Romantikus, zenés, viszonyos, barátnős.

Addie nem szerencsés a férfiakkal. Az okos, dögös, