Természetfeletti lényes, jóslatos, felnövő, célponttá válós.

Látszólag olyan nap volt, mint bármelyik másik. Egy család élete azonban örökre megváltozott. Egy Jack nevű ment be hozzájuk, és végzett sorra a család tagjaival. Megölte a szülőket, a kislányukat, majd a legkisebb jött volna, a bölcsőbe fekvő kisfiú. A mozgékony, szívesen elkóborgó gyerek azonban a maciját létrának használva kilógó, és a nyitott ajtón a házból is kijutott. Egy közeli temetőbe jutott, ahol az anyja szelleme kérte a kísérteteket, hogy fogadják be a fiát, kapjon menedéket a Jack nevű elől. Megteszik, és az Owens házaspár magához veszi a kicsit. Megszervezik, hogy a gyerek a kriptában lakjon, jusson neki élelem és ruházat is, a szellemek pedig tanítják. A nevét is elrejtik, Senki Owens lesz belőle, a temető védence. Sen, ahogy nő, egyre több mindent fedez itt fel. Elásott kincset és szörnyet éppen annyira, mint egy boszorkányt és a vámpírok kapuját, miközben Jack még vadászik rá.

Neil Gaiman olyan mesélő, aki még gyerekeknek is úgy mond történetet, hogy egy felnőttet is meg tud vele fogni. Vagy A temető könyve nem is gyerekkönyv? Azért az ifjúságiba mindenképpen belefér, ha használ is horror elemeket.

Játékosan teszi azt is. Vannak szellemek, boszorkány, vámpírok, szörnyek és titkos társaság is benne, amely rituális gyilkosságra készül, hogy egy jóslat ne teljesedhessen be. De egyiket sem írja olyan véresre vagy félelmetesre, hogy igazán horrornak nevezzem. Pont annyira sötét és ijesztő, hogy fiatalabbak is kézbe vehessék rémálmok nélkül. Még szinte egzotikussá is teszi, hogy milyen lehet egy temetőben felnőni szellemek és más természetfeletti lények között. Kalandos, csak néhol sötétebbek ezek a kalandok.

A felépítése nem is igazán regényt juttatott eszembe, hanem egy novellafűzért. Sen személye összeköti őket, lineárisan halad előre az időben, de az egyes részek között nagy ugrások vannak. Látjuk a szinte babát, az 5-6 éves kisfiút, a kiskamaszt, majd a távozó fiatalembert is. Éveket ugrunk, és közben egy-egy kaland, egy-egy felfedezés van kiemelve.

Általában egy-egy új lényt, új szegletet fedez fel bennük a temetőben. Észre is vettem magamon, hogy jobb, ha az egyes fejezetek között tartok egy kis szünetet. Akkor kevésbé mosódik össze a fejemben, és külön jobban értékelem őket. Talán a boszorkányos volt a kedvencem és a holtak tánca tetszett legkevésbé, ha fel is ismertem benne a középkori haláltánc modern változatát.

A keretet adja a Jack nevű, talán ez sikerült kevésbé. A nyitány még a helyén, de a magyarázatot nem szerettem, miért kellett a gyilkosságokra sort keríteni. Pont olyan jóslat volt, ami messziről üvölti, hogy önbeteljesítő. Ahogy Voldemort is maga teremtette meg az ellenfelét, miközben egy jóslat ellen lépegetett, a Jack is.

A történet során Sen fel is nő. A kisgyermek korban még látványosak a változások, és nem csak a testi fejlődésben. A naiv, mindenre rácsodálkozó gyerek komolyodni kezd, bár azért marad benne a gyerekből is, hiszen a továbblépés egy új kaland lesz a számára.

Talán ezt szerettem Sen alakjában. Ahogy nyitott, felfedezi maga körül a világát és nem fél beleugrani új dolgokba.

A kiadáshoz hozzá tartozik az is, hogy helyenként rajzok kísérik a szöveget. Általában inkább a fejezet elején vannak, és kicsit közelebb hoznak egy-egy szereplőt vagy helyszínt. Ebből viszont a keret maradt emlékezetes, a nyitány a Jack nevűvel. Elnézegettem őket később is, de abban éreztem leginkább azt a sötét hangulatot, ami a történet sajátja.

Megírva is korrekten van, nincs túlírva, érthető és hangulatos is.

Sok Gaiman–történet került mozivászonra, mesére vagy éppen sorozattá. Egy animációban megnézném ezt a történetet is.

