Cím: A professzor naplója

Szerző: Linde & Tapia jegyzi, de nagyon erős a filmes kötődés is.

A történet: a nagy pénzverde rablás után a Professzor gyerekkori barátja levelet kap Sergiótól. Egy játékra hívja, mint gyerekkorukban. A nyomokat követve újabb levelek és rejtvények érkeznek, miközben hősünk célponttá is válik, és menekülnie is kell.

A keret annyira nem is lényeg, de a levelekkel megelevenedik a sorozat világa. Az első két évad jelentős eseményeit végigveszi újra, a Professzor tolmácsolásában.

A játék: Képek és madarak jönnek sorra, rajtuk jelekkel és számokkal. Kicsit kódfejtős, inkább logikai, és nem tudásanyag kell hozzá. Egyetlen gond van vele: a feladatok megfejtéséhez szét kellene vágni a könyvet. (Megoldás lehet, ha valaki kifénymásolja a madarakat, mert a képeket, amire illeszteni kell őket, a könyvben lehet hagyni.)

Kiknek ajánlott? Elsősorban a sorozat rajongóinak - nekik többet mond a levelek miatt. De maguk a játékok is jók és érdekesek - csak azért nem ajánlom a simán játékkönyv szeretőknek, mert az árán nagyon érezni, mekkora siker a Money Heist.

Táncos, szerelmes, traumákat feldolgozó, újrakezdő.

Dása kemény tánctanár, aki Pesten neveli az utánpótlást. Jégkirálynő a beceneve, amit ki is érdemelt kemény módszereivel és a természetével. Egy szórakozóhelyen ütköznek össze Hunorral, aki már megjárta a poklot: rossz családi háttér, függőség. De kijött belőle, és már ő segít más bajba jutott gyerekeknek. A szikra megvan közöttük, és a munka révén újra találkoznak – Hunor elhatározza, hogy megolvasztja a Jégkirálynőt. Ám ahogy egyre jobban egymásba szeretnek, arra is rá kell jönniük, hogy a múltjuk démonjait maguk mögött kell hagyniuk, ha boldogok akarnak lenni.

Alaposan meglepett ez a kötet. Tipikus, nyálas szerelmi történetként indult, amit a táncos részek miatt olvastam tovább. Aztán a végére felpörögtek az események, izgalmasabb lett, jó csavarok voltak benne és a szerelmi szál is fejlődött. Így egyike lett azon kevés könyvnek, amelyeket az elején nagyon nem szívleltem, a végére viszont megszerettem.

Pont olyan szerelmi történetnek indul, amit nagyon nem szeretek. Mert mi alapján van ez a nagy szikra? Pusztán fizikai vonzalom. Egymás szemébe majd testére néznek, és megvan a kattanás. Amikor viszonyba kezdenek, akkor sem tudnak sokkal többet egymásról, csak a felszínt ismerik. Ehhez képest ez annyira az életükben levő nagy szerelemnek van kezelve, hogy az engem taszított. Ki nem állhatom, ha egy viszony van a NAGY érzelemnek eladva.
Belle viszont el tudja mélyíteni a kapcsolatukat és a karakterüket. Ahogy együtt vannak, kapcsolati gondokkal küzdenek, pont azért is, mert nem ismerik egymást, és Dása nehezen engedi közelebb a férfit lelkileg. De lépésenként haladnak, és akkor már nem csak szexuális jellegű a kapcsolat, ha ez erotikus regény is, és végig fontos szerepe van az érzékiségnek.
De volt még valami, ami miatt hatalmas a fejlődés a regény eleje és vége között. Ebben a könyvben nem a szerelem az egyetemes gyógyszer. Dása és Hunor is felismeri, hogy magukat kell rendbe hozniuk, erősebb emberré kell válniuk és váltaniuk, csak utána gondolhatnak egy párkapcsolatra. Így külön hozzák rendbe az életüket, célokat találnak maguknak – és nem a másiktól, a szerelemtől várják, hogy minden jobb legyen. Ez lesz az alapja a későbbi kapcsolatuknak. Ezzel az ötlettel vett meg magának legjobban Belle – el mer térni a romantika sablontól, és így valami jobb, mélyebb lesz a végeredmény is.

