Világháborús, tengeri ütközetes, úriemberes.

Az Admiral Graf Spee a német flotta egyik legütőképesebb hajója – egyike a tiltások ellenére, titokban készült hadihajóknak. A Führer számít is rá, hogy miközben a kontinensen a villámháború tarolja le a népeket, a vízen az e típusú hajók nehezítik meg az ellenfeleik életét. Langsdorff kapitány a háború hírére bonthatja ki a feladatát tartalmazó borítékot: tengeri farkasként kell az angolok teherhajóira vetnie magát, és az utánpótlás elvágásával segíteni a háborút. Jó hajója, fiatal és lelkes legénysége van, akikkel bele is vágnak a nagy kalandba. Sorra süllyesztik el a tankhajókat, rejtőzködnek az angol flotta elől, miközben Langsdorff végig ember is marad, aki tisztelettel bánik az ellenfeleivel, vigyáz az embereire és sűrűn gondol a családjára, akikhez haza akar térni, büszke németként és katonaként.

Egy kis dedukció, amit a világhatalommá váló USA propagandájának is köszönhetünk. A nácik németek voltak. A nácik gonoszok, ördögiek. Vagyis, a németek is gonosz ördögök. Elég csak a klasszikus, amerikai nagy háborús filmekre gondolni, melyben a hős amerikaiak felveszik a harcot a gonosz náci németekkel.

Az utóbbi években azonban igyekszik a világ ezzel a szemlélettel szakítani. A kedvenc példám szintén filmes: A homok alatt. De ez a szemlélet, mely nem akar fekete-fehér képet festeni, amely a Birodalom más megközelítését is meg meri tenni, legyűrűzik a regények közé is. Buta példa, de még Danielle Steel is írt olyan regényt, amelyben a hazaszerető német katona jó ember volt, messze nem náci démon, csak a hazáját akarta szolgálni.

Ebbe a sorba illeszkedik Izolde Johannsen regénye is, aki kedvelt témáját dolgozza fel: a hadi hajózást a II. VH alatt. Kiemel egy hajót, és annak a sorsát, a legénység életét és csatáit követhetjük végig. Számomra teljesen új a hadi hajózás világa: kétlem, hogy a The last ship hiteles tényeket adott volna a kezembe, A tengeralattjáró talán többet.

Most azonban kaptam technikai alapokat, hadi technikát és stratégiát, akciókat, és ami sokkal izgalmasabb volt számomra, lélektant is. De maradjunk kicsit a csatáknál! A cím roppant találó, valóban kalózkodásra hasonlít, amit s Graf Spee a tengeren csinált. Megvolt a módszer, amit újra és újra alkalmaztak. Elsőre érdekes volt. Másodjára ismerős. Azonban a harmadik hajó becserkészése és sorsa, majd a többi ugyanolyan menete, eluntatott. Hiába más hajók ellen mentek, annyira egyezett minden, hogy gyorsan vesztettem el az érdeklődésem.

Kellett a változás, hogy visszatérjen az olvasási kedvem – ahogy megszakadt a rutin, és változott a történet, újra le tudott kötni a cselekmény. Már nem ismétlésnek éreztem.

Működtek a drámai tetőpontok, ha pont olyanok is voltak, amit vártam. A csata hevében nem volt idő az olvasónak sem az elveszett, szimpatikus karakterek sorsán szomorkodni, de már ott megjegyeztem magamban, majd a temetésen megkapjuk az érzelmi letaglózást. Pontosan az is történt. Tudat alatt kicsit birizgál, hogy úgy érzem, az a nem is titkolt cél, hogy megsirassam a halottakat. Általában rühellem, ha kiérzem egy történetből, hogy milyen érzelmi nyomást akarnak rám erőszakolni, itt talán kicsit jobban viseltem ezt a szokottnál. Talán, mert szimpatizáltam azokkal, akiket gyászolnom kellett a többi szereplővel, és így nem éreztem akkora kényszernek, hogy sajnáljam őket.

Azon még merengek, mennyire tetszett, hogy sok mindent lehetett előre látni és voltak elég kemény előre utalások. Ok, most lehetne azt mondani, hogy mivel megtörtént események az alap, mindent lehetett előre tudni. De ahogy már említettem, most ismerkedem a tengeri hadszíntérrel a VH időszakában, így nekem nem voltak előismereteim. Nem tudtam, mi lesz a hajó sorsa vagy a legénységé. Direkt kerültem is olvasás alatt, hogy valamire rábukkanjak véletlenül. Ignoráltam minden anyagot, ami súghatott volna – még a borítót és fülszöveget is. Kivéve, amit maga a regény szövege tett elém. Spoiler nélkül ezt nem lehet jobban kifejteni, így az egyik legfeltűnőbbet igyekszem nem teljesen direkt elmondani. Langsdorff tesz egy megállapítást általánosságban egy hajó és kapitánya sorsáról. Amiből pontosan lehet sejteni, hogy mi lesz a következő lépése. Pont azt is fogja tenni.