Gaiman: A temető könyve - Mint fantasy: 75% horror és ifjúsági elemekkel variálva, meseszerű és sajátos hangulatú kötet.

Szubjektíven: 65% az egyes történetek, mellékszálak tetszettek, de a végével még hadakozok.

Politikai, társadalmi, leleplezős.

A kormányok nem kötnek mindent az állampolgárok orrára. Gyakran mélyen el van rejtve, milyen üzelmeket folytatnak, egyes intézkedések mögött mi a valódi ok. Vannak azonban olyan személyek, akik részei az államapparátusnak, de nem tudják lenyelni, amit tudnak, amit mindenki másnak is tényként kellene ismernie. Belőlük lehetnek a leleplezők, akik az általuk megszerzett adatokat nyilvánosságra hozzák. Korunkban Edward Snowden a legismertebb, aki valahol Moszkva mellett él, és reménye sincs, hogy egy napon hazatérhet az Államokba. Ő volt az, aki átadta a sajtónak az anyagokat, melyek bizonyítják, hogy a kormány lehallgatja a polgárait és gyűjti az adatokat. De nem Snowden volt az első. Mark Hertsgaard két korábbi esetet is ismertet, amikor a leleplezőknek szintén fizetni kellett azért, mert szolgálati titkokat osztottak meg a sajtóval.

Edward Snowden nevét ismerjük – szerintem az is hallotta, aki nem tudná megmondani, milyen történet fűződik hozzá. Már szinte popkulturális jelenség is lett belőle. Filmet készítettek róla, megjelentette a saját könyvét. Meg, ahogy a jelen példa is mutatja, írnak róla.

Mark Hertsgaard kötete könyvként került kiadásra, de ahogy olvastam, végig az járt a fejemben, hogy egy újságban is működne cikksorozatként. Nem esett jól ebben a formában olvasni, és nem csak azért, mert kicsit sem regényszerű. (Nem is akar regény lenni, így ezt nem kérhetem számon, ez NEM regény.)

Az újságírás az, ami a stílusában is nyomon követhető. Tényszerű, interjúkkal és adatokkal alátámasztott. Ha úgy tetszik, kifejezetten száraz anyag. Hiába érdekelt különben a téma, ebben a formában nagyon hamar unni kezdtem az egészet.

Ennek egyik oka, hogy nem a leleplezők történeteit meséli el. Arról szívesen olvastam volna, konkrétan mi történt, hogyan lettek ezek az emberek leleplezők. Minimálisan van érintve – elég nagy közhelyekkel – miért léptek erre az útra. Az, hogy konkrétan hogyan csempészték ki a bizonyítékot, kinek és hogyan adták át, milyen megtorlás és intézkedések jöttek, valami minimálisan is kalandosabb, nem került be a kötetbe. Ahogy már említettem: tények orrvérzésig, ami az egésznek a hangulatát lehúzza.

Viszont, arról hosszas eszmefuttatások vannak, hogy miért jött létre a leleplezők jelensége, és milyen jogi eszközök állnak rendelkezésükre. Elég kritikus a szerző hangja, de ezt meg is tudom érteni. Konkrét példát is hoz arra, hogy aki nem a sajtóhoz ment, hanem a szolgálati utat betartva igyekezett változást elérni, semmit nem ért el és még pórul is járt.

A másik oldal érveit is nagyon gyorsan elintézi. Utal rá, hogy egyes érzékeny adatok tekintetében attól félnek, hogy emberek sérülnek a kijutásuk miatt. De konkretizálva ez sincs, pedig ezt is szívesen elolvastam volna. De így elveszik az érvek tengerében.

Hertsgaard a saját véleménye mellett érvel, és mintha az egész könyv azt támasztaná alá, hogy a leleplezők hősök, és meg kellett tenniük, amit. Még csak az sem elég hangsúlyos benne, hogy magába a rendszerbe kellene olyan változást eszközölni, hogy ne kelljen ilyen tettekre rászánni magukat, hanem valóban a szolgálati út betartásával is lehessen eredményt elérni.

Jól mutatja, mennyire nem fogott meg a könyv, hogy puskáznom kell, Snowden mellett kik vannak még említve és ők mit lepleztek le. Előkerül Thomas Drake esete és az iraki háború.

Sajnos, előismeret is nagyon kell hozzá. Ha nem vagyunk képben az éppen említett amerikai politikával, nem fogjuk érteni még azt sem, mit is lepleztek el ezek az emberek.

