Munkahelyi, nyomozós, női.

Sloane, Ardie és Grace – három nő, akik évek óta egy nagyvállalat jogászai. Feleségek, anyák és ügyvédek. Életük minden területén igyekeznek helyt állni, így nem kis pofon, amikor egy alkalmatlanabb személyt neveznek ki. Ráadásul a férfival kapcsolatban gyűrűzni kezd a pletyka és a botrány: nem úgy bánik a női kollégákkal, ahogy kellene. A három nő közt van egy, aki korábban a szeretője volt. Van, akivel kikezdett. Talán köztük van, aki feljelentette a férfit. Mert Ames kihúzta a gyufát, és elindul egy folyamat, aminek tragédia lesz a vége. A rendőrség meg már csak annyit tehet, hogy kihallgatja az embereket és megpróbálja összerakni a részleteket, ki és mit követett el ki ellen, hogy jutottak el arra a végső pontra, ahonnan már nincs visszaút.

Ez egy nagyon csajos könyv, el sem tudom képzelni, hogy egy férfi olvassa. Tele van olyan konfliktusokkal és problémakörökkel, ami a mai nők és családanyák életét dolgozza fel.

Az összes kiemelt szereplő próbál egyensúlyozni a családja és a karrierje között. Nagyon benne van, hogy a mai nőtől elvárás, hogy mindkét téren teljesítsen. Szüljön, családja legyen, mellette karrierje is. Noha aztán folyton azzal szembesül, hogy aki csak az egyiket csinálja, az lenézi és nem tartja elég jónak. A családanyák jobbak a szülői munkaközösségekben, többet vannak a gyerekkel. A férfi munkatársak nem kell olyasmikkel bajlódjanak, mint a szoptatás.

A könyv azzal tudott plusz lenni, hogy ezek a nők mind másképpen kapják a nyomást és dolgozzák fel. Van, akinek a munka lenne az első, és a gyereket vállalta be társadalmi nyomásra, és nem tud igazán anyai érzelmeket csiholni magában. Van, aki inkább otthon lenne, de kell a pénz és a munka. De olyan is akad, akinek a munka a társadalmi elvárás, mert a férje akár el is tudná tartani. Széles tablót kapunk, és mind beleláthatunk a nők fejébe. Ez tetszett is a kötetben.

A másik fele viszont egy késleltetett krimi. Egy fejes meghal, aki ismert arról, hogy bánt a női kollégákkal. A szexuális visszaélések a kulcsszó, és többeknek lehetett indítéka. Nagyon lassan haladnak a rendőrök, és ez leginkább csak keret, ami összefogja a nők történeteit, de nem a nyomozás az elsődleges. Az, hogy mit éltek meg ezek a nők.

(Még csak az sem fontos, hogy igazából ki a feljelentő, az elkövető, vagy bárki.)

A felépítése tényleg olyan, mint a Hatalmas kis hazugságoké. Ahogy a múlt az eleven, ahol történtek a fontos események, a jelen már csak tisztáz és elvarrja a szálakat. Nem annyira eseménydús, de a főszereplőnők lélekrajza bőven kipótolja, amit esetleg cselekményben kevésnek éreznék.

A gondom igazából az, hogy igazán egyik nővel sem tudtam együtt érezni. Értem, hogy milyen erők lökik őket a cselekményben, érzem a kényszerpályát, de akkor is sok esetben éreztem azt, hogy másként kellene cselekedniük. Vagyis, annyira távol vagyok tőlük gondolkodásban, hogy nem voltam képes szimpatizálni velük. Ettől még jól meg vannak írva, és Baker sikeresen átadja a jellemüket, a cselekedeteik mögötti mozgatórugókat.

Gondolatébresztő könyv, annyira mai és felveti a kérdést, hogy mennyire van közel a valósághoz. Ha igen, mit lehetne tenni, hogy jobb legyen a helyzet? Nem ítélkezik, személyes és a hősei szemén keresztül láttatja a történetet.

Most nagyon eladható is a téma, ez abszolút #metoo könyv, kis thriller betéttel, és nagyon sok női érzelemmel és élethelyzettel.

Baker: Ne add tovább! – Mint női: 85% nagyon mai, nagyon lelki és a témáit feldobja egy kis thriller elemmel is.

