Február

24. Rácz-Stefán: Szállj a dallal - ifjúsági 5

25. Frei: Bábel - thriller 4,5

26. Moriarty: Hatalmas kis hazugságok - női 5

27. Lakatos: Vörös - romantikus 4

28. Leunens: Cellába zárva - történelmi 2,5

29. Vardeman: A háború istene 2. - fantasy 3

      Andrews: Törött emlékek - ifjúsági 4

Március

1. Carroll: Dredd bíró - képregény 4,5

    Virág: Lidércmegálló - fantasy 4

    Lebbon: Rajtaütés - sci-fi 3

Bár a kezem majd lefagy, ahogy gépelek, naptár szerint itt a tavasz, hurrá.

Jövőbeli, harcos, szövetséget kovácsolós.

Az emberiség már jelen van a világűrben is, és pontosan tudják, hogy vannak rajtuk kívül is értelmes lények a világon. Ezek egy része sokkal veszélyesebb, mint azt bárki is bevallaná. Az egyik ilyen csoport, a Yautják rendszeresen csapásokat mérnek az emberekre. A vadászok mindig is készek voltak egy vadászatra, de ez már messze nem az a sportszerű küzdelem, amit korábban űztek. Az emberiség kész visszavágni, egyre nagyobb áldozatokat szenvedve el. Fokozatosan ébrednek rá, hogy ez a történet sokkal többről szól, mint a Yautják csapásairól. Ők is menekülne valami elől – rá kell jönniük, mi készteti ezeket a született gyilkosokat is menekülésre. Felvehetik vele ők a harcot, vagy valami olyasmit kell tenniük, amire még nem volt az emberiség történetében példa?

A Harag háborúja egy trilógia, amiben két nagyon népszerű sci-fi világ találkozik egymással, ahogy már filmen is megtörtént. A Predator (Yautják) és az Alien lények csapnak itt össze, miközben az emberiség is igyekszik életben maradni.

Ezen a részen nagyon érezni, hogy ez csak a bevezető kötet. Az elején még nem tudja az olvasó sem, mi a pontos helyzet. Fokozatosan bontja ki a szerző, hogy milyen erők léptek a háttérben működésbe, és ez hogyan van hatással az univerzum lakóira. Nincs összeköttetése más Alien vagy Predator kötetekkel vagy filmekkel. Így elvileg az is belevághat, aki csak sci-fi olvasó, akcióra vágyik és eddig semmi köze nem volt ezekhez a lényekhez.

A csavar az, hogy sokkal könnyebb értelmezni és megérteni, ha van előismeret. Akkor jobban el lehet képzelni mindkét űrlény-csoportot. Igaz, azt kifejezetten irritálónak találtam, hogy a fejemben Predator nevű lények elnevezése itt más. Regényben már láttam így őket, de még szoknom kell, hogy Yautják néven gondoljak rájuk.

A történet a jövőben játszódik, az Alien miatt. Ez a lény nagyon más, mint a Yautják. Nincs saját kultúrájuk vagy történetük, ezek élősködők. Nem akarnak építeni vagy fenntartani semmit, csak tojásokat raknának és gyilkolnának. Sokkal állatiasabbak, miközben tökéletes és halálos gyilkosok. A Yautják mögött van társadalom, hagyományok és tudományos képzettség is. Ez is harcra épülő civilizáció, de itt már használhatom a civilizáció kifejezést. Nem véletlen, hogy a Yautják bármikor felbukkanhatnak az idővonalon, az Alien megjelenéshez viszont szükséges, hogy már az emberiség is a világűr gyarmatosítója legyen.

A világépítésnél fontosabb a cselekménysor. Ez egy akcióregény, amiben van ugyan egy komolyabb történetszál is, de mindig vissza lehet kanyarodni oda, hogy valaki harcol valaki ellen. Még nem horror a színezet, a sok lövöldözős jelenettel nem is tud az lenni. Ahogy a cím is mutatja, itt még a Predator a fontosabb szerepben levő nem emberi lény. A következő kötet az Alien nevet viseli a címben, van tippem, hogy az lesz az ijesztőbb. Azon nem tudok megijedni, hogy valakik lövik egymást. Ha majd az Alien keresztülrágja magát az emberi zsigereken, ha majd mar a savval és láthatatlanul vadászik, abban több az ilyen potenciál.

