Az majd kiderül, hány tud megjelenni ténylegesen...
Március
23. Fekete: Tüskevár - ifjúsági 5
24. Kuang: Mákháború - fantasy 5
25. Logue & Conradi: A király beszéde - történelmi, dokumentumregény 3
26. Taub: Veronai szerelmesek - YA 4,5
27. Eger: A döntés - memoár 5
28. Rundell: Sophie és a tetőjárók - gyerekkönyv 1,5
Rose: Tizenkét dühös ember - színmű 5
Caboni: Titkos virágok kertje - családregény 1,5
29. Watt: Megkopott korona - New Adult 3
Fitzgerald: Benjamin Button különös élete - szépirodalom 4,5
Hercz: Arany és Ónix - romantikus fantasy 3,5
Még 2 nap van vissza márciusból. Vajon mit tartogat április?
Szerelmes, kosztümös, misztikus, titkos osztagos.
Asarella még szinte gyermek, amikor egy brutális támadásban elveszti a szüleit. Amikor évekkel később szeretett unokatestvérének Esthernek a nyomára bukkan, cselekvésre szánja rá magát. Ehhez azonban segítségre van 
szüksége, és a FOKA – a világukat a más világok lényeitől védő titkos szervezetnek – tagjai közül Dhelward earl ajánlkozik fel. Érdekházasságot kötnek, együtt megmentik Esthert, cserébe a világokat elválasztó Fátylat átvágni képes Asarella hazavezető kaput nyit a férfinak, akinek emberi külseje csak álca, hiszen a férfi egy holdvérű. A közös kalandok alatt azonban egymás iránt is egyre többet éreznek – a magának Lovagot választani kényszerülő Asarella egyre biztosabb benne, hogy pont a férje lenne az, aki mellé kötni szeretné magát. De van-e jövőjük, ha a férfi annyira haza akar térni, hogy nem ismeri fel, van, aki itt otthont teremtene neki?
Már megtanulhatnám, hogy ne akkor akarjak könyvekről írni, amikor rossz a hangulatom. Kint rossz az idő, nem mehetek ki a házból, és a család kutyája is annyira bolondján van, hogy már fáj a fülem az ugatásától. Úgyhogy, előre leszögezem, összességében szerettem ezt a könyvet és jól szórakoztam rajta. Ehhez képest most gonosz leszek, és azon fogok pörögni, ami nem tetszett benne. Miért? Ahonnan indultam – rossz kedvem van, ül felettem egy szép nagy, ronda gomolygó negatív hangulatfelhő.
A regényben fantasy és romantikus elemek keverednek. Bár azt írhatnám, hogy inkább fantasy, kis nyomozással, mint nyálregény. De nem tehetem. A két főszereplőt ugyan az hozza össze, hogy Asarella az unokahúgát keresné, de amint Dhelward mellé kerül, már másról kezd szólni a történet. Arról, hogy milyen elemien vonzódnak egymáshoz. Ennek milyen tünetei vannak. Megvan, amikor az Alkonyatban Edward fejtegette, mennyire kívánja Bella vérét? Ez kb. az a szint, itt azt kellett olvasgatnom, Dhelward mennyire szeretne a felesége nyakába harapni és a vérét inni.
Itt megjegyezném, hogy az egyik kedvenc jelenetemben pont azt fejtegetik és visznek bele kis humort is, hogy a holdvérűek nem vámpírok. Ezt elég nehéz különben komolyan venni, amikor Dhelward sóvárog a nő vérére…
Asarella részéről még rosszabb a helyzet. A lány egy acrif, olyan ember, aki képes átvágni a Fátylat és irányított kapukat nyitni. (Erősíteni is tudja a világokat elválasztó szövetet, de Asarella erről a feladatáról hajlamos megfeledkezni, a szülei halála óta nem is csinálta.) Az ilyen lényeknek kell egy Lovag, aki szexuálisan kiegyensúlyozza. Erről meg a szukkubuszok jutottak eszembe… Persze, ez romantikus, nem erotikus, így nem minden férfira veti rá magát a nő, hanem választ egyet, akihez kötődik egy életen át. Így volt sok önmarcangolás, hogy mennyire rossz ötlet beleszeretni valakibe, aki elhagyja egy másik világért.
