Cím: A nyaralás

Szerző: T.M. Logan – a General Press hozza szépen sorban a köteteit. Csavaros thrillereket jegyez – ha jól számolom, ez lesz a 3. kötete nálunk.

Műfaj: thriller

Cselekmény: Kate a saját és két legjobb barátnőjével, családjaikkal indul nyaralni. Ott azonban gyanú ébred a nőben, hogy a férje valamelyik barátnőjével megcsalja. Nyomozni kezd, de rá kel jönnie, hogy valaki gyilkolni is képes, hogy a titkait megtartsa…

Várható megjelenés: magyarul nyár elejére van datálva.

Miért várós?

• Amit eddig olvastam a szerzőtől, tetszett.
• Bírom a csavaros thrillereket.
• A cselekmény részleteiről nem derült még ki semmi, így érdekel konkrétabban is, milyen titkokat akarnak olyan nagyon megőrizni.
• Bár lehet belőle női thriller is – megcsalás, család, szerelmi tematika – bízom benne, hogy Logan nem ebbe az irányba viszi el a cselekményt.

Jövőbeli, klímát mentő, sorsot választó.

A jövő: amikor a klíma annyira tönkrement, hogy a bolygó szinte élhetetlen. Felmelegedés, a világ nagyja sivatag. Egy MI vezetésével, Paradicsomban létrehoztak egy társadalmat, akik küzdenek a helyzet javításáért, és igyekeznek jobb emberként élni. A legjobbak, a legtisztábbak kiválasztásra kerülnek, és ők látják el a vezető pozíciókat a Tanácsban, a tudományos kutatásokban. Az MI, Askit folyamatosan kapcsolatban van velük, szkenneli az agyuk és próbák elé állítja őket. Eve a kedvence, a legtisztább. Az utolsó vizsgán azonban valami félremegy, és mire Eve feleszmél, már a kitaszítottak között találja magát és megismeri a világ pusztulásának igazi történetét, és kap egy esélyt, hogy a jövőt még megmentse. A legtisztább új útra terelheti az emberiséget?

Tanultam egy új zsánert ezzel a sci-fivel. Cli-fi. Olyan sci-fi, amely a klímaváltozáshoz kapcsolódik. Elég közel áll a disztópiához is, a regény alapján. Ami bizonyos, hogy Hansen szépen belerejtette korunk kritikáját a történetébe.

Hansen okosan építi fel a regénye világát, duplán is. Először Askit uralma alatt élő emberiséget ismerjük meg. Bőven vannak benne diktatórikus elemek, de sok minden megoldott itt, ami emberi vezetéssel nem ment. El is lehet merengeni rajta, hogy mi működött, mi nem és miért. Mennyire ellentétes ez az emberi természettel, és mi az, amit egy gép nem tanulhat meg, nem érthet meg? A jövőbeli technikák, robotok, egy fejlettebb tudomány jelenik meg, de az emberi természet is változott?
Majd Hansen kibontja, miért kellett ezt létrehozni és milyen hazugság van mindennek a hátterében. Itt kapcsol vissza a korunkhoz, amikor még meg lehetett volna menteni a bolygót az emberiségnek. De az a bizonyos emberi természet…

Nem is tudom eldönteni, hogy a regény pozitív vagy negatív képet fest az emberiségről. A nagyja önző, mentené magát, és a többiek csak pusztuljanak. Eve azért a legtisztább, mert benne nincs meg ez az önzés, ő képes a nagyobb képet nézni. Csak éppen itt ez nem feltétlenül célravezető. Igazságosabb, hogy mindenki sorsa legyen egy. Még akkor is, ha ez azzal jár, hogy mindenkinek el kell pusztulnia. Értem, miért kell a legtisztábbaknak lenni, hogy ezt belássák. De tényleg jobb együtt halni esetlegesen, minthogy legyen biztosan pár túlélő? Mindkét oldalnak megvannak az érvei. Ha érzem is, hogy Hansen Eve álláspontja mellett áll ki, a másik mellett is fel lehetne sorakozni, vannak is mellette érvek.

