Halálos játszmás, kamaszos, barátságos, zsarnoki rendszeres.

Iskolai kirándulásra indultak. Ám valami történt a buszon: maszkos felnőtteket láttak, majd elájultak. Iskolapadban tértek magukhoz, de nem a saját osztályukban. Ott közölték velük, ki lettek sorsolva a hadgyakorlatra. Az ő osztályuk kapta a megtiszteltetést, hogy egy lakatlanná tett szigeten legyilkolhatják egymást. Ha nem teszik, mindenkivel végeznek. Csak egy nyertes lehet, aki jutalmat kap. Az egykori baseball csillag, a most rockzenét játszó Súja elhatározza, hogy életben tartja a lányt, akit a meggyilkolt legjobb barátja szeretett. Csatlakozik hozzájuk az új diák, Kavada, aki olyan titkot rejteget, ami reményt ad ebben a kegyetlen helyzetben. Mert van, aki a szökésen dolgozik, mint Mimura. De van, aki belemegy a halálos játékba és osztja a halált, mint a szociopata és halálos Kirijama.

Ez a regény már kultikusnak számít. Elég nagy botrány volt körötte egykor, de a popkultúra felkapta, és máig olvassuk, szeretjük többen is. Még ihletője is lett más sikeres regényeknek, hiszen a YA disztópiákat beindító Éhezők viadalát nem véletlenül reklámozták és emlegetik máig a lányos Battle Royale becenéven.

A cselekmény elejétől a végéig pörög. Sok szereplőt mozgat, akik között ugrál is, akár egy fejezeten belül több szemszöget is megmutat a szerző. Így dinamikus a nagy oldalszám ellenére is, és észre sem vesszük, milyen vastag a kötet. Mert zajlik benne a terror, a harc, de nem csak az. A cselekményben ott van a társadalmi rendszerek, diktatúrák és az elnyomás kritikája is. Ott van benne a barátság és az összetartás ereje, amivel az eleven poklot is túl lehet élni. (Vagy, könnyebben meghalni, ha nem egyedül kell lelépni a színről.)

A cselekmény alapvetően a halálokra és gyilkosságokra épül. Nem véletlen, hogy folyamatosan látjuk a lapok tetején, hány diák van még életben. Akinek nincs kedve az emberi természet kegyetlenségein és a zsarnoki rendszerek kegyetlenségén elmélkedni, simán olvashatja egy véresebb gyilokpornónak is. Amely néha elborzaszt, de még közben is szórakoztat. Megvan az egyensúly: brutális, de nem undorító a cselekmény és a halálok.

Szerettem, ahogy a karaktereit kezelte a szerző. Mivel sok a szereplő, megvannak a kiemelt karakterek, akiket folyamatosan mélyít, és részletezi a történetüket. Látjuk, most milyen emberek, és a múltjukat megismerve azt is megtudjuk, hogyan lettek ilyenek. Még akik abszolút gonoszak is a halálos játékban, okkal ilyenek.

Ezek az okok pedig visszavezetnek a társadalomba. Ahol előfordulhatott, hogy egy anya több felnőtt férfinak eladta a kislányát, aki aztán erősen szociopata lett. Vagy, az anyaméhben súlyos idegrendszeri károsodást szenvedett fiút szinte tenyésztették arra, hogy majd a gyilkos játékban az egyik biztos befutó legyen. Igen, vannak bűnös gyerekek köztük, de a bűn nem tőlük indult, a rendszer tette velük, amit. Végig inkább éreztem ellenségnek a kormányt és a kiszolgálóit, mint a bevadult, túlélni akaró gyerekeket.

A hősei pedig nagyon szerethetőek. Súja, Mimura és Kavada is kiemelkedőek egy-egy területen, de a lelki erejük, ami majd hőssé avatja őket.

A történet nagyon mesélősen van megírva is, könnyen olvasható – a japán nevek ellenére is.

A filmverzióért még mindig nem rajongok, de a regényt szeretem.

Kósun: Battle Royale - Mint disztópia: 90% kegyetlen világképet fest, egy akciós vérfürdőbe helyezve. Súlyos.

Szubjektíven: 95% az átlagosnál véresebb, de érzelmekkel is jól operált, rákattantam.