Hiányoltam helyenként, hogy meglepődhessek. Szeretem a logikát, itt megvannak szépen az ívek is, aminek az egyik felem komolyan örül is. De azért a másik részem, ő akart volna valamit, legalább egyvalamit, amin igazán csodálkozhattam volna.

Erény a regény hitelessége és pontossága, agyilag tudtam is értékelni. De érzelmileg kellett volna nekem még valami. Egy rejtély, egy meglepetés, egy csavar, valami. Egy másfajta, talán kalandregényesebb feszültség.

Ha már a hiányérzeteim veszem sorba. Először most keserű, aztán mondok édeset kísérőnek is. Ez nagyon férfias regény. Eleve háborúzó férfiakról szól, akik össze vannak zárva egy hajón. Ugyan nagyon le tud kötni a csoportdinamika, és azt is érdekesnek találtam, miben tér el Langsdorff és Dau (az ellátóhajó kapitánya) vezetési stílusa, ez hogy mutatkozik meg a legénység hangulatában és munkamoráljában, de furcsa, hogy ennyire nincsenek nők a történetben. A hajón, persze, nem lehetnek, de szívesen olvastam volna több háttértörténetet. Langsdorff családi életéből kaptunk pár kockát, láttuk a családtagjai körében a kihajózás előtt, és ezek hozták őt hozzám közelebb. A kiemelt szereplők hátteréről, családjáról is olvastam volna szívesen többet.

Erről jut eszembe – kivel mi lett később? Legalább a kiemelt karakterek esetében szívesen vettem volna egy utóhangban vagy jegyzetben. Volt, akiről került be még életrajzi összefoglaló. Mivel a kapitány a kiemelt karakter, róla meg is kapunk minden fontosat. Hasonló, bár kisebb terjedelemben a főbb szereplők további sorsa is érdekelt volna. Jelen kötetben konkrétan Ascher, akinek a további története mozgatja az agyam.

De ígértem cukrot a keserű mellé. A regény karakterei nagyon működtek nálam. Abszolút átjött a fiatalok lelkesedése, a különféle emberek értékrendje és az egymás közti viszonyaik.

Langsdorff kapitány külön is megérdemli, hogy kiemeljem. Ő a megtestesítője annak a tendenciának, amit fentebb a filmek kapcsán már jeleztem. Ő egy hagyományos értelemben nemes jellem. Hazaszerető, családcentrikus, tele kötelességtudattal és tehetséges hajós is. Ő abszolút példakép a regényben, annak ellenére, hogy német. Ő nem egy megszállott náci – ő egy katona, aki becsülettel szolgál. Aki a hazáját, Németországot és a családját szereti, nem a pártot és a Führert. Aki kalózkodik parancsra, de ízig-vérig úriember. A regényben egykori foglyai meg is fogalmazzák, más helyzetben nagyon jó barátok is lehettek volna.

Érdekes a regény nézőpontja is. Ez a hajó, ez a kapitány van a középpontban. Mindent látunk, ami velük kapcsolatos, ami velük történik. De a szélesebb történések, az európai hadszíntéren történtek, a német vagy szövetséges vezetés, az anyaországban történtek – a köröttük levő világ ki van zárva az eseményekből. Abszolút övék a fókusz.

Érdekes, emberi történet, nem csak a VH után érdeklődőknek izgalmas regény.

Johannsen & Marble: A birodalmi kalóz – Mint történelmi: 85% hiteles, érezni a beletett munkát és kutatásokat, de regényes is.

Szubjektíven: 75% új élmény volt a tengeri háború. Hatottak rám az érzelmi csúcsok is.

Családos, misztikus kulcsos, támadásokat kivédős, rejtélyes.