Társadalmi, mondanivaló terén tetszett is a könyv. A gondom az egyéb részeivel voltak, az elvileg kalandos és érzelmi részeken.
Eve kitaszítottá válik a világában, megismeri a másik oldalt, felderíti a múltat. Csak annyira simán és gördülékenyen megy az egész, érezni, hogy egy neki szánt úton halad. Nem volt feszültség, és nem éreztem izgalmasnak sem.
A szerelmi szál még rosszabb volt. Megtervezettség vs. spontán érzelmek csatája. A Paradicsomban ott van a férfi, akivel passzolnak. A kitaszítottak között is megismer valakit, aki talán más, mint ő, de valami más megvan közöttük: a kémia, a szenvedély. Pedig nem romantikus regény, minimális románc sincs a könyvben. Érdekes is ez a szerelmi szál ilyen sterilen. Lehet, hogy pont ez volt vele a bajom? Ha már van, jobban tetszett volna érzelmekkel, mint szinte tudományos kérdésként?

Érthető a kötet. Ha valami tudományos színtérre téved, körül van úgy írva, hogy megérthető legyen mindenkinek. Gördülékeny, inkább a szórakoztató sci-fik örököse, mint a komolyabb, tudományosabb daraboké.

Érdekes volt, el is gondolkoztat. Azt hiszem, a szórakoztató faktora alacsonyabb, mint ami jól esett volna. A mondanivaló, a világépítése tetszett, a kalandok és érzelmi részek kevésbé.

Hansen: A legtisztábbak - Mint disztópia: 75% részletesen felépített és elgondolkoztató világ, erős hősnővel.

Szubjektíven: 55% Eve nem lett kedvenc szereplő, és a kaland része sem volt kielégítő.

Gyereknek segítő, természethez közeli, állatos.

Vörös egy iskola közelében álló tölgyfa. Sok állatnak ad otthont, a legjobb barátja egy varjú, és két házra lát rá egy olyan utcában, amely híres arról, hogy befogadja a más embereket is. Most új lakók jönnek, de őket mégsem fogadja be a közösség. Tojásokkal dobják meg a házat, beszólnak nekik, még Vörösbe is belevésnek nekik egy negatív üzenetet. Migránsnak nevezik őket, és közel jutnak hozzá, hogy valóban elűzzék a családot. Vörös nem érti, miért. Amikor a család kislánya, Tamar egy kívánságot helyez rá – szeretne egy barátot – a fa segíteni akar neki. A rajta lakó állatokkal összefog, és a szomszéd kisfiúval igyekeznek megismertetni a kislányt. Csak közben maga Vörös is veszélybe kerül, és még nagyobb tettre van szükség, hogy senkinek ne érjen rossz véget a mese.

Milyen főszereplő lehet egy fa? Olvasatlanba azt mondanám, ha nem egy entről van szó, akkor nem túl mozgalmas. Annyiban igazam lenne, hogy ez a gyerekkönyv se egy nagy kaland, de olyan lírai és tartalmában szép, hogy nem is bánom, hogy nem akciódúsabb.

Először is, szerettem a fa nézőpontját. Színesen leírja a körötte levő állatokat, de az embereket is a környezetében. Applegate megszemélyesíti Vöröst, de azért nem emberként gondolkodik. Próbálja értelmezni az embereket, de nem mindig megy neki, és pont azt találtam izgalmasnak, amit nem ért. Azzal Applegate nevelgeti az olvasóit. Finoman teszi bele az üzenetet a történetbe, nem éreztem szájbarágósnak, ami már önmagában is jó.
Miért nem fogadják el egymást az emberek? Hát igen, erről sokat lehetne beszélni, és Applegate olvasóinak is meg kellene válaszolni a kérdést.

Aranyos, amilyen trükköket bevet a fa, hogy a kislány összebarátkozhasson a szomszéd kisfiúval. Megvan a Túl az ösvényen című mese? Azért nem azt koppintja, de ebben is összedolgoznak az állatok – itt éppen egy fával – és vannak ötleteik. A döglődő állatos volt a kedvencem, de összességében jókat mosolyogtam ezen a részen. Nem egy izgalmas sztori, de ilyesmikkel van cselekménye és az kedves is.
Közben azért végig ott van az üzenet is, hogy el kellene fogadnunk egymást. Amiben fontos, hasonlítunk. Emberek vagyunk. Egy fa látja ezt, mi nem. Ahogy már írtam, nem erőszakolja ránk ezt Applegate, de hatékonyan belerejti, nem véletlenül lyukadok ki ide megint.