A cselekmény romantika és kapcsolat központú, ez fogott meg kevésbé. Viszont, a tánciskolás részek mellette nagyon behúztak az elejétől fogva. Dása órái, a táncsport belső világa – itt tényleg elhittem, hogy ilyen ez a sport belülről. Nem csak magyarázat Dása küllemére, hogy táncosnő volt, ebben a regényben tényleg jelen van a tánc, mint sportág. Ez is egy piros pont.
Még egy rész volt a cselekményben, ami tetszett. Ahogy a múlt majd mindenkit utolér, és ahogy a történetek összeérnek egy balesettel. Az remek példája annak, hogy minden mindennel összefügg és mutatja, hogy okosan van szerkesztve a kötet. Mert nem random szálakat variálunk, hanem minden ahhoz a ponthoz vezet, ahol majd a szereplőknek el kell dönteni, onnan hogyan folytassák tovább.

A szereplőket is folyamatában kedveltem meg. Dása az elején még a saját fejezeteiben is érzéketlen, hideg nőnek tűnik, de Belle fokozatosan kibontja, hogy a felszín alatt mi rejlik. Mire már átérezzük, mit jelenteknek neki a táncosai, már szinte sajnáltam szegényt, mert annyira tud szeretni sokakat, de arra is vigyáz, hogy ezt véletlenül se éreztesse. Ezzel magányosabbá is teszi magát.
A Hunor a kezdettől könnyebben kedvelhető – ő már túl van egy nagy mélyponton, és mi már a jószívű, másokon segítő, szexi Hunort ismerjük meg.
A mellékszereplők halványabbak, de legalább vannak és egyiküket-másikukat meg is lehet jegyezni, nem éreztem úgy, hogy ez csak és kizárólag Dása és Hunor története.

Ami viszont nagyon fájó ponton: borzalmas trágár helyenként a szöveg. Hunor minősíthetetlenül tud beszélni, és azt sajnáltam, hogy majd Dását is húzza le magával. Az indokolt káromkodással nincs problémám, itt viszont több van, mint ami nálam belefér.

De még így is, az marad meg nekem ebből a történetből, hogy a táncsport mennyire kegyetlen és igazságtalan, valamint, hogy mekkora javulás volt a kötet második felében az elejéhez képest a cselekményben, a karakterekben is.

Belle: Megtörtek - Mint romantikus: 75% eltér a sémáktól, noha azokból indul ki. Megszeretteti a karaktereit.

Szubjektíven: 65% nagyon taszít a nyelvezete, de bírtam a fordulatot, a végét és Dását is.

Cím: Előre a jövőbe

Szerző: Michael J. Fox – a színész memoárja, valószínűleg nem igényel külön bemutatást. A Vissza a jövőbe máig klasszikus, és máig aktív színész is, ha sorozatokban is tűnik fel.

Műfaj: memoár

Cselekmény: Fox személyes történetei a betegségéről, a hozzá kapcsolódó érzésekről és a körötte levőkről, akik segítik őt.

Várható megjelenés: egyelőre őszi megjelenés van bejelentve – november.

Miért várós?

• Michael J. Fox szimpatikus színész, a korábbi és a mostani munkáit is szeretem.
• Bár a betegsége lesz a fő téma a fülszöveg alapján, én azért remélem, hogy a karrierje és Hollywood is téma lesz.
• Be van ígérve, hogy emberi és humoros is. Egyelőre nehezen képzelem el, hogy fér ebbe bele a humor, de legyen így.

Nyári kalandos, szerelmes, elkerülhetetlennel szembenéző.

Heather diploma után két barátnőjével hátizsákot vesz, és nekivágnak Európának a nyáron, mielőtt dolgozni kezdenek és nagybetűs felnőttek lesznek. Heather ősztől már a menő New York-i állásában kezd, és az apja sürgeti is, hogy minden simán menjen, még a nyaralás alatt is töltse a papírokat stb. Párizsból Amszterdamba tartanak a lányokkal, amikor a vonaton éjjel melléjük keveredik a szintén Európát járó Jack. Heatherrel megvan a szikra, és hamarosan szétválik a csapat. Heather Jackkel tart, aki a nagyapja naplóját követve járja be Európát. A férfi a világháború után nehezen ért haza, Lengyelország, Németország, Svájc, Olaszország és Franciaország is a listáján volt előtte. Élmények, szerelem vár a két fiatalra – de a végén…

Ez a kötet valami olyasmiről szól, amit amerikai filmekben már láttam nem egyszer: a diploma után a fiatal fogja magát, hátizsák a hátra és irány Európa! Irigylem is, ez egy annyira jó szokásnak tűnik. Egyszerre pihenés és nagyon addiktív is, megismerni annyi más kultúrát és ízeket, országokat.

Szerettem is a könyvben, hogy sokfelé elutaznak. Párizsi nyitány, Amszterdam, Berlin, Krakkó, Svájc, Olaszország… szép helyekre mennek, és ha nem is turistaregény olyan értelemben, hogy megidézze a városokat útikönyvként, némelyiket hangulatosan sikerült az írónak megfognia. A lengyel sóbánya egyediségét és érdekességét úgy adja át, hogy nem is igazán írja le magát a bányát, vagy az ottani látnivalókat. Inkább azt próbálja megfogni, hogy milyen élmény volt ott lenni és mit adott a lánynak. De ez igaz a többi helyszínre is: nem a külső valóságot írta le, hanem a belső utat és élményt.

Romantikus regény is, és sok tekintetben tipikus. Fiú – lány találkozik, azonnali vonzalom, majd hamarosan már párként andalognak. Még csak konfliktus sincs köztük, Monninger egy idilli kapcsolatot fest le, ami pillanatok alatt válik nagyon komollyá.
Amiért mégis több tud lenni ez a könyv, hogy nincs szokványos vége. Jack titka nem engedi, hogy happy end legyen. A fiú súlyos beteg, eltitkolja és eltűnik, és mire Heather rájön, már idejük sem marad. Így tartom értékesebbnek, és Monninger a kötet végével még meg is tudott lepni. Annyira befejezetlen és mégis kerek. Még nincs itt az abszolút tragédia, de már előtte vannak. Így fájdalmas is, nem is. Kicsit olyan, mint az Egy év veled vége és betegség szála.

Közben életvezetésből is próbál leckét adni, ez tetszett benne legkevésbé. Jack és Heather életfelfogása nagyon más. Az egyik tervez, a másik a mának él. Az egyik a klasszikus életcélokat hajtja, a másik megél dolgokat. Heather tanul a fiútól, és vele az olvasó is afelé van terelgetve, hogy merjen szabadabb lenni és megélni dolgokat.

A szereplők nagyon egyszerűek, és szinte papírfigurák. Heather a tipikus szomszéd lány, egy irányító apával, akinek a lány nagyon meg akar felelni. A barátnői egy-egy vonást kapnak, és Jack sem egy mély figura. A hatalmas életszeretete, a humora és a nyitottsága szimpatikussá teszi, de pont azt a részét, amit a titka miatt nem ismerünk meg, azért lehetne több egy sima regénybeli álom pasinál. De az pont nem tárul fel itt.

Sok a párbeszéd, dinamikus és húzza előre a történetet, ahogy végigbeszélnek mindent. Nincs túl sok lelkizés, tól sok leírás sem, de azért egy belső utazás története is marad. Igényesnek nem mondanám, de a new adult szórakoztató szintbe belefér.

A kedvencem nem lett, de a jobb new adult regények közé sorolom. Több a sztori egy tipikus szerelmesnél, és az utazós alapcselekmény is tetszett.

Monninger: A térkép, amely elvezet hozzád - Mint New Adult: 65% komolyabb témákat rejt el egy nagyon könnyed nyári történetben.

Szubjektíven: 55% Heather nem lett a szívem csücske. A könyv hangulatát, végét értékeltem.

Kosztümös, családi, viszálykodó, mindent elvesztő.

A dán hercegnő, Dagmar – családi becenevén Minnie – váratlanul lesz kelendő ara-jelölt. Apja megörököli a dán trónt, és a nővérét az angol trónörökös jegyzi el. Minnie az orosz cárevics jegyese lesz, ám még az esküvő előtt a szeretett vőlegénye betegségben meghal. Utolsó kérése, hogy Minnie menjen hozzá az öccséhez helyette. A nő így tesz, és a férje mellett a szerelem is rátalál. Orosz cárné lesz, majd anyacárné. Sokakat elveszít: gyermeket, a férjét, de mindent emelt fővel visel. A családon belül viszályai lekötik később is, későn veszi észre, hogy a történelem készül elsöpörni a Romanovokat. Mire kitör a forradalom, már senki nem tehet semmit.

