Szovjet rendszert bemutató, katasztrófát elhárító, atomenergiás.

A szovjet nagyhatalom bizonyítani akarta a világnak, hogy övék a vezető szerep a tudományban is. Hogy biztonsággal és hatékonyan képesek az atomenergiát is felhasználni. Rövid idő alatt, nagy léptékben hozták létre és üzemelték be az erőműveket. Nem volt elég és szükséges anyag? Dolgoztak azzal, amihez hozzájutottak. A határidőket tartani kellett, az eredményeket hozni kellett. 1986-ban, Csernobilban éjjel egy tesztet akartak lefuttatni. Senki nem számított a robbanásra és a katasztrófára. Még a helyszínen levők is nehezen dolgozták fel, mi történt és milyen helyzetbe került az egész világ. Az állam a szokott módon, titkolózva és kívülről erősnek mutatva magát igyekezett kezelni a helyzetet. Miközben sokak emberfeletti áldozatokat hoztak, megindult a bűnbakok keresése is. Csernobil története pedig nem zárult le, az egykori atomerőmű ma is éppen olyan veszélyes, mint egykoron.

Csernobil, most újra divatos téma lett. Újra kiadnak könyveket, melyek a katasztrófáról szólnak. Újak is jelennek meg. De lehet még újat mondani a témában? Miben tud a sok kiadvány mást nyújtani?

Adam Higginbotham egyfajta krónikát írt a történtekről. Nem elméleteket gyártott, nem regényszerű történetet írt, hanem kutatott és interjúkat készített. Rekonstruálta az eseményeket, és igyekezett több szempontból és nézőpontból pontosan vázolni, mi és hogyan történt. Magát az atomerőmű katasztrófáját, majd az utána következő lépéseket a kárelhárításban és a bűnösök keresésében. A végén még arra is kitért, miért nem lehet az atomenergiát örökre mellőzni az energiaiparban.

Lineárisan halad végig az eseményeken. A szovjet atomprogramról és az erőmű építésétől jutunk el addig, hogy jelenleg mennyi és milyen atomerőmű működik a világon. Már az elején is lehet látni, hogy ennek is az a célja, hogy a baleset előzményeit megadja. Hosszan ecseteli, hogy az irreális határidők és az alapanyagok nem megfelelősége már a kezdeteknél is probléma volt. Ha nincs is nyíltan kimondva, de benne van, hogy ez is hozzájárult ahhoz, hogy 1986-ban mi történt.

Magát a katasztrófát több ember szemszögéből is követi. A vezetőség, a tesztet végző mérnökök, a kirendelt tűzoltók, a párt emberei, akiket riasztottak, hogy baj van. Jellemző a könyvre, hogy a tények érdeklik, nem az emberek. Nem azt mondja el, hogyan érezték magukat, hanem a cselekedeteiket.

Ez még hangsúlyosabb a következő részekben, amikor a harc folyik, hogy a helyzetet stabilizálják és elkezdődik az érintettek szenvedése. Nincs olyan érzelmi töltet, mint a Csernobili imában. Igen, borzalmas dolgok megestek, sokan hoztak lehetetlen áldozatokat, és rengetegen szenvedtek. De itt érzelmileg nem adja át ezt. A tények, a realitás a fontos, nem az, hogy megrázzon minket a személyek történetével. Még akkor sem, ha használ anekdotákat, és észre lehet venni, hogy az interjúk során elmesélt történeteket adja vissza.

Végig olyan stílusban marad, ami érzelmileg semleges. Tájékoztat, elmondja az eseményeket, de semmilyen téren nincs benne ítélet. Sem érzelmi, sem értelmi. Abba sem megy bele, hogy kik a felelősök és milyen hibái voltak a szovjet rendszernek. Elmondja, hogyan titkolóztak, hogyan működött a rendszer, de egyszer sem érezteti, hogy ez mennyire rossz/jó volt, vagy mit lehetett volna másképpen csinálni. Egyszerre pozitív és negatív ez a semlegesség. Tényszerűséget ad neki, de ilyen témáról ennyire objektívnek lenni…

A kötetbe került egy képmelléklet is, amelyet kifejezetten érdekes volt áttanulmányozni. Megvan a képeknek az az érzelmi töltete, amit a történetben Higginbotham került.