Hertsgaard: Rettenthetetlenek – Mint dokumentumregény: 50% tényszerű, érvekkel bizonyítja az igazát – de egysíkú, száraz.

Szubjektíven: 15% a tényleges történetek csak érintőlegesek, és nagyon USA történet marad.

A szerzők közös karakterét keressük:

• Markus Zusak
• Neil Gaiman
• Christopher Moore
• Abbi Glines
• Meg Cabot

Megoldás: Tovább!

Kamaszos, időutazós, merényletet megakadályozó.

Kende és Martin egykor legjobb barátok voltak, de az utóbbi időszakban a két felsős zeneiskolás fiú között nő a szakadék. Martint sokat bántják az iskolában, Kende pedig elvadult az anyja halálát követően. Egy napon büntetést kapnak iskola után, és mikor az új lány, az Olaszországból költözött Bettina próbálja védeni őket, neki is bent kell velük maradni és kutatni a könyvtárban. A feladat kész, unatkoznak, így csellengeni kezdenek, és meglátnak valamit, amit nem lett volna szabad. Mire észbe kapnak, már egy fán haladnak keresztül titkos folyosókon, egyenesen a múltba. Mátyás király udvarában kötnek ki, ahol kénytelenek muzsikusoknak kiadni magukat, összebarátkoznak Corvin Jánossal és mielőtt hazamennek egy összeesküvést is meg kell akadályozniuk.

A Pagony Kiadó egy új, ötletes ifjúsági regény – részben kicsit gyerekkönyv – sorozatba vágott bele. Az Abszolút töri névre hallgat, és egy olyan iskolába vezet el minket, ahol van egy átjáró a múltba, természetesen rejtve. Ha jól számolom, három rész jelent eddig meg, kezdjük is az ismerkedést az elsővel!

Az alapozást a gyerekek jelleme és a személyes konfliktusaik jelentik. Mindenkinek megvan a maga baja, amivel könnyű azonosulni, ha azért extrém esetek is. Kende apja a munkába temetkezik, az elveszett anyát sem tudja meggyászolni. Bettina apja komoly bajba keveredett, és a neje hazahozta a lányát. Martin pedig félénk, ideális célpont. Még felnőttként is vannak olyan érzelmi hatások, amelyeket könnyű átérezni. Valaminek az elvesztése is ilyen.

A történet azonban ott indul el igazán, hogy a gyerekek átkerülnek a múltba. A helyzetet hamar megértik, feltalálják magukat és természetesen egy összeesküvés kellős közepébe csöppennek. Valós történelmi személyek adják a keretet, és a kalandok közepette bemutatkozik Mátyás udvara és a körötte levők.

Nem is tudom, mi tetszett jobban: ahogy a hátköznapom beszivárogtak a történetbe, vagy a történelmi személyek kicsit másabb arca. Az olyan kis részek, mint a köztisztaság vagy éppen a budai fürdők nemléte hangulatosak és élőbbé teszik a történelmet.

Az meg, ahogy a történelmi személyek megjelennek, izgalmas játék. Corvin János eddig a fejemben elég szerencsétlen alakként élt, aki nem véletlenül lábjegyzet a Hunyadiak történetében. Itt viszont egy okos, céltudatos kamasz, aki ellen a körülmények játszottak elég keményen össze. De ott van a kisgyermek püspök is, aki 6-7 évesen új országba kellett, hogy költözzön. Kinizsi Pál, a fiatal felesége, Beatrice, Galeotto Marzio, maga Mátyás – széles történelmi arcképcsarnokot kapunk, csak ebben a történetben nem azok a kiemelt szereplők, akiket általában azzá tesznek a történelmi regények. Ezt élveztem is, egy új szín.

A szerző humora is megcsillan több helyen, amit nem bírok megunni. Vannak nyelvi ötletei, de humoros helyzeteket is bőven alkot. Rendben, némelyik elég klisé: a reneszánsz udvarban pl. az akkori zongorán Metallica átiratot játszani, de hát Marty McFly is elvitte a rockot a szülei korosztályának…

Tudtam szeretni benne azt is, hogy meghagyta a gyerekszereplőit gyerekeknek. Nagyon nem hiányzott egy 13 évesekről szóló történetbe a szerelmi szál, és ha tetszésről van is szó benne, ez nem az a történet, ahol a fejem fogom, hogy a gyerekszereplők sokkal idősebbként viselkednek és éreznek, mint a korukhoz illene.