Nagyon csajos ez a könyv, pedig a fantasy világában van ötlet. Igaz, sok a lyuk is. Mintha már egy második kötetet olvastam volna egy sorozatból. Sok részlet van, és nem egyszer éreztem úgy, hogy valamit tudnom kellene. Amikor a semmiből felbukkannak dolgok az acrif létezésről, pl. a kiképzésük. A FOKA tagjairól. Pl. a tündér őshonos földi faj, vagy a tündér tag is egy másvilági, mint Dhelward?
Abba már bele se megyek, mennyire idegesített, hogy a FOKA értelmes és nem betűszó. Akárhányszor megláttam, azon gondolkodtam, minek a foka. A Jóreménységé biztos nem…
A regény vége is irritált. Hirtelen jött, gyorsan le van zavarva. Igaz, addig sem a krimi és a fantasy volt a lényeg, hanem a romantika. De akkor is.
Különben a szövegét bírtam, pl. a két főszereplő szócsatáit.
Most pedig kiélem magam egy kis Wicked hallgatással. Most gonosz vagyok…
Hercz: Arany és Ónix - Mint romantikus fantasy: 70% ötletekkel teli, de még kidolgozásra váró világ. Sok románc.
Szubjektíven: 58% az alapötletét szeretem, de több izgalom, kevesebb szerelem jobb lenne.
Életutat követő, fordított rendes, fiatalodó.
Az előkelő Button családban végre örökös születik. A boldog apának azonban hamar az ajkára fagy a fia feletti örömében keletkezett mosolya: a gyermek nem gyermek. Egy aggastyán, aki máris arra utasítja, hogy hozzon neki rendes ruhát. A család igyekszik e különös fiúval is fennmaradni, és Benjamin lassan fiatalodni kezd. Nála fordítva forog az óra. Ugyan nehezen éli meg, hogy az egyetem 
elutasítja – nem hiszik el neki a korát. De a családi cégben felelősségteljesen helytáll, és egy bálban megismer egy ifjú szépséget, aki belé szeret. Benjamin felelős cégvezető, boldog férj és apa lesz, aki a katonai szolgálatában is kiemelkedik. Ám ahogy fiatalodik, újra elveszti a helyét. A felesége már nem érdekli. A céget átadja a fiának, ő maga egyetemre, majd előkészítőbe kezd járni. Végül saját kisunokájának játszótársa lesz, míg az értelme egyre csökken.
Láttam egy filmet egy kiadóról, aki többek között F. Scott Fitzgerald szövegeit is kiadta. Van benne egy rész, amikor az egyik írója arra panaszkodik, hogy ő sikeres és termékeny, míg Fitzgerald alig bír kiszenvedni pár oldalt. Mégis, Fitzgerald bármikor kap előleget, ő meg nem. A kiadó meg azt mondta, Fitzgerald pár mondata többet ér, mint az ő fejezetei.
Azért jutott ez eszembe, mert a Benjamin Button sem egy terjedelmes regény. Alig pár fejezetből álló kisregény, amit szinte pillanatok alatt végig lehet futni. De amit tud, ahogy meg van írva, az mesterművé teszi. Fitzgerald a szavak művésze volt – komolyan sajnálok egy esetleges szerkesztőt, akinek húzni kellene belőle, mert olyat nála nem lehet.
Ez a történet is olyan, mint egy kártyavár. A szavak a kártyák, melyek együtt egy bonyolult és csodálatos építménnyé állnak össze, egy mesebeli kastéllyá. De húzz csak ki egy lapot is! A szél már el is söpörte a kastélyt.
A történet ötlete egyedi. Egy ember, aki fordítva éli az életét. A csavar az benne, hogy nem csak a külsejében mutatja Benjamin az adott életszakasz jellegzetességeit. Amennyinek kinéz, annak a korosztálynak a viselkedését birtokolja. a húszas-harmincas éveiben éli a megfontolt férfiak 40-50-es éveit. Gyerekként volt morgód öregember. Amikor pedig a kora szerint vén, akkor lesz gyerekes.
A regény világán belül ez működik is. Fitzgerald pontosan megfesti, a környezete mennyire nem tudja ezt kezelni, és hogyan veti ki magából a különböző időszakaiban az összehang éveit leszámítva. Eleinte a szülei próbálkoznak, majd a saját fia lesz az, akinek szégyenkeznie kell az apja miatt, és mindenféle szabályt talál ki neki.
Ha mélyebbre megyünk, ebben benne van az, hogy nem szabad másnak lenni. A környezet elvár tőlünk valamit, a normák szerint kell élni. Ha valaki ennek nemet mond, egyedibb, annak viselnie kell a következményeket. Mondjuk, ebben a kisregényben az zavart, hogy a környezete úgy viselkedik, mintha Benjamin saját döntése lenne, mintha maga akarná fordítva élni az életét. Ugyan, hogy változtathatna valami ilyesmin?
A történetből film is készült, megváltoztatott cselekménnyel. Az életút nekem Fitzgerald történetében tetszett jobban, de a film egy dologban erősebb volt. Abban Benjamin lelke és teste nem volt összhangban. Amikor öregnek néz ki, a viselkedése akkor volt gyermeki. Amikor a teste vált gyerekké, akkor már a szelleme egy öregemberé volt. Úgy nekem jobban működött, mint pl. itt a vénségben megélt kamaszkor.
Ez azonban nem változtat azon, mennyire pontosan épített remekmű ez a történet. Ahogy semmi nincs túlírva, és Fitzgerald megválogatja a szavait. Őt nem ragadja el a saját története. Ahogy egy kisregényben is éles társadalom életképeket komponál… remek.
A dzsesszkorszak óriása Fitzgerald, komolyan sajnálom, hogy nem olvassuk többet ma is.
Fitzgerald: Benjamin Button különös élete - Mint szépirodalom: 90% minden szónak jelentősége van, gondos szöveg, érdekes történettel.
Szubjektíven: 75% a szövegét szerettem, de volt, ami a filmben jobban tetszett. Már itt jobb.
A Netflix halad tovább a sci-fi klasszikusnak számító Valós Halál világban.
Takeshi Kovacs ezúttal visszatér Harlan világába, és végre megtudja, mi lett Quell sorsa. Akció, ármány most is akad bőven.
Szerelmes, múltat megbocsátó, újrakezdő.
A Royal család tagjai még a gazdagok és szépek világában is kiemelkedtek a többiek közül. A legidősebb fiú, Gideon mindig is a lányok célkeresztjében volt. Már utolsó éves a középiskolában, amikor a szeme megakad a pár évvel fiatalabb Savannah vonásain. A két fiatal között gyorsan mélyülnek el az érzelmek, de a család egy barátjának felesége közéjük áll. Megzsarolja a fiút, akinek nincs szíve elmondani a lánynak, mivel zsarolják. Így Savannah csak annyit tud, hogy Gid megcsalja, 
ráadásul egy idősebb nővel. A szíve szakad, és új szenvedély uralkodik el rajtuk: bántani akarják egymást. 2 évvel később, Ella segítségével a zsarolás megszűnik, és Savannah azt az egyetemet nézi meg, ahova Gid is jár. A fiatalember akar még egy esélyt, vissza akarja kapni a lányt, akit mindig is szeretett. Ám egy újabb zsaroló lép fel a színen, Steve is a saját érdekében manipulálná a fiatalokat.
Eddig szerettem a Royal fiúk szerelmeit elmesélő sorozatot. Ezt a kiegészítő kötetet is nagyon vártam, mert talán Gideon volt az, akit legjobban sajnáltam a srácok között. Mindegyikük megszenvedte, ami az anyjukkal történt, mindegyik pusztítja magát, de Gid volt az egyetlen, akinek a boldogságát nem saját maga, hanem egy külső erő zúzta össze. A puma, aki képes volt szexért zsarolni. Amire mindene ráment.
Itt a kötet, amin nem meglepődni akartam. Pontosan lehetett tudni, hogy arra megy ki a játék, hogy Sav és Gid megbeszéljék a dolgaikat, bocsánatot nyerjenek a múltra, és visszataláljanak egymáshoz. Azért Watt kitalált most is egy kis bonyodalmat, de az nagyon buta egy szál volt. Ahogy Steve próbálja most őket zsarolni… nagyon érezni lehetett, hogy csak kellett bele valami, amivel még pár oldalszámot bele lehet nyomni.