Ha átérezni akarjuk a történteket, Csernobili ima. Ha a tények érdekelnek, ez a könyv.

Higginbotham: Éjfél Csernobilban - Mint dokumentumregény: 90% alapos, sok forrásból dolgozó kötet, sok tényanyaggal.

Szubjektíven: 70% hiányoltam belőle az érzelmeket, nagyon tényszerű. De a képek tetszettek.

Trónért küzdő, testvéres, mágikus, szerelmes.

A királyságban van egy szokás. Mindig királynő uralkodik, akinek ikerhúgait kellett legyőznie a trónért. Ha egy királynő megszülte a hármas ikreket, párjával örökre elhagyja a szigetét. A lányok mindegyike más mágiát ural: van, aki a mérgek úrnője, más az elemeké, a harmadik a természeté. Amint 16 évesek lesznek, elkezdődik a halálig tartó harc. Mirabella, Katharine és Arszinoé most töltötték be a 16-ot, és hamarosan megkezdődik a játszma. Ám két lánynak súlyos titka van: Katharine egyáltalán nem immunis a mérgekre, Arszinoé egy virágot sem bír nyílásra bírni. Mira viszont az elemek régóta leghatalmasabb boszorkánya. Egyértelműnek tűnik, ki ül a trónra. A lányok támogatói azonban egyéb praktikákat vetnek be, hogy a saját hercegnőjük diadalmaskodjon: alsóbbrendű mágiát, megtévesztést. Miközben közeledik a kezdetet jelentő ünnepség, a lányok az első szerelem ügyeit is rendezni kényszerülnek, és Mira az emlékeivel is küzd. Ő hinni akarja, hogy nem kell egymást ölniük.

A fülszöveg alapján voltak elvárásaim. Mivel olvastam Blake egy korábbi sorozatát (A vérbe öltözött Annát) és tudtam, hogy ez ifjúsági fantasy, nem számítottam olyan harcokra a koronáért, mint a Trónok harcában. De azt hittem, közelebb lesz ahhoz a minőséghez, amit az Arkánum Krónikák képviselnek.

Így most csalódott vagyok. Nem elég, hogy még el sem indulnak a küzdelmek, becsapottnak érzem magam. Hol van a lányok harca a királynői címért? Ez az egész rész csak a bevezetés, aminek annyi a lényege, hogy minden lány eljut addig, hogy harcolni akar a trónért. Vagyis, egy egész kötetet kapott az, ami a fülszövegből kiderül. Három lány, egy maradhat és ő lesz a királynő. Konkrétan eddig a tudatig jutunk a kötet végéig.

Aminek el kellene adnia, hogy a lányokat segítő családok és papnők hogyan mesterkednek mindenfélében. A gond csak az, hogy annyira gyerekes ötleteik vannak, hogy inkább csak szánni tudtam őket, mint veszélyesnek látni. Egyesek sokkal hatékonyabbak voltak a saját királynő jelöltjüknek a megkínzásában, mint az ellenség elleni lépésekben. Hol marad valami nagyobb ötlet, valami mesteri fondorlat? Az cseppet sem átlátszó, hogy a mérgek használói mindenki mást próbálnak megmérgezni…

Pedig ötlet lenne a kötetben, mert változatosak a képességek és azoknak a használata. Igaz, nem éreztem, hogy egyenrangúak lennének, még ha a szerző egyes jelenetekben valamit fel is akar nagyítani. Pl. irányítani képes egyetlen medvét, és megijed tőle az a lány, aki az elemeknek parancsol. Könyörgöm: uralja a tüzet, villámokat tud szórni! Nehogy egy medve miatt akadjon ki! Beleküld egy villámot, felgyújtja, nem tűnik életveszélyes helyzetnek. A mérgek is akkor veszélyesek, ha nincs kóstolód.