A kedvenc mixem tehát: tanít a történelemből erre-arra szórakoztatóan. Szerettem!

Mészöly: A királyné violája - Mint ifjúsági: 90% szórakoztatva tanít némi történelemre, hitelesen kamasz szereplőkkel.

Szubjektíven: 85% bár egyes ötletek máshonnan ismerősek, az ötlet és a kivitelezés is nyerő.

Cím: A füredi földesúr

Szerző: Karády Anna – a jogász végzettségű írónő A füredi lánnyal debütált, és folytatja is a történetet.

Műfaj: történelmi romantikus

Cselekmény: Almássy Anna már Oroszy Mihály földesúr felesége. A férfi tudja, hogy a felesége honnan érkezett hozzá, és eltökélte, hogy megvédi és megszereti. De hogyan boldogul egy XXI. századi lány egy XVIII. századi földesúr feleségeként?

Várható megjelenés: az év második felében, talán ősszel

Miért várós?

• Még nem értem az első rész végére, de amit eddig olvastam belőle, kifejezetten tetszett. Tényleg megvan benne az a plusz hangulat, jó a húzása. Már ennyiből látom, hogy érdekelni fog a folytatása is.
• A fülszöveg annyira sovány, hogy elképzelni nem tudom, mi lesz a cselekményben. Mi lesz a fő konfliktus?
• Érdekel, hogy mi lesz a páros sorsa.

Anyai érzelmes, kamaszos, titkokat őrző.

Mrs. Richardson jómódban él férjével és négy gyermekével, akikhez ezer szállal kötődik. Rajongva szereti nagyobb lányát és két fiát, csak a legkisebb, Izzy miatt fáj a feje. A lány különc és vad, aki érzi is, hogy bármit tesz is, az anyjának soha nem fog megfelelni. Az asszonynak van egy örökölt háza, melyet rendszeresen bérbe ad. Mivel nem szorul a pénzre, olyan embereknek akar segíteni, akik rossz helyzetben vannak, és ami jót tesz a lelkének. Így kap helyet nála az alkalmi munkákból élő művész, Mia és a kamasz lánya, Pearl. A kezdeti barátságot gyorsan írják felül a városban történtek: amikor egy örökbefogadás előtt álló pár babáját visszavenné az anyja, Mia és Elena más oldalra állnak, miközben gyermekeik az első szerelmek tüskéit és örömeit igyekeznek meg- és túlélni.

Egy jó cím már fél siker. Celeste Ng kötetének pedig találó jutott. Kétszeresen is utal a regényre: szó szerint a tűzre, amely a cselekménysor végén meggyullad, és egy házat lángba borít. Azonban van átvitt értelme is: a tüzek, mint titkok és konfliktusok, melyek minden szereplőt behálóznak, ha egyesek nem is tudnak róla.

Tetszett, hogy sokféleképpen tudtam olvasni ezt a regényt. Hajlamos vagyok menni a cselekmény után, így ennek van egy nagyon erős ifjúsági regényes vonala. A Richardson gyerekek közül három is a szerelemmel viaskodik – de Ng nem a lányregényes, csöpögős romantikát alkalmazza, hanem a realitásokat és a drámákat. Itt bizony a kamasz lány szembe kell nézzen azzal, hogy a nagy szerelmének gondolt fiút egyáltalán nem lelkesít egy közös család gondolata, és amikor nincs szex, minimális szívfájdalommal elköszön. Ebben a történetben az okos lány is megy az érzékei után, és a fivérek közül nem azt választja, aki tényleg látja és a barátja is, hanem a helyesebbet. Pusztán, mert ő a jóképű.

Nagyon élveztem, hogy Ng lerántja a rózsaszín szemüveget, és bár fontosak a szerelmi témák, ez nem egy csöpögős, mesebeli történet, egyik pár esetében sem. Ahogy ugyanilyen érzékletesen és hihetően nyúl az egyéb kamasz témákhoz: a féltékenység és megbántottság, vagy éppen a magány, a szülő elleni lázadás.

De a könyvnek van egy másik vonala is. Az anyaságot járja körbe, sok módon. Mit jelent anyának lenni, mire képes az anyai szeretet? Az abortusz, az örökbefogadás, a feltétlen szeretet és a feltételhez kötött. Minden anya más egy kicsit, és Ng egy egész tablót elénk varázsol így a témában.