A Locke család továbbra sem lel békét. Bode az egyetlen, aki a kulcsokat még játékként tudja felfogni, és a többiek igyekeznek megvédeni attól a felfedezéstől, hogy valaki konkrétan az életükre tör. Merénylet rengeteg akad: egyre újabb kulcsok kerülnek elő, és mindent be is kell vetniük, hogy felvehessék a harcot az életre kelt árnyakkal és válogatott rémekkel. Közben mindenki küzd a személyes démonaival is: Kinsey a félelmei nélkül ön- és közveszélyes kezd lenni, akit a barátai is elhagynak sorra. Tyler az iskola rosszlányát igyekszik megmenteni, miközben még mindig kínozza a bűntudat, amiért az apját nem sikerült. Az anyjuk egyre jobban szétesik, már mindennapos, hogy az alkoholhoz nyúl és Tyler igyekszik őt is segíteni, de lassan már elfogy az ereje. Nem is sejtik, hogy az ellenségük milyen közel van hozzájuk…

Ha van most sorozat, amit nagyon várok, az a Netflix Locke & Key sorozata lesz. Erre a képregényre kezdek nagyon rákattanni, és egyre jobban érdekel, hogy fog élőszereplősen kinézni.

Már csak azért is, mert amit a képregény egyetlen nehezen emészthető részének tartok, az a grafika. Pontosabban, az emberábrázolások. Egész egyszerűen nem tetszenek az arcok, a testek is furák. Az első kötethez képest jobban szoktam most már, de még mindig fura a szememnek. Noha nagyon jól tudom, hogy mennyire irreleváns a szép képregény grafika utáni vágyam. Ennek megvan ráadásul a maga stílusa, sok minden tetszik nekem is, de az arcok… az akkor is fájó pontom. Majd a sorozat ezt megoldja. (Feltéve, ha helyes színészek lesznek benne, de ezen előre nem aggodalmaskodom.)

A cselekmény nagyon pörög, sok minden történik ebben a részben is. Minden Locke gyerek megkapja a maga kalandjait, miközben Zach/Lucas is egyre sütögeti a pecsenyéjét. Ami nekem fura volt, hogy milyen montázsban kapjuk most a kulcsok megtalálását és a harcokat. Amilyen hangsúlyos volt az első kulcsok megtalálása, és ráérezni arra, hogyan működnek, most valósággal ránk vannak ömlesztve. Jól is jön a kötetben az összefoglaló, mert már számon sem lehet tartani, milyen kulcs van meg, kinél van és mire való.

Egyre közelebb kerülünk a titkokhoz is. A múltban történtekhez, Lucas céljaihoz, az egész rejtélyhez. De természetesen még bőven van megválaszolatlan kérdés, így kapunk is, de várhatunk továbbra is. Hill nagyon okosan építi a cselekményt, folyamatosan fent tudja tartani az érdeklődésem – nem csak a cselekménnyel, az okosan adagolt kérdésekkel és válaszokkal is. (Egyre jobban sajnálom is, hogy ebből a sztoriból nem írt regényt. Falnám azt is.)

De azért is olyan jó ez a sorozat, mert minden természetfeletti elem, a kalandok és a körítés mögött ott van egy igazi dráma is. Egy család tragédiája, akik mind megszenvedik, amit elvesztettek. Az alkoholizmus, az önpusztítás és önvádak – ezek a történet igazi rémei, nem a szörnyek, amelyeket Lucas mozgásba hoz. Ahogy a karakterek fejlődnek, reagálnak, emberibb és megragadóbb, mint a különben nagyon jó misztikus vonal.

Ha nem említettem volna korábban, ezt bizony sorba kell olvasni! Senki ne akarjon a 2. kötettel beugrani az eseményekbe. Sokkal jobb az elejétől, Hill építi ezt a sztorit. Várom is a folytatást, ha meglett, majd visszatérünk a Locke családhoz és a kulcsokhoz.

Hill: Kulcs a zárját 2. - Mint képregény: 95% történet remek, horror, misztikus, mozgalmas, emberi. Ötletes a rajz is.

Szubjektíven: 90% a sztorit nagyon imádom, de az emberi alakok rajzával még barátkozom.

A seregben Reacher megtanulta a szokásos elsősegélynyújtó módszereket – mesterséges lélegeztetést, erőteljes nyomás a mellkason percenként nyolcvanszor –, viszont a maga részéről ahhoz az aranyszabályhoz tartotta magát, hogy soha ne élesszünk újra egy olyan fickót, aki épp az imént akart lelőni. Ebben a kérdésben meglehetősen hajthatatlan volt. (Child: Megérte meghalni)

– Csak hároméves. Álmodik. Bárcsak mi is átaludhatnánk a borzalmakat. Könnyebb lenne úgy. 
– Alszunk majd. A végén mind alszunk majd. Addig marad a küzdelem. (Johannsen: A pontlövész)

• Sajnálom. Ez szívás.
• Lehetne rosszabb is.
• Lehetne jobb is.
• Az mindig lehetne.
• Wow! Mennyire pozitív vagy! (West: Szerelembe zárva)

 A madarak énekelnek vihar után. Az emberek miért nem tudnak ugyanúgy örülni a napsütésnek, ami nekik jut? (Higgins Clark: A szemem mindig rajtad tartom)

Már semmi sem lesz ugyanaz, Antoinette. A világ, amelyben éltünk, gyökeresen kifordult önmagából. Túlélünk, talán ez a legjobb szó rá. Oly mindegy, milyen a ruha vagy a frizura, amikor a túlélésért megy a harc. (Johannsen: A pontlövész)

A hold babonás helyet foglalt el a város lelkében. Ősidők óta Bizánc szimbóluménak számított, ahogy a Hagia Szophia rézkupolája fölé emelkedett, és csillogott az Aranyszarv-öböl nyugodt vízén és a Boszporusz fölött. Akár egy aranypénz, amelyet az ázsiai hegyekből ástak elő estéről estére, apadása és dagadása kifejezte Konstantinápoly ódonságát és az idő vég nélküli ismétlődő körforgását, amelyben a város létezett – maga volt a változékonyság, az időtlenség és a baljósság. (Crowley: 1453)

• Maga orvos, esküt tett. Kötelességei vannak.
• Veszélyes lehet.
• Reggel felkelni az ágyból, az is veszélyes.
• Maga teljesen őrült, tudja?
• Én inkább úgy gondolom, lelkiismeretes. (Child: Megérte meghalni)

Csajszi, a fiúk olyanok, mint az aranyhalak. Rövid memória. Sosem tudod meg, hogy akkor fontos voltál-e, és higgy nekem, nem is érdekes. Már csak az az érdekes, hogy most mi a fontos neki. (Róbert: 6 hét a világ)

Tudod, amikor meghallottam, hogy újból előjöttek a régi elnevezések, herceg, báró, gróf, eltűnődtem azon, vajon a történelem nem olyan-e, mint a nadrág? Lehet rövid vagy hosszú, lábra simuló vagy bő szárú, de akkor is két szára van! (Johannsen: A pontlövész)

Egyszer egy boltban járt, ahol kiállították azokat a szőnyegeket. Elsétált az egyik mögé, amely kampókról lógott le a mennyezetről. A hátoldalát nézve megdöbbent, mert szálak zavarba ejtő sokaságát látta, amelyek sehová sem vezettek. Az egyik oldalon csodálatos szépség, a másikon teljes diszharmónia, bár mindkettő ugyanannak a tervnek a része. Ekkor világossá vált számára az üzenet: Ebben az életben csak a szőnyeg fonákját látjuk. Nem tudjuk, hogy elmondhatatlan nehézségeink hogyan és miért képezik egy szépséges minta részét. Ezért olyan fontos a hit. (Higgins Clark: A szemem mindig rajtad tartom)

Igazságért küzdős, maffiakapcsolatos, zsarnok ellen lázadós.

Reacher túlélte a robbanást, de a teste valósággal szenved. Megerőltette magát, de töretlenül halad a célja felé. Találkozni akar a nővel, akinek a hangja beette magát a fülébe. Menet közben egy kisvárosi étterembe ül be, ahol a füle hallatára a kissé ittas orvos telefonon elutasítja, hogy ellásson egy megvert nőt. Ráveszi, hogy az orvosi esküjének tegyen eleget, még el is kíséri a férfit. Közben meghallja a történetet, hogy ezt a várost a Duncanek uralják. Mindenki tőlük függ, és a kérdéses asszony az egyik Duncan felesége, akinek nem lenne szabad segíteni. Reacher belekeveredik az eseményekbe, és megsajnálja a kihasznált, megfélemlített helyieket. Amikor azt is megtudja, hogy egy eltűnt kislány halála valószínűleg az ő lelkükön szárad, addig nem megy el, míg minden titkot le nem leplez. Akkor is, ha a maffia is rászáll és bérgyilkost küldenek a fejéért.

Ahhoz képest, a 14. kötetnek miképpen lett vége, elég gyenge ez a feloldás. Vártam valami nagy jelenetet, magyarázatot, erre Jack Reacher szokása szerint rója az utakat, és egyetlen jelentben derül ki, alig részletezve, hogyan élte túl az előző rész végét. De igyekszem annak betudni, hogy Child sorozata nem összefüggő eseményeket beszél el.

Ahogy megszokhattuk, Reacher megint belesétál egy ügybe, megoldja, majd egy vadnyugati pisztolyhős szokását követve fogja a motyóját és ló híján elsétál a naplementébe. Nem is értem, miért vártam több átfedést, ez más a 15. rész, és még mindig áll: össze-vissza is olvashatóak lennének, annyira külön kaland minden rész.

Ám most küzdök azzal, ez a rész nagyon emlékeztetett egy korábbi kötetre. Volt már olyan, hogy egy bajba jutott nő miatt Reacher belekeveredik a helyi kiskirályok mocskos ügyeibe, és fel kell számolnia az egészet, hogy a nő megmeneküljön és a környék is fellélegezhessen. Ilyen volt a Lángoló sivatag alaphelyzete is. Még az is stimmel, hogy a bérgyilkosok is feltűnnek a cselekmény második felében. Azért nyugalom, a cselekmény alakítása, az akciók nem egyeznek, csak az alapszituáció volt számomra ismerős.

De így is szórakoztató, pörgős regény, amit gyorsan végig lehet pörgetni. Alapvetően két részre lehetne osztani az eseményeket: egyrészt, Reacher segít a helyieknek kiállni a Duncan család ellen. A jelenben méri fel, kikkel állnak kapcsolatban, melyek a sebezhető pontjaik, és rendszeresen oda is csap nekik. Child humora se veszett el: azon mindig jókat mosolyogtam, amikor érkezett az újabb ex-footbalista verőember, és Jack kedélyesen elintézte. A srácok meg elkezdték félteni a térdük és a kezük a férfitól…

Másrészt, ez a kötet kisebbik része, a múltba is leás. Az eltűnt, valószínűleg halott lány ügyében. Tetszett is, ahogy a két szál összeér. A múlt bűnei elvezetnek oda, ami a mában sem megbocsátható. Reacher meg is fizetteti az árat a családdal.

Karakterfejlődés továbbra sincs, Reacher az a modern vadnyugati pisztolyhős, aki eddig is volt. Igazságosztó, jó megfigyelő, szilárd értékrenddel és kemény öklökkel.

A stílus is a szokott. Tárgyilagos, lényegre törő és gyors. Child eme regénye is cselekményközpontú, amiben az események pörgése viszi előre a sztorit.

Korrekt, a szokott Reacher világot hozó akcióregény.

Child: Megérte meghalni – Mint akcióregény: 95% szórakoztató, könnyed, pörgő eseményekkel. Jellegzetes Child sztori.

Szubjektíven: 90% az alapmotívum ismerős a sorozatból, de lekötött és kikapcsolt.

5: Esposito: Őrület - Alvie irigy az ikrére, akinek minden megvan, amit ő akar a magáénak. Szexi, gazdag olasz férj, akivel egy luxusvillában él. Egy tündéri kisbaba. Nagyon sok ékszer, menő ruhák. Ő bezzeg csak hazudhat arról, milyen jó neki is. Amikor a testvére meghívja magához, és felajánl egy kis helycserét, Alvie eleinte csak elszeretni akarja a férjet, de aztán az események őrült fordulatot vesznek...

4: Kinsella: Egy boltkóros naplója - Becky helyes csaj, nagy szájjal és kifinomult ízléssel. Plusz, egy betegséggel. A hölgyemény ugyanis boltban nem tud nemet mondani. Ő mindent megvesz, legyen az bármilyen felesleges. Amikor azonban besétál az életébe a gazdag és jóképű herceg fehér lovon, meg kellene komolyodnia, hogy esélye legyen egy komoly üzletember szívére. Vagy lehet, hogy éppen a bolondsága lesz a vonzereje?

3: Perry: A család barátja - Amy élete idilli. Övé a jó állás, a jóképű és jómódú férj, a helyes kisgyerek. Szívesen veszi maga mellé egykori jó barátnője lányát is, akiről azonban kiderül, hogy nem csak szép. Irigy is. Kellene a férj is, az állás is - Amy vajon meg tudja tartani az életét?

2: Williams: A nyári feleségek - Amanda anyja beházasodott a környék leggazdagabb családjába. A felszínen mindenki boldog volt, de alatta forrtak a titkok. Régi viszonyok, melyek a jelent is megmérgezik. Tiltott szerelmek. Nyár végére pedig valaki meghal. Amanda hosszú évekkel később tér vissza, és néz szembe a múlttal.

1: Moore: Második feleségek klubja - gazdagok, szépek és van bennük még egy közös vonás. A férjük már volt másnak is a férje. Így a nyakukba szakadnak olyan gondok is, mint az ex-szel való vetélkedés vagy a mostohaanyaság. Ők azonban összefognak, és nem csak pletykálnak egymással, de akcióterveket is készítenek életük gondjaira. Szerelmes, humoros, könnyed, igazi csajos, nyári olvasmánnyal gazdagokkal és botrányokkal.

Történelmi, korszakot bemutatós, háborús, nagy vezéres.