A szerző jól keveri a megható és a humoros részeket. Több állat kapott mókás vonásokat, miközben a végére jön egy szép ügy és megoldás azért, hogy Vöröst megmentsék. Mert bizony nem Tamar az egyetlen, aki megmentőre szorul itt… Még kicsit a hitet is visszaadja, hogy nem minden ember reménytelen. Talán már kissé pesszimista vagyok egy ilyen üzenethez, de mit adnánk át a gyerekeknek? Hogy öljük egymást és irtjuk a természetet is? Jobban szeretnék egy ilyen világot, emberséges emberekkel.
Benne van a környezet szeretete – nagyon természetbarát könyv ez. Kicsiben – ne véssünk bele a fák kérgébe – és nagyobb mértékben is felhívja arra a figyelmet, mennyit ad nekünk a természet és védenünk kellene. Ezt is érdemes átadni a következő generációnak.

A kötet kialakítása is nagyon gyerekbarát a cselekmény mellett. Több rajz is van benne, nagy betűkkel nyomták. A fejezetek rövidek, a szöveg egyszerű. Fantasy mese kisiskolásoknak. Ennek ellenére felnőttfejjel én is szerettem – mondjuk, szeretem a természetbarát könyveket, és ez is az.

Szerettem ezt a mesét, könnyen lehet, hogy újraolvasni is fogom még.

Applegate: Kívánságfa - Mint gyerekkönyv: 90% miközben mese is, több tanulság van benne, aranyos és gyerekbarát.

Szubjektíven: 75% leginkább aranyosnak találtam, pozitív történet, ha túl pozitív is a vége.

Mi az élet? Fájdalom és vérontás és tettetés. (King: A Vízió)

Nem mentheted meg a világot és minden lakóját, de meg kell találnod a módját, hogy valami jót tegyél. (Harkness: Az idő rabjai)

Mert a történelemnek csak egy oldala van… a fehér oldal. A fehér ember úgy dönt, ketrecben akar élni. Aztán kitalálja a szabályokat, és ragaszkodik hozzá, hogy mindenki beköltözzön mellé. És ha valaki nemet mond… azt barbárnak minősíti, és megöli. (Remender: Körhinta)

– Nemigen hiszek a vérben – mondta Samuel. – Ha valaki jót vagy rosszat talál a gyermekeiben, úgy vélem, csak azt látja, amit maga ültet el bennük, miután kiszakadtak az anyaméhből.
– Egy malacból hiába próbálna versenylovat nevelni.
– Azt nem – felelte Samuel –, de rendkívül gyors malacot igen. (Steinbeck: Édentől keletre)

A dolgok nem mindig fekete-fehérek. Az emberek hibáznak, mert sérült a lelkük, de ez nem jelenti azt, hogy nem érdemelnek megbocsátást. És nem jelenti, hogy nem tudnak megváltozni. (Bennett: Ragyogó szemek)

Dalnok vagyok. Többet tudok a hazugságokról, mint amennyit te valaha is tudni fogsz. A dalnokok pedig tudják, hogy a férfinak olykor hazugságra van a legnagyobb szüksége. Hogy új igazságok legyenek belőle. (Hobb: Az orgyilkos küldetése)

Vannak harcok, ahol lehet győzni, de van, ahol csak bukni lehet. (Kelk: Aki mer, az nyer)

Igenis van megváltás. Csak…
… nem mindenkinek. (Dick: Palmer Eldritch három stigmája)

(...) mindennap minden férfi és nő meghozza ugyanezt a döntést. Továbbmennek, akkor is, amikor lehetetlennek tűnik továbbmenniük. (King: A Vízió)

Éppen ebben áll az anyaság iróniája. Mire az ember megtanulja a gyereknevelést, a gyerekei már rég kirepültek a házból, és az anya ott marad magára a fölösleges tudásával. (Pauw: Sötétben)

Túlélni nem elég: élni kell. (Garber: Caraval)

– Úgy tűnik, nem szimpatizál a fogvatartás ötletével – mondtam.
– Ismersz olyat, aki igen? (Harkness: Az idő rabjai)

Kirándulós, családi titkos, szerelmes.