Sok szálon vezeti a szerző az eseményeket, és kiemel benne egy-egy karaktert. Annyira azonban nem sikerültek emlékezetesre, hogy valakit is ki akarnék belőle emelni. A több szerepet kapó Űrfecskék kemény harcosok, akiket az határoz meg, hogy bátran belemennek kemény helyzetekbe is, és utolsó lélegzetükkel is harcolnak. Soha nem adják fel. Mellette milyen emberek, milyen kapcsolataik vannak? Itt annak semmi jelentősége. De pont ezért nem is kedveltem meg őket jobban, vagy ért volna veszteségként, ahogy a harcokban egyre fogyatkozik a számuk.

A végére szépen összeáll minden, és az még érdekes is, hogy mi a Harag háborúja igazán. Ez csak bevezetés, annak elmegy, de nagyon azt várom, hogy a folytatás jobb lesz.

Lebbon: Rajtaütés – Mint sci-fi: 55% az ismert lényekkel indít egy világot, akciódús és némi horror elemmel.

Szubjektíven: 50% különösebb nyomokat nem hagyott bennem. Nagyon bevezető jellegű.

Kalandos, mesevilágot felfedezős, mágikus.

Bence átlagos fiatalember, aki még keresi a helyét és a jövőjét Budapest forgatagában. Egy napon azonban különös események középpontjába kerül: egy macskára lel, aki képes beszélni. Lehetne hívni a tévét és a médiát, de a macska visszautasíthatatlan ajánlatot tesz. Ő egy elátkozott boszorkány, de a rontást csak az veheti le, aki rátette. Ha Bence hajlandó neki segédkezni, és visszakíséri, cserébe szó szerint aranyban kap jutalmat. A srácnak jól jönne a pénz, így beleegyezik a kalandba, és a macska utasításainak megfelelően átlép egy más világba. Arról azonban nem volt szó, hogy a Hollust átkozó varázsló őt is képes lenne állattá változtatni, hogy a mobiljába beköltözik egy lidérc – kívánhat ugyan, de annak súlyos ára lesz minden esetben. A kaland végére már komolyan meg is bánja, hogy nem az első opciót választotta és vitte be a macskát a tévébe.

Anno a Könyvfesztiválon megkérdeztem az írónőt, tervezi-e még, hogy újabb kalandokat bővíti a Hétvilág trilógiáját. Nemet mondott, de úgy tűnik, egy novella erejéig mégiscsak visszatérhetünk ebbe a fantázia világba.

Kapunk egy új hőst, Bencét, akire nem is illik igazán a hős jelző. Egy átlagos és hétköznapi budapesti fiatalember, akinek még több a rendeznivalója az életben, mint amit már tud magáról vagy a jövőjéről. Nem lehet rá olyan jelzőket aggatni, hogy mesénél maradjak, mint jó és rossz. Ha a romantikus regényekben van a szomszéd lány karakter, Bence a szomszéd srác. Különösebben nem emelkedik ki, de nem is kell leírni. Könnyű vele azonosulni – ő az a figura, aki bárki lehetne az utcáról.

Nem is az ő jelleme a fő kérdése a kötetnek. Hiszen ez egy fantasy kalandregény, szinte road movie. Bence elindul a macskával, és belekeveredik út közben nem egy kalandba. Nem igazán harci kalandok ezek, inkább van szüksége a józan paraszti észre, mint izomerőre. Mellékszereplője lesz egy mágikusok közti harcnak és cselvetésnek, amiközben kapkodja is a fejét. Ki kivel van és miért?

Ahogy a szerzőtől megszokhattuk, most is fontos eleme a történetnek a humor. Van feszültség, lehet izgulni a szereplőkért, de ugyanakkor az egész történetnek kellemes a hangulata és szórakoztat. Vicces helyzetek és karakterek, de még nyelvi humor is akad benne. Fiatalos, pörgős, könnyen olvasható. Két kedvenc részem ki is emelhető belőle: amikor Hollus varázspárbajt vív az őt elátkozóval, és amilyen üzeneteket a lidérc hagy a mobilon Bencének. De sok minden van ebben a kötetben, mindenki megtalálhatja a fogára valót benne.

Mert igaz, hogy kisregény, de cselekménnyel nagyon tele van. Egy perc pihenő sincs benne, száguldunk végig az események nyomában.

Bár térnek vissza korábbról ismert karakterek, és a világban is sok mindenre ráismerhetünk, nem kell hozzá ismerni az alaptrilógiát. Az is tudja élvezni és jókat mosolyogni rajta, aki még nem járt a Hétvilágban. Igen, ad egy pluszt, ha tisztában vagyunk pl. a lidércek képességeivel, vagy ismerjük Hollus megpróbáltatásait korábbról, de nem kötelező. Szinte azt mondhatnám, hogy ez alkalmas próbamenetre. Aki elolvassa, és még nem olvasott a szerzőtől, ha ez tetszik neki, érdemes belevágni a trilógiába.

Most talán a magyar népmesei elemek nem olyan feltűnően benne, de nem volt hiányérzetem. Amit szerettem volna, szolgáltatta a történet. Egy mesés urban fantasy, amiben a realitások és egy mesevilág keveredik.

A beszerzéssel kapcsolatban egy kis megjegyzés: a Lidércmegálló nem létezik nyomtatott formában. A trilógiát meg lehet venni könyvként, ez viszont e-book.

Jó volt visszatérni, ha csak egy novella hosszáig is, Virág Emília eme világába.

Virág: Lidércmegálló – Mint fantasy: 70% pörgős, kalandos és humoros, kicsiben mindaz, amiért jó volt ez a sorozat.

Szubjektíven: 55% jó volt a régi hősöket újra látni, Bence nem fogott meg annyira.

Ármányos, új világrendes, harcos, rendfenntartós.

Mega-City 1 egyre nagyobb problémákkal küszködik. Gond van az ellátással, a város rejtett részeivel és bíróból is egyre kevesebb van. Az olyan veteránok tartják a frontot, mint Joseph Dredd, miközben folyik az újoncok át- és kiképzése is. Dredd, ha kell alászáll a város mélyére, hogy a lázadók között vágjon rendet. Kimegy az Átokföldére is, a városok közti terméketlen, fertőzött földekre, ahol valaki igyekszik szabotálni a város élelmiszerellátását. Közben a főbíró megoldást keres, hogyan tartsa fenn a rendet. Új szövetségesekre van szüksége, és úgy tűnik, Texasváros lesz a megoldás. Új bírók érkeznek, és szóba kerül az is, újra egyesülhetnének, és újra létrejöhetne valami az Államok maradványain. A háttérben azonban egy összeesküvés erősödik egyre, melynek az útjába kevesen állhatnak. Dredd bíró az egyik, aki tehet valamit, mielőtt a birodalom elbukik.

Dredd bíró ikonikus karakter, és a képregények tetté azzá. Igaz, készült már belőlük film is, de egyik sem lett olyan sikeres, hogy akár egy folytatást is kapjon. A képregény viszont 40 éve színen van, és most magyarul is kaptunk belőle ízelítőt.

Mivel eddig csak a filmeket ismertem, meg is lepődtem, mennyire jó ez a történet és milyen komplex világa van. Hálás is voltam, hogy a kötet előszavába belekerült egy összefoglaló a képregények eddigi történéseiből. Mivel csak filmes előismereteim voltak eddig, eléggé el lettem volna veszve, ha az nincs. Tanácsolom is mindenkinek, aki a későbbiekben fog ismerkedni a kötettel, hogy ne hagyja ki a bevezetést, nagy segítség!

Első pillantásra úgy tűnt, hogy egy-egy rendőrségi bevetés története lesz egy-egy fejezet. Így is elég változatos volt: más helyszínre kellett menni, más rendbontókkal kellett leszámolni. A háttérben pedig folyamatosan ott voltak politikai kérdések is. Mert a bírók nem csak a rendfenntartásért feleltek, a teljes vezetői és joggyakorlói hatalom az ő kezükben összpontosul. Minden történettel szélesedett a látókör nem csak erre a városra, de más városokkal való kapcsolatokra is.

Hiszen kiderül, hogy nem összefüggés nélküliek a kalandok. Van egy mélyebb szint, ahol minden összekapcsolódik. Egy összeesküvés van folyamatban a város ellen, és ennek egyes szakaszai indulnak be az egyes történetekben. Mikor összeérnek a szálak, már ettől kell megmenteni a várost.

Tetszett, hogy miközben Dredd bíró a főszereplő, nem ő az elbeszélő. Egy újonc kerül mellé, akinek a szemszögén keresztül meg lehet ismerni a várost, a benne élőket és Dredd bírót, aki tulajdonképpen egy élő legenda. Viszonylag egyszerű karakter is: a kötelesség mindenekelőtt, ezzel el is meséltem róla mindent. Egy harci gép, aki emberfeletti módon teljesít a fizikai megerőltetések terén. Amit ebben a részben is túlél… más karakter már holtan heverne, ő meg összekapja magát és megy ki a frontvonalba. Mivel ő ennyire szilárd és erős jellem, a körötte levők, akik érdekesebb egyéniségek. Még akkor is, ha a jó oldalon állókm igyekeznek minél jobban a bíróra hasonlítani, felérni hozzá.

A képregény grafikája is teljesen korrekt. Nem az a kategória, amit szépnek neveznék, de kifejezetten esztétikus. Nem bántotta a szemem, és nem olyan leegyszerűsített vázlatszerűség, ami még akkor is irritál, ha különben a történet jó.

Szórakoztató képregény, de egyben a politikai rendszerekről, egyenlőségről és igazságszolgáltatásról is van mondanivalója. Még olyan finomságok is felmerülnek benne, mint a fegyverviselési jog, ami az Államokban máig vitás kérdés.

Határozottan kellemes meglepetés volt ez a képregény. Rosszabbat vártam, de tetszett a történet és a formátuma is.

Carroll: Minden birodalom elbukik – Mint képregény: 80% izgalmasan mélyülő cselekmény, emlékezetes hőssel a középpontban.

Szubjektíven: 75% díjaztam az előzményi összefoglalót. Korrekten megrajzolt, ok a sztori.

• Leunens: Cellába zárva

A szülei eltűnése után Johannes kettesben marad Elsával. A lány már a szeretője, de a fiú továbbra is azt hazudja neki, hogy a németek állnak nyerésre a háborúban. Engedi a házban mozogni, de mindig figyelnie kell, hogy kívülről senki ne láthassa meg. A hazugságot a németek veresége után is fenntartja.

Hogy a lánnyal tudjon maradni, és meg is tudjanak élni, eladja a házat és átköltöznek egy kisebbe. Igazán egyik sem boldog, marják egymást, de kiutat sem találnak a közös életükből. Mintha Elsa is ismerné a valódi helyzetet, de nem lenne bátorsága elmenni innen.

Mikor megteszi, Johannes egyedül marad és kénytelen a kis lakás felét kiadni. Most ő szorul be egy olyan szűk kis térbe, mint korábban Elsa. Cellában érzi magát, lélekben jobban, mint fizikailag.

• Andrews: Törött emlékek

Kaylee és Troy hamar összehangolódnak, és a fiú megismerteti a lánnyal a környék családias, kellemes helyeit. Rendszeresen elviszi egy-egy eldugott, de kellemes étterembe. Megmutatja neki a kedvenc helyét, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a környékre. Troy lesz az, akivel testileg is tovább mer lépni, kipróbálva, hogy nem tette-e a rabság örökre bizalmatlanná és képtelenné a szerelemre.