A törökök birodalmat akartak létrehozni, és a szultánok nagy erőkkel bele is vágtak a feladatba. Egyszerre akartak személyes vagyont, hatalmat, és vallási célt is betölteni. Hitték, hogy a világ urának kell lenniük és terjeszteni kell a hitüket. Európa felé az első, a jelképes kapu Konstantinápoly volt. A város, melynek gazdaságáról mondák szóltak, mely a Római Birodalom örökösének tekintette magát. A jelek rég gyűltek, hogy pusztulásra vannak ítélve: kifosztották korábban, Európa nem segítette. Hiába volt egy erős uralkodója, a törökök szultánjának sem kellett a szomszédba mennie furfangért és ambícióért. Mehmed a hadi zsenialitáson át túlerőt és új eszközöket is bevetett. A városnak már csak azt kellett eldöntenie, milyen lesz a hattyúdala: hősiességről vagy gyávaságról szól majd.

Már meséltem a Kalmárköztársaság című történelmi kötetről. Abban volt szó arról, hogyan alapozta meg a keresztes hadjárat, és vele Konstantinápoly kifosztása Velence gazdagságát. Ám annak a történetnek lett egy más következménye is – Kelet kapuja, az arany és ragyogó Konstantinápoly soha nem lett már a régi. Se erejében, se fényében. Ez a kötet ennek a következményeit mutatja meg nekünk.

(Különben nem függ össze szervesen a két Crowley-kötet, nem sorozat, de aki olvasta egyiket, kap belőle adalékot a másikhoz. Hiszen a történészeknek megvan a maguk vizsgált területe, így természetes hogy Crowley munkái is kiegészítik egymást.)

A könyv nagy erőssége, hogy félúton tud elhelyezkedni szórakoztató és tényirodalom között. Történelmi munka, határozottan nem regény. Crowley sok forrással dolgozik, és a szövegben sokszor találkozunk idézetekkel, forrásmunkákkal is.

Ám sikerül a szerzőnek mindezt regényszerű keretbe tenni. Logikusan, szórakoztatóan végigvezet az eseményeken, amelyekbe beépíti ezeket az anyagokat úgy, hogy azok szervesen a szöveg részei lesznek, nem törik meg az olvasás lendületét. Mesélős a stílusa – ha tanítana is, szerintem élvezetes órákat tarthatna, mert kifejezetten olvasmányos a kötete.

Tetszik az egyszerre széleskörű és leszűkített perspektívája. Minden, ami elvezet Konstantinápoly 1453-as bukásához, ebben megtalálható. A politika, az európai államok stratégiája, a gazdaság és a felemelkedő török birodalom portréja. A korszak meghatározó személyiségeinek bemutatása, kiemelve azt, a jellemük hogy vezetett el 1453-ig. A hadi technikákban, hajózásban történt változások. Történelem és segédtudományok. Minden, 1453 és Konstantinápoly kapcsán.

Ugyanakkor itt zárulnak az ablakok, ami nem érinti ezt a témát, de a korszakban történt, itt nem lesz tényező. A magyar kiadásban olvashatunk még Nándorfehérvár ostromáról, és felfedezhetjük a hasonlóságokat, de az már csak a Park Könyvkiadótól kapott plusz.

A kötet tartalmaz minimális képanyagot is, aminek kifejezetten tudtam örülni. A fejezetekben elszórtan egy-egy fekete-fehér rajz, középen egy színes összeállítás található. Azt esetleg nem bántam volna, ha ezekre a képekre utalnak a szöveg közben is, akkor olvasás közben odalapozok és megnézem őket.

De ez sem változtat azon, hogy a kötet tetszett, és jól kiegészítette a korábban olvasottakat.

Crowley: 1453 - Mint dokumentumregény: 90% alapos, tele forrásanyaggal, de végig nagyon olvasmányos.

Szubjektíven: 75% tetszik Crowley stílusa, alapos a témájában, de maga az ostrom nem köt le.

• Veled, mindörökké - thriller a 21. Század Kiadótól. Olsen előző könyve nagyon tetszett, ez is várós.
• Stranger Things: Túloldalon - itt a sorozat 3. évada, így most el leszünk árasztva Stranger Things cucokkal. A regény már kijött, A Szukits képregényt hoz a héten.
• Gyülevész préda - thriller a Művelt Néptől. Múlt héten tényleg jött több kötetük, talán érkezik ez is.
• Kim Dzsongun visszavár - Művelt Nép krimije Észak-Koreával dúsítva.
• A lánc - a 21. Század thrillere, leírás alapján nálam nagyon várós.