Zorie átlagos kamaszlány. Az anyja elhunyt, de a mostohaanyját nagyon imádja. Szemüveges, jó tanuló, akinek a csillagászat a hobbija. A fiúkat most kezdi el felfedezni. De az utóbbi időben összejöttek a dolgai. Sejteni kezdi, hogy az apja megcsalja a mostohaanyját, aki jobb szülő, mint az apja, akivel a biológia is összeköti a lányt. A kiszemelt sráccal nem sikerül összejönni, míg az exe közelsége még mindig fáj neki. A nyári szünetre kitalálják neki, hogy az egyik barátnőjét kísérje el sátorozni. Ott aztán szembesül vele, hogy egy nagyobb csapattal mennének, aminek tagja a jelenlegi kiszemelt, Brett és az ex, Lennon is. Amikor aztán pár igazság kipattan, Zorie kénytelen lesz szembenézni nem csak a srácokkal, de magával is.

Zsánerében tulajdonképpen korrekt, csak már elfáradtam ettől a stílustól. Ideje lenne kicsit szüneteltetnem, mert így folyton azt éreztem, hogy ilyet már olvastam. Pont ezt vártam. Miért gyötrődik már megint ennyit?

Bennett nagyon belülről megfogott regényt írt. Zorie belső monológja a regény, és mint tipikus kamasz, mindent megrág ezerszer, gyötrődik és nehezen dönt. Jellemzi egyfajta egoizmus is, amit majd a szemére is vetnek. Mindig azt nézi, ami neki számít. De nem minden kamasz ilyen? Nehéz más cipőjébe képzelnie magát, amikor a saját életében is vannak kisebb-nagyobb fájdalmak, amelyek elvonják a figyelmet. Ez pont nem az, amit felrónék a lánynak. Azzal sokan küzdünk valamilyen szinten, hogy én-központú a világunk.
Zorie úgymond ’rendes’ kamasz, könnyű vele azonosulni – egy újabb szomszéd lány, aki nem a legszebb, nem a legokosabb, de helyeske és vannak céljai, bánatai is. Ha nem lenne annyi szenvedéstörténete, aminek a nagyját gyerekesnek éreztem, még kedvelni is tudtam volna. De ifjúsági, így ilyennek kell lennie. Már említettem ugye, hogy kezdek belefáradni az ifjúsági gyötrődésekbe? A lányét is fárasztónak éreztem.

Cselekmény kevesebb van benne, és az is a szerelem köré gyülekezik. A magam részéról sokkal szívesebben olvastam a túrán kalandokat, de inkább azon lesz a súly, hogy mit kezd egymással Zorie és Lennon. Egyedül azt éreztem pörgősebbnek, amikor a titkaikat elkezdik elmondani, és hirtelen a fejére áll minden, amit a lány addig gondolt. Még akkor is, ha abban azért van mese faktor, hogy hónapokig nem bírnak megnyílni, most meg egyszerre minden kiszakad belőlük.
Nem is szerettem, hogy akkor Zorie milyen érzelmi hátraarcot produkál, de ifjúsági romantikus. Pontosan ezt vártam, hogy ezt teszi. Nincs meglepetés.

Akad benne kis humor, kevesebb kaland, sok románc. Mindez érzelmekkel túlpörgetve, szinte már szentimentalista stílusban. Nyilván túlzok, Jenn Bennett ennél jobban elkapja a hangulatot, és nem vált át csöpögősbe, csak nagyon az érzelmek uralkodnak a témákban.

Próbál komolyabb mondandót is behozni, mint a gyász és a szülői diktatúra elleni harc, csak sajnos ezeket is alárendeli a szerelmi szálnak. Olyan szempontból lesz jelentősége, hogy hat ez a fiatalok szerelmi életére. Valahogy nem érzem jónak az arányt.
Nem is tudom, mit kellene kihozni belőle tanulságként. A szülők is emberek, és all you need is love? Fontos a kommunikáció? Eredetiség meg nulla.