Egy illúzió halála: az anyacárné alakja nekem az Anasztázia című meséből volt ismerős, és most nem kicsit lepett meg, hogy még a cári családon belül is mennyire mások voltak a viszonyok, mint amit az álomgyár köré költött. Azért jobb, hogy most több tényt tudok, de azért sajog a szívem, hogy az élet mennyivel gonoszabb volt, mint a mese.

Ami a legnagyobb benyomást tette rám, a cári családtagok közti viszonyok. Ez az, ami leginkább új információ is volt nekem. Leginkább Minnie és Alexandra közötti háborúskodás kötött le – az anyacárné kifejezetten ellenszenvesnek találta a menyét kezdetektől, az esküvőt is a végsőkig gáncsolta.
Bár Gortner nem érzelmes nagyregényt írt, igyekezett a tényeket számon venni, és nem magyarázni a felek érzelmeit, szerintem jól megfogta, ahogy Minnie ösztönösen irtózott a német hercegnőtől, és finoman ki is fejezte ezt. Pl. nem adta át neki a cárné ékszereit, amikor egy bálra még Miklós is kérte az ékszereket a feleségének az anyjától. Kézzelfogható hidegháború alakult ki a nők között, ami rányomta a bélyegét az orosz politikára és a bizalmi emberekre is az udvarban.
Ezen szál mellett két nagyobb témája van a szerzőnek: Minnie házassága, ami elrendezett frigyként indul, és fokozatosan lesz igazi a nő részéről, és megszereti a férjét. Sok tragédia is éri őket, de az egy szép és példamutató kapcsolat, ahogy együtt vészelnek át mindent. Az asszony életének eme szakasza úgy van bemutatva, hogy történik valami, legyen az családi vagy történelmi esemény, és azt hogyan dolgozzák fel a házasságukban.
Anyacárnéként a menyével való kapcsolata köré vannak így rendezve a dolgok. Mintha az lenne a fókusz, ami alapján minden mást megítélnek. Pl. amikor a világháborúban Miklós kirúgja a seregei vezérét, és maga áll az élre. Mi van kiemelve? Hogy Alexandra támogatja az ötletet, Minnie ellenzi, és e téren is háborúznak.
Végül, amikor már nyakukon a forradalom és a régi élet elveszik. Ezt éreztem a legszemélytelenebbnek, szinte csak egy felsorolása annak, ahogy jönnek sorra a veszteségek, mert a Romanovok hátára céltábla kerül.

Bár énelbeszélő – Minnie – mondja el a történetet, ez történelmi regény és életrajz, amiben nem igazán van személyes hang. Gortner talán közelebb akarja hozni hősnőjét az elbeszélés eme módjával, de jó érzékkel nem akar érzéseket belemagyarázni az életébe. Megmarad olyan ismert részeknél, mint a férje iránti szeretete vagy a menye iránti ellenszenve. Nem egy szenvedélyes, érzelmes munka ez, inkább egy némi érzelmi hatással is elmondott élettörténet. Sorra hozza a történelmi, családi eseményeket, és elmondja, azok hogyan hatottak hősnőjére.

Talán ez a Minnie központúság az, ami helyenként zavart is. Amikor a fontos események és a nagy nevek nem körötte voltak, hanem a fia körül, olyan volt, mintha Minnie szálán kimaradnánk dolgokból.
Vegyük csak Raszputyint! Alig jelenik meg, mert Alexandra embere, és Minnie legfeljebb azért kampányol a fiánál, hogy ne hallgasson sarlatánokra. De mit csinált Raszputyin? Hogyan és ki ölte meg? A történelem egyik rejtélyes, érdekes alakja, és itt csak említik, mert Minnie történetének úgy nem része, mint a fiáénak.

De összességében érdekes kötet volt, más szemszögből mutatja be a Romanov-ház bukását, és ha le is rombolt bennem némi illúziót, legalább reálisabb képet kaptam helyette.

Gortner: A Romanov cárné - Mint történelmi: 70% nincs túlmagyarázva, tényekre hagyatkozik, de emberközeli történet.