Július

1. Marly: Coco Chanel és a szerelem illata - női 5/5

2. Berry: Hiába futsz - thriller 5/1,5

3. Dujardin: A lány a táncoló lovon - dokumentumregény 5/2

4. Higgins Clark: A szemem mindig rajtad tartom - krimi 5/4

5. Róbert: Hat hét a világ - New Adult 5/4

6. Tolkien: Gondolin bukása - fantasy 5/3,5

     Weisberger: A feleségek - strandkönyv 5/4,5

7. West: Szerelembe zárva - ifjúsági 5/2

    Johannsen: A pontlövész - történelmi kaland 5/5

A heti lista ez lett volna.

Családot egyesítős, háborús, romantikus, ígéretet betartós, kosztümös.

A kisfiú hároméves, az ifjú Lescure gróf viszi haza a testvéréhez és barátokhoz. Kimentette a vérgőzös Párizsból, elrejti a saját neve alatt. Guillaume itt lel otthonra, és nem is sejti, hogy más a neve, származásának bizonyítéka is a birtokon lett elrejtve. Még kisfiú, amikor elveszti nevelőapját és a vidéken elkeveredett gyermek keresztülmegy a háború borzalmain. Egy ígéret köti már ekkor is a lelkét: meg kell bosszulnia a királyt. Ám a nehézségek mellé mindig érkezik egy-egy segítő, jó barát, akivel összekapaszkodva túl lehet élni, akivel tud küzdeni. Nem is sejti, hogy az igazi apja milyen erőkkel kutat utána. Hogy vár rá az igazi neve, öröksége és egy nagy szerelem, amely szebbé teszi majd az életét. Hogy a gyerekkori ígéret egy olyan ember mellé sodorja, aki Európa történelmét írja: Napóleon.

Végre megérkezett Izolde Johannsen duológiájának második kötete! Az első részt nagyon szerettem, és egy olyan ponton lett vége, hogy nagyon akartam a folytatást. Itt van, tetszett ez is, így most szélesen mosolygok, miközben ezeket a sorokat írom nektek.

Amit azonban hamar tisztázni kell: ugyan ez a La Fayette duológia második kötete, nagyon más, mint az első rész volt. Elsőnek bizonyára az fog feltűnni, hogy már nem a francia márki van az események középpontjában. A cselekmény mellékszereplőjévé vált, amit magyaráz a történelem alakulása. Az ő életének nagy eseményei, amiért emlékszik rá az utókor, azt már megcselekedte az első kötetben. Már idősebb, a történet elején ráadásul fogságban is tartják. Ahhoz, hogy a kor megelevenedhessen köröttünk, másik főszereplő kellett. Azért velünk marad ő is, mellékszereplőként. Megtudhatjuk, mi történt még vele és a családjával.

Felmerülhet az a kérdés is, ha nem ő a főhős, miért nem az első kötet másik főszereplője, Szalma Jason veszi át a helyét? Részben megtörténik. Jason, vagy lord Edward, kiemeltebb helyre kerül, mint a márki. Ő az, akinek most nagy megoldatlan ügye van. A fiát kell megtalálnia. Ő az, aki segítő angyalként Gilbert és családja mellett áll a nehéz időkben. Ám az is ő, aki belerokkant a korábban történtekbe. Ha nem is lett nyomorék, félig lebénult, és az egészségéért is küzdenie kell. Elvesztette az élete nagy szerelmét is. Ő már nem az a karakter, aki egy romantikus kalandregény hőse lehet.

Így eljutottunk az új generációhoz, új lehetőségekhez. Olvasóként mi végig tudjuk, hogy Guillaume igazából az elveszett Jacques. Az ő személye így egyben jelenti a kapcsolatot az új világgal és az első kötet szereplőivel. Szimpatikus karakter, sok tekintetben kifejezetten hősies és vannak jó tulajdonságai is bőven. Mivel gyerekként sokat szenvedett, a szimpátia is hamar kialakul felé. Ő az a romantikus hős, aki köré a cselekmény épülhet. Bírtam, drukkoltam neki végig, de egy-egy ponton azért elgondolkoztam a karakter kapcsán. Az jó, hogy nem csak jó tulajdonságai vannak, mert így hitelesebb. Messze nem olyan csibész, mint az apja volt, de egyes dolgait még emésztem. Aki olyan lángolóan szerelmes tud lenni egy nőbe, ahogy ő a későbbi feleségébe, akit szexuálisan molesztáltak gyerekként, az hogy képes férfiakat is elcsábítani a bosszúja érdekében? Nekem abszolút nem tűnt biszexuális figurának, amikor fiatal katonaként is hódításai voltak, nőkkel került intim viszonyba, nem férfiakkal. Ha csupán érdekből megy bele egy ilyen viszonyba, az engem taszít. Nem is értem, ő hogy nem undorodott ettől sokkal jobban. Azt sokkal könnyebben megemésztettem, ahogy gyilkolni is kész volt a céljáért, vagy semmi részvétet nem mutatott egy kihasznált ember bukásakor. A kegyetlenség pszichikailag nekem belefért a profiljába, a férfi szerető – viszony nem. (Igaz, van ott egy olyan információ, aminek később jelentősége lesz, de azért nem érte meg ezzel lehúzni a szememben Guillaume jellemét.)

