Múzeumi kiállítás körüli problémás, gyilkosos, zseniális bűnözői terves.

Diogenes Pendergast learatta az leső győzelmét, ha nem is volt tökéletes a sikere. Ellopta a Természettudományi Múzeum gyémántjait, a gyilkosságokat sikeresen a bátyjára kente. Az FBI ügynök Aloysius börtönben senyved, ahol az egyik őr kifejezetten a mindennapjai megkeserítésére törekszik. Ő azonban feltalálja magát, és hű barátai odakintről már a szöktetetésén dolgoznak. Szükségük van rá, hiszen Diogenes még nem végzett. Készül egy rémtettre, melynek gyökerei a családi múltban rejtőznek, melyet csak a bátyjának van esélye az emlékei mélyéről időben előhozni. Veszélyben van a múzeum, ahol az új egyiptomi kiállítás körül szaporodnak a holttestek. Veszélyben van Constance, aki körül Diogenes legyeskedni kezd.

A sorozat 7. része, egyben a Diogenes-trilógia zárlata is. Még mindig érdemes elolvasni, még mindig egy modern Sherlock Holmes karaktert kapunk, de a korábbiakhoz képest ez a kötet nem olyan emlékezetes.

Miért is?

1: a végső csavar nem olyan meglepő. Ugyan most is eljátszanak azzal, hogy a misztikum vajon létezik-e és a múmia átka több szinten is megjelenik a történetben. (Ami duplán Doyle előtti tisztelgéssé teszi a sztorit, hiszen novellaként ő is írt a múmia átkáról.) De! Sokkal szimplább a megfejtés, és mivel tudjuk, hogy minden mögött Diogenes áll, nem lehet ezen meglepődni a végén.

2: hosszú a felvezetés. Eddig mindig, gyorsan az események sűrűjében találtuk magunkat. Most minden szálat hosszasan vezetnek fel a szerzők – legyen az a múzeum, a börtön vagy éppen Constance szobájában történtek. Igaz ugyan, hogy a végére az események nem is kicsit pörögnek fel, de addig a szokottnál lassabb, eseménytelenebb a kötet.

3: Constance személye. Ezt tudom legkevésbé magyarázni, mert ez emocionális. Van ebben a nőben valami, amiért nekem ellenszenves. Nem szeretem, hogy ennyire fontos szerepet tölt be a Pendergast család életében. Talán jobban szerettem volna, ha a végén arra a sorsra jut, mint a férfi, akinek a szívét adta, és aki azt alaposan széttörte.

De e három fájdalmam ellenére ez egy jó könyv, amiben sokkal több a szerethető vonás.

A zseniális karakterek történetei lekötnek, most is ez történt. Mindkét fivér egyedi és messze kimagaslik intellektuálisan a környezetéből, roppant jó volt olvasni, ahogy manipulálják a környezetüket, ki így, ki úgy.

A végére az események nagyon pörögnek, és vannak kifejezetten ötletes megoldások benne. Lesz itt tudatmódosítás, erőszak, nagy hajsza és nagy leszámolás is.

A kötet most is nagyon olvastatja magát. Könnyed, szórakoztató, gyorsan olvasható. Értelmes. Nem csak jó kikapcsolódás, de intellektuálisan is ad ezt-azt.

A Sherlock Holmes párhuzamok továbbra is jelen vannak, de nem annyira nyilvánvalóan, hogy Holmes átiratnak kellene olvasni. Tisztelgés ez, ami jó szórakozás a hozzám hasonlóknak, akik Sherlock ügyeit is szeretik.

Talán nem ez a sorozat legjobb része, de még így is jó.

Preston & Child: Elátkozott völgy – Mint krimi: 85% lassabb kezdés, kevésbé misztikus vagy meglepő a korábbiakhoz képest.

Szubjektíven: 80% Pendergast még mindig nagy kedvenc, tetszett a családi szál kibontása.

Képességes, barátkozós, kalandos, zsarnoki világos.

A világban megjelentek emberek, akik többre képesek, mint a társaik. Van, aki életre kelti a rémálmokat. Más a jövőbe lát. Akad olyan is, akinek a tükörképe egy önálló személy. Életre kelnek a tárgyak, az univerzum szabályai átíródnak. Ezt a kormány nem engedheti, komolyan szűrik a képességekkel születőket, és megfosztják őket az erejüktől. De vannak, akik rejtőzködnek előlük. Mint Ivan, aki pár másodpercet előre lát a jelenből. Alaska, akinek szociopata tükörképe megkeseríti az életét. Az egyikük lázadó, a másik a világuk vezetőjének szégyenfoltos fia. Amikor az útjuk keresztezi egymást, kő kövön nem marad. Amikor kell, megmentik egymás életét a kommandósoktól (1.). Amikor kell, bébiszittelnek egy kamasz mellett, akinek gyilkos képesség van a birtokában (2.).

