hogy az ember ellen fellázad a környezete és a használati tárgyai akarnak végezni vele. Mark ebből kap egy kis ízelítőt, amit szívesen olvastam, még kis humort is felfedeztem benne.

Amiket viszont nem szerettem: amikor Nico igazi személyisége feléled, és még egy fura szerelmi szálat is kapunk vele. Kifejezetten irritálónak találtam, ahogy Anne majd gyötrődik és ami ebből az egész helyzetből kijön.

Nem tetszett az sem, hogy Mark egy James Bond mozi gonoszának szintjét éri csak el. Miért csinálja, amit? Mi volt az a pont, ami ilyenné tette? Nincsenek indokok, nincsen érzelmi és értelmi logika, ő egyszerűen csak ilyen narcisztikus és hataloméhes gonosz – ami viszont annyira nem szórakoztató, csak egyszerű.

Sok mindenre fel tudom hozni mentségként, hogy rövid kisregény, a terjedelem miatt kellett itt-ott egyszerűsíteni. De nem egy szerző van, aki ilyen terjedelemben is tud maradandót alkotni egyszerűsítések nélkül. Így annyira ez nem is mentség.

Olvasmányos, van benne ötlet is, így sok mindent elnéztem neki. Inkább pozitív élmény.

Barnóczky: Természetes intelligencia - Mint sci-fi: 50% mozgalmas, van érdekes alapja is, de a terjedelemhez képest sok.

Szubjektíven: 60% szerettem az alapötletét, egy-egy jelenete kifejezetten eltalált lett.

Melyik borító darabkája látszik a képen?

(A magyar is hasonló lesz, de ez az egyik angol kiadásról van, kicsi nehezítésként.)

Megoldás: Tovább!

Zárt közösséges, útkereső, nyomozós.

Rina Lazarus fiatal özvegy, aki férje elvesztése után maga igyekszik nevelni a fiait. A közösség nyújt neki biztos hátteret, az asszony több feladatot is igyekszik ellátni. A mikra utáni takarítást is ő csinálja – ám a legutóbbi fürdő után összeverve, megerőszakolva bukkant rá egyik társnőjére. A rendőrség részéről Peter Decker nyomozó kapja az ügyet, akinek több részről sincs egyszerű dolga. A Jeshiva zsidó közösség nem nyílik meg egy idegennek, Sarah sem akar hivatalos feljelentést tenni. Ügy híján pedig nem nyomozhat. Rina az egyetlen, aki igyekszik segíteni neki – közben közel is kerül egymáshoz a két ember, de a vallás mindig közéjük áll. Amikor az újabb áldozat életét sem kíméli már az elkövető, a nyomozás is újult erővel folytatódhat.

A zárt közösségek kiválóan alkalmasak arra, hogy egy-egy regény témái legyenek. Igaz, elsősorban romantikus regények születnek ilyenekből, de azért vannak kivételek is. Borsa Brown a romantikus oldalt mutatta meg a maffia világában, vagy egy amish közösségben. Linda Castillo is amish történeteket ír, de nála mindig egy bűnügy van a középpontban.

Kis naivan azt hittem, ezen amish krimik zsidó párját találom meg Faye Kellerman történetében. Sajnos, nem így történt. Castillo történeteiben is fontos a karakter, a vallási meggyőződések, de azok tényleg krimik is, érdekes ügyekkel. Ez viszont… van krimi is, de csak mellékszálként a szereplők lelki dolgai mellett.

Rina karakterében egyszerre van benne a vallása szerint élő, komoly nő és a modern ember is, aki tovább tud látni, mint a belé nevelt hitek. Az ő tragédiája pont ez: annyira nyitott, hogy mondjuk, beleszeressen egy kívülállóba, segítsen a nyomozásban mindenki mással ellentétben, de a szabályok kötik, hogy mégse tegye meg, amit akar. Ebben látnék valami tragikus színt is, ha jobban kedveltem volna a nőt.