Szubjektíven: 55% nem szerettem meg a hősnőket, nekem a krimi része is kevés volt.

Ősi rejtélyt megoldó, kincskereső, gyerekes, családot egyesítő.

Marco árulása nem is kicsit viselte meg a csapatot. Ez azonban nem lehet elég indok ahhoz, hogy feladják. Mindenki élete a tét, és nem számít, hogy egy jóslat szerint Marco lesz Atlantisz királya. Nekik a következő nyom a fontos, ami újra Keletre vezeti őket. Egy mítoszokba vesző királynő, egy rejtvény, ősi kőkockák – a sikerhez azonban a csapatnak újabb nagy áldozatot kell hozni. Marco a nyomukban, és Jack a családja titkai miatt is szenved. Rá kell jönnie, hogy ki az anyja igazán, mi történt vele és mit csinál most. A fiúnak a szíve és az esze ellent mond egymásnak, noha neki kellene összefognia a fiatalokat, akiknek az ereje egyre nő, de ahogy idősödnek, úgy közeledik a haláluk napja is. Már kínzóbbak a tünetek, és Jack ideje is elkezd lejárni.

Lenne egy olyan tippem, hogy a Percy Jackson könyvek sikere hozta be ezt a sorozatot hozzánk. Ebben is mitikus kalandokba csöppennek különleges képességű gyerekek – csak éppen ez nem egy olyan jó sorozat, mint Riordané.

Jó ideje volt, hogy az előző köteteket olvastam, de annyira egyszerű az alap, hogy nem esett nehezemre megint visszakapcsolódni a történetbe. Ráadásul a szerző nagyon sokat ismétel is: nem egyszer elmesél korábban történt eseményeket, és a regény mitológiáját is többször átveszi. Így, nagy kihagyás után ez nekem most jól jött, de ha folyamatában olvastam volna, akkor szájbarágósnak mondanám.

A regény cselekménye egy nagy kaland, egy újabb kincskereső küldetés és versenyfutás a két csapat között. Lineáris, egyszerű és érezhetően a gyerekeknek van megírva. Elvileg komolyak a tétek, de itt ezt nem éreztem. Szinte kedélyes, noha drámai fordulatok vannak benne: a halálból visszatérő szülő, önfeláldozás, vagy éppen egy csapattag árulásának a megemésztése. Kevésnek éreztem és nem csak érzelemben, cselekményben is. Túl egysíkú, túl lineáris, számomra túl egyszerű.

A gyerekeket sem kedveltem meg különösebben. Egyszerre vannak gyerekes vonásaik, míg máskor olyanok, mint a kis felnőttek – ez tud irritálni. Ahogy pl. Jack az anyjába kapaszkodna, az nagyon egy gyerekre jellemző. Ott és akkor nem számít, hogy mit tett és melyik oldalon áll az anyja, csak az, hogy ő az anyja és szereti. Áldozatot hoz érte akkor is, ha az anyja a rossz oldalra állt, és elárulta az apját, őt is, a családot. Ugyanakkor Jack válik a gyerekek vezetőjévé, és felvállal döntéseket, vezet, korát meghazudtolóan. Hála égnek, legalább szerelmi szálakkal nem játszik, ahhoz tényleg gyerekek a szereplők 13 évesen.

Valahogy az alap történettel is vannak gondjaim. A képességeiket nem érzem elég nagyszabásúnak, és van, amit nehéz megfogni. Mit jelent pl. az, hogy az egyikük jó a kódok megfejtésében? El tudnám viccelni azzal, hogy biztos nyertese a kirakó versenyeknek, amiről különben a cselekmény is ejtett szót.
De miért kell olyan fiatalon halniuk?
Miért kellene Atlantisznak újabb király?
Több a kérdés, mint a válasz.

Azt legalább tudtam értékelni, hogy mivel az ókori világ csodái között nem csak görög volt, szélesebb a mitológiai merítése, mint a görög istenek és mítoszok világa.

Egy átlagos gyerekkönyvnek elmegy, de szerintem ennél sokkal jobbak ki vannak adva magyarul is.

Lerangis: Az árnyak kriptája – Mint gyerekkönyv: 55% kisebbeknek könnyen emészthető, mozgalmas – bár sok a kérdőjel.

Szubjektíven: 45% túl egyszerű és lineáris, még csak nem is igazán izgalmas vagy informatív.