Troy neki tud mesélni arról, az ő családja milyen pokolban él. Még kisfiú volt, amikor rajtakapja az apját, hogy tiltott dolgokat művel a saját kislányával. Troy mondta el az anyjuknak, aki a botrány elkerülése miatt házon belül intézte a helyzetet. Nem vált el, de a gyerekek bentlakásos iskolába kerültek. Nem beszélnek a történtekről. Troy pedig érzi, hogy mindenkinek rossz ránézni is. Ő robbantotta ki a botrányt – ő volt a hírvivő, akit le kell lőni.

Kaylee akkor inog csak meg, amikor kiderül, hogy Troy már korábban rákeresett a neten, és pontosan tudta, mit élt túl, mit tett vele a nővére és az elrablója. De arra jut, hogy az ikre útját követné, ha ezért ellökné magától a fiút. Meg tud bocsátani neki, ás továbblépni.

Hálaadásra meg is beszélik, ha Haylee visszament az intézetbe, meg is látogatja őt és az apját. Haylee úgy viselkedik, mintha minden rendben lenne. Majd az éjjel megszökik. Kiderül, az intézetben megismert egy fiút, akivel együtt eltervezték a szökést. A fiú azonban kettős öngyilkosságot tervezett: Haylee sosem jön már haza.

Kaylee a temetőben köszön el a sírjánál, és megy vissza az iskolába Troyhoz.

Kamaszos, továbblépős, egymásba kapaszkodós.

Haylee zárt osztályon kap kezelést, míg Kaylee igyekszik visszailleszkedni a mindennapokba. Az apjával élhet, hiszen az anyjának is orvosi kezelésre van szüksége. A lány orvosa és az apja is úgy gondolja, hogy segítene, ha új iskolába menne, elég messze, hogy ne a múltja miatt ítéljék meg. Így kerül egy drága magániskolába, ahol a félénk viselkedése ellenére is hamar új barátnőkre talál, és kezdi túltenni magát a nővére miatt történteken is. Sokat segít ebben egy titokzatos fiú is az iskolából: Troy nem csak gazdag szülők gyereke, nem csak okos, nem csak pokolian jóképű, de ő is ugyanolyan sebzett, mint Kaylee. Ahogy egyre több időt töltenek együtt, elkezdenek megnyílni egymásnak, erőt kapnak a másiktól, hogy gyógyuljanak. Szükségük is lesz erre: Haylee hazatérne a kórházból, de ennek feltétele, hogy a testvére képes legyen megbocsátani neki.

A trilógia a végéhez ért, és ebben a kötetben egy egészen más stílussal találkozunk, mint a korábbiakban. Az előző két részben volt némi thriller vonal is – az elsőben kevesebb, a másodikban több. Most viszont egy sokkal erőteljesebben lányregényt olvashattam.

A történet pár hónappal az előző után folytatódik, és Andrews gyorsan vázolja is az új alapfelállást. Melyik lány hol van, milyen állapotban. Mintha lezárt volna egy nagy fejezetet, és újat nyitna. Láttuk már Haylee játszmáit, megvolt az emberrablós szál, ez pedig a gyógyulás kötete lesz.

Így már csak Kaylee áll a középpontban, aki elkezd egy új iskolát. Bentlakásos, ahol gyorsan alakulnak az új kapcsolatai. Az kifejezetten lányregényes, ahogy új barátnői lesznek, és ahogy felbukkan a titokzatos fiú, aki senkivel nem áll, de a hősnőnkkel kivételt tesz.

Nem thriller, inkább romantikus regényes, ahogy Troy és Kaylee közel kerülnek egymáshoz, akkor is, ha a fiúnak is megvan a maga traumája. Az ő családjában is van egy tragédia, egy seb, aminek a létezését is letagadják, így meggyógyulni sem tudnak. Troy nagyon szeretne már jobban lenni, és ez közös benne a lánnyal.