Szubjektíven: 55% a történelmi merítése lehetett volna nagyobb, nagyon Minnie a fókusz

A halálnak mindig akad közönsége.
Öltsön bár szörnyű vagy vidám álarcot, jelenjen meg sötét humorral vagy komoran, az emberiség mindig is kedvtelve figyelte a legnagyobb bűneseteket, legyenek azok valósak avagy kitaláltak. (Robb: A halál szemtanúi)

Semmi sem olyan kreatív, mint az élet. Egyetlen, általuk létrehozott mesterséges intelligencia sem tudná még csak megközelítőleg is megérteni. Mindig lenyűgözött, hogy az élet minden alkalmat kihasznált, hogy az univerzum minden elképzelhető helyén megtelepedjen. (Hansen: A legtisztábbak)

Attól, hogy a Tim Hortons-féle löttyöt helyenként juharsziruppal ízesítik, még nem lesz jobb. Olyan, mintha A szürke ötven árnyalatát akarnánk a Macbeth-tel feljavítani. (Tóth: Végtelen nyár)

Mert csak a művészet örök! (Flautner: Árnyak Firenzében)

– Te miért nem öltöztél pillangószárnyú leopárdnak, vagy legalább egyszarvúnak? – kérdezte tőle.
Dante arcán átvillant egy vigyor árnyéka.
– Még Legend se tudna rávenni, hogy unikornisjelmezt viseljek.
– De az unikornisok varázserővel bírnak, és akkor a hölgyek mind téged akarnának simogatni. (Garber: Legendary)

– Ha elvesztenéd a fejed, és elhagynád Roarke-ot egy férfi miatt, szerinted mit csinálna?
– Mielőtt vagy miután szétkente a cipője talpán azt a fickót? (Robb: A halál szemtanúi)

Nincs tudomásom olyan elnöki székről, amit ne lehetne így vagy úgy megvásárolni… (Tóth: Végtelen nyár)

Csavarral végződő, kapcsolatos, bibliai, ügyeskedő.

A külpolitikai szolgálatot teljesítő angol nemes egy kínai kézművestől értékes szobrot kap ajándékba, amit egy évvel később nagylelkűen viszonoz is. A szobor családi örökséggé válik, míg egy léha örökös pénzzé nem akarja tenni. Akkor nem kis meglepetés éri. (A kínai szobor) William és Philippa az angol tanszék két csodagyereke volt, akik kezdettől utálták egymást és versengtek. Az utolsó évben, egy versenyre készülve azonban valóban meglátták egymást, és a gyűlölet helyére valami más került, ami egy életen át velük maradt. (Régi szerelem) A római tisztviselő fiát a piacra küldik bevásárolni. Ő azonban egy különös párral találkozik, egy szép zsidó asszonnyal, akinek neki ajándékozza a vásárolt ételeket. Megverik érte otthon, de egy csodát is kap – nem sejti, nem ez volt az utolsó találkozásuk. (Az első csoda)

Alapvetően szeretem Jeffrey Archer történeteit, és most is megtaláltam a magam történeteit a kötetben. Csak talán most több volt olyan is, ami annyira nem tetszett.
Számoljunk is? 11 történet kapott helyet a kötetben. Ebből határozottan tetszett 2, és 4 volt, ami inkább tetszett, mint nem. Vagyis 5-tel nagyon nem voltam kibékülve. Ez részben adódott a cselekményből – vagy unalmasnak éreztem –, vagy nem értettem, miért kellene a végét meglepetésnek, csavarnak találnom.

Egy novellás kötetben szeretem, ha találok egy szervező elvet, miért ezek a történetek kerültek a kötetbe. Most ilyet nem leltem. Igaz, a cím ezt kicsit előkészítette. Mintha a kötet lenne a tegez, amelyben helyet kap 11 nyílvessző. Csak éppen miben hasonlítanak ezek a nyílvesszők? Leginkább abban, hogy novellák.

Egy részük egyes szám első személyben van elbeszélve, akár az is simán elképzelhető, hogy Archer valóban az életéből vett esetet mesél el. Erősíti ezt a képet, hogy ezekben a hős író, mint Archer. Néven nevezve nincs, így mindenki maga döntheti el, hogy feltételez mögötte valóságot, vagy csak egy történetnek tartja.
Az egyik kedvencem különben ilyen volt, Az ebéd. A kezdő író be szeretne vágódni egy Oscar-díjas rendezőnél, akinek véletlenül megismerkedik a feleségével. Meg is beszélnek egy közös ebédet, egy elég jó helyen. Van abban valami tragikusan humoros, ahogy a gazdag asszony gond nélkül fogyaszt, és fel sem merül benne, az asztaltársa, akinek majd fizetnie is kell, miért csak egy salátát eszik. A végén pedig van benne egy annyira gonosz poén…
Működött a dinamika, üt a csavar a végén és Archer még egy kis társadalomkritikát is el tudott rejteni benne. Ami az egyiknek apró, a másiknak mindene… De nem is ez a durva benne, hanem a másik észrevétlen érzéketlensége.