Melyik szó hiányzik a címekből?

• Toler: ...vesztők
• Popper: ...rágcsálók
• Vincent: ...tolvajok
• Wood: ...láng
• Palotás: ...szirmok

Megoldás: Tovább!

Új életet kezdő, könyvtáras, barátnős.

Alice már szinte vénkisasszonynak számított, amikor feltűnt az életében az amerikai, megnyerő fiatalember. Mire észbe kapott, már gyűrű volt az ujján és egy más életbe tartott, keresztül az óceánon. Ott azonban nem az várta, amit szeretett volna. A férje nem lett igazán a férje: az intimitást mindig megzavarta a férfi érdektelensége vagy a szomszéd szobából hangosan bátorító após. A nő így próbálja másként lekötni magát, és jelentkezik a frissen szerveződő utazó könyvtárosok közé. Ráérő asszonyok, szerény díjazásért olvasnivalót visznek a környékre, hegyekbe, tanyákra. Alice igaz barátokra lel köztük, és képes magáért szeretni és elfogadni azt a Margery-t, akit az apja miatt lenéznek a környéken. A barátnőitől kap erőt, hogy elhagyja a férje és apósa mérgező házát is, és harcoljon, amikor a barátnőjét gyilkossággal vádolják.

Ez egy elmélyedős könyv. Szomorkás, helyenként felemelő, könyvbarát és női regény is. Tiszta szívből nem tudtam megszeretni, ahhoz nekem lassú a cselekménye, de érdekes és érdemes volt elolvasni.

Hamar feltűnt, hogy ez szembe fog menni a klisékkel. Egy mesés, szerelmi házasságnak induló kapcsolat kezd mélyrepülésbe, ami arra készteti a főszereplőnőt, hogy alkossa újra az életét. Izgalmas a maga módján, ahogy Alice a korban igyekszik megoldást találni. Ahogy a házasságát, az életét menedzseli, miközben ez nagyon nem a nők kora. A férfiak állítják is elé az akadályokat, és döbbenetes, hogy milyen problémákat generál a kommunikáció hiánya, vagy a tabutémák kerülése, hiába kellene nagyon beszélniük a feleknek. Alice erős, szimpatikus nő, akinek tudtam drukkolni, hogy találja meg a helyét.

De különben is igaz a regényre, hogy halmozza, hogyan nyomták el a nőket a korban. Alice, aki családon belüli erőszakból kell, hogy meneküljön és akinek nőként alig volt joga az apósával és a férjével szemben. Margery, aki szereti a párját, de független nő igyekszik maradni a végsőkig, ezzel a közhangulatot maga ellen hangolva. Erős, független, pozitív személyiség, és mégis támadják, mert más akar lenni, mint a norma. Ahogy a hozzájuk csapódó Sophia egyetlen bűne is csak annyi, hogy színesbőrű.
Nem könnyű olvasni, hogy olyan dolgok miatt, amiről nem tehetnek, mennyi gond szakad a nyakukba. Nem könnyű elfogadni, hogy csupán a nemük miatt milyen hátrányokkal indulnak és ez mennyire aktuális probléma tud lenni ma is.

A történet kap egy kis krimi vonalat, ami aztán szintén visszakanyarodik a nők ellen elkövetett bűnökhöz. Margery-t vádolják meg gyilkossággal, és bár nyíltan nincs kimondva, de a sorok közül kiolvasható, hogy a lányát szexuálisan zaklató és teherbe ejtő férfit valószínűleg a saját lányai intézték el. Van egy kis tárgyalás, kis nyomozás, ami jó színezetet ad a könyvnek, de nem válik igazán krimivé. Ez belsőbb, női létkérdéseket jobban boncoló regény marad végig.

Moyes szépen teremti meg az ábrázolt kort (a környezet történelmi, és anélkül hiteles, hogy történelmi eseményeket vagy híres személyeket mozgasson) és a benne mozgó szereplőket. Hangulatos, átérezhető. Bár sok a tragédia és a szenvedés is benne, nem rossz a közérzete sem. A remény, ami megmarad végig. Hogy bátorsággal, küzdelemmel igenis el lehet érni a célokat és egy nőnek sem kell feladnia magát, lehetnek szabadok és boldogok, lehetnek önmaguk. Jó az üzenete.

Moyes: Áradó fény – Mint női: 80% érzékenyen és történelmi színezettel mesél nőkről, szabadságról, előítéletekről.

Szubjektíven: 65% jó az üzenete, de kicsit lassú nekem a cselekmény és kevés a krimi is.

Cím: Súgd ezt nekem

Szerző: Kerry Anne King – magyarul ezzel debütál, különben többkötetes szerző. Ilyenkor mindig abban reménykedem, hogy jól ír, sikeres is lesz, és akkor jöhet a többi kötet is.

Műfaj: thriller, női

Cselekmény: Maisey nem sok mindennel büszkélkedhet. Nem ment férjhez, nincs karrierje. Egy dologban volt sikeres: az anyaságban. Lányával idilli a kapcsolata. Így nem kicsit kavarja fel, amikor a családját egyszerre több szempontból éri fenyegetés: a lányát el akarja perelni az apja, miközben az anyja kórházba kerül és az apját családon belüli erőszakkal vádolják. A nő döbbenetes titkok nyomára akad, és ahogy ásni kezd a múltban, eltitkolt iker és egyéb szörnyűségek bukkannak felszínre.

Azért remélem, tényleg a szörnyűségek lesznek a hangsúlyosak, és nem a jelenbéli érzelmi fájdalmak. Vagyis, thrillernek jobban örülnék, mint lélektani női regénynek.

Várható megjelenés: az előrendelőknek november legvégén, a boltokba december elején fog bekerülni a Könyvmolyképzőtől

Túlélésért küzdő, zombis, elzárkózó, szerelmes.

Jenna azt hitte, túl van élete nagy csalódásán. Tudta, hogy nős emberbe szeretett bele és lett viszonya, de nem várta, hogy a férfi úgy kidobja, ahogy. Nem tudta elmondani azt sem, hogy a gyermeküket várja, ahogy a vetélést sem oszthatta meg a férfival. Gyászolni sem maradt idő, mert a világ őrült meg körötte: a holtak többé nem maradtak holtak, és egy harapás, sérülés a halállal ért fel. Jenna a családjával a szülőfalujába zárkózik el, és próbálnak életben maradni. Az exe, már özvegyként ide tér meg, és a nőt akarná. De Jenna már nem akarja őt. Bemotorozik az életébe és a faluba Derek, aki nem csak harcostársa, de a lelki társa is lesz. Közös jövőt mernek álmodni egy összeomló világban, miközben nem csak az árnyékemberek miatt kell aggódniuk, hanem az ex mesterkedései és a falut elfoglaló banda vezére, Liam miatt is. Ellátmányért, egymásért, jövőért küzdenek.

Mik lehetnének a kulcsszavak? Zombik, túlélés, szerelem. Tetszett az alapötlet, gyorsan is lehet olvasni, a részletekkel vannak gondjaim.

Nézzük a sztorit! Tetszett, hogy mennyire pörgős. Hősnőnk, Jenna tevékeny nő, mindig nyakig van valamilyen kalandban. Ellátmányt gyűjt, harcol és szervezi a falu életét, miközben a magánélete is mozgalmas. Egy szerelmi csalódás innen, máris jön az újabb lehetőség a boldogságra valaki más oldalán. Tetszett, hogy bár lenne rá oka, hogy sajnálja magát és keseregjen, ő inkább cselekszik. Harcos amazonná képezi magát, és csak nagyon ritkán engedi meg magának, hogy az érzelmei eluralkodjanak felette. Ha nem érezném helyenként ismétlődőnek a cselekményt, simán hozná az izgalmas és a pörgős jelzőket.
Csak éppen megvan a maga ismétlődése a történetnek. Eleve van hasonlóság a külvilágban kimerészkedéssel és a lények elől menekülésben. Nincs nagy terv, simán csak kimennek, hogy valamit begyűjtsenek. Ha ráadásként valaki látott pár The Walking Dead évadot, akkor azt is fel lehet fedezni, melyik évad hogyan köszön itt vissza. Lehet, hogy ezzel merész leszek, de Liam kb. olyan, mintha Negan szerelmes és kicsit jobb verziója lenne. Ahogy abban is ciklikusság, hogy minden épkézláb pasi előbb-utóbb Jenna hódolójaként köt ki.