A regény női alakjai a romantikus kalandregényekből ismerősek lehetnek. Hősiesek, önfeláldozóak, nagy küzdők a családjukért. Lafayette – a más írásmód története is a kötetben – felesége, Adrienne, és Octavie, a férfiaknál egyszerűbb karakterek. Egy-egy ponton megvillannak a cselekményben, de aztán csak a biztos révet jelentik, ahova a férfiak megtérhetnek. Ezt is sajnálom kicsit, mert pl. Octavie vadócsága a megismerésekor valami pluszt is előrevetített a kapcsán, de aztán megmaradt az alakja olyan feleségnek, akihez haza akar térni a férje. Azért nem fáj a szívem, hogy a szerelmi szál nem jobban kibontott – szerintem kaptunk pont annyit, amennyi kellett egy hasonló felépítésű regényben. De azt sajnálom, hogy a női oldal ennyire elhal. Igyekszem ezt annak betudni, hogy a nő feladata akkoriban a család volt, amit ezek a nők meg is teremtenek.

A mellékalakok között vannak történelmi személyiségek is. A számomra legizgalmasabb Napóleon alakja volt. Nem fénykorában, hanem Szent Ilonán. Ahogy az emberi esendőség ellenére is egy nagy ember rajza marad, tetszett. Azon még gondolkozom, a megítélésével mennyire tudok egyetérteni. Nemzeti hős vagy az a gyilkos sárkány, akinek a rojalisták látták? A katonai zsenijét nem vitatja itt sem senki. A császárságot annál jobban. Az pozitív, hogy a szereplők állást foglalnak, de a szerző nem. Van terünk kialakítani a saját véleményünk. Én semmivel nem látom rosszabbnak az ő rendszerét, mint a királyi ház örökletes uralmát. Napóleon legalább a zsenijével szerezte a címét, míg a Bourbon-ház kitermelt nem egy alkalmatlan uralkodót, akiknek a vérük jelentette a trónigényük. Az, hogy a nagy katonai zsenik, a történelem nagy hódítói, jók vagy rosszak (Napóleon, Nagy Sándor, Julius Caesar)? Egyesek szemében hősök, másokéban az emberiség zsarnokai.

De kiemelném még Latouche-Treville alakját is, és vele a császári flottát. Ki tudja, hogy alakult volna a történelem, ha Napóleon olyan hű, szakértő vezetőket tud maga mellett a tengeren, mint amit ő képviselt a szárazföldön…

Ez a kötet másként áll a történelemhez is, mint a duológia első fele. Guillaume köré épült cselekményt inkább éreztem történelmi kalandregénynek. (Jókai, Hugo öröksége, hősies jellemek, kalandos fordulatok, pörgő cselekmény.) A fiú útja a kiemelten fontos, az ő bosszúja és története, aminek a történelem adja a hátteret. Tele van izgalmas adalékokkal a kötet, pl. a flotta, de ezek be vannak építve Guillaume életútjába. Adalékok. Ezzel nem is volt bajom, szeretem, ha a cselekmény pörög. Azt viszont utáltam, amikor nem vagyunk ott az eseményeknél, de a történethez nem árt ismerni tényeket, és ezért az olvasóknak valahogy át kell adni az ismereteket – és az írónő ilyenkor beszéltet két szereplőt. Erőltetettek az ilyen társalgások, mert abszolút kiéreztem belőlük, hogy a cselekményt és a karaktereket nem szolgálják, mindössze engem, mint olvasót akarnak informálni vele.

Amit még kiemelnék, hogy most vannak roppant megrázó jelenetek. A háború szörnyűségeit ennyire testközelbe hozni, és átéreztetni… érzelmileg nagyon eltalált vele, megrázó lett.

Az 1. részben a király halála, most az érte való bosszú a küldetés. Mások, de összetartoznak. Lehet olvasni az első rész ismerete nélkül is, de úgy az igazi, ha mindkettőt elolvassátok!

Johannsen: A pontlövész – Mint történelmi kaland: 85% olvasmányos, kalandos, hiteles történelmi háttérben elhelyezve.

Szubjektíven: 90% szerettem az új fő karaktert, adott pluszt történelemből, és izgalmas is.