A lányok szerelmi élete még nagyobb katasztrófa. Igaz, a legrosszabb nem az ikrek közül valaki. Mindenki környezetében akad egy fiú, aki a nagy Ő lehet a számára. Mindegyik szálon megy is a romantika. Van viszont egy, Joseph, aki két lány között őrlődik. Mira is tetszik neki, viszonyba is bonyolódnak, míg Arszinoé legjobb barátnőjét tartja a szerelmének. Az egyik jelenetnek nyilvánosan védi Mirát és megcsókolja, a következőben már a másik lány betegágya mellett fogadkozik, hogy többé nem téveszti szem elől. Éppen az a lány kell neki, aki a közelében van? Borzalmas.

Gyerekesek a lányok, és egyikről se tudom elképzelni, hogy jó királynő lenne – még Mira a legszimpatikusabb. Mondjuk, alapból a királyság rendszere is ostoba. Mintha a Tanács lenne, aki csak kirakatnak használja a királynőt, és az igazi hatalom az övék lenne. Majd kiderül, mert elvileg a következőkben már egymás ellen indulnak a királynők.

Folytatás ősszel érkezik, bízom benne, hogy ennél értelmesebb és kevésbé csajos történettel.

Blake: Három sötét korona - Mint YA fantasy: 55% hosszas előkészítés, sok tekintetben gyerekes konfliktus, de ötlete van.

Szubjektíven: 45% nem szerettem meg a királynőket, és sok a béna konfliktus. Joseph… jaj.

Akadnak szerzők, akik több zsánerben is otthonosan mozognak és bestsellert tudtak írni.

Itt a regényük, de ki a szerző és mi a zsáner?

1: Harry Potter és a bölcsek köve - Halálos fehér

2: És jött a pók... - Máris hiányzol!

3: Elmaradt karácsony - Az ítélet eladó

Megoldás: Tovább!

Szerelmes, előkelő körökben mozgó, ihlető.

Simonetta egy genovai kisnemes eladósorban levő lánya, akinek kiskorától fogva rengeteg a hódolója kivételes szépsége miatt. A lánynak azonban nem csak a külleme kivételes, az intellektusa is. Marco, a fiatal és jómódú firenzei nemes is belehabarodik, a vonzalom kölcsönös és a családok is örülnek a fiatalok vonzalmának. Simonetta hamarosan már Firenzében találja magát Marco menyasszonyaként, aki bevezeti az előkelő körökbe. A Medici család is felfigyel a szépségre: Giuliano udvarol neki, Clarice a barátnőjének fogadja. Marco feleségeként a boldogság is rátalál, Firenze pedig a legszebb asszonynak választja, és utánozzák minden mozdulatát. A híres festő, Botticelli is modellének kéri fel az asszonyt. Simonetta beleegyezik, és ahogy az évek alatt a házassága gyengül, egyre erősebb a vonzalma a jóképű festő iránt. Így azt is vállalja, hogy titokban Vénusz eredetije legyen, és meztelenül álljon modellt. Ám a szabadságnak és szerelemnek súlyos ára van.

A történelemben van egy-egy korszak, amikor egy helyen olyan szellemi nagyság gyűlt össze, hogy új irányt szabtak egy egész világ művészetének. Az ókorban Athén, a reneszánsz korszakot életre hívó Firenze, majd Párizs és az impresszionisták. Nem véletlenül születik róluk annyi regény és film, kevés ilyen pont volt az emberiség történelmében.

Palombo története arra vállalkozik, hogy a reneszánszot hozza közelebb hozzánk. A módszere az, hogy egy nő szemén keresztül átéleti velünk a korszakot, és azt a változást, amit hozott. Palombo olvasatában Simonetta, akinek alakját egy valóban élt firenzei szépség ihlette, sok tekintetben modern teremtés. Egy olyan korszakban született, amikor a nőktől annyit vártak el, hogy ékszerek legyenek a férjük kíséretében, szüljenek és neveljék az örökösöket. Simonetta viszont olvasott és ennél többre képes, többet is akar. Marco elég nagy szabadságot hagy neki, de egy ponton ütköznek az igények és a kor szokásai. Marco engedélye kell az asszony tetteihez, még ahhoz is, hogy egy arcképhez modellt üljön. Simonetta számára addig természetes az engedelmesség, amíg a házassága erős. Amint inognak az alapok, ő modern módon azt mondja: a testét talán birtokolhatja a férje, de a szellemét nem. Ez már a mi korunk gondolata, nem a korszaké. De ezzel válik Simonetta a hősnővé.