Valamiért a kisregények nem igazán találnak piacra, évente csak egy-egy kötet van, amibe belefutok. Ilyen volt a Fekete Tom balladája, aztán több hirtelen most nem is jut eszembe. Egészen eddig, mert Gabrielle Eld jó érzékkel felfedezte magának ezt a műfajt.

Miben más, mintha regényt írt volna?

Kisebb a terjedelem, a sorozat mindkét kötete 150 oldal alatti, vagyis a két rész együtt sem tesz ki 300 oldalt. Ez vonzó lehet az olvasni annyira nem szeretőknek, mert kevesebb energia befektetésével, gyorsabban olvashatnak el egy-egy sztorit. Rövidebbek a fejezetek.

Egyszerűbb a cselekmény. Könnyű követni, és pörögnie kell az eseményeknek, hogy ebbe a rövidebb terjedelemben minden elmondásra kerüljön. Eld összehozta, hogy a szereplői bemutatása, a világ felvázolása és még egy akciókkal teli eseménysor is beleférjen egy-egy kötetbe. Szerettem, hogy ennyiben elmondta, amit kellett, és nincs túlírva a történet. Néha az oldalszámok mesterséges növelése a tartalom rovására megy – tipikus példa a HP 4. kötete – de itt ez nem áll fenn.

Kevesebb szereplőt mozgat, a meglevők egyszerűbb jellemek. Itt viszont észrevehetjük azt, hogy a sorozat következő részei jól hozzá tudnak tenni a szereplőkhöz, és folyamatosan mélyülhetnek el. Igor alakjában ez nagyon jól látszik is. Látszatra egy kemény, menő csávó, akit körbeleng a menőség máza. Aztán megismerjük az érzelmesebb oldalát, a traumákat, amiket cipel magával.

Azért Eld emlékezetes mellékszereplőket is tudott tenni a fiuk mellé. Alaska némileg szociopata tükörképe nagy kedvencem lett, de tudjuk, én hajlamos vagyok a hasonló karakterekhez vonzódni. Most is ez volt.

A két kötet külön történetet alkot, nincs köztük olyan koherencia, ami miatt ne lehetne élvezni a másodikat az első ismerete nélkül is. Ad az élményhez, könnyebb értelmezni az utalásokat – nincs sok belőlük. De akár bele lehet vágni később is.

Pörögnek az események, és Eld jópofa képességeket talált ki. Annyira eredeti talán nincs benne, mint amit a Bástya olvasása közben találtam, de azért itt is van bőven kreativitás.

Van a köteteknek humora, jól eljátszik azzal, hogy keveri a hangulatokat a szerző. Dráma, akció, humor szépen megfér egymás mellett.

Remélhetőleg egyre többen felfedezzük Bagolyvárost, mert szívesen olvasnék még belőle.

Eld: Legendák a Bagolyvárosból 1-2. (Talpig feketében, Játékok unatkozó felnőtteknek) - Mint urban fantasy: 75% érdekes képességek, szerethető karakterek, jó alap újabb sztorikhoz.

Szubjektíven: 80% gyorsan olvasható, bejött a humora és a képességek is ötletesek voltak.

- Nugent: Mit tettél, Oliver?

Kiderül, Oliver egész életében a származását titkolta. Az apja misszionárius pap volt, akinek viszonya lett egy bennszülött nővel. Oliver ettől a fekete asszonytól született, de a nő meghalt, és a papnak távoznia kellett a botrány miatt. Ezért is vetette meg a fiát: ugyan fehér lett a bőre, de a bűnére emlékeztette. Oliver már kamasz, amikor megtudja az igazat, és egész életében titkot fog tartani.

Nem akar gyereket sem, ezért. Amikor az egyetemi barátnője teherbe esik, pénzt ad neki abortuszra. A lány mégis megszüli a babát, aki a nagyanyja fekete bőrszínét örökli. Mindenki azt hiszi, az afrikai munkásokkal csalta meg a barátját. Oliver eloszlathatná a pletykát, de nem teszi. Ő is azt mondja, a lány csalta. Szerencsétlen családi nyomásra örökbe adja a kicsit, majd a bánat gyorsan elemészti.