Az egyik nagy konfliktust, az örökbe adott baba visszavételét is ez a téma robbantja ki. Ng mindkét oldal érveit felsorakoztatja, de enged választani. Te kinek adnád a babát és miért? Azért, azt meg kell jegyezni, a tárgyalásnak vannak nagyon abszurd részei. Amikor az emberek már nagyon PC-k akarnak lenni, és átcsúszunk a liberális rasszizmus oldalára. Majdnem röhögő görcsöt kaptam, amikor azt hozták fel a tárgyaláson, a kisbaba hány mesekönyvében vannak kínai szereplők. Most komolyan?

Feszültséget generál, hogy minden szereplőnek megvannak a maga titkai. Olvasóként a legtöbbet ismerhetjük, és az egészen izgalmas, melyik milyen konfliktust és félreértést okoz. Nem a körömrágóan izgalmas regényke közé tartozik, de a jól megírtak közé, érdekes is.

Szerettem a karakterábrázolását, ha sok szereplőt nem is. Meg van ragadva egy-egy jellemző vonásuk, de többek a kliséknél. Mint Pearl, az okos lány, aki a szerelmi életében nem okos.

Nem is olvasás közben tetszett igazán, hanem utána. Erős problémafelvetései vannak.

Ng: Kis tüzek mindenütt - Mint női: 85% az anyaság árnyalatait nagyon mélyen hozza, konfliktusokkal és feszültséggel.

Szubjektíven: 70% minden szereplőt nem szerettem, de hitelesek, ahogy a cselekmény is.

Nyomozós, ártatlanokon segítő, ügyvédes.

Perry Mason irodájába egy vidéki, negyvenes bankár érkezik nem is kicsit feldúltan. Szívszerelme, a szép és fiatal Margie ügyében jött. A lány a lábával megnyert egy filmszerepet, amiből aztán semmi sem lett, átverés volt az egész. A bíróság nem tud mit tenni, de ha Perry csalásért elkapja az ügynököt, a filmvállalat és perelhető lesz és a lány már nyugodtan hazatérhet. Perry elvállalja az ügyet, és magánnyomozó barátját is bevonja. Az ügy azonban nagyon hamar más fordulatot vesz: az ügynököt meggyilkolják, és Margie nagyon is tettesnek tűnik. Ráadásul az is kiderül, hogy ezzel a trükkel több lányt kihasználtak és átvertek már. A lányba egy fiatal fogorvos is szerelmes, aki szintén a legrosszabbkor érkezik a városba. Perry beveti magát, és kész messze elmenni az ügyfeleiért, megoldva a szerencsés lányok esetét, akik nem is voltak olyan szerencsések.

Perry Mason klasszikus krimi figura. A nevét már hallottam korábban is, de a történetét nem ismertem. Aztán jött az HBO sorozat, ami tetszett és Perry előzménytörténetét mesélte el. Ezek után kíváncsi lettem, milyennek írta meg őt Erle Stanley Gardner. Hát, nem pont azt kaptam, amire előzetesen vártam.

Mivel Perry híres ügyvéd, arra számítottam, hogy ez tárgyalótermi krimi lesz. Olyan nyomozós, amiben az eset tárgyalása közben nyomoznak is, és a végére kiderül az igazság. De a hangsúly azon van, hogy tárgyalótermi történetet vártam. Ehhez képest ez sokkal inkább magándetektív történet volt, és nem ügyvédes.

Perry megkapja az ügyet és nyomozni kezd, tevékenyen részt vesz a dolgokban. Nagyon kevés tényleges ügyvédi munkát végez, és mondanom se kell, a tárgyalóteremnek a környékén sem járunk. A krimi ettől még ül, és jól van megírva, csak meglepett, milyen sztori ez és milyen a főszereplő.

Akiről különben nem sok mindent tudtam meg. Olyasmi, mint egy noir hőse. Magányos farkas, de van pár jó barátja, akik egyben a munkatársai is. A munkamorálja nagy és az erkölcsi értékrendjét is hamar megfogalmazza nekünk. Ha elvállal egy ügyet, ő harcol a védencéért. Csak éppen ezt most nyomozóként és manipulátorként tette, nem éppen ügyvédként. Még abban sem vagyok biztos, hogy megkedveltem. Ahhoz túl rugalmasan kezeli a törvényt és furának találtam a módszereit.