De nem ez volt, ami miatt annyira csalódott vagyok. Azt éreztem, hogy igazából a szerzőnek legfeljebb 1-2 fejezetnyi ötlete van arra, mi legyen Gideon és Savannah története. Még mindig odavannak egymásért, amint valamelyik kimondja az első őszinte szót, rendbe fognak jönni. Még ha olvasóként fogtam is azon a fejem, Gideon milyen könnyen megbocsát. Savannah helyzete könnyebb: Gideon őt akarta védeni, és nem jó kedvében csalta meg. De Savannah tulajdonképpen 2 évet azzal töltött, hogy a srácnak fájdalmat okozzon. Az, hogy Gideon milyen könnyen lenyelte, hogy Savannah az öccse ágyában is megfordult… Nálam az nagyobb konfliktus lett volna, mint Steve zsarolási terve. De Watt elintézte egy mondattal. Megértette. Nálam ott elakadt a lemez. Ilyen könnyen?
De még mindig nem lyukadtam ki a legnagyobb gondomnál. Ami a cselekmény mesterséges duzzasztása. Az előző kötetekből pontosan ismertem a történetüket. Most mégis újra kellett olvasnom! A kötet jelentős része visszaemlékezés – hogyan találkoztak, hogyan lettek szerelmesek és hogyan indult a zsarolás. Aki nem olvasott még korábbi részt, nekik új volt, de én már ezekkel tisztában voltam. Annyira untam, nem mondott semmi újat. Az a tudat, hogy ezzel lett némi vastagsága a kötetnek, csak még jobban bosszantott.
Mert, aminek értelme is volt, elfért volna a 3. rész végén plusz két fejezetben, vagy Easton sztorijának elejére is be lehetett volna ékelni. Akkor most azért kellett ez a rész, hogy még valamit el lehessen adni? Ez az, ami borzasztóan zavar.
Gideon nem lett jobban felépítve. Savannah jelleme kicsit jobban előtérbe került, de nem szerettem meg. Mindkettejük esetében zavart, hogy mennyire gyerekesen intézték ezt az egészet. Gideonnak csak annyit kellett volna tennie, hogy szól az apjának. Helyette szenvedett 2 éven át. Savannah bosszúja is annyira kicsinyes volt…
Stílusában hozza a szokott szintet, de az nem kárpótol a cselekmény gondjaiért.
Már csak abban reménykedem, hogy Easton története jobb lesz. Mert ebben csalódtam.
Watt: Megkopott korona – Mint New Adult: 50% előzmények ismerete nélkül elmegy. Érzelmes, drámai, de csak filler.
Szubjektíven: 40% túl nagy elvárások, nagy csalódás. Ismétlő jellegű, így túlírt is. Kár érte.
Benvolio a temető felé sétálva vette észre, hogy a Montague ifjak egy lányt zargatnak. Kimenti, de hamar össze is vesznek. A lány megvádolja a fiút, hogy a család erőszakos tagjaival tart, és ők tették tönkre Júlia szobrát. Füstölögve válnak el.
Benvolio utána egyezik bele, hogy egy béke érdekében elvesz egy Capulet-lányt. Ám egyből tiltakozni kezd, amikor a herceg bemutatja a választott lányt: pont az a Rozalin, akivel a temetőben összeveszett. Rozalin sem akar házasodni: apácának akart állni, amint a húgát férjhez adja. Azt mélyen titkolja, egy esetben tenne kivételt: ha a herceg, Escalus kérné meg a kezét, akibe gyerekkora óta szerelmes.
Escalus csapdát állít a lánynak: egy fogadáson Rozalin sokat iszik, és a férfival távozik. Aki ágyba fekteti a félájult lány, majd leül egy székre és vár. A reggel ébredő lányt megzsarolja: ha kiderül, hogy egy helyiségben töltötték az éjszakát, a híre tönkremegy, és a húgát sem akarja majd elvenni senki. Így Rozalin kényszerből belemegy az eljegyzésbe Rozalinnal.
Júlia szobrát megint megrongálják, és a két család egy köpésre van az újabb vérfürdőtől. Benvolio és Rozalin egyesítik erőiket, és elkezdenek az emberekkel beszélni. Júlia anyja és nagyanyja nagyon gyanúsak.
Közben Livia, Rozalin húga is felfigyel arra, hogy valami nem stimmel a Capulet-házban. Követi a nénjét, és egy beteget fedez fel, akit nagy titokban ápolnak. Paris gróf az, aki túlélte azt a végzetes éjszakát. Júlia anyja rejtette el, és gyógyítgatta. Most Livia is csatlakozik hozzá, és a jóképű fiatalember hamarosan leveszi a lábáról. A fiatalok titokban már házasságot terveznek.
Benvolio tűnik a bűnösnek, a férfi számkivetett lesz. Rozalin a herceggel beszél, aki végre felismeri, hogy ez a lány mindig is neki való volt. Ám még aznap este Benvolio a lányhoz szökik, és kéri, tartson vele. Ő ártatlan, együtt kideríthetik, ki a merénylő és szoborrongáló. Rozalin vele megy.
Együtt Benvolio és Rozalin rádöbbennek, mi történik igazából Veronában. Lady Capulet elrejtette Parist, és miközben gyógyította őt, belerángatta őrült bosszújába. Mivel ő a herceg legközelebbi férfi rokona, elsőfokú unokatestvérek apai ágon, ha Escalus örökös nélkül hal meg, Paris Verona következő hercege. Merénylettel végeznének a herceggel, Paris örökölné a trónt, és kiírtaná a Montague házat.
Benvolio fogságba esik, és Parisnak hisznek, nem neki. Rozalin elrablásával is vádolják. Ki akarják végezni. A visszatérő Rozalin sem tudja leállítani a dolgokat, de Livia is elmeséli, amit tud. A herceg belátja tévedését. A Montague és Capulet család is mellé áll, együtt indulnak Paris és a bérencei ellen. A búcsúkor Benvolio észreveszi, hogy a herceg hogyan néz Rozalinra. Megérti, és a szíve beleszakad.
Paris elbukik. A csatát sem éli túl. Veronában újra béke van. Benvolio direkt olyan feladatokat vállal, hogy ne kelljen a városba lennie vagy Rozalin közelében lennie. A lány kezét megkéri a herceg, ám Rozalin erre már tudja, kinek az életét féltette elsősorban a csatában. A távozó Benvolio után megy, és számonkéri a viselkedését. Kiderül, hogy szeretik egymást, és az eljegyzésük él. Livia, aki gyászolja Parist, aki a megtévesztettsége ellenére a szerelme volt, Escalus húgával tart és neki lesz az udvarhölgye, ő nem bír többé Veronában élni.
Családi titkos, otthonra találós, sebeket begyógyító.
Iris virágokkal dolgozik, és sokkal jobban érzi magát mellettük, mint az emberek között. Egy régi barát többet szeretne ennél, de Iris nem áll készen. Kicsit a férfi elől menekülve is utazik el egy londoni virágkiállításra. Ott meglát egy nőt, aki pontosan olyan, mint önmaga. Az apját kéri számon, 
aki felfedi előtte a család titkát: nem félárva és nem egyke. A házassága annak idején megromlott, elváltak, és a feleségével megegyeztek, hogy elosztják maguk közt az ikreket. A megtört Iris a családi birtokra menekül haza, ahol várja a nagyanyja, akitől szintén távol volt tartva eddig. Viola eközben az anyjától ismeri meg a családi titkot, és ő is Olaszországba utazik. Miközben az ikrek ismerkednek, és próbálják a szívüket is megnyitni, a szüleik is küzdenek a maguk démonaival. A nagymama pedig lassan felfed egy családi titkot, hiszen nem Iris és Viola az első ikrek a családban.
Nem a borító, amin eldől, jó vagy rossz egy regény. De sajnos, befolyásolja, mit olvasunk. Ebben a történetben a borító tetszett meg. A történet azonban messze nem változza be a hozzá fűzött reményeket. De miért is?