Oliver mindig is kereste az embereket, akik pótolnák a neki hiányzó családi szeretetet. A nyári, francia munka alatt a kastély idős gazdáját úgy szerette, mintha az apja lett volna. Oliver gyújtja a tüzet, amiben a férfi és a kis unokája elpusztulnak. Azt hitte, kis tűz lesz, kimenti őket és ő lehet a hős. Nem tudta, milyen gyúlékony anyagok vannak a pincében, nem tudott bemenni segíteni. Aztán mélyen titkolja, milyen szerepe volt a tragédiában.

Idősödve, a felesége Alice a származása és annak a nyárnak a története után érdeklődik. Erre dühödik be a férfi, és veri félholttá az asszonyt. Börtönbe megy érte, de a titkot megőrzi.

- Hoang: Menyasszony rendelésre

Esme és Khai már párként élnek együtt, a férfi már kész házasodni is. Esme azonban hallani akarja tőle, hogy Khai szereti őt. Az aspergeres férfi nem hiszi, hogy ő tud szeretni, így nem mondja. Esne elhagyja miatta. Mindketten szenvednek a másik nélkül.

Khai testvére találja ki a megoldást: ő tudja, a fivére szerelmes, csak érzelmileg annyira béna szegény, hogy erre nem döbbent rá. Tegyenek úgy, mintha házasodnának Esmével. A féltékenység majd rádöbbenti Khait, mit érez. Így lesz: Khai jön, szerelmet vall és már ő lesz Esme vőlegénye.

Pár évvel később, a nő diplomaosztóján már a lagzi időpontját is elkezdik lefixálni.

Hittételes, tudományos, kalandos, mesés, víziós.

Sokáig senki nem foglalkozott a levegővel, a légzéssel. Mire rájöttek, hogy lassan haldokolnak, már túl kevés idő maradt. (Kilégzés) A középkori Arábiában van egy kereskedő, akinek különleges kapu áll a birtokában. Időkapu, amin keresztül a múltba lehet lépni. Van, akinek sikerül jobbá tenni így az életét, más hiába próbálkozik. Pedig mindenki megkapta a tájékoztatást: minden elrendelt, nincs esély megváltoztatni a jövőt a múlton át. (A kereskedő és az alkimista kapuja) Egy tudós az elméletét gyakorlatban akarja kipróbálni: gyermekét egy robottal nevelteti fel. Mikor rádöbben mit tett, életét a jóvátételnek szenteli. (Dacey szabadalmazott, önműködő dadája)

A második Chiang-kötet magyarul a Kilégzés. Amivel annak is érdemes próbálkoznia, akinek az Érkezés túlzottan elvont és tudományos volt. Chiang most sem hazudtolja meg önmagát, de összességében ezek a történetei sokkal feldolgozhatóbbak, érthetőbbek.

A történetek nagyon sokfélék, cselekményben és stílusban is. Van benne olyan, amely illeszkedik az Ezeregyéjszaka meséi közé, éppen csak egy kis sci-fi öntettel nyakon van öntve. Van benne klasszikus sci-fi robotokkal, meg olyan vízió is, ami Black Mirror epizódot is inspirálhatna. A sokszínűség itt valóban gyönyörködtet. A felfedezés izgalmát hozza, hogy melyik történetben mi fog várni ránk.

Ám e cselekményi színesség mellett megfigyelhetjük, hogy vannak visszatérő témák, amelyek foglalkoztatják a szerzőt. Az egyik ilyen, hogy milyen hatással van a tudomány az emberek életére. A fentebb említett robot dadás történet ugyan a múltba van helyezve, de nem kizárt, hogy a jövő számára is fontos lesz. Erre halad a tudomány? Akarjuk a robotokat a gyereknevelésben használni? Ugyanakkor pszichésen is izgalmas a sztori, eszembe jutotta az egyetemen hallott kísérleteket a kis majmokkal, akik kaptak drótanyát az igazi helyett.

Visszatérő téma a hit is. Miben hiszünk, mindaz, amit a világról megtudunk, hogyan határozza meg a hitünket? Az eleve elrendelés kérdésköre is több történetben megjelenik.

Megint van nyelvészet is. A tények valója, érzések igaza egy történeten belül átveszi, amit egyetemi féléves kurzuson tanítanak nyelv és gondolkodás kapcsolatáról. De izgalmas benne az is, amit József Attilánk is feszegetett. Az igazat mondd, ne csak a valódit. Ebben a történetben is érzékletes a kettő közti különbség.

Az egyik nagy kedvencem volt a Nagy Csend. Chiang többször eljátszik azzal a kötetben, hogy meglepő az elbeszélő személye. Ez is ilyen darab. A környezetvédelem kampányában is megállná a helyét. Töprengésre késztet, hogy valóban, milliárdokat költenek a világűr felfedezésére, keresünk egy másik értelmes fajt, miközben a saját bolygónkon könnyeden leírható, veszni hagyott fajok pusztulnak ki. Mit hagyunk veszni? A novella elolvasása után ez a gondolat beragad.