Gardner kevés vonással, de határozottan jellemzi mellette a történet egyéb szereplőit is. Mindenkire lehetne egyetlen jelzőt találni, ami magába foglalja a szerepét és a karaktere lényeket. A könyörtelen bankár, a hősszerelmes, a tökéletes titkárnő. Della Street különben is jellegzetes, szimpatikus szereplő, akinek már a neve is jól eltalált. Szinte azt mondanám, hogy képregényben lenne a helye és nem krimiben.

Az ügy tartogat csavarokat. Ez hoz fordulatokat, és egészen másról szól a regény különböző pontjain. Bár általában díjazom, amiben sokat beszélnek, itt néha azért megfordult a fejemben, hogy a sok beszélgetés helyett az események is pöröghetnének. Unatkozni egyáltalán nem unatkoztam, de néha egy-egy dolog az agyamra tudott menni.

Ha már az idegesítő dolgok: ahogy a szereplők neveit általában teljes formában használják. Nem Perry, nem Mason, hanem Perry Mason. Ahogy Della is Della Street. Ennek volt valami funkciója azon túl, hogy idegesítsen?

De összességében nem volt rossz első találkozás a szereplővel, ha nem is ezt vártam tőle.

Gardner: A szerencsés lányok esete – Mint krimi: 75% jellegzetes hős több fordulattal elmesélt nyomozása, sok párbeszéddel.

Szubjektíven: 65% azért van bennem egy kis csalódás is: el sem jutunk a bíróság? Jaj, Perry!

Parker, mindenki sérült a maga módján. Csak az emberek ezt „tapasztalatnak” hívják. (Shepard: A perfekcionisták)

– Hastingsnek már megmondtam, olyan vagyok, mint a primadonna, aki örökké még egyszer föllép – jegyezte meg mosolyogva Poirot.
– Nem lepne meg, ha úgy végezné, hogy kinyomozza a saját halálát – folytatta Japp nagyot nevetve. (Christie: Az ABC-gyilkosságok)

A jó ellentéte nem a rossz, hanem a jót akartam. (Bartsch: Türkizzöld tél)

Egyszer minden véget ér. Ezen nincs mit szomorkodni. Az a fontos, hogy mi kezdődik el. (Napolitano: Ezüst madarak)

– Az élet nem egyszerű.
– Szerintem az emberek bonyolultak. (Petch: A toszkán titok)

A boldogtalanság és a boldogság a falak titka. Fülük van ugyan a falaknak, de nyelvük nincs. (Dumas: Monte Cristo grófja)

A gazdag nem jelenti azt, hogy boldog is, anya. (Roberts: A pihenőlak)

Szerintem ha az ember szerelmes, akkor mindent dalnak hisz. (Halle: A lázadó herceg)

Megpróbált minél kevesebbet mozogni, mert így talán nem bukik le a lóról, nem ejti el a kardját, és nem veszti el az eszméletét.
– Mi történt, M. de Chretien? – súgta oda Yves.
– Nagyon kérem, ne érjem hozzám!
– Halálsápadt.
– Ez most a divat – morogta Lucien. (McIntyre: A nap és a hold dala)

Még meg is értem, miért igyekeztek titokban tartani… de az ég szerelmére, Catey, ez színház. Pletykafészkek vagyunk, és imádjuk a szexet meg a drámát. (Roberts: A pihenőlak)

A szép szavak néha jobban tudnak fájni, mint a drót, amit amely az ember húsába vág. (Bartsch: Türkizzöld tél)

– Mit tudott volna véghezvinni, ha szabadon élhetne?
– Talán semmit. Meglehet, hogy az agyamnak ez a túltelítettsége haszontalanul elpazarlódott volna. Szerencsétlenség kell ahhoz, hogy kiaknázzuk az emberi értelem titkos képességeit. Nyomás kell hozzá, hogy felrobbanjon a puskapor. A fogság egy pontba sűrítette az én itt-ott szétszórt tehetségeimet, ezek egy szűk helyen összeütköztek, és, mint tudja, a felhők összeütközéséből villamosság lesz, a villamosságból villám és a villámból fény. (Dumas: Monte Cristo grófja)

Mi a gond a különbségekkel? Mi a gond azzal, ha összekeverjük a különböző alapanyagokat, és egy csodás, új receptet alkotunk? (Petch: A toszkán titok)

A tragédia kellős közepén kezdődik a komédia. (Christie: Az ABC-gyilkosságok)

Kalandos, bosszút álló, kosztümös.

