Hadifoglyos, titkos akciós, megszállottá váló.

Nicholson ezredes az angol sereg megbecsült tagja, és híres arról, hogy mennyire sokra tartja a szabályokat, az angol jellemet. Amikor a csapatai vesztenek, a szabályok szerint adja meg magukat, és elítéli, akik szökni próbálnak. Amikor a kegyetlenségéről ismert Saito fogságába kerülnek, és pokoli körülmények között egy hídon kell dolgozniuk, tisztjeivel tüntetni kezd a bánásmód ellen. A tisztek kulimunkát végezzenek – borzalom! Nekik az embereket kell irányítani. A makacs ember előtt a japán is kénytelen meghajolni, és engedi, hogy Nicholson és a vezérkara vegye kézbe az építkezést. Miközben egyre szebb és stabilabb híd emelkedik a Kwai folyó fölött, egy amerikai osztag is a dzsungelt járja. Ők a híd lerombolását tűzték ki célul, és nem is sejtik, mi folyik igazából az angol hadifoglyok táborában.

Bár a szerző és a kötet a belőle készült film nagy sikere után lett ismert, én jó szokásomhoz híven film előtt olvasok. Így nem tudok nyilatkozni, milyen lett az Oscar-díjas film. Azt viszont el tudom mondani, hogy Boulle kötete a maga módján egészen zseniális.

Háborús regény, és egy olyan színtéren játszódik, ami itt Európában kevésbé ismerős. Az ázsiai front eseményeiben kevésbé is vagyok otthon. Földrajzból sem vagyok annyira erős, hogy ha most nem olvasom el a könyvet, biztosan nem tudtam volna megmondani, hol folyik a Kwai folyó. Így már tanultam is valamit.

A háborús események közül a nyílt csatákat nem ábrázolja, de egészen más hadszíntereket igen. Követ egy titkos akciót partizánok bevonásával. Megmutatja, hogy bántak a foglyokkal és milyen volt egy munkatelep Ázsiában. Így kapunk harcot is, de pszichés hadviselést is. Bár általában cselekménypárti vagyok, ebben a történetben nem az volt a zseniális.

Pedig a híd felrobbantását célzó akció is korrekten össze van rakva. Gyorsan történnek az események, miközben kifejezetten szimpatikus katonákat ismertet meg velünk Boulle. Céltudatos, lélekben nemes, jó emberek. Jellemző különben, hogy a kedvencem rossz véget ér. Pedig hozzá még egy kis humor köthető – azt nagyon bírtam, amikor a felettesei azon poénkodnak, hogy olyan unalmas munkája volt a tervezőasztalnál korábban, hogy a háború kitörésekor rohant katonának jelentkezni. Mindegy, szegény Joyce nem sejthette azt, amiért ez a regény annyira emlékezetes.

Nicholson karaktere miatt, aki annyira félreértelmezi a kötelességeket, hogy az már tragikus, nem is komikus. Annyira úriember és kötelességtudó, hogy észre sem veszi, mit művel. Ő az, aki miatt a híd felépül. Ő hajtja az embereit, miatta történik minden. Miközben az is látványos, izgalmas, ahogy a híd épül, olvasóként nem győztem szörnyülködni azon, hogy Nicholson emberileg mennyire el van tévedve. Tulajdonképpen segíti a japánokat, és mindezt azért, mert meg akarja mutatni, hogy milyen nemes faj az angol. Milyen munkaképes, mennyire jó munkát végez – azt pedig totálisan figyelmen kívül hagyja, hogy katonaként nem kellene lelkesen segítenie az ellenségnek. Amit a végén művel – az pedig maga a tragédia.

Boulle nagyon remekül használja a tábori orvos alakját, aki finoman kommentál és minket is újra és újra rádöbbent arra, hogy Nicholson mennyire meg van tévedve. Akadályoznia kellene a japánokat, helyette megszervez nekik mindent és a munkamorál elnyomja a józan eszét.

Tömör, az eseményeket láttató, tömény történet ez, a lényegre szorítkozva és pszichikai alapossággal megírva. Emberi drámának is tökéletes, miközben háborús kaland is.

A végén ugyan ki vagyok kissé akadva, de a könyv az pazar – ha valahol rettenetes is.

Boulle: Híd a Kwai folyón - Mint háborús: 75% lélektanilag mély és elgondolkoztató, maga a háború alig jelenik meg.

Szubjektíven: 85% lekötött végig, jó a narráció, a szinte szatirikus hang és a karakterei is.