Peter kevésbé érdekes figura, akinek van valami űr az életében, amit Rina tölthetne be, de különben rendben van. Szereti a munkáját, a hobbiját, a lányát. Az, hogy az ő karakterébe is beteszik a zsidó vonalat, már inkább irritálni kezdett, mint érdekelni. Nehezen képzelem el, hogy valaki szerelemből képes legyen ilyen szinten meggyőződést váltani. Pedig tudom, hogy létezik, van ismerősöm is, aki azért váltott vallást, hogy nősülhessen.

Nem voltam azért oda, hogy minden szál a valláshoz kezd el kötődni. Motívum a krimi részben, meghatározza Rina és Peter szerelmi életét, és természetesen a zsidó közösség életének bemutatásában is fontos a szerepe. Többet megtudtam magáról a mikva szerepéről és jelentéséről, mint a nemi erőszakoló/gyilkos ügyről. Aminek krimi esetében nem örülök. Nem a zsidó vallásban és közösségek életében akartam elmélyedni, hanem egy bűnügyi nyomozásról akartam olvasni.

Annyira nem éreztem se egzotikusnak, se érdekesnek a szereplők életét és a közösség sajátosságait, hogy kárpótoljon a gyenge krimiért. Peter és Rina kapcsolata is fárasztott. Azt nem is értem, Rina mit látott meg a férfiban – mondjuk, nem is akarom. Ha valaki kifejezetten az ilyen zárt, zsidó közösségek mindennapjaira akar rálátást, neki jobban be fog válni a történet, mint aki krimit akart volna olvasni.

Kellerman stílusa se fogott meg. Egyetlen jelenetet sem tudok kiemelni, ahol lett volna valami, amire érdemes lenne emlékeznem. A cselekmény viszonylag lassan halad, nem emlékezetesek a leírások és a lelki vonal is sokkal erősebb, mint ami jól esett volna. De egyik sem úgy írva, hogy ne bírjam letenni a kötetet. Nem száraz, de majdnem.

Nekem nem tetszett, annyira sikeresek ezek a kötetek, hogy még magyarul is 6 rész megjelent. (Igaz, 20-ból. Az annyira nem sok – 20-ból 6.) Nekem nem jött meg a kedvem.

Kellerman: Rituális fürdő – Mint krimi: 55% a zsidó közösség ad neki pluszt, a szereplőket is igyekszik árnyalni.

Szubjektíven: 45% a krimi, amit kevésnek találtam benne. Érzelmek helyett az kellett volna.

Cím: Az intézet

Szerző: Stephen King – ennél remélem, nem kell többet mondanom. A neve már önmagáért beszél. Ahogy John Wick a Rémkirály, King a Horrorkirály.

Műfaj: horror

Cselekmény: Luke szüleit meggyilkolják, őt pedig elrabolják. Egy különös intézetbe zárják, ahol hozzá hasonló gyerekek estek rabságba. Az intézet vezetője a bennük rejlő szuperképességet akarja, ha azt kínzással is kell megszereznie. Ahogy a barátai sorra tűnnek el, Luke a szökésen kezd el gondolkodni. Bár innen még senkinek sem sikerült menekülnie…

Várható megjelenés: nyár elején

Miért várós?

• Nálam minden King várós, lehet könyv, sorozat vagy film.
• A fülszöveg alapján tetszik a története.
• Már most érdekel, mi lesz a vége.
• Jó filmes alapanyagnak is tűnik.
• Jók a kritikái.

Múlt titkait kutatós, vonzalom ellen küzdős, felújítós.

Lexie Cavendish megkapja a nagy lehetőséget: a cégben őt bízzák meg a Dunmore-kastély felmérésével és az átépítési tervek elkészültével. A cég nagy beruházást tervez, hotellá alakítaná a régi kastélyt. Lexie egyedül kénytelen kiutazni: a főnöke Franciaországban tárgyal. Arra azonban nincs felkészülve a fiatal nő, hogy a legnagyobb vetélytársuk, Grayson Fitzgerald is a helyszínen van. Mi több, ő a kastély urának egyetlen fia, aki szintén meg akarja szerezni az örökségét jelentő épületet. Ráadásul Lexie kísértetiesen ismerősnek érzi a várost, a kastélyt: a családi múltja, az anyja titkai is itt nyugszanak, és a végére is akar járni a korábban történteknek. Egyetlen támasza pont Grayson lesz, akihez egyre jobban vonzódik is, de vajon milyen szándékai vannak a férfinak?