Edmond Dantes álmai sorra valósulnak meg: mikor kapitánya meghal, a fiatalembert nevezik ki hajója kapitányának. Már semmi akadálya nincs, hogy feleségül vegye szerelmét, Mercedest. Ám vannak, akik féltékenyek rá, és ezt még csak nem is sejti. Fernand, aki Mercedest szereti. Danglars, aki magának akarta a kinevezést. A szomszédja, aki eddig kölcsönt adott neki. Feljelentő levelet írnak ellene, és az ügy pont azon ügyész elé kerül, akinek személyes érdeke, hogy Dantes a Napóleontól kapott levelet ne adhassa át – így Villefort If várába záratja a fiatalembert, a családtól minden hírt elzárva. Edmond egyetlen szerencséje, hogy a szomszédos cellába egy nagytudású abbé raboskodik, akivel együtt dolgozhat a szökésen és aki kiműveli. Ő adja az eszközt is, mellyel egy regényes szökést követően Edmond Isten balját játszhatja, és igazságot szolgáltathat.

Az egyik legismertebb kalandregény születése óta, egyike a szerzőt halhatatlanná tevő műveknek. Ma is olyan hatása van, hogy nem csupán újra és újra feldolgozzák a történetet, de modernizált változatok születnek belőle. Hiába, a bosszú kelendő cikk a szórakoztató regényekben és filmekben…

A Monte Cristo grófja vérbeli romantikus kalandregény, amely magán viseli a klasszikus kalandregények minden jellemzőjét. Nagy és szélsőséges érzelmek, személyiségek és kalandok gyűjteménye. Tele van váratlan fordulatokkal, kalandokkal és olyan csavarokkal, amelyek mesébe illenek. Maga az abbé kincse is ilyen, de meg lehet nézni azt is, hogyan derül ki Monte Cristo előtt, ki kibe szerelmes! Mindig tetőponton, nagy érzelmek viharában, és mindig megfordítja az események menetét. Hosszú regény, de végig izgalmas és változatos.

Azt külön ki kell emelni, milyen tökéletes a bosszúterv is. Dantes igazság szerint senkit nem lök hóhér elé, nagyon finomak az eszközei. Mindössze olyan körülményeket teremt, hogy mindenki a saját természetéből fakadóan tönkretegye magát. Így a végső romlásuk oka saját maguk lesz, és Edmond végig nemes jellem tud maradni.

A regény világa romantikus hősökkel és gonoszokkal teli. Nem ismer ez a világ szürkét, csak fekete és fehér színeket. A pozitív szereplők nemesek, nagyszerűek, bátrak és karakán jellemek. Bár alapvetően a férfiak regénye, erős női alakokat is használ. Azon még merengek is, hogy Danglars kisasszony mennyire korát meghaladó egyéniség. Dantes minden tekintetben kiemelkedik, mesehősnek is elmenne. Vitéz, okos, igazságos és meg tud bocsátani. Talán az benne a legnagyszerűbb, ahogy képes halálos ellenségei gyermekeit is happy endhez segíteni, legyőzve nem egyszer önmagát is. Az ifjú Morrel lett még nagy kedvencem, aki különben számomra új karakter: a filmben nem volt benne.

Ahogy a cselekményben, a szereplők jellemében is hatalmas szenvedélyek munkálnak. Végzetesen szeretnek, halálos párbajt vívnak, mindent feláldoznak – itt még az olyan ellenszenves szereplők, mint Fernand, is képesek a színről tisztességgel lelépni.

Nem mai regény, de ez az élvezeti értékéből nem vesz el. Talán a nyelvezete nem a mai köznyelvet tükrözi, de vagyok annyira sznob, hogy még élvezni is tudtam, hogy itt nem káromkodnak és finoman fejezik ki magukat.

A leírások, a párbeszédek is láttatják a történetet, és filmszerűen peregnek. Talán a nagy vagyon ragozása egy ponton már sok, de azért nem irritálóan.

Azt biztosan el tudom mondani, hogy szeretem a filmes feldolgozást is, de a regény több.

Dumas: Monte Cristo grófja - Mint kalandregény: 100% halhatatlan történet, nagy szenvedélyek és kalandok, hősök.

Szubjektíven: 95% bőven több, mint a feldolgozásai. Azt nyújtja, amit a zsáner csak adhat.