Lehet, hogy máskor azért jobban kedvelném. Most nagyon azt érzem, valami horrorral vagy véres thrillerrel át kell mosatnom a szervezetem, hogy megint értékelni tudjak egy ilyen történetet. Mert már unom.

Bennett: Ragyogó szemek - Mint ifjúsági: 70% sok érzelemmel, némi komolyabb konfliktussal, de elsősorban szerelmes.

Szubjektíven: 50% már unom, ami csak ennyit tud. Túl szerelmes, túl nyafka a főszereplőnő.

5: Lyons: Minden Dolgok Neve – a sárkányokat legyőzni lehetetlenség. Kezdjük azzal, hogy varázserejű fegyver nélkül meg se lehet őket sebezni. Ha az megvan, és harcolni is tudsz velük, megölni is sikerül őket, akkor szembesülhetsz azzal, hogy a sárkány feltámad és bosszúszomjasan a nyomodba ered. Kihrint meg álmai nője sárkányölésre kéri fel…

4: Morgenstern: Éjszakai cirkusz – két mágus rég vetélkedik egymással: kinek a módszere jobb? A tanítványaiknak kell egy versenyben megmérkőzni, hogy eldöntsék a kérdést. Marco és Celia meg is kezdik a mutatványt, és nyerni akarnak, miközben egyre jobban egymásba is szeretnek. Egymásért küzdenének, de szembe kell nézniük azzal, a versenynek se fix szabályai, se nyertese nincsen. Akkor hogyan győzhetnének?

3: Campbell: Rendíthetetlen – Jack Geary katona volt, egy generációval korábban, aki megmentette a flottáját, részben a szerencséjének is köszönhetően. A Szövetség vesztésre áll, a flottát csapdába csalták, és az egyetlen reményük a hibernációból visszatérő Geary, akinek haza kellene vinnie őket épségben. De felérni a saját legendájához? Lehetetlenebb, mint átkalauzolni a hajókat az ellenséges világűrön.

2: Hernád: Pannónia Parancsnok – a magyar szuperhősök kapitánya, az ősei emlékezetét és tudását bíró Pannónia Parancsnok lejáratta magát, mindenki vesztesnek tartja és az emberei is fellázadnak ellene. Amikor a csapat eltűnik, és az ország a végveszélyhez jár közel – valaki minden mágikus dolgot ellop – ő marad az egyetlen, aki még megakadályozhatja Magyarország eltűnését. Nagy feladatra egy alkalmatlan ember… mi lesz ebből?

1: Bardugo: Hat varjú – van egy börtön, ahova bejutni is lehetetlenség, valakit kiszabadítani onnan meg mesékbe illő tett lenne. Kaz Brekker azonban ezt a feladatot kapja, és össze is szed egy csapatot a lehetetlen munkára. Akad köztük egy grisha és vadásza, akik félő, hogy még a megérkezés előtt megölik egymást. Egy mesterlövész, akinek a veszte a játékfüggősége. Hatan, kényszerű szövetségben. A végére azonban kiderül, hogy a küldetés egy még lehetetlenebb vállalkozás kezdete csupán: Kaz bosszúja reménytelen és szükséges.

Országot mentő, kalandos, mágikus, farkasos.

Fitz nem halhatott meg békében. A lelkét visszakényszerítik a testébe, miközben Pompa és a szerettei is halottnak hiszik a fiút. Hosszú út áll előtte: újra emberré kell válnia, lélekben is, hogy segíthessen a királyának. Az egyik fele még vágyik a farkas-lét után, de az emlékei visszatértével a kötelességei és a szerettei is többre sarkallják. Célt keres magának. Mint orgyilkos, Pompa meggyilkolása is a tervei között van. De van egy nagyobb küldetés is: Igazság él, és segítenie kell neki. Fel kell kutatnia a királyát és megmenteni a világot vele, ahogy a Bolond is akarja. Ám a célért hatalmas áldozatokat kell hozni, mindenkinek. Fitz még nem sejtheti, a vége előtt mennyi mindent kell még adnia.

