Fülszöveg: 

Az iráni-amerikai újságírónő visszatér Teheránba, hogy tudósítsa lapját a 2005-ös elnökválasztásról. Látogatása ezúttal hosszúra nyúlik: egymásba szeretnek a szintén külföldön tanult Arashsal, és úgy döntenek, hogy végleg Iránban telepednek le, és vágnak bele a családalapításba. A konzervatív fordulat utáni iszlám teokrácia hétköznapjai azonban sok keserű tapasztalatot tartogatnak az ifjú pár és gyermekük, a kis Hurmazd számára. A mollák vasszigorral tartatják be az iszlám társas érintkezésre, öltözködésre, viselkedésre vonatkozó szabályait, s a nehéz gazdasági helyzet, a nők elnyomása okozta konfliktusokat is csak egy időre képes elfedni előlük az ország mesés keleti egzotikuma, a szorosan összetartó család.
Moaveni személyes történetén át tovább mesél a mindennapok Iránjának valóságáról úgy, ahogy ő látta.

Szerintem: 

Egy újabb félrevezető, és számomra ezzel idegesítő cím is. Kb. becsapva érzem magam, mert

egészen mást kaptam, mint amit ez sejtetett. Szó sincs mézeshetekről, csak a Teherán stimmel. Élet Teheránban. Friss házasok Teheránban. Azok jobban passzolnának.

Mert ez a történet alapvetően arról szól, hogy a riporter Azadeh Moaveni visszatér Teheránba dolgozni – még csak fél lábbal, mert a lakhelye Bejrútban van, Teheránba inkább csak átjár interjúzni és anyagot gyűjteni az iráni cikkeihez. Csak éppen egy, a tanulmányai és munkája miatt Teheránhoz kötött férfiba szeret bele, akihez majd oda is költözik, és a házasság után is a városban maradnak értelemszerűen. Mézeshetekre még csak lehetőségük sem volt a helyzetük miatt – Azadeh már jócskán kismama, mire sikerül mindent összehozni a házasodáshoz, és inkább titkolni kell, hogy már a házasság előtt együtt éltek és nemi életet éltek, nem mutogatni magát terhesen. Ezt követik a mindennapok, a házasságuk és a munkájuk a teheráni környezetben. Majd a menekülés, amikor megint nagyon fojtogató lesz a diktatúra és az újrakezdés Londonban.

Erősen életrajzi, memoár jellegű írás, aminek a cselekményét ennek a fiatal nőnek az élete és a házassága adja. Nem érzelmekre kihegyezve, az ilyen irányú részek szinte teljesen hiányoznak. Nincs benne semmi romantika, tényeket közöl. Nem is magyaráz, nem mesél érzelmeket, csak kijelenti a tényeket. Mint a komolyabbá váló kapcsolat, vagy az összeköltözés. Ami érzelem elfért benne, az a félelem és a düh. Az ország helyzete, az életet meghatározó szabályok miatt és az, ahogy ez direkt hat a mindennapjaikra. A düh már akkor is megvan, amikor félig külföldiként, amerikai állampolgárként is, ő azért nem úgy kerül megítélésre, mint egy teljesen helyi asszony. Jobb körülményei, több joga van. A félelem akkor jön, amikor már Teheránban él teljesen és a bőrén érzi a helyi szabályokat. Ott van a legtöbb, legjobban átadott személyes érzés – a félelem – amikor rájön, hogy gyermeket vár. Mivel még nincs férjnél, ezért a helyiek igencsak elbánhatnak vele. Az első napokban retteg, hogy megkövezik vagy megverik.

De igazság szerint mindez csak a cselekményt adó keret, amibe beleteszi a kötet igazi lényegét. Teheránt, Iránt – hogy milyen ott az élet, mennyire nehéz. A nyugati világnak írta, és azt akarja megmutatni, hogy mi is zajlik ott, miben élnek az emberek. Én érzek abban azért álszentséget is, hogy csúnyán mondva ossza az észt, amikor ő is azok között van, akik elmenekültek. Van egy rész a könyvben, amikor ostorozza azokat az iráni származású amerikaikat, akik az USA biztonságából szónokolnak, mit kellene csinálni Iránban. Ő itt nem ezt csinálja London biztonságából? Ok, azért az ő helyzete annyiban más, hogy a saját megélt élményeire alapoz, nem csak elképzeléseket szajkóz. Neki van egy megélt képe, hogy ténylegesen milyen ott az élet, mi miatt élhetetlen. Miért kellett menekülni.

A könyvön érezni is, hogy újságíró írta. Nem tudnám regénynek nevezni. Esszé, ami memoárnak van álcázva. Szabályosan cikkeket idéző, nagyobb lélegzetű részek vannak benne, ahol az iráni politikát, vallást, iszlámot, mindennapokat elemzi. Annak az ívét különben szépen hozza, hogy Rafszandzsáni uralma hogyan tett mindent tönkre, és a lassan elért haladás is hogyan lett semmivé.

Egy más kultúrából, egészen más körülmények között erről olvasva nehezen is tudom mindezt elképzelni. Tulajdonképpen van egy gazdag ország, ahol vallási és demagóg eszméktől vezetve egy csomó nonszensz intézkedés, szokás él. Pl. nincs modern oltóanyag, a gyerekeket feleslegesen kínozzák több és lázat okozó injekcióval. Nincs rendes pelenka. Pedig lenne pénz – amit akarnak, azt simán bevezetik és elérhetővé teszik. Amikor a születéseket akarják visszafogni, a sima cukorkával kerül egy árba a fogamzásgátló. A szerző le is írja, hogy az Államokba a barátnőinek ő vette és vitte haza az egész éves gyógyszeradagjukat, olyan különbségek voltak.

Ahogy egyre több mindent kifejt, csodálkozik az ember, hogy ezt az emberek elviselik. Innen nem tudom felfogni, hogy pl. a komoly öltözködési előírásokra a nőknél az a válasz, hogy úgy tettek, mintha nem lennének és lazábban öltözködtek. Aztán, amikor az állam bekeményített, jött a börtön is a laza ruhákért, nem tudtak hol fellépni, mert igazából nem értek el haladást korábban sem, nem írtak le semmit. Akkor félrenéztek feljebb, most nem, és semmit nem tudtak az emberek tenni. Nincs eszközük, de nem is igazán keresnek.

A szerző a saját példájával nekem csak azt bizonyította, hogy az emberek dühösek, de már fásultak is. Elviselik, vagy elmenekülnek. Megoldás meg nincs, csak egy diktatúra, amiben az a kis százalék él jól, aki a társadalmi hierarchia csúcsán ül.

Szörnyülködtem egy sort a köteten. Nem tesz boldoggá, hova születtem – de ilyenkor mindig eszembe jut, hogy lehetett volna rosszabb is. Annyira sok ember él annyira mostoha világban.