Ezzel elértünk oda, ami a leginkább fájt nekem a történetben. Bár Lowell nem hagyományos értelemben romantikus regényt írt, de több szereplő alapvető motivációja az, hogy megszerezze és megtartsa Jennát. Derek esetében még ok is, ő tipikusan az a karakter, aki bemotorozik a cselekménybe és hősnőnk szívébe. Azért jár egy jó pont, hogy Lowell nem a könnyű befejezést adta a sztorijuknak – komolyan meg is lepett ezzel. De azzal már nem tudtam mit kezdeni, hogy Derek halála után Liam mennyire kitart Jenna mellett, és kész várni, hogy a nő majd őt szeresse. Szerintem a végére célt is ér, mert eléggé úgy tűnik az utóhangból, ha még nincsenek is együtt, már csak napok kérdése. Valahogy nem éreztem úgy, hogy Jenna eléggé meggyászolná a kapcsolatait, Lowell nem hagy neki időt, mindig kell lennie mellette egy pasinak. Ez talán ellent mond annak, hogy azt szerettem, hogy Jenna nem kesereg. Azért néha több érzelmet is bele lehetett volna vinni, ha nem is sokkal.

Sok párbeszéd, lényegesen kevesebb leírás, gyors tempó. Nem minden párbeszéd ül, néha igencsak néztem, hogy nem életszerű beszélgetéseket folytatnak, de ezt még le tudtam nyelni. Úgyis inkább a cselekmény a lényeg. Nem pont az a stílusa, ami magával sodor, de elment.

Összességében igazán nem sikerült megfognia, de elvoltam vele. A vége különben nyitott annyira, hogy folytatható is lenne, de igényem nincs rá.

Lowell: Az árnyékfalu – Mint posztapokaliptikus: 50% pörgős, kalandos, de ismétlődő is. Mer meglepetést is okozni.

Szubjektíven: 45% a szerelmi szálakkal nem voltam kibékülve, ahogy Jennával sem teljesen.

Állandó harcos, orvosi rendellenes, osztódó.

Molly kisgyerekkorától kezdve szabályokat betartva kell, hogy létezzen. Nem nagyon mehet ki a családi házból, és a vére több mint veszélyes. Hamar megtanulja, ha megsérül és vérezni kezd, hamarosan megjelenik legalább egy másik Molly. Ezek a mollyk azonban nem békés teremtmények: ha kis ideig azok is tudnak lenni, eluralkodik rajtuk a gyilkos ösztön és az eredeti Molly életére törnek. A lány harcolni és lőni tanul, valamint sebet ellátni és fertőtleníteni. A szülei pedig gondoskodnak a többi mollyról. Ahogy kamaszodik, szeretne több mindent kipróbálni. Kimenni a farmról, egyetemre járni, szerelmesnek lenni. A mollyk azonban mindig a nyomában vannak és egyre agyafúrtabbak. Miközben Molly egy bizalmasra talál, megoldást próbál keresni, szembe kell néznie azzal, hogyan kezdődött mindez és mit tesz azokkal, akik fontosak a számára.

Ez a könyv nagyon tetszett. Annyira dicsérték, hogy magasak is voltak az elvárásaim, de meg is tudta őket ugrani. Határozottan érdemes rászánni az időt – ami nem is sok, mivel egy kisregényről beszélünk, alig hosszabb 100 oldalnál.

De, először is: remek lett a borító. Hatásos és egyszerű egyszerre, miközben a cselekményhez is illik. Szeretem az Agave borítóit, ez is több mint megfelelő. Hangulatos és kifejezi, miről fogunk olvasni benne.