Aranyosak együtt, szerettem a randis részeiket is, és az is teljesen érthető, hogyan tudják egymást átsegíteni mindazon, amit át kellett élniük. Abban azonban nem vagyok biztos, hogy egészséges szerelem az, ami így szövődik közöttük. Ez kicsit zavar is, mert drukkoltam nekik, szerintem jók együtt, de végig motoszkált az agyamban, hogy lehet, hogy inkább csak barátoknak kellene lenniük. (Érdekelne is a folytatás, mi lesz velük később, de nagy valószínűséggel ilyen kötet nem lesz.)

Ha már Troy. Az ő szála az, ami egészen tipikus az írónő regényeiben. Ahogy Kaylee és Haylee háborúja zajlott, új volt. A Troy családjában történtek, ami a húgával történt, azonban visszatérő elem Andrews munkásságában. Így nem lepődtem meg, amikor kiderült minden. Hiába van annyira rejtélyesnek ábrázolva Troy és a titka, a jellegzetes fordulat miatt nem érhette el azt a hatást, amit akkor, ha nem olvastam már volna többet a szerzőtől.

Stílusában is egy lányregény. Kaylee érzelmei a döntők az egész kötetben: ahogy érzi magát, amilyennek megéli az új helyzetet és amilyennek látja az új embereket az életében. Helyenként édes, szinte kislányos is a hangnem, ami nem kifejezetten tetszett. A barátnőkkel közös részek ha nem is taszítottak, de nem szerettem őket. Mesterkéltnek éreztem őket minden máshoz képest.

A cselekményben arányban vannak események és érzelmek. Talán nagy fordulatok és történések most nincsenek, de nem is kellettek. Ez a gyógyulásról szólt, a továbblépésről, aminek nem kellenek olyan elemek, mint az emberrablás vagy hazugságok sora.

Bár a vége nyitottabb a kelleténél, a tükörikrek történetét korrekten befejezte Andrews.

Andrews: Törött emlékek – Mint ifjúsági: 65% a regény első fele nagyon tini lányos, de az egész hangulatos is mellette.

Szubjektíven: 70% a thriller szál hiányzott ugyan, de szimpatikus volt Troy és Kaylee kettőse.

Kalandos, bosszút állós, küldetést teljesítő, ókori.

Kratosz a háború istene lett, de békére nem lelt. Zeusz megszegte a szavát, és nem vette el tőle a lidérces álmokat. Felesége és kislánya meggyilkolása máig kísérti, és semmi nem képes elnyomni a fájdalmát. A nők hajszolása nem segített, így most a háborúba menekül. A spártai seregekkel az egész világ lerohanására készül. Az istenek felháborodnak, és Zeusz rászánja magát, hogy csellel elvegye a hatalmát és az életét is. Nem számol azzal, hogy van olyan titán, aki a spártai harcos mellé áll, abban reménykedve, hogy visszaszerezheti általa egykori hatalmát és megfizethet az isteneknek. Kratosz így új küldetésen találja magát: bosszút állni Zeuszon, megtörni a végzet hatalmát és megrengetni az istenek világát. Vajon ezzel a saját életét is meg tudja váltani?

Divat sikeres játékokból regényt írni, filmre adaptálni őket. Az már egy egészen más kérdés, hogy ezek mennyire lesznek jól sikerültek. Látszólag minden adott, hogy izgalmas és kalandos történetek születhessenek belőlük: izgalmas kalandok, pörgés, gyakran egyedi világkép. Mégis, igazi és átütő siker még nem lett ilyesmiből.

Ami azért is lehet, mert a játék adaptációknak vissza kell idézni a játékot is. Ami pedig jól működik a képernyőn, nem feltétlenül lesz jó egy regény cselekményében. A szerkezetében ott lesz a kiszámítható ismétlődés, ami egy olvasónak hamarabb az idegeire fog menni. Én rendszeresen így jártam az ilyen könyvekkel, ezzel is.