Kathryn Taylor német származású szerző – minden könyvét nem olvastam, de amit igen, abban feltűnt, hogy az angol vidéki nemesség a témája. Most is. Ugyan van mellette más szál is, de ugyanolyan vidéki birtokon, kisnemesek közé tette a cselekményt. Még a motívumaiban is van hasonlóság, pl. a fattyúnak született örökös. Annyira a körítés azonban más, hogy ezek nem zavartak különösebben, csak megjegyeztem, hogy erről szeret írni a szerző.

Ez a kötet a románcot és némi krimis hangulatot kever elég sikeresen. Ha meg kell adnom, milyen benyomást tett rám a könyv, biztosan két hangulat mellett kötök ki: az egyik a sejtelmesség, a már szinte paranormális hangulat. A titokzatos fények a toronyból, a félig érthető beszélgetések, melyekben múltbeli titkokra utalnak, melyeket még nem ismerünk mi sem. Legfeljebb tippelni lehet. Ez a része tetszett is a könyvnek. Egy-egy pillanatra akár szellemes történetnek is elment volna.

Viszont, a romantika nem is kicsit lett banális. Néha olyan párbeszédek voltak benne, hogy a szemem keresztbe állt. Abszolút kiszámítható, és zsánertipikus, ahogy a főszereplők egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Csak azért nem sikítottam miatta, mert minden művisége és túlzott édessége ellenére is volt benne valami aranyos. Bár lehet, hogy csak a karaktereket szerettem jobban, mint amennyire zavart a romantika minősége.

Grayson kifejezetten szimpatikus volt, ő egy hiteles figura. A fiú, akit fizikailag nem bántottak, de a szülei olyan érzelmi viharban nevelték, hogy máig a karakterén vannak a nyomai. Az anyja és a férje bentlakásos iskolába küldték, a férfi nyíltan megvetette a neje szerelemgyerekét. Az apja egész életében rideg volt vele, és éppen csak ki nem tagadta. Ezért nem képes másokat közel engedni, ezért lett egy kaktusz. Miközben sikerember is, tehetséges és szorgalmas, jól is néz ki. Vagyis, épp megfelelő alany egy romantikus regényben, hogy a szerelem hatására kinyíljon és boldog legyen.

Lexie már problémásabb: neki is nehéz gyerekkort talált ki a szerző, ami részben magyarázza is, miért lett ilyen a lány. Senkinek nem kellett gyerekként, most is küzd az önbizalomhiánnyal és bármit is ér el, megkérdőjelezi, megérdemelte-e. Legyen az álmai állása, vagy a szeretett férfi figyelme. Egy ponton ez már fárasztó, mint aki direkt nehezíti a saját életét és felesleges konfliktusokat generál. Pedig helyes, kedves lány különben.

Taylor folyamatosan váltogatja a regény két alaptémáját. Az egyik jelenetben Lexie nyomozni próbál, majd Grayson iránti vonzalma miatt vannak lelki gondjai. Vagy akár fordítva: Grayson győzködi magát, hogy nem szerethet bele senkibe, majd elindul valami különös és rejtélyes kutatásra a toronyba. Ez ad dinamikát is a történetnek, és ellensúlyozza, amikor a románc kezd túl banális lenni.

Bevezető kötetnek ideális volt: szerethető hősök keresik a helyük a magánéletben és a múlt rejtélyei ködében, szép helyszínen. Jó sok nyitott kérdés csábít vissza a 2. kötetre…

Taylor: Fény a sötétségben – Mint romantikus: 59% szórakoztató, könnyed romantikus krimi, helyenként banálisan.

Szubjektíven: 75% bírtam a szereplőit, működött a regény titokzatos hangulata, bár mese is.