Fülszöveg: 

Robert Jordan rendkívül terjedelmes fantasy sorozata a befejezetlen Az idő kereke. Harmadik részének második kötete jelenik meg ezúttal, újabb kiadásban (előzménye: Az újjászületett sárkány 1., 201411207). Az előző kötetben – miként arról a cím is tudósít – újjászületett a sárkány, méghozzá Rand al 'Thor személyében. Rand menekülni próbál szörnyű küldetése elől, ám ellenségek, méghozzá borzalmas ellenségek gyűrűje veszi körül, többek közt a Pokol kitaszítottjai is. Egyelőre kibúvónak látszik, ha elfoglalja a Követ, amelyet még soha senki sem volt képes elfoglalni. A tét óriási – talán magának az Időnek a sorsa is most dől el –, ám a megoldás még mindig távoli…

Szerintem: 

Eljött az a pont, ahol már

a világépítés volumene nem pótolja számomra, hogy mennyire lassan haladnak az események. Iszonyatosan sok oldal, és tulajdonképpen kb. két mondatban meg tudom fogni a lényegét.

Rand elfogadja, hogy ő az Újjászületett Sárkány. Megszerzi a mágikus kardot, amivel felveheti a harcot az ellenfelekkel. Körítés van bőven, a többi szereplő is mozgolódik, de nem érzem azt, hogy igazán adnának hozzá ezzel a fő történésekhez.

Mat és Perrin, Egwene is saját fejezeteket kapnak, és mindenkinek megvan a maga válsága, amin túl kell jutnia. Többen is álmoktól szenvednek és kísértések érik őket. Ebben már ismétlődést is érzek, és nem is értem, miért nem kaphattak változatosabb próbákat. Hiányoznak nekem kockák, hogy egyes dolgokat mi indokol. Ahogy Perrin képes a farkasokkal kommunikálni és látni a szemükkel, fel nem tudom fogni, hogy miért viszolyog a képességétől ennyire, mert megint egész hosszan olvashattam arról, hogy mindig azt lesi, van-e farkas a környéken. Megkönnyebbül, ha nincs. Van szó arról, hogy ezért a közösség kitaszítaná, vagy legalábbis ettől fél. Csak nem értem, miért.

Egwene különben még mindig ellenszenves nekem. Igazán nem tudom megindokolni, mi vele a bajom, de nem szeretem a karakterét. Ő kicsit olyan, mintha mindent akarna egyszerre és nem látom, mi a célja. A többieknél legalább ez tisztább.

Lassan mennek a nagyobb játszmák is. Moiraine most alig van jelen, és az szinte röhejes, amikor Randnak elege lesz abból, hogy a nevében harcolnak az emberek, ő meg nem mehet sehova. Megszökik, Moiraine és Perrin meg igyekeznek elkapni. De jogos az is, amit az egyik fiú vág a varázslónő fejéhez: nem elmond nekik dolgokat, hogy esetleg fel tudjanak készülni, hanem utólag magyaráz nekik. Sokra mennek azzal.

Fejleszti lassan a szereplőket, kitérőkről hatalmas anekdotákat mond. A világot építi a jelenben és új helyszínekkel, de a múltból és a mágiából is mindig tud valami újat elmondani. Csak éppen közben alig haladunk valamit, és nekem már ebből kezd nagyon elegem lenni. Nem örömmel, de már kiírom, hogy elég sűrűn unatkoztam a könyvön.

Kezdem soknak érezni az érzelmi magyarázatokat, vagy egy-egy leírást. Nem egyszer azon kaptam magam, hogy azon merengtem, miért kell ennek ilyen hosszúnak lennie. Tudom, persze, bele lehet merülni a világába és rengeteg kis részletből életre is kel a fantasyvilág. Csak éppen annyival jobban szeretem a cselekményközpontú, mint a világépítő regényeket…

Van benne munka. Íve van, és egy monumentális méretű sorozat kis lépése a végjáték felé. De Jordan és a kerék annyira lassan szövi azt a mintát, hogy azt már nem bírom.