Másodszor, nagyon húzott előre a cselekmény. Bár előzetesen volt olyan félelmem, hogy emlékeztetni fog a testrablós meg klónos történetek sokaságára, amiket ismerek, de egészen eredeti volt ez a sztori. Meg tudott lepni nem egy váratlan fordulattal – Molly szüleinek halála abszolút ilyen, de említhetném a szeretői sorsát is. Az nagyon durva, amilyen sors jut nekik, és ahogy ezzel szembe kénytelenek nézni – és végig izgalomban tartott mi jön még. Molly a középpont, de körötte vannak fontos emberek, és Molly nagyon is hatással van az életükre. Ahogy azt a folyamatot megfogja, hogy befolyásolja a köröttük levők életét, ahogy ők is arra kényszerülnek, hogy alkalmazkodjanak. Különben jellemző, hogy a nagy szerelem egy tudós lesz. Ki más tartana ki mellette mindezek mellett is, amikor csak kérdéseik vannak, válasz nélkül. Lehet gyereke, milyen a mollyk intelligenciája? Kisregény, rövid, talán egyszerűbben vezetett a cselekmény, de minden oldalt nagyon pörget előre Thompson.
Ebből jön is, hogy nagyon el van találva a szerkesztettség. Nincs üresmenet, ami bekerült, az jelentős. Legyen az akció, érzelmes rész, vagy valami egészen más. Szerettem is, hogy egyszerre tudott izgalmas és cselekményközpontú lenni, miközben Molly lelki fejlődését és a harcát is leképezi. Építi a hősnőjét, egy utat mutat be vele is.

Horrorként is nagyon működik, több oldalról is. Egyrészt, megvannak az ijesztő jelenetek és a hangulat. Vannak itt nagy vérfürdők, és sok olyan jelenet, amibe belegondolva az embert a hideg rázza. Másrészt, lélektanilag is megvan a sokkolás. Molly számára a mollykat feldolgozni… Mert Thompson nem érte be a puszta cselekménnyel, lélektanilag is felépíti, fejleszti a hősét, így pontosan érthető, hogyan jut el a végére oda, ahova.

A vége – az is olyan, mint egy jó horroré. Valami véget ér, de az valami másnak, talán rettenetesnek a kezdete is.

Vagyis, jó a sztori, jól megírt a hősnő, olvastatta magát és jól szerkesztett, a külcsín is rendbe. Már csak azon töröm a fejem, a 2. rész milyen lehet, mert ennek bizony szép, kerek és remek vége lett. Amilyen egy ilyen történetbe kell.

Thompson: Molly Southbourne ezer halála – Mint horror: 100% lehet folytatni, egyszerre borzongat és le is köt, karakteres hősnővel.

Szubjektíven: 95% meg tudott lepni, több szempontból borzongatott és ült a vége is. Tetszett.

Eddig mindig azt hitte, hogy általában a világ nyomasztja. De nem a világ nyomasztotta, hanem az emberek. A világban, úgy tűnt, lehet élni. (Süskind: A parfüm)

Egyszer már minden történetet elmeséltek. Magunknak meséljük őket, ahogy azok, akik valaha éltek. És akik élni fognak. Csak a nevek változnak. (Sanderson: Tündöklő szavak)

Bárki mondta is, hogy pénzért bármi megvehető, igaza volt. Azt azonban kicsit kevesebb ember tudja,hogy a neten minden elintézhető.
Mondom, minden. (Hidasi: Keresés)

Ez az emberiség sajátossága. A legjobb dolgokból is tudunk fegyvert formálni. (Borbás: Zárva)

Az emberi természet nagyjából mindenütt egyforma, Sir Henry. (Christie: Holttest a könyvtárszobában)

– Nem kellett volna ezt csinálnod! – szólalt meg végül. – Varázslatot. Az apámon.
– Jobban örültél volna neki, ha megölöm? – kérdezte Nick.
Harvey szóhoz sem jutott.
– Igen? – faggatta Nick. – Csak mert megtehetem.
– Nem! – rivallt rá Harvey. – Nem akarom, hogy megöld az apukámat. Ő az apukám! Miért is… miféle kérdés ez? (Brennan: A káosz leánya)

Nem a megélés, a feldolgozás az, ami kegyetlenül nehéz. (Hidasi: Keresés)

– Milyen az ellátás? – kérdezte látogatója.
– Uram? Hiszen egy világló börtönben vagyok!
Dalinar szája mosolyra húzódott.
– Én is úgy látom. Nyugodj meg, katona! Ha utasítottalak volna, hogy egy hétig őrizz egy szobát, akkor megtetted volna?
– Igen.
– Akkor vedd úgy, hogy ez a kötelességed! Őrizd ezt a szobát!
– Gondoskodom róla, hogy illetéktelenek ne lophassák el az éjjeliedényt, uram! (Sanderson: Tündöklő szavak)

Háborút túlélő, családba kapaszkodó, zenés.

