Fülszöveg: 

Egy viharos decemberi éjszakán fiatal nőt húznak ki a Szajnából. Meztelen, a nevére sem emlékszik, de él. A Párizsi Rendőr-Főkapitányság orvosi ügyeletére viszik, ahonnan néhány óra múlva megszökik. A DNS-tesztek és a fotók szerint nem lehet más, mint Milena Bergman, a híres zongoraművész. Csakhogy ez lehetetlen. Milena több mint egy éve repülőgép-szerencsétlenségben elhunyt, holttestét azonosították és eltemették.
Raphaël, a lány egykori vőlegénye és Roxane, a nemrégiben félreállított rendőr szenvedélyesen veti bele magát a nyomozásba, elszántan próbálnak fényt deríteni a rejtélyre: ki játszik velük egyre ijesztőbb macska-egér harcot? A szálak messzire vezetnek, a párizsi művészvilág, egy radikális színház és a Dionüszosz-kultusz kulisszái mögé…

Szerintem: 

Elég régen volt, hogy egy Musso-kötet végén

kiakadtam. Már megszoktam, hogy nem ír teljes happy end történeteket, de inkább édes, mint keserű befejezései vannak. De ez… most mi volt ez? Addig is voltak fenntartásaim a történettel, de a vége nagyon elvette a kedvem. Komolyan azzal van vége, hogy Raphael gyilkosság áldozata lesz? Ok, van egy betoldás, ami árnyal, de akkor is. Ez a vége???

Nagyon krimis különben a regény – már a kiindulás is. Roxane, aki korábban a saját rendőrségi csapatát vezette, megkap egy eldugott részleget, hogy húzza meg magát. De belebotlik egy Szajnából kihúzott, amnéziás lány esetébe, és egy diplomáján dolgozó fiatal lánnyal nyomozgatni kezdenek. Közbe még az is eszembe jutott, hogy olyan fordulatok vannak benne, ami egy Harlan Coben történetben lenne várható. Sokan nem azok, aminek látszanak, és folyamatosan jönnek a fordulatok.

Az elején ez le is tudott kötni – ahogy Roxane beazonosítja a közben eltűnt nőt, ahogy jön a rejtély: elvileg halott már, egy repülőszerencsétlenségben hunyt el. Hogy kerülhetett elő a Szajnából? Még az is tetszett, hogy kerül a képbe egy sikeres író.
De aztán elszáll a történet – komoly átverések jönnek, meg minden összekötődik mindennel. Még annyira váratlan vonalon is, hogy az író Raphael éppen annak a nyomozónak a fia, akinek a helyét átvette Roxane. Egyre jobban elvesztett a történet, és már sok volt nekem ennyi véletlen. Arról nem is beszélve, hogy a megoldás – ki és miért mit csinál – komolyan idegesített.

Sajnáltam, hogy nem éreztem eléggé felépítettnek a szereplőket. Valentine, a gyakornok kapcsán pl. az maradt meg legjobban, hogy Roxane mindig megállapítja, mennyire csinosan van felöltözve, míg neki soha nem jön össze hasonló sem. Keveset tudunk meg, és nem csak róla, de a főszereplőkről is. Talán Raphael van egy fokkal jobban megírva, de éppen csak. Az ő traumája, ahogy elvesztette a húgát, ahogy az apja betegsége miatt belekeveredett egy hazugságba ami a leginkább ki lett fejtve, és hogy miképpen hatott a személyiségére.

Benne vannak a tipikus Musso-elemek: Raphael író, és ha nem is olyan mélységben, mint egy-egy korábbi történetben, de szó van írásról, regényekről. Egyszer a gasztro-vonal is megcsillant: amikor Roxane megkóstolt egy bort, ahogy az aroma le lett írva, tipikusan Musso ízes-szagos leírás.

De pörgősebb, kevésbé lélektani és nem magvas gondolatok tárháza. Kicsit más, ami nem baj. Ha őszinte vagyok, egy más befejezéssel jobban tetszett volna. Feldobja a beékelt anyag – legyen az fotó, újságcikk a történethez kapcsolódóan. Jól állt neki a feszes tempójú nyomozás.

Ami viszont mindig megakasztott, és egy ponttól fárasztott: a fordító olyan mennyiségben használja a zsaru szót, hogy ivós játékban részegedéshez vezetne. Még olyankor is ezt a kifejezést használja, amikor egy köznyelvi forma sokkal jobban működött volna.

Ez most nem esett jól – leginkább a vége miatt. Pedig, volt ötlet ebben is. Harlan Coben-light történetként simán olvastam.

Idézet: 

az írás egyfajta kijárat. Ez a képzelet csodája: egy időre kiemel a valóságból.