Igaz a kötetre, hogy mozgatja az elmét, miközben értelmes szórakozás is. Van pörgős, van elméletibb történet is benne. Van lineáris, egyszerűbb, de van csavaros és összetettebb is. Mindenki megtalálhatja a fogára való falatot benne.

Ez olyan sci-fi, amit szeretek. Fogyasztható, intelligens, de kikapcsolódni is jó.

Chiang: Kilégzés és más novellák - Mint sci-fi: 95% változatos történetek, központi témaként a tudomány, az eleve elrendelés.

Szubjektíven: 95% szórakoztatott, de gondolkodtatott is. Kicsit fantasy, kicsit sci-fi, színes.

Mágikus, családi titkos, szerelmes.

Rose az anyjával új helyre költözik – ami érdekes benne, hogy ez az anyja szülővárosa. Minden, amitől eddig tiltotta. Az anyja boszorkány, de a gyermeke apja ember volt, így Rose nem örökölt mágiát. Eddig távol is kellett maradnia a mágikus rokonaitól. Mindenki kíváncsian néz itt rá, Rose keresi is a helyét. Egy különös démonnal köt hamar barátságot, és Adriel fokozatosan ráébreszti, milyen hazugságokban élt eddig. Nem igaz, hogy nincs mágiája, csak más, mint a boszorkányoké. Ki ő igazán? Miért kellett ide költözniük, mit titkol előle az anyja? Ki volt az apja? Miközben a varázsvilág készül elismerni egy új fajt, gyilkosságok borzolják a kedélyeket, és a barátokból lassan egymásba szerető páros minden eseménynek a középpontjába belekerül.

Bekezdés – díjas regény, vagyis egy pályakezdő regényét tarthatjuk a kezünkben. A Twister szépen gondozza ezt a kezdeményezését, és ezt a regényt is sikerült jól eladhatóvá tenni. Eleve egy népszerű zsánerben mozog, reklámozták is, és a borító kifejezetten jól sikerült.

Elvárásokkal ugrottam bele, és kettős érzelmekkel léptem ki a regény világából. Az eleje és a vége tetszett, a közepével voltak gondjaim. Mondjuk, simán be tudom ezeket tudni a rutin hiányának. Amikor valaki szereti a történetét – ami jó dolog –, tele van ötlettel, minél többet el akar mesélni nekünk. Emiatt nehezebb húzni, és ennek az lesz a vége, ami ebben a regényben is megtörtént.

Nagy a terjedelem, sok szálon vezeti az eseményeket, a világa is komplex, sok részlettel. Mindent át akar adni nekünk az írónő, és egyre csak bővül és bővül a regény dereka. Nincs, ami összefogja, nem akarnak haladni az események, csak újabb és újabb szálak, nézőpontok következnek. Ott meg is akadtam cseppet, a kevesebb talán több lett volna. De a világot és a szereplőket jól felvezette, a végére összehúzta a szálakat és karcsúsított. Ami kellett is, így végül jó szájízzel tehettem le a könyvet.

Ha már a szerkesztés, van egy eleme a kötetnek, ami annyira tetszett, hogy külön ki is emelem. A mese betétek. Látszólag, elsőre nem sok közük van a cselekményhez. Csak mesék, legendák a varázsvilágból. Aztán, a regény fele körül kezdtem bennük felismerni a történet szereplőit. Mesék, de róluk. Innentől kezdve nagyon élveztem őket – jó móka volt felfedezni az utalásokat, mert aki figyel, innen sok mindenre rá lehet jönni, és még hangulatuk is van.

A szereplők sok tekintetben ifjúsági regény kompatibilisek. Rose, Adriel könnyen megkedvelhető és hagyományos értelemben jó lelkek. Kamaszregény, így kellett a sok érzelmi vihar és gyötrődés is, de azért nekem ebből kicsit sok is volt, amit kaptam. Ami viszont tetszett velük kapcsolatban: az övék nem egy első látásra, nagy szenvedélyre épülő szerelem lesz. Ők először barátok lettek, és el tudtam hinni, hogy ahogy egyre jobban megismerik egymást, a múltjukban levő fájdalmas pontokat, azzal a mélyebb lényegük, úgy lesznek szerelmesek egymásba. (A szülők szerelmi szála sokkal mesebeli szerelmesebb.)

A világ jobban elvitt, mint a krimi szál a gyilkosságokkal. A végére az is jobban lekötött, de nem azt éreztem a lényegnek. Megismerni a szereplőket, a varázsvilágot.