A regény első fele idilli: Simonetta és Marco itt nagyon szerelmesek, és Simonetta itt merül bele a reneszánsz világba, Firenzébe. Palombo érzékletesen és nagy erővel ábrázolja a várost, a művészeti alkotásokat, azt a szellemet, amely egészen szabad és friss a középkori elvakult vallásosság után. Simonetta nem véletlenül fejlődhet modern nővé már itt, ahhoz kellett ez a közeg. Ami színekkel, élvezetesen van megírva. A várost annyira jól sikerült életre kelteni, hogy lelki szemeimmel nem egyszer sétáltam az utcákon a szereplőkkel.

Még azt is el tudtam nézni, hogy a festészet, a híres alkotások születése háttérbe kerül. Helyette találó portrék jöttek a Medici családról, a kor szellemiségéről. Még azt is szerettem, hogy mennyire mesés Simonetta története sok ponton.

Ám a regény második fele elrontotta a kedvem. Palombo beleerőszakolja Simonetta és Botticelli szerelmi történetét, amelynek a Vénusz születése lesz az eredménye. A festészetből így sem kaptam többet, mert a fókusz marad a nőn, aki legfeljebb annyit lát, hogy Botticelli fest. Ennyi a művészete a regényben. Azért, hogy ez a románc meglegyen, Palombo lerombolja mindazt, amit a regény első felében Simonetta és kapcsolatai köré épített. Plusz, az a szenvedély sem volt benne, amit egy romantikus regénytől várna az ember.

A vége sokat elvett az élvezhetőségéből, de összességében kellemes emléket hagyott maga után. A borítóhoz foghatóan szép képet festett a korszakról, és az élményként marad meg bennem, ahogy Firenze életre kelt a lapokon.

Palombo: Firenze legszebb asszonya - Mint történelmi romantikus: 75% érzékletes képet fest a reneszánszról, romantikus köntösben.

Szubjektíven: 70% sajnáltam, hogy a szerelmi csavarért feláldozta, amit addig épített a szerző.

Démon ellen küzdő, kisvárosi, különcös.

Pine Cove álmos kisváros, ahol semmi nem történik. Már újdonság és nagy hír, ha egy pár szétköltözik és szóba kerül a válás, mint most Jennifer és Robert esetében. Ám a dolgok megváltoznak, amikor a természetfeletti érkezik meg a városba. Az egyik egy dzsinn, akinek az ereje kötve van, és az a küldetése, hogy egy démont visszajuttasson a pokolba. A démon is pont ide érkezett meg, emberi kísérőjével. Travis még papnövendékként olvasott fel egy ősi szöveget, amit nem kellett volna. Eredmény: egy démon állandóan vele jár, akinek gondoskodnia kell a szükségleteiről. Ha pár naponta nem kap emberi rágcsát, nyűgös tud lenni, és akkor jobb nem a közelébe kerülni. Hamar kiderül, hogy nem háborúzniuk kell, hanem összefogni, hiszen mindenki egyet akar. A démon kerüljön vissza oda, ahonnan érkezett és hagyja őket békén. De ehhez neki is lesz pár szava…

Christopher Moore ismert arról, hogy előtte nincsenek tabuk. Éppen azok a történetei a legizgalmasabbak, amelyekben egy olyan témának mutat be, ami szentnek és sérthetetlennek tűnik. Jézus élete, de egészen másképp. Shakespeare klasszikusai, sokkal több vérrel, szexszel és őrülettel. De a személyes kedvencem továbbra is az a múzsa történet, melyben új árnyalatokkal gazdagította a festészetről és a kék színről alkotott véleményem.

Az Ördögöd van egy korábbi regénye, ami már magyarul is megjelent korábban, de az Agave most újra megjelentette – így náluk van az összes, magyarul megjelent Moore-kötet. Sajnos, ez a könyv most egy olyan Moore, ami nem találkozott össze az ízlésemmel.