Bár azt mondhatnám, hogy a közös a csavar a történetek végén, de kevésnek sikerült annyira ütős véget írni, mint Az ebédnek. Vegyük például Az első csodát! A poén az lesz, amikor a végén megismerjük a fiú nevét. Van benne ötlet, jó a nézőpontváltás, de valahogy szükségszerű, hogy az a gyerek az legyen, aki. Mert csak így van ütős befejezés. Vártuk is.

Többen van politikai téma, ezek nem tudtak lekötni. Főleg ezek azok, amelyekben nem értettem, mi a történet végi poén. Egyszer pihentebben lehet, hogy teszek velük még egy próbát, most azonban ezeket feledném. Hosszabbak, és nem értettem, mire megy ki a játék.

Vannak szerelmi történetek is, de Archer stílusában. Ő nem nyálas, inkább realista a szerelmi tematikában is. Nincsenek perzselő szenvedélyek, se a házasságokban, se a viszonyokban.

Nem ez lesz a szerzőtől a kedvenc novellás kötetem, de nem bánom, hogy elolvastam.

Archer: Egy tegez nyílvessző - Mint novellás kötet: 55% hiányzott a szervező elv, nem mindnek a végére jutott ötletes vég.

Szubjektíven: 50% ötletes és unalmas történet is került bele, a szerző jellegzetes stílusában.

5: Garcia Saenz de Urturi: A fehér város csöndje – Vitória egy csendes, történelmi örökséggel rendelkező spanyol városka, melynek nyugalmát misztikus sorozatgyilkos kavarja fel. A szeretett régészt bűnösnek találják, elítélik. Mielőtt szabadulna, 20 évvel később, újrakezdődnek a gyilkosságok. A testek elrendezése, a helyszínek – mind egyezik. Egy gyilkos elme játszadozik velük már évtizedek óta?

4: Fowles: A lepkegyűjtő – Ferdinand jellegtelen figura, akin mindenki keresztül néz. Nincsenek se nagy álmai, se tervei, csak dolgozik, lepkéket gyűjt és reménytelenül szerelmes egy helyi lányba, aki észre sem veszi őt. Amikor a férfi megnyer egy játékot és vagyonhoz jut, a nénjét külföldre küldi, egyedül marad. Így lesz elég merészsége, hogy begyűjtse, amire leginkább vágyik: Mirandát – akit rabságba vet, és azt akarja, szeresse viszont.

3: Stage: Tejfogak – Hanna tündéri kislány, az édesapja szeme fénye. Az azonban már beteges, ahogy ez a gyerek ragaszkodik az apjához – neki őt kell legjobban szeretnie! A kislány így féltékeny az anyjára, és kész elérni, hogy apuci utálja meg őt, csak ők legyenek ketten. A hazugságok, játszmák közepette ugyan ki hinné el Suzette-nek, hogy az édes kislány már most egy pszichopata?

2: Hoover: Verity – Lowen megcsíp egy remek szellemírói állást. A sérült sikerszerző, Verity új könyvét kell megírnia a nő jegyzetei alapján, az otthonában. Csak éppen a jegyzetek helyett egy naplóba botlik, melyből feltárul, hogy az asszony a férje iránti elvakult szerelmében hogyan lett szörnyeteg. A helyzeten az sem segít, hogy Lowen egyre jobban beleszeret Verity férjébe, miközben a házban valami gyanús zajlik…

1: Carter: Egy gonosz elme – Robert Hunter, a zseniális rendőr hosszú idő után először engedélyez magának egy kis szünetet, és nyaralni repülne. Nem lesz belőle semmi, mert egy ügyben előkerül a neve, és a gyanúsított csak vele hajlandó beszélni. Oda utazik a tengerpart helyett, és a férfiban felismeri egykori egyetemi szobatársát. Neki mesélni kezd, és kibomlik egy gonosz elme minden sötét játéka, gyilkosságok hosszú sora – arra azonban nem lehet felkészülni, amikor Hunter élete tragédiájáról is kiderül, hogy ez az ember felelős érte.

Játszmás, mágikus, szülőt kereső, hatalomért ármánykodó.