Nem tökéletes, de szórakoztató és van még benne bőven lehetőség.

Csóti: Hetedvérig - Mint ifjúsági fantasy: 65% mesei betétek, varázsvilág mixelve klasszikus kamasz szálakkal.

Szubjektíven: 70% az eleje és a vége lekötött, van ötlet a világában is. Csak a sok nyavalygás.

Erről a regényről már meséltem nektek. A sorozat 2. kötetét készülök olvasni, de rájöttök, mi volt a kezdet?

Megoldás: Tovább!

Harcos, iskolás, barátnős, küldetést beteljesítő.

Nona továbbra is halad a képzésekben. Benne három vérvonal egyesül, így ő lehet az Argenta pajzsa. Olyan régen várnak már rá, hogy most a Kegyes Irgalom nővérei mindent megtesznek, hogy az Argenta és Pajzsa egyszerre haladjon az osztályokon. Akkor is, ha Nona egyes akadályokat nehezebben vesz, mint a többiek. Mivel legutóbb megvált a saját árnyékától, lehetetlennek tűnik, hogy a következő vizsgát letegye. De Nona az eszét is használja, és barátai segítségével egyre közeledik a célhoz. Közben a Kolostor a világhatalmi játszmában is egyre fontosabb tényező lesz. Üveg nővérnek van egy terve, hogy a legnagyobb ellenségük megleckéztesse. De ez veszélyes játszma, amiben mindannyian odaveszhetnek. Nona pedig ott van az események sűrűjében.

Mark Lawrence kiváló abban, hogy a civilizációnk bukása utáni világokat teremtsen. A Széthullott Birodalom nagy kedvencem volt, és egyre jobban megszeretem az Ős könyvének világát is. Mert Lawrence minden kötettel épít is.

Ez a középső rész, de több egy sima átvezetésnél a kezdet és a befejezés között. A szereplőknek normális kalandjaik vannak, fejlődik a jellemük, és meghatározó, ami itt történik velük. Nem csak időhúzás, hogy egy nagy csúcsponton később mindent le lehessen zárni. Ezt mutatja az is, hogy a világ, annak története is minden kötettel egyre jobban kibomlik. Elkezdjük megismerni, mi történhetett a múltban, jobban megértjük a jelen fenyegetett helyzetét, és hogyan válnak a hatalmasok egy nagy sakk-játszma résztvevőivé, aszerint, hogy milyen megoldás mellett állnak ki.

Természetesen Lawrence nem lenne önmaga, ha nem lennének hataloméhes, egészen pszichopata karakterei is. Jól illenek ebbe a világba. Izgalmas az is, ahogy a hőseit felépíti. Nem tipikusan jó emberek. Némelyikük egy-egy résznél még kifejezetten ellenszenvesnek is hat. De mindig jön egy csavar, hogy helyén tudjuk kezelni, ki mit és miért tesz. Itt nagyon fontos a szituáció.

Annyira összetett a történet is, hogy gyakran utólag értünk meg dolgokat. Van a felszínen egy kalandos, iskolai kalandokat is vegyítő akcióregény, de mögötte van egy nagyon komoly politikai és hatalmi játszma. Nem kezdem el a Trónok harcához hasonlítani, de Lawrence világai, ez is, van, amiben emlékeztet Martin sorozatára. Egyiküktől sem állnak távol a mocskos húzások, durva halálok.

Amit nagyon szeretek benne, a különféle képességek kibontása. Az, ahogy Nona a többvérűsége miatt keverni is tudja őket, kifejezetten izgalmas. Egyedi nyelvet, cselekményszálakat hoz ez a történetbe, amitől az egészen egyedi lesz.

Ha valamibe bele akarok kötni, hogy a regény történetének monumentalitása egészen az utolsó fejezetekig rejtve marad. Lawrence végig altat, mintha most csak az iskolában/kolostorban történtekre koncentrálna. Aztán a végén már látjuk az igazi téteket, de ugyanazt az epikusságot vártam volna végig.

Plusz, a tanulók 13-14 éves majdnem gyerekek. Durva, mennyire nem a koruké a személyük.

Roppant kíváncsi leszek, milyen zárlata lesz a sorozatnak, és nem is kell sokat várni rá.

Lawrence: Szürke nővér – Mint fantasy: 85% összetett világ és karakterek, jó elbeszélői stílus, kellően sötét és izgalmas.

Szubjektíven: 80% valamivel monumentálisabbat vártam. De izgalmas, és átvezet a végéhez.

Testvéres, új világot felfedezős, sötét, önmagukká válós.