Egyrészt, nincs olyan cselekménye, ami le tudott volna kötni. Egy nagy káosznak tűnik az egész, amiben a különféle szereplők a maguk kis életében ügyködnek, aztán a végére rájönnek, hogy kinek kivel közös a célja, és akkor már megjelenik valami összehangoltság. De addig eljutni, nekem kínszenvedést okozott.

Különben is, maga a démon elleni harc sem fogott meg. Nem volt elég nagyszabású. Tudom, itt nem is a cél, nem misztikus vagy horror akar lenni a történet, csak én vágytam volna arra, így garantált a csalódásom.

Pláne, hogy Moore humora nem mindig tetszik nekem. Nagyjából 50% az arány. Egyes könyveit nagyon szeretek, másokat alig bírtam elolvasni. Ez sajnos az utóbbi kategória. Min kellett volna itt derülnöm? A dzsinn kifejezetten irritált, hogy a legtöbb helyi lakos is.

Ezzel el is értünk a karakterekhez. Akik a maguk módján jól meg vannak írva – sokan vannak, kevesebb oldalszám terjedelemre, így vaskos jellemek nem lehetnek benne. Viszont az a kevesebb, ami jutott nekik, jellegzetes. Csak éppen senki nem lett nekem szimpatikus. Valakinek drukkolnom kellett volna, de hidegen hagyott a szereplők sorsa.

Csak egy-egy epizód volt benne, amit élvezettel olvastam. Ilyen volt a dzsinn meséje, aki elmondta, hogyan került a démon a Földre, és az egész eredettörténetet. Travis múltbeli szála, benne a papi tanulmányokkal, a tanára válogatott kínzó módszereivel és az első szerelemmel. De ez csak két történet egy nagy egészből, aminek a többi része nem fogott meg.

Nem tartom valószínűnek, hogy most meg tudom fejteni, miért van az, hogy Moore egységes színvonalat hoz a köteteiben, a lényegi elemek hasonlóak. Ugyanolyan a humora, a stílusa, és megvan az is, ahogy kiforgat valami zsánert. Mégis, az egyik történetét szeretem, a másikat nagyon utálom. Pedig, még a szeretett történeteiben is megvannak azok az elemek, amelyek kiborítanak. Amelyeket ki tudok emelni azokban is, amelyeket rühellek. Nem az ötlet ellensúlyozza, mert az mindegyikben van. Talán a szereplők? Amelyik történetét szeretem, azokban van valaki, akit bírtam. Kell nekem egy szimpatikus karakter? Lehet.

Az lesz a zárszó, hogy ebben nem volt ilyen figura – nem is jött be a könyv.

Moore: Ördögöd van - Mint fantasy: 50% a szerző egyedi humora áthatja az egészet, a történet egy démonűző káosz.

Szubjektíven: 30% nem találtam viccesnek, nem bírtam a szereplőket. Ez most nem tetszett.

Cím: A bábuk tánca

Szerző: M.W. Craven, magyarul ezzel debütál.

Műfaj: thriller

Cselekmény: adott egy zseniális sorozatgyilkos, aki nem hagy maga után nyomot. Egy brutális gyilkos, aki élve égeti el az áldozatait. A rendőrség tehetetlen ellene, amíg a gyilkos a harmadik áldozatnál nem hagy egy nyomot. Egy kódot. Ketten kezdenek el dolgozni rajta, és a gyilkos nyomába eredni: a remek rendőr, de kiégett és visszavonult Washington és egy különc, matekzseni lány, aki a kódok szakértője.

Várható megjelenés: idén novemberre van tervben a Letterónál.

Miért várós?

• Bírom a kiadó thrillereit.
• Kódfejtés? Izgalmas!
• A sorozatgyilkosos történeteket is szeretem.
• Ahogy a zseniket is - legyen az akár gonosz zseni is, mint egy utolérhetetlen sorozatgyilkos.
• Sorozatnyitány, bírnám ha minőségi thrillerek jönnének ki sorban.

Házassági titkos, gyilkosos, játszmás.