Tella egy titokzatos segítőnek köszönhetően jutott a Caraval játékába, de most fizetnie kell. Legend nevét kell átadnia, vagy soha nem tudja meg, mi történt az anyjával. Scarlett pedig semmit nem sejt, azt sem, hogy a húga kinek és mennyivel tartozik. Az újabb Caraval a császárnő születésnapján lesz, és ők is mehetnek rá. Tella ott aztán több halálos játszmába is belekeveredik: Dante, a korábbi játékban megismert jóképű színész segíteni próbál neki, és a lány nehezen dönti el, kezdenek tényleg egymásba szeretni, vagy ez is csak a játék része. Jacks, a koronaherceg zsarolja a lányt és egy isteni lényekkel teli halálos játékba kényszeríti. Miközben az anyja titkai nyomába jár, a világ sorsa is a játszmán múlik. Tella csak válaszokat akar, az anyját, de rá kell jönnie, hogy a válaszoknak súlyos ára van.

Garber egy okos húzással folytatja, de meg is újítja a sorozatát. Sikerült is elérnie, hogy a folytatás jobban tetszett, mint az első kötet.

Az első nagy ötlet, hogy Scarlett keveset szereplő mellékszereplővé válik, és a főszerepet megkapja a húga, Tella. Ő sokkal szerethetőbb egyéniség, de lehet, hogy nekem szimpatikusabb, hogy ez a lány cselekszik, bátor és nem csak sodródik. Tudja, mit akar és tesz is érte. Talán néha rossz döntéseket hoz, és túl későn jön rá, hogy rossz kérdéseket tesz fel. Néha gyerekes, de annyira fiatal is még, hogy abszolút illik a korához. Természetes, hogy egy ennyire fiatal lány vissza akarja kapni az anyját, és keresi a helyét.

A második, hogy nem erőszakolja ránk a szerelmi szálat. Tella körül alapvetően két férfit helyez el: Jacks és Dante. Másként vonzó mindkettő, és egyikkel sem most indul a lány története. Hamar átlátni, melyik szívből, melyik érdekből van körötte. De nem romantikáznak, nincsenek nagy romantikus jeleneteik, csak a végén két nagy gesztus. Az még simán belefért.
Mindkettő fiatalembernek megvan a maga titka, és a rosszabbik az érdekesebb nekem. Aki jót akar, az kiszámítható is. A másik viszont meg tud lepni, és a gátlástalanság arra is jó, hogy a húzásai újak, mindent átfordítóak legyenek.

Ezt a Caravalt most mozgalmasabbnak éreztem, noha még mindig megvan az érzésem, hogy igazság szerint ez egy ember játéka. Ahogy korábban Scarlett a húgát kereste, most Tella az anyja kártyáit. Rájuk van igazítva az egész történet, a többieknek az tényleg csak játék, de Tella esetében vérre mennek a játszmák.
Maga a játék és a kulcsok is jobban háttértbe szorulnak. Van kis mágia, a feladatok segítenek kicsit, de nem azok segítségével derülnek ki a dolgok. Tella családi múltja, a kártyák és a többiek játszmái jobban mozgásban tartják őt és a cselekményt is. Nagyobbak a tétek, és a játék már csak az álca. Ez is tetszett.
(Tella tisztában van magával is, neki nem kellettek azok az öntudatra ébresztő játékok, mint a nővérének. Ettől még YA, Tella is bizonytalan és kamasz, csak akaratosabb is.)

Garber bővíti a fantasy világát, a szereplők múltját és a megjelenő mágiát is. Érdekesebb így, és kevésbé mese. Ugyan klisés fordulat akad most is – ki nem érzett rá, kicsoda Legend? Mindkét személyazonosságát lehet előre sejteni, így nagyobb ívű a történet. Az események sűrűjében kell, hogy legyenek, és az pont így lehet.

Továbbra is könnyű olvasni, érthető és egyszerű a nyelvezete. Ifjúsági regénynek korrekt. Több humort el bírnék viselni benne, de így sem rossz.

Még egy rész van vissza, nem is hagyom félbe a sorozatot. Jöhet a Finale.

Garber: Legendary – Mint YA fantasy: 70% Garber cseréli a hősnőt, bővíti a mágia és a világ történetét is.

Szubjektíven: 65% szimpatikusabb Tella hősnőnek, és szerettem, ahogy a játék tétje nő.