Chester és Serena maximalisták voltak, egy végletekig megtervezett élettel. Nem terveztek gyerekeket, de aztán felmerült bennük, milyen jól lehet dicsekedni az ismerősöknek a gyerekekkel. Megegyeztek, nekik is legyen egy. Ám döbbenetükre ikreik születtek, akikkel nem tudtak bánni. Chester anyja költözött hozzájuk, és igyekezett védeni az ikreket a szüleik terveitől. Akik kitalálták, Jill lesz a fiús gyerekük, akinek focizni kellett, és nadrágban járni. Jacqueline pedig legyen lányos: csinos, butácska, jól nevelt. Amikor a nagymama mással próbálkozott, megkérték, hogy távozzon. Az ikrek pedig a szülői elvárások csapdájába estek. Már egymást is utálni kezdték, amikor kinyílt egy ajtó. Lápvilágon találták maguk, ahol a várost egy rideg vámpír uralta, az erdőben pedig egy őrült tudós lakott. Az ikrek szétválnak, megváltoznak, de a kötelék örök köztük.

Az első rész hatalmas kedvencem volt. Kisregény volt, de annyi fantáziával és ötlettel benne, annyi lehetőséggel, hogy nem lehetett nem szeretni. Vártam is nagyon a következő részt, főleg, hogy a kedvenc szereplőim saját története volt az. Jack és Jill, az ikrek, akik egy horror világban találták meg magukat.

Most mégis azt kell leírnom, hogy nem lett annyira megragadó, mint az előző kötet. Ennek egy okát tudom elmondani: nem kaptam új történetet. Az első részben Jack már címszavakban összefoglalta, milyen világban éltek, kik voltak és milyenek. Most ezt kapjuk meg bővebben. Nagyon kevés új elem akad benne, az sem a történetet bővíti, csak egyes elemeit kidomborítja. Kicsit csalódtam is, mert azt hittem, a lányok visszatérését kapjuk meg, legalább részben a Lápvilágra. Ehhez képest ez csak a múltjuk története, minden része már megtörtént az első rész cselekménye előtt.

Arra kiváló ez a rész, hogy kiegészítő kisregényként kezeljük. Mintha egy toldaléka lenne az előző résznek. Vagy, ha valaki még nem olvasta a kezdeteket, talán jobban jár, ha ezzel kezd. Akkor nem lesz olyan érzése már a kezdeteknél, hogy minden poént lelőtt már a szerző korábban.

Pedig jó ez a kötet. Brutális képet fest arról, a szülők hogyan képesek tönkretenni a saját gyermekeiket az elvárásaikkal. Ha a gyerek túl kicsi is, hogy értse vagy lázadni kezdjen, örök életre megsebzik. Hasonló témája volt a Tükörikreknek is, sok tekintetben egymás mellé lehetne tenni a két kötetet. Azért az durva, hogy a valóságban élt életük, a szülői nyomással és neveléssel inkább volt horror, mint a világ, ahol szörnyek élnek és járnak, vadásznak.

Ahhoz képest, milyen vékony kötetről beszélünk, McGuire sok cselekményt átad nekünk. Mozgalmas, izgalmas regény jött így létre, amiben arra is van hely, hogy a karakterek személyiségének alakulása is érzékletesen megjelenjen.

Kifejezetten képszerű az ábrázolás. Az ember látja maga előtt a szereplőket, a helyszíneket. Olvasmányos, de értelmesen az.

Izgalmas az is a kötetben, amit a szerző Jack karakterével, nemi identitásával meg mer tenni. Liberálisabb a világ, de nem tudom elképzelni, hogy gyerekkoromba ilyet leírtak volna.

Sok jó dolog van benne. Kár, hogy az elvárások szintje nálam rontotta az élményt.

McGuire: Mélybe ránt a Lápvilág – Mint fantasy: 80% kiegészítő kötetként olvasható, nagysága a terjedelem miatt nem jön át.

Szubjektíven: 70% az első rész túl nagy elvárásokat támasztott. Jó, de jobbat vártam tőle.

Cím: Beneath the Sugar Sky

Szerző: Seanan McGuire – az amerikai hölgy nálunk a Csellengő gyerekek sorozattal lett ismert. Mira Grant néven is ér, egy ilyen sztoriját is kiadták nálunk, de annyira visszhang nélkül maradt, hogy egy kötetnél nem jutott tovább a sorozat.

Műfaj: fantasy

Cselekmény: Sumi évekkel korábban meghalt, minthogy megjósolt gyermeke megszülethetett volna. Rini mindenképpen megszületik, és most azon dolgozik, hogy visszahozza az anyját az életbe.