A házasságuk első, de második ránézésre is tökéletes. Az asszony ingatlanközvetítő, a férfi golfoktató. Nem gazdagok, de jól élnek. Szépek és vonzóak, két jól sikerült kamaszt nevelnek. Szeretik egymást, és összetartanak. Ám a felszín alatt mindenki rejteget valamit, ami veszélybe sodorja az életvitelüket. Hiszen nem is olyan régen gyilkossá lettek, mindketten. Merész tervet eszeltek ki, hogy elleplezzék a tettüket, és a gyilkolás izgalmát is átélhessék még. Ám a férj nem vallja be, mennyire közel kerül a lehetséges célpontokhoz. Millicent sem mesélte el előre, kire és hogyan akarja terelni a gyanút. Az események beindulnak, és már képtelenek megállítani a folyamatot. Nem sejthették előre, hogy a lányuk mennyire kikészül a kialakuló helyzetben. Hogy a fiúk milyen zsarolásra vetemedik. Hogy az egymás előtti titkaik hogyan kérdőjeleznek meg mindent, amire az életük épült.

Elég nagy durranás lett ez a regény, és nálunk is kezd kialakulni a rajongói bázisa. Lesz belőle film is, ha minden igaz. De mit tud az Elbűvölő feleségem?

Ami elsőre megfogja az embert, a narráció. Már az elején kapunk egy csavart: látunk egy megismerkedési és csábítási jelenetet, majd hősünk bevallja, nekünk, mennyire hamis volt minden, amit eddig tudni véltünk. Elkezd beavatni az igazi életébe, és sodor végig a cselekményen. Van abban valami vonzó, ahogy átbillenünk az elbeszélővel a sötét oldalra és egészen másképpen gondolkozunk gyilkosságról és emberrablásról. Nem sűrűn akad olyan könyv, ami meg tudja tenni, hogy szimpatizáljunk és drukkoljunk egy olyan embernek, aki ártatlan nőket segít elrabolni és meggyilkolni. Hasonlították ezt a könyvet a Dexterhez, de Dexter bűnözőkre utazott. Az itteni áldozatok nem szolgáltak rá a kínokra és a halálra. Mégis, a szerző eléri, hogy átélje az olvasó a vadászat és hazugságok izgalmát.

Majd felfigyelhetünk arra, mennyire okosan épül fel a történet. Fokozatosan ismerjük meg a teljes történetet: hogyan kezdődött ez a helyzet, milyen lépések vezettek a jelenhez. Downing a cselekmény fő sodrába más-más idősíkokat kever bele, így folyamatosan tágítva az általunk látott képet.

Közben már lehet érezni, hogy közeledik valamilyen csavar. 2-3 nagyobb akad benne. Ha figyelmesen olvasunk, a nyomok ott vannak. Az Elbűvölő feleségem az okos könyvek közé tartozik, melyek előkészítik és logikussá teszik a fordulataikat. Van, amire rá lehet jönni. Ezeket mindig többre értékelem, mint amikor a semmiből bukkan fel egy új szereplő vagy új indíték. Itt meg van az út, honnan hova tartunk.

A főszereplő családnak 4 tagja van, és bár a férj az elbeszélő, mindenki annyira él a lapokon, hogy könnyeden visszaemlékszem rájuk. Mindenki összetettebb, mint elsőre látszik. A kamaszfiú, aki az első dackorszakát éli, az első szerelmet. Aki képes megzsarolni az apját, de sokkal gyermekibb indokkal, mint gondolnánk. A lány, aki kitűnő tanulóból lesz lelkibeteg, a végére mégis ő lesz, aki a vészhelyzetben cselekedni tud. Végül, maga a pár. Spoiler lenne belemenni, mit és miért titkolnak, ez hogyan árnyalja a jellemüket. Millicent, aki a címszereplő, a férj szemén keresztül jelenik meg előttünk, de még így is látszik, mennyire bonyolult és egyszerű ez a nő egyszerre. Általában furcsa, amikor egy női szerző férfi narrátort választ, mert legtöbbször érzelmesebb a narráció, mint a karakter, de itt működött és a végére pontosan érthető lesz az, miért kellett ő a narrátornak. Millicent előadásában nem is tudom, hogy nézne ki ez a történet. Ridegebb lenne, meg talán őrültebb is.