Kratosz ebben a részben a Sors istennőihez akar bejutni. Ehhez egyre közelebb ér a templomukhoz, és minden egyes új színtér új kihívást és ellenfelet jelent. Konkrétabban, minden állomáson egy újabb görög hőst kell legyőznie. Felbukkan itt Thészeusz, Perszeusz, Ikarosz és még sorolhatnám. A legnagyobbak közül nem egy.

Ha megfeledkezem arról, mennyire unalmas az ismétlődés – hős felbukkan, elkesergi a tragédiáját, megküzdenek és Kratosz győz, majd halad tovább – akkor is kiakadtam. A görög mitológia az egyik személyes kedvencem, és itt annyira átírják a történeteket és karaktereket, hogy azon teljesen kiborultam. A történetük velejét meghagyták, de magát a karaktert kiherélték. Ha ilyen siránkozó, nyavalygó figurák lettek volna a saját történetükben, soha nem válnak hősökké. Arról nem is beszélve, hogy van, akinek igencsak új útvonalat adott a könyv. Ikarosz lezuhant, meghalt – itt viszont ravasz vénemberként látjuk, aki azért tart a Sors istennőihez, hogy még egyszer beszélhessen az apjával. Nem fordítva kellett volna ennek lennie? Daidalosz mehetne a Sorshoz – neki még a kora is stimmelne – hogy még egyszer beszélhessen és elköszönhessen a halott fiától.

Gondolom, aki nem görög mitológia fan, neki az ilyesmik nem fognak fájni. De nekem fájtak. Itt nem éreztem azt a tiszteletet vagy humort, amivel pl. Rick Riordan nyúl a mitológiához. Nem szerettem és ezzel kitettem a pontot, más téma!

Kratosz. Most legalább igyekezett a szerző őt is értelmesebb alakká gyúrni, nem csak egy figura, aki a küldetés feladatait teljesíti sorra, míg abszolút nem lehet megismerni közben. Erősebb a karakterábrázolás, jobban értjük a fájdalmát és a tettei mögötti indokokat. Ilyen téren határozottan van fejlődés a sorozatban.

Ami még mozgatta most az agyam: a Sors és az istennői. A sorok között érzem annak a filozófiáját, hogy az emberek csak a végzet játékszerei. Tehetnek akármit, a vég el van rendelve, és a szenvedésük nem jelent semmit. Kratosz ez ellen is küzd most – így ő most annak a hitnek is a harcosa, hogy az embernek hatása van arra, hogy milyen lesz az élete. Határozottan ez a szimpatikusabb, nem a determinált élet.

Még mindig nem egy jó regény, de már jobb, mint a kezdete volt. Egy rész még van vissza.

Vardeman: A háború istene 2. - Mint fantasy: 55%játékadaptációhoz is illő szerkezet, kalandos is, de mitológiai hűség híján.

Szubjektíven: 50% az előző résznél olvasmányosabb, de amit a görög hősökkel műveltek…

Két borítóban két másik borító. De mik a regények?

Jövő héten ezekről is írok, így most nincs megoldás itt. Majd jövő héten érkeznek sorra...

Beteges, szerelmes, háborús.

Johannes kiskamasz, akit beszippant a németek új irányzata. A náci ideológia átírja az iskolában tanultakat, kitölti a szabadidejüket is, és aki nem osztja őket, ellenvéleményt fogalmaz meg, rosszul jár. Így a fiú ebben a környezetben nő fel, és már alig várja, hogy teljes jogú tagja legyen a náci pártnak. Lelkesen éget könyveket, és nem akar belegondolni, vajon mit rejtettek el a padláson a szülei kosarakban. A háború kitörése után a légi támadások elleni védelemben segédkezik, ám egyszer súlyosan megsérül. Elveszti a karja egy részét, az arca is tartósan sérül. Otthon pedig szembesül azzal a gyógyulás alatt, hogy a szülei nem hithű nácik, ráadásul egy zsidó lányt rejtegetnek. Elsa egykor a nővére barátnője volt, és Johannes belebolondul a lányba annak ellenére, hogy zsidó. Magának akarja, és ezért képes arra is, hogy hazudjon a tényekről. Így zárva tarthatja, lassan a lány egyetlen társává válva. De ez a beteg szerelem tartós lehet?