Várható megjelenés:

Miért várós?

• Bírom ezt a sorozatot.
• Elég elmebeteg a sztori, hogy érdekeljen, milyen is pontosan.
• Szép az angol borító.
• A fülszövegből nem jövök rá, hogy kapcsolódnak össze a világok a jelenünkkel. De érdekel, hogyan!
• (A kedvenc karakterem Jack. Ha kijön a 3. rész, egy résszel közelebb leszünk az ötödikhez, amelyben megint ő fog szerepelni. De ezt csak zárójelben.)

Háborús, katonai gondolkodásmódos, hátországos.

A háború folytatódik, és a Führer a tengeri fronton is győzelmet akar aratni, főleg az angolok fölött. A német mérnökök kiemelkedő munkája egy új, hatalmas hadihajó, amelyet Bismarck generális után keresztelnek el. A hajónak és legénységének az északi fronton kellene segítenie, hogy Norvégia és a skandináv országok is a Birodalom részévé legyenek, miközben folyamatosan akadályozzák, és lehetőleg elsüllyesztik az angol teherhajókat. Lindemann kapitány régi vágású katonatiszt, akiért rajonganak az emberei, és aki becsülettel, politizálás nélkül látja el a munkáját. Segítik Lütjens tengernagy és a Dél-Amerikából hazaszökő Ascher is. Az áldozatokkal teli szolgálat hoz nagyszerű perceket és diadalt is, de az angolok keményebb diónak bizonyulnak, mint bárki is gondolta volna.

Visszatértünk a II. VH világába, ahol tovább ismerkedhetünk a tengeri hadviseléssel, hajókkal és stratégiákkal. Ezúttal Izolde Johannsen a Bismarck történetét meséli el nekünk, a tőle megszokott történelmi alapossággal és hitelességgel.

Mivel egy sorozat 2. kötetéről van szó, felmerül a kérdés, mennyire szükséges az előző kötet ismerete ennek a megértéséhez. A sorozatok sorban olvasásának a híve vagyok, így könnyen rávágnám, hogy nagyobb az élmény, ha sorban haladtok. De igyekszem kevésbé szubjektív lenni, és így elmondhatom, hogy akit a Bismarck története érdekel, érteni fogja az előző kötet nélkül is. Van pár olyan szereplő, akiknek a története A birodalmi kalózban vette kezdetét, de a szerző újra alapozza ezeket a figurákat is, nem várja el, hogy ismerd őket.

Szimpatikus módszert talált Johannsen arra, hogy átvegye az előző részben történteket, felfrissítse a visszatérő olvasók emlékezetét, de elég infót adjon azoknak, akik most kapcsolódnak be. A hazatérő Ascher, aki különben a kötet egyik legszimpatikusabb karaktere, keresi fel elhunyt bajtársa családját, és meséli el nekik, mi történt az elesett fiatalemberrel és a hajóval. Még térképen is megmutat nekik mindent, így úgy vesszük át az előző rész cselekményét, hogy nem éreztem úgy, külön nekem beszél ki a szerző a szövegből. (Igaz, a kötözködő felemben egy más kérdés felmerült. Ezek nem hadititkok? Ha annyira titkolóznak a nácik, hogy az elesettek családját sem értesítették, akkor tuti nem boldogok attól, hogy egy tiszt minden műveletet megoszt civilekkel. De ez tényleg csak a kötekedő felem, akit alaposan el is nyomtam. Mert cselekményileg tetszett ez a megoldás.)

Az különben is érdekes, hogy egy annyira bonyolult, összetett témakört, mint a II. világháború hadi műveletei, a sok fronton történő események, hogyan lehet egy regényben feleleveníteni anélkül, hogy minden fronton lenne egy fontos szereplő. Korábban egy hajó sorsára koncentráltunk, de most nagyobb ívet kapott a történet. Johannsen a történelem sodrában, a hadi mozzanatok között is elhelyezi a Bismarck sorsát. Amíg a hajó kifutásra kész lesz, mi képet kapunk arról, melyik német hadművelet hol tart, és mik a tervek. Elsősorban a tengerészeti színtéren, de már a szárazföldi és légi műveletek is említésre kerülnek. Több módszert is felvonultat. A nekem legjobban tetsző az volt, amikor Ascher korábbi újságokat olvasott el, és a cikkekből vele együtt mi is elkezdtük átlátni a hadi mozgásokat. De természetesen a szereplők egymás között is megbeszélik a helyzetet – ez tetszik legkevésbé, ha értem is a szükségességét. Nem a szereplőknek van szüksége ezekre a beszélgetésre, nekik ezek evidenciák, hanem nekünk, olvasóknak. Ezt nagyon kiérzem a szövegből is, noha tudom, így kerülhető el, hogy hosszas és unalmasabb esszéket olvassunk egy-egy témáról.