Talán a vége az, amiben kicsit többet vártam. Kerek és zárt, mondhatni még egy poén is jut a végére, csak nem ütötte meg azt a szintet, amit Gillian Flynn a Holtodiglan zárlatában.

Jó történetet vártam, azt is kaptam. Már alig várom a szerző új kötetét is!

Downing: Elbűvölő feleségem - Mint thriller: 95% okos kirakó, emlékezetes hősökkel. Logikusan vezet el a végjátékhoz.

Szubjektíven: 90% a vége miatt még vannak kis ellenérzéseim, de különben élveztem.

Háborús, mindennapos, harci kedvet fenntartó.

VI. György olyan korszakban került trónra, amikor Európának a kultúrájáért kellett küzdenie. A háborút megakadályozó politikai lépések hamar kudarcba fulladtak, és Anglia hadba lépett a náci birodalommal. Fontossá vált, hogy a király képes legyen szólni az emberekhez, lelkesíteni őket és hitet őrizni a háború borzalmai közepette. Logue továbbra is a király mögött állt, és a tőle telhető módszerekkel segítette, miközben a családjával igyekeztek ők maguk is túlélni a háborús mindennapokat. A fiai a fronton, otthon bevezetésre került a jegyrendszer, az éjszakai elsötítések. Egy különösen hideg tél mindenkit próbára tett. Közben színre lépett az angol politikus, aki minden idők legtöbbre tartott beszédei közül többet is elmondott: Churchill. A céljuk egy volt: kitartani és megnyerni a háborút. A fronton történtek, a külpolitikai lépések, az alattvalók mindennapjai, egyetlen célra összpontosítva.

A király beszéde, nagyban a filmnek is köszönhetően sikeres kötet lett. Így nem meglepő, hogy a szerzőpáros a folytatást is elkészítette. Kicsit bővítettek a témán, és egy érdekesebb dokumentumregényt sikerült összerakniuk.

A király háborúja a II. VH éveire koncentrál, és végighalad az évek eseményein. Felsorolja, mi történt a fronton, hogyan és mit ténykedtek az angol politikusok. Kiemelten fontos, hogyan igyekeztek az Államokat is bevonni és Hitler ellen hangolni.

Még téma a király beszédei, de azoknak már jobban átérezni, mi volt a jelentősége. Itt már nem csak arról van szó, hogy a királynak szólnia kellett tudni az alattvalóihoz. Itt már benne van, hogy háborúban álltak, mely főleg a kezdeti időszakban vereségekkel volt terhes. Az embereknek egyre több mindenről le kellett mondani, és meg kellett őrizni a hitet a győzelemben, és kitartásra buzdítani az embereket. Ennek egyik eszköze volt a beszédek sora. Az angolok szerencséjére színre lépett nagyobb pozícióban a kor egyik legjelentősebb politikusa, akinek a beszédeit máig a legjobbak között tartják számon. Churchill, akinek erről a korszakáról szintén született sikeres dokumentumregény és film is. (Valahol poén is, hogy VI. György és Churchill alakítója is Oscart kaptak ezekért a filmekért.)

De a szerzőpáros most nem csak ennyit mesél el. A történelem nagy eseményei, a király szerepvállalása mellett, a Logue család kapcsán a hétköznapi emberek háborús mindennapjai is a cselekmény részét képezik. Milyen volt létezni elsötétítés mellett, hogyan lehetett túlélni egy fagyos telet, amikor minden energiával takarékoskodni kellett, hogyan igyekeztek az étrendjüket otthon termelt növényekkel kiegészíteni.

Maguk a beszédek és a nyelvtanár – király közti órák most sokkal kevesebbet szerepelnek, szinte jelentőségük sincs. Így összességében jobb is a történet, mert nagyobb képet tud mutatni, és már korábban sem ez a része volt, ami eladta a könyvet. Személyesebb a hétköznapoktól, miközben a történelem utáni kíváncsiság is ki van elégítve.