Egyszerre érzem azt, hogy ennek a történetnek így kellett alakulnia, ugyanakkor mégis elszomorított az események végső kifutása. Azért nem sírós a vége, de annyira tudom sajnálni a szereplők nagyját…

Egyszerre van benne egy nagy, epikus történet is, és egy nagyon személyes dráma is. A világ sorsa a tét, vannak nagy csaták és halálos ármányok. Karddal, mágiával, álmokkal és jóslatokkal haladunk a végső nagy küzdelem felé. Ugyanakkor Hobb látóterében mégiscsak az egyes emberek vannak, akik eljutnak arra a pontra és csak adnak és adnak.
Mesélhetnék arról, milyen kalandok vannak és Hobb hogyan bővíti tovább a regény világát. Történelemből, mágiából is többet kapunk, miközben a szereplők mozgásban vannak és több fronton harcolnak. Megfontoltan halad a szerző a cselekménnyel, néha túlírtnak is éreztem, de azért zajlanak a dolgok benne.
De nem ezt éreztem a fontosnak, nem ez fogott meg.

Az, hogy ki mit ad, milyen árat fizet. Az a sok emberi tragédia és áldozat. Fitz, akinek a lét lassan kín, és nehezen talál vissza magába. Molly halottnak hiszi, és nem mehet vissza hozzá. A családról kell lemondania, és ez egy be nem gyógyuló veszteség.
Bolond, aki elveszve a látomások és a jelen között annyira jót akar. Egyszerre éreztem őt az egyik legsérülékenyebb, de legerősebb karakternek is. Sok bölcsességet mond, alakítja az eseményeket, miközben őt is tragédia lengi be. A kevés humor – mert itt már kevés akad – hozzá köthető. A Bolond egy színfolt a történetben, talán már ő a kedvenc szereplőm.
Igazság – ő aztán szó szerint mindenét feladja az ország megmentéséért. Nem is tudtam eldönteni, kinek jut a nehezebb feladat. Neki vagy Fitznek. Az, hogy képesek ezeket megtenni, hősökké teszi őket. Sok mindenért lehet őket szeretni, de akkor is elszomorít, hogy ennek mi minden az ára. Megmenthetik a világot, de nem maguknak.

Keserédes a vége. Így kerek, és működik így, de akkor is szomorú. Mondjuk, az ilyen végeket tudom becsülni, sokkal mélyebb, mint lenne egy tökéletes happy end. Még, ha maradtak is kérdéseim. Azon törhetem a fejem, hogy a végén megszülető Kötelesség kicsoda. Robb úgy alakítja a mágikus szálakat, hogy ezt nem tudom eldönteni. Mert DNS-ben Fitz az apja, még ha Igazság is nemzette, csak nem a saját testében. Lehet a fia mindkettőnek? Ez van, ha ilyen mágia van a történetben. Kérdések, amibe belefájdul a fejem.

Könnyű olvasni, a párbeszédek jobban húztak előre, de a leírások is láttatnak. Gördülékenyebb is a szöveg, mint az első kötet volt. Még akkor is, ha az oldalszáma nagyon magas, és helyenként húztam volna – kevesebb leírás, több lényeg jobban tetszett volna.

Így most kissé búsan búcsúzom a ciklustól, engem elszomorított a vége.

Hobb: Az orgyilkos küldetése – Mint fantasy: 70% bővíti a világát, kalandos és részletes, karakterközpontú fantasy.

Szubjektíven: 65% a vége letört, egy mágikus testcsere túl kérdőjeles, helyenként lassú.

Mágikus, álmokért küzdő, testvéres, lázadó.

Scarlett és Donatella összetartó nővérek. Egy kormányzó lányai, de az apjuk egy erőszakos zsarnok is egyben, aki veri és rabságban tartja a lányait. Scarlett azt reméli, ha férjhez megy, magával viszi Tellát is, és megmenekülnek. Tella azonban mást tervez: meghívást szerez a Caraval varázslatos játékára, aminek a megnyerésekor egy kívánságot a titokzatos vezető, Legend teljesít. Mire Scarlett feleszmél, már mennie kell megmentenie a húgát és az egyetlen segítsége egy jóképű matróz, Julian, aki a mágia szigetén is igyekszik a lány segítségére lenni. El is kell a segítség, hiszen a hazugságok és mágia világában soha nem lehet tudni, mi a káprázat és mi valódi – Scarlett a saját félelmeivel is szembe kell nézzen itt.