A Szpilman zenész család volt. A három gyerekből kettő ezzel foglalkozott, a lány választotta egyedül a jogot a hangszerek helyett. Wladyslaw tehetséges zongorista volt, aki a Rádióban volt állandó zongorista. Koncerteket adott, vagy éppen a kísérő zenét szolgáltatta. Ő sem, a család sem, a lengyelek sem voltak felkészülve arra, hogy a németek megindulnak és elfoglalják Lengyelországot. Krakkó is az övék lett, és a család abban reménykedett, hogy ugyanerre nem lesznek képesek Franciaország ellen – tragédia is volt, amikor megjöttek a hírek: Párizs elesett. Zsidó családként egyre több atrocitást kellett elviselniük, és fokozatosan vettek el tőlük mindent. A munkahelyük, a ruhájukra varrt csillaggal megjelölték őket, ahogy azzal is, hogy hajlonganiuk kellett minden német előtt. Majd jött a gettó, ahol sokkal többen kellett, hogy éljenek, mint ahány ember befogadására alkalmas volt a terület. Kényszermunka, állandó rettegés várt rájuk, de még így sem voltak képesek elhinni, hogy ennél rosszabb is jöhet. Míg el nem kezdték felszámolni a gettót – Wladyslaw a családdal tartott volna a végsőkig, de kirántották a sorból. Meneküljön. De hogy lehet túlélni a hideget, a magányt, minden elvesztését egy haldokló, megrontott városban?

Annyi holocaust regényt olvastam már, hogy néha azt hiszem, már immunis vagyok a tragédiákra. De még mindig szíven tud ütni, hogy mit tettek egymással az emberek: egyesek hogyan aljasodtak le, míg mások segíteni próbáltak. Mert nem csak a bűntettekre kell emlékezni, hanem azokra is, akik a saját életüket kockára téve nyújtottak segédkezet.

Ebben a történetben mindkét oldal megvan: az ártók és a segítők is.

Szpilman történetében az is tetszett, ahogy végigvezet a vele történteken. Nem akar direkt az érzelmeimre hatni, nem éreztem úgy, hogy meg akarna siratni. Tényszerűen, lineárisan elmeséli az emlékeit. Meglepően tartja a távolságot érzelmileg, pedig bőven lenne mit ragoznia. Amikor a családjának el kellett mennie nélküle. Az a nagy magány, amikor bujkált. Hogy eljutott arra a pontra, hogy öngyilkos legyen, csak szerencséjére/balszerencséjére a tabletták már nem voltak hatásosak. Nem az érzelmeit mondja el, a tényeket és az eseményeket. Az olvasó teheti bele pluszba, hogy ez milyen érzés lehetett.

Értékeltem benne, ahogy a varsói gettó története is kibontakozik belőle. Krónikája ez a mindennapi életüknek, annak a rajza, ahogy a németek viselkedéséből az is lekövethető, mi történik a fronton. Tele van kis életképekkel, és megelevenedik az a világ. Elsősorban a családtagok alakja rajzolódik ki élesen, de a közösség jellegzetes alakjai is helyet kapnak benne. A rosszra készülő pesszimisták, a reménykedők, az üzletelők, és sokan mások.

Ahogy a családjának is szép emléket állít a szerző. Süt a lapokról, mennyire összetartoztak és mit jelentettek egymásnak. Nem véletlen, hogy Wladyslaw is inkább a halálba ment volna velük, mint hogy éljen egyedül, amikor kirántották a sorból a vagonra rakáskor. A szülők, a fivér karaktere ragadott meg legjobban. Ahogy a zenébe kapaszkodnak, vagy, ahogy még az egyre rosszabb körülmények között is keresik a fejlődés lehetőségét. Egy zenész, aki a kényszermunkát képes úgy felfogni, hogy legalább ezt is megtapasztalja és beépítheti a játékába… Az a soha fel nem adás…

Mindez csak tragikusabb attól, ha hozzáolvassuk a szerző fiának sorait, aki a kötetből tudta meg, mi lett a nagyszüleivel. Mert otthon erről nem lehetett beszélni.

Plusz: a kiadás is szép, kifejezőnek érzem ezeket a régi, tört, megviselt billentyűket.

Szpilman: A zongorista – Mint memoár: 70% tényszerű, érzelmileg távolabb van, de ettől sajátos ereje van és láttat.

Szubjektíven: 65% az életképek, a család összetartása olvastatta – nézhetem már a filmet is.