Az előző kötethez képest a képanyagot hiányoltam. Ugyan a levelekből akad benne több részlet is, és érezni, hogy a családi krónikákat fellapozták, és forrásanyagokat is kutattak, de dokumentumregényekben mindig szívesen nézem a fotókat is. Ami most nem volt.

Stílusában sokkal regényesebb és mesélősebb ez a rész, mint az előző kötet. Könnyebb volt olvasni, és a figyelmemet is könnyebben megtartotta.

Ám azt nem lehetett nem észrevenni, hogy a szerzőpáros egyes esetekben ismétli magát, legfeljebb egy-egy anekdotával többet tesz hozzá ugyanahhoz a szöveghez. Pl. Erzsébet hercegnő és Fülöp kapcsolata. Az eljegyzésről szóló rész szinte szó szerint egyezik, csak most egy kamaszkori esettel több van a részben.

Szimpatikusabb és érdekesebb volt számomra, mint A király beszéde.

Logue & Conradi: A király háborúja – Mint dokumentumregény: 70% regényesebb, mindennapokat és történelmet átfogó regény.

Szubjektíven: 60% hiányzott a képanyag, de a témát jól átfogja, és személyessé formálja.

Mr. Dickens a fekete lebernyeg ráncait méregette, ahol Poe a kezét rejtegette. Poe mosolyogva előhúzott a ruhadarab alól egy fekete macskát.
– Ajándék az egyik látogatónknak.
– És a többieknek mit szán?
Poe elégedetten elmosolyodott.
– Az elsietett temetést?
– Zord ember maga, Mr. Poe. (Bradbury: A száműzöttek; IN: Az illusztrált ember)

Pusztítani sokkal könnyebb, mint teremteni. (Collins: Az éhezők viadala) 

– Szabályok nélkül nem maradna semmi más, csupán káosz.
– Az élet is maga a káosz. (Robb: Meztelenül a halálba)

Sajnos hajlamosak vagyunk arra, hogy minél gyorsabb megoldásokat keressünk a bajra: bekapunk egy gyógyszert, és úgy teszünk, mintha ezzel megszüntetnénk a valódi okokat. Pedig ezzel csak tovább odázzuk a gyógyulást. Ez nem megy ilyen egyszerűen, és főleg ilyen gyorsan. Fel kell ismernünk, hogy mi húzódik a háttérben, és szembenézni azzal a pokolian fájdalmas ténnyel, hogy fogalmunk sincs sem arról, kik vagyunk, sem arról, kikkel élünk együtt. A figyelem, az empátia és az együttműködés fárasztó és időigényes, ami helyett sokkal kényelmesebb és szórakoztatóbb az okostelefonjainkkal játszani, de ez csak még nagyobb szakadékot mélyít közénk, és közben nem látjuk egymást, nem halljuk meg a segélykiáltásokat, nem vesszük észre magunk körül a félelmet és a szenvedést. (Cole: Elmejáték)

Ha túl könnyű lenne az élet, akkor az ember unalmasan átaludná – mondta Michael. (Roberts: Egy házban az ellenséggel)

Vajon az-e a dolgok rendje, hogy a világon minden dolog keresi a ritmust, és ebben a ritmus­ban egyfajta békét? Nekem mindig így tűnt. Minden esemény, legyen bármilyen megrázó vagy bizarr, nagyon gyorsan elhalványul a mindennapok rutinszerű teendői között. (Hobb: Az orgyilkos tanítványa)

A szégyen olyan, mint egy halálos seb. Gyorsan és kíméletlenül vág léket az emberen, letaglózó és pusztító fájdalommal perzselve fel az egész lényét, de a kivérzés lassan – elviselhetetlenül lassan – történik meg. (Cole: Elmejáték)

Kell egy bázis Kell valaki aki ott van az első hetekben, akihez haza lehet menni, aki támogatja és vár rá minden este. Aki tudja, miért fontos neki ez az egész, aki megérti az álmait. Kell az az ember, akire mindig számítani lehetett, bármi történt is az életben. (Róbert: Kezdjetek el élni!)