Nem ez volt az első találkozásom a regénnyel, de még mindig nem tudok vele dűlőre jutni. Azért próbálkozom, most talán jobban is tetszett, mint elsőre.

Nézzük először a világát! Alig tudunk meg róla valamit. Adott ez a varázssziget és tudjuk, hogy a lányok apja keménykezű kormányzó. A nevek alapján mediterrán/olasz a terület, de ez fantasy vidék lenne teljesen? Értem, hogy a Caraval a fő helyszín, de nem éreztem úgy, hogy el lenne helyezve egy világban a sziget.
A mágia. Scarlett játékát végre érteni vélem: a feladatok arra valók, hogy a lány saját magával nézzen szembe. A félelmeit, álmait és reményeit kell megfogalmaznia, és az egész folyamat rávezeti arra, milyen képességei vannak, ez egy jellemfejlesztő kaland. Van benne ugyan mágia, és varázslat szövődik az egyes feladatok köré, de ez csak körítés. Ifjúsági regényként így tudom díjazni is, hiszen a fantasy körítés ellenére ez egy fejlődéstörténet.
Ha már ifjúsági, egy kis szerelmi szál is került bele, de Garber szerencsére ezt nem írta túl. Pont annyi, hogy ne legyen egy elsősorban romantikus történet. Fontosabb Scarlett útja, mint hogy mit kezd el érezni Julian iránt és viszont.
Csakhogy: a Caravalnak nagyon sok játékosa van. Mindenki ilyen személyre szabott feladatokat kap, vagy mindenki csak Scarlett történetét játssza? Nem derül ki, és igazságtalannak is érzem. Ha mindenki saját játékot kap, akkor ez átláthatatlan és kaotikus. Ha viszont mindenki Tellát keresi most, akkor Scarlett olyan előnnyel indul, hogy a többieknek esélye sincs nyerni. Maga a játék koncepciója nem tiszta így.
A varázssziget maga – még mindig nem éreztem elég csodásnak. Ahhoz képest, hogy mennyire varázslatosnak meg különlegesnek élték meg a szereplők a szigetet és az épületeit, nem éreztem át, miért olyan nagy szám ez.

A karakterek nagyrészt tipikus YA hősök és hősnők. Az egy kicsit feldobja, hogy sokaknak van titka és igazából ügyesebbek, összetettebbek, mint aminek látszanak. De a központi alak, és aki az egész hangulatot viszi, Scarlett. Ő viszont tipikus önfeláldozó hősnő, aki a testvéréért bármire kész. Menet közben ismeri fel a saját erejét, és fejlődik. Hitelesen fiatal lány, hibázik is. A zsánerben teljesen korrekt karakter, akivel lehet azonosulni és drukkolni neki. Nekem azért a mártíromsága, ahogy mindig magát áldozná fel a húgáért, sok. Ez már nem egészséges szeretet, éreztem benne beteg túlzást is.
A férfiak halványabbak mellettük, és simán jó – rossz kategóriába sorolhatóak.

Bár már Scarlett fejlődését tudom díjazni, nekem továbbra sem elég kalandos vagy mágikus a regény. Lehet azért is, mert már ismertem a csavarokat, nem találtam izgalmasnak. A rejtély sem elég titokzatos.

Garber: Caraval - Mint YA fantasy: 65% ifjúsági regény, fejlődő hőssel, nem eltúlzott szerelmi szállal.

Szubjektíven: 50% hiányzott a körítés, és Scarlett annyira kamasz tipikus, hogy nem bírtam.

• Pagony: Kórház az osztályteremben - történelmi, ifjúsági
• Móra: Csajoknak kötelező - YA
• Álomgyár: Mielőtt lemegy a nap - történelmi romantikus
• Művelt Nép: A démoni kultiváció nagymestere 5. - fantasy
• General Press: Szem előtt - krimi
• Fumax: Dulgath halála - fantasy
• Könyvmolyképző: Carmen, a mestertolvaj - gyerekkönyv
  • A Magnólia Fogadó - női