Mivel a Jojo Nyuszi című film miatt olvastam el a regényt, elsőként levonnék pár tanulságot ennek kapcsán. Waititi nem véletlenül vihette haza az Oscart a Jojo forgatókönyvéért. Egy egyszerre szívfacsaró, tanulságos és szatirikus történetet alkotott, amelyben emberi érzelmek színes skálája mellett ott volt a fanatizálás kritikája is. Amin lehetett sírni, nevetni. Annyi hozzáadott érték van abban a filmben a regényhez képest, hogy abszolút megérdemelt a díj.

Mert ez a regény… ha egy szóval kellene jellemeznem: beteg.

Eleve az, hogy a kiemelt szereplő, akivel olvasóként azonosulnom kellene, Johannes. Aki nem egy fanatizálva felnevelt, választás nélküli kisfiú. 16 feletti nagykamasz, akinek a hite már nem kényszer, hanem választás kérdése. Aki mélyen hisz abban, hogy a náci ideológia helyes és mindenkinek követnie kellene. Van is egy kifejezetten durva rész ezzel kapcsolatban a regényben: amikor Johannes anyja rákérdez a fiától, nem fél-e attól, hogy a drága nácijai vele is végezni fognak, amikor kijön a fogyatékosok megölésére és sterilizálására vonatkozó törvény. Ahogy Johannes meggyőzi magát, hogy ez is jó, és rá nem vonatkozik…

De vissza a főszereplőhöz. Nincs benne semmi szimpatikus, elvakult és egy ponton elvadult karakter, aki tulajdonképpen egyik rögeszmét cseréli a másikra. Amikor beleszeret Elsába, a lány megtartása kerül annak a helyére, hogy Hitler személyes testőre lehessen. Nincs ebben semmi racionális vagy mély. Nem is éreztem igazinak, mert mire épül? Igazából nem ismeri a lányt. De már szuper náci katona nem lehet, így a helyére lép Elsa.

A lány pedig kiszolgáltatott helyzetben van, és a kapcsolata a fiúval tulajdonképpen az egyetlen, ami megmaradt neki. A részéről sem szerelem van, csak jobb a semminél és a magánynál az, amit Johannes tud nyújtani neki. Ahogy a kapcsolatuk testiséggel telítődik, még inkább érezni, mennyire beteg ez a viszony. Igazán egyik se boldog benne, héja-nász, ahol marják és bántják egymást, de vagy ez van, vagy a magány. Így inkább ezt választják.

Mindketten cellában vannak. Mindketten kényszerhelyzetben vannak. Johannes később is fenntartja ezt az állapotot, és egyre betegebb a regény a cselekmény alakulásával.

Egy-egy ponton nagyon hiteltelen, de még nagyobb baj, hogy taszított is a cselekmény, a szereplőkkel együtt. Ebben nyoma sincs annak a szívnek, amit Waititi a filmbe bele tudott tenni. Ez simán egy beteg fiatalember és egy beteg kapcsolat rajza egy beteg korban.

Ha már a kor: a történelem az elején lekötött. A korhangulat benne volt, és mivel Johannes még mozgott a világban, több mindenről is képet kaptunk. A sebesülés, Elsa és a cella ennek véget vetett, ami egy jó részét vette el a kötetnek. Sokkal jobban lekötött a háborús Bécs leírása, mint Johannes és Elsa nyüglődése.

Mindenkinek ajánlom inkább a filmet! Ez ahhoz képest kínzás.

Leunens: Cellába zárva - Mint történelmi: 50% a történelem szinte csak háttér, a szereplők és a kapcsolataik betegesek.

Szubjektíven: 35% utáltam a szereplőket, Johannes és Elsa kapcsolatát. Kevés a történelem is.