Amíg ebben az előkészítő szakaszban tartunk, a szerző bemutatja nekünk a legfontosabb szereplőket is. Nem csak, mint katonákat, hanem mint civileket, családjukkal és hobbijaikkal foglalkozó személyekként is megismerhetjük őket. Johannsen nagyon ért hozzá, hogy tegyen szerethetővé egy alakot. Többeket is kifejezetten megkedveltem, és tudtam drukkolni nekik már a szolgálatuk alatt. (Direkt nem lestem előre, neten se, kivel mi lesz. A hajó sorsa viszont a címben is ott van, így sejtettem, hogy sokaktól könnyes búcsút kell majd venni.) Azzal, hogy a családjukat is megismerjük, a hátországról is nagyobb képet kaptunk. Ez számomra dupla haszon volt: új nézőpontot hozott, miközben így vált igazán emberivé számomra a regényhős. A gyerekére büszke apa nekem szimpatikusabb, mint a hazáért lelkesedő katona.

Ami viszont egyre jobban foglalkoztat, és a regényből nem kaptam választ: ezek az emberek erkölcsi mércén is kiválóak. Hűségesek, kötelességtudóak, tele vannak jó tulajdonságokkal. Hogy tudtak mégis a náci gépezet részei lenni? Paul Ascher esetében kaptam rá választ. Neki ez taktika volt, hogy félzsidó származása ellenére is biztonságban tartsa a családját. De a többieknél struccpolitikát vélek felfedezni. Őket a saját dolguk érdekli, és homokba dugják minden egyébbel kapcsolatban a fejük. A szerző nem ítélkezik, jó is, hogy nincs a kötetben véleménynyilvánítás, formálhatom a sajátom. De most nagyon gondolkozom, hogy Babits szavaival vétkesek közt cinkos, aki néma. Megszerettették velem ezeket az embereket, látom a nagyszerűségük egy gyilkos rendszerben – nem tudom, mit tudtak volna másképp tenni. És mégis ambivalens érzés, hogy ők náci háborús tisztek, ha nem is úgy nácik, mint az SS.

Próbálom úgy felfogni, hogy ez is a regény érdeme. Az után is töröm rajta a fejem, gondolkoztat, miután letettem és más olvasnivalóba kezdtem. Velem marad, foglalkoztat.

De vissza a regényhez! Amíg a parton vannak, Johannsen igyekszik átfogni mindent, ami velük kapcsolatos. Széles a perspektíva. A szereplők családja, a munkája, a háború alakulása. Amint kifutnak, a nézőpont leszűkül a Bismarck fedélzetére, ahogy azt a Graf Spee történetében is láthattuk. Ennek is megvan a maga funkciója: ennek a hajónak a története a regény témája, nem az egész német hadiflotta és háborús tervek. Tele van kalandos eseményekkel, amiket folyamatosan emberi mozzanatokkal hoz közel a szerző. Legyen az egy hajómacska, egy beteg fiatal tengerész, akiért aggódnak a társai vagy akár a tisztek beszélgetése, akik a legkisebb gyermekeik születése miatt is aggódnak. Nekem ezek kellettek, hogy jól érezzem magam a regényben.

Mert különben a hadászat nehezebben fog meg. Most is azon kaptam magam, hogy nem értettem dolgokat. Azt már lassan megtanulom, mit jelent a vízkiszorítás, milyen részei vannak egy hajónak, és mi célt szolgál a háborús álcázás. De mindig találok olyasmit, aminek utána kell olvasnom. Pl. a rangok és a rangsor. Nem jöttem rá, miért van a tengernagy a hajón. Különben azt is meg kellett keresnem, hogy mi a dolga egy tengernagynak vagy egy flottaparancsnoknak, milyen köztük a hierarchia. Sok mindent elmagyaráz a regény is, bő melléklete is van, de a hozzám hasonló hajós újoncoknak lesz minek utánanézni.

A regény stílusában mintha kettősséget éreznék. A szereplőket bemutatása, az emberi epizódok olvasmányosak és sodróak. A háborús események realistábbak, szárazabbak.

Összességében ez a rész jobban megfogott, mint az előző. Emberivé tette nekem a háborút.

Johannsen: Gránátok a becsületért – Mint háborús: 85% alapos, történelmileg hiteles, ami nagyon közel hozza a szereplőit is.

Szubjektíven: 90% nagyon bele tudtam élni magam, még a hadászati részek is lekötöttek.