Kezdjük a cselekménnyel! Ami hiánycikk ebben a regényben. 300 oldal fölött van, de szenvedtem, hogy egy pár soros összefoglalóba mit írjak bele – egyszerűen nincs benne annyi esemény, hogy rendes fülszöveget gyártsak hozzá. Azokat a regényeket szeretem, amelyekben azért történnek is események. Itt ilyet hiába is vártam. Ha nagyon sarkítani akarok, a szereplők nem beszélgetnek egymással és némán szenvednek. Elutaznak a családi birtokra Olaszországba, elkezdenek beszélgetni és jobban lesznek. Tulajdonképpen ezzel el is mondtam róla mindent.
Minimális szerelmi szál akad benne, de az is olyan semmilyen… Iris a családi birtokon ismer meg egy fiatalembert, és az elvált szülők is rádöbbennek arra, hogy most, érettebb fejjel talán máshogy alakulnának köztük a dolgok. Van arra utalás, hogy már jól lesznek, de a regény nem mutatja meg őket abban a jobb állapotban.
A családi titkok is olyan banálisak. A válás és az ikrek szétválasztása egy Lotte nevű ikerpár esetében még meglepő volt, de mára már csak szappanopera klisé. Volt is, ami erre épült – volt egy barátnőm, aki poénból Paula és Paulina kalandjaival kínzott. Ott is, szétválasztott ikrek. A múltbeli, elvileg nagyobb titok is nagyon átlátszó. Ha az ember a semminél nagyobb figyelemmel olvassa az előző ikerpár beszélgetéseit, konkrétan meg van beszélve és ígérve, hogy az fog történni, amit a végén meglepő fordulatként akarnak lenyomni a torkunkon. Még csak botrányosnak se mondanám, egyszerűen a másik jólétéért hozott döntés és minimális csalás volt, nem több.
Ami tetszett benne, bár kissé irritált is, a kert köré írt történet. Az, hogy az emberek békét lelnek benne és gyógyulni kezdenek. Mágikus vonal nélkül, csak annyiban, hogy a környezetbe visszatérve erőt lehet meríteni, hogy milyen szép a háborítatlan természet, a virágok pompája, azt értettem és szerettem. De, ahogy szinte mágikusan kötődnek hozzá az ikrek, és a visszatértükkel nyílni kezdenek a rózsák – ilyesmit inkább egy fantasy regényben vártam volna.
Nem éreztem ki belőle a nagy érzelmeket. Elvileg komoly titkok, érzelmi hullámzások vannak benne, de ezt átadni nem sikerült. Nem szeretek egy regényre sem ilyen jelzőt rányomni, de ezt nagyon untam. Ha nem azt akartam, hogy végre történjen már valami, az ikrek érzelmi élete irritált. Az a sok néma szenvedés és önkínzás…
Három generációba nem akadt egy karakter, akit kedveltem volna. A cselekmény szinte nulla. Most komolyan a borító a legjobb, amit találok benne? Attól tartok.
Caboni: Titkos virágok kertje - Mint családregény: 35% az idősíkokkal kicsit feldobja, de eseményszegény történet.
Szubjektíven: 15% nincs meglepő csavar, nem kedveltem a szereplőit. Kevés a cselekmény.
Döntést hozó, gyilkossági ügyet vizsgáló, karakteres.
A tárgyalás lezajlott, az esküdtek visszavonulnak tanácskozni. Döntést kell hozniuk: a 16-17 éves kamasz megölte az apját, vagy van helye kételynek? Ha bűnösnek találják, a bírónak ki kell mondania a halálos ítéletet. Az esküdtek még könnyedek, mindenki az esti terveit szövögeti. Egyszerűnek tűnik a kérdés, amit az első szavazás is megmutat. 11 ember szerint a fiú ölte meg az apját. Egy esküdt 
azonban él a kétely lehetőségével. Egy élet érdemel annyit, hogy a védelmében újra átbeszéljék az esetet. Miközben sorra veszik a bizonyítékokat, és a tanúk viselkedését, a vallomásokat, egyre többen kezdenek el kételkedni. Az arány lassan fordulni kezd, és már mindenki harcol a maga véleményéért. Egy ponton már nem csak az a kérdés, hogy mit láttak és tapasztaltak a perben, hanem a saját előítéleteikkel is szembe kell nézniük, hogy igazságot szolgáltathassanak.
A filmet, az első még fekete-fehér verziót már kamaszként nagyon szerettem. A krimiket és a tárgyalótermi dolgokat már akkoriban is nagyon szerettem. Azt azonban csak most tudtam meg, hogy a 12 dühös ember alapja egy színmű, amit időnként színpadon is játszanak és a szövege ki is van adva, olvasható.
Mivel a film annyira mély nyomokat hagyott bennem, nem tudom megtenni, hogy ne térjek ki arra, milyen a filmhez képest a színmű. (Film alatt az 50-es évekbeli filmet értem. Láttam ugyan az újrafeldolgozást is, de az nem hagyott bennem mély nyomokat, míg az elsőt rendszeresen újranézem.) A cselekmény, a párbeszédek, megegyeznek azzal, amit a filmben is láttunk. Kis túlzással akár a film forgatókönyveként is működhetne. A gond az, hogy míg a filmen remekül működik, hogy az embereknek nincs neve, olvasva nehezemre esett megjegyezni, hogy melyik karakter melyik számhoz tartozik. A filmen van arcuk, és az ember a színészt is ismerheti, aki játssza. Jobb híján az ő nevével lehet azonosítani a szereplőt: pl. a mintaember, a hős Fonda. Így jegyeztem meg én is. A darabot olvasva azonban nem voltam sikeres abban, hogy meg tudjam különböztetni a 12 esküdtet. A fontosabbak egy idő után számmal is mentek, de pl. melyik az idős bevándorló amerikai? Tippem sincs.
A történet azonban ettől még erős. Használ krimis elemeket, miközben azzal eleve csavar rajta kicsit, hogy már a tárgyalás után vagyunk. Amire itt rájönnek, amit ők gondolnak, az nem a nyomozás vagy a tárgyalás része. Mégis, pont úgy viselkednek, ahogy az ügyvédnek kellett volna az ügy felépítése közben. Így nem a tárgyalást látjuk, de olyan a történet, mint egy tárgyalótermi krimi. Azt kifejezetten élveztem, ahogy a tanúk szavahihetőségét elkezdték felülvizsgálni. A szemüveges egészen bevett fordulat lett, és innen indult? Lehet.
Amivel több, hogy az esküdtek karakterén azt is látjuk, hogy mindenki milyen előítéleteket hordoz magában, akár tudtában van ennek, akár nem. Sémák szerint gondolkodunk, és a tanult sémáink határozzák meg, hogyan döntünk. Pártatlanság? Szép szó, de igazán senki sem képes rá. Az ember egész egyszerűen nem úgy van összerakva.
A történet mégis azt mondja, hogy meg kell próbálni mélyebbre menni ennél. Lehet figyelni, át lehet látni, mi motiválja a többieket. A szimpátia az egyik legszebb emberi tulajdonság. A bűnügyeknél éppen annyira fontos, mint a mindennapokban.
A 8-as esküdt azt az embert testesíti meg, aki az emberiség pozitív tulajdonságait hordozza. Ő az, aki figyelmes, túllép a saját érdekein és érzésein. Elég okos, és érdemes megnézni, hogyan mozgatja a csoportot is. Az ész és az érzés képviselője is.
Tetszett, hogy akit vele szembe állítanak, ő sem rossz. Csak addig ellenfél, amíg megtanul átlépni a saját előítéletein.
Olvasva is élmény, bár azért a filmen jobban szerettem.
Rose: Tizenkét dühös ember - Mint színmű: 95% krimi, miközben az emberi viselkedésről és pszichéről is sokat mond.
Szubjektíven: 85% filmen jobban működött, könnyebb elképzelni. De a sztori így is üt.
Családot kereső, utazós, barátkozós.
Sophie még szinte kisbaba volt, amikor egy balesetben elvesztette a családját. Az 1 év körülin kislányt egy tudós fogadta be, aki részt vett a megmentésében. A kislány élénk, kedves és bátor kislánnyá cseperedik, aki szeretné megtalálni az édesanyját. Amikor a gyámügy miatt is el kell tűnniük, a nevelőapja Párizsba szökik a lánnyal. Sophie biztos benne, hogy itt fogja az anyját is megtalálni. Éjjel 
a tetőn egy különös fiúval találkozik, aki nem hajlandó a földre lépni. Sophie összebarátkozik vele, és ő maga is kalandokra indul a tetőkön. Lassan megismeri a tetőkön élő gyerekeket, és segítséget kap tőlük az anyja megtalálásához. Ám lehet, hogy a kutatás helyett csak bíznia kell az örökségében…
Díjnyertes gyerekkönyv, ez tény. Azt azonban nem bírom megfejteni, miért kapott díjat. Lehet, hogy a gyerekek jobban élvezik ezt a történetet? Mert én egyszerűen csak szenvedtem vele. Amit szeretek egy könyvben, ebben nincs meg.
Cselekmény szinte nincs is benne. Tulajdonképpen a szereplők sodródnak az eseményekkel és többet beszélgetnek, minthogy csináljanak valamit. Nincs is benne igazi konfliktus vagy esemény. Sétálgatnak a tetőn, beszélgetnek és elméleteket gyártanak. Nem tudok miről írni – kis séta, kis beszélgetés, kis csodavárás.
Ahogy a történet valami szerencsés véletlen mindig befolyásolja, még bosszantott is. Mintha azt mondaná, nem kell semmit csinálni, csodásan el fog rendeződni minden. Az, ahogy a végén Sophie választ talál a legnagyobb kérdésre: ki az anyja, különösen bosszantott. Az pont olyan, mint ami egy tündérmesébe elmenne, de a valós alapú történetben nem. Nincs benne mágia, nincs varázslat, akkor mégis mi az a titokzatos erő, ami mindent ilyen mesésen elrendez? Komolyan vártam, hogy a végére valakiről kiderül, hogy jó tündér, aki a háttérben varázsolgatott és segített. De nem… ez csak simán mesésen és szerencsésen alakul.
Sophie maga is borzalmas. Kedvelnem kellene, de miért? Cserfes, nagyszájú, alapvetően jóindulatú és kedves. Pozitív karakternek van megírva, akit szeretni kellene, de nekem nem ment. Idegesített. Zavart, ahogy valamit kitalál, és akkor annak kellene, minden mindegy körötte. Ahogy a nevelőapja is megy az ötletei után, rémes. Egy gyereket most komolyan úgy kell nevelnie, hogy mindent ráhagy? Mintha ő maga lenne a gyerek, és Sophie a játszótársa.
Az is az agyamra ment, ahogy a semmiből felbukkannak megérzései és biztos tudatai. Eddig fel sem merült benne az anyja, most meg hirtelen emlékszik rá? Mintha beképzelne valamit, és akkor az a valóság. A történet pedig alá is támasztja ezt. Szép is lenne, ha minden álmunk és fantázia megvalósulna… de ez nem így van, csak ebben a regényben.
A tetőjárók világában lenne ötlet, de ez elsikkad a történetben. Vannak különböző csoportjaik, akik között vannak konfliktusok és megoldásra váró helyzetek. Honnan ered az életmódjuk? Egyáltalán, hogyan lehet így életben maradni? Mert ok, azt értem, hogy az árvaház helyett inkább választja valaki az utcát és saját maga ellátását, de az nem reális, hogy egy gyerek életben marad egyedül a tetőkön. Mit eszik, hol alszik, a ruháit ki mossa? Semmi valóságalap.
A nyelvezete is gyerekekre szabott, de ez is el van túlozva. Nagyon gyerekes és gyakran ostoba. Sophie és a gyerekek esetében még érthető, miért gyerekesek – gyerekek. De miért kell a tudós nevelőapának is úgy beszélnie és gyakran viselkednie is, mintha ő is 10 éven aluli lenne? Bosszantó – a végére meg már dühítő.
Nem mesésnek és varázslatosnak éreztem ezt az egészet, hanem átverésnek. Egy beteg és hamis, ezért veszélyes álvalóságnak, ami olyan ötleteket ad, amelyek egyszerűen életképtelenek és rosszak. Bár talán a tetőre senki nem szökne ki, de ez a mindent jobban tudok és mindig nekem van igazam attitűd is gyilkos. Nagyon nem tetszett e könyv.
Rundell: Sophie és a tetőjárók - Mint gyerekkönyv: 30% minimális cselekmény, sok mesés fordulat – még mesének is mese.
Szubjektíven: 10% Sophie nagyon ellenszenves volt, a végét is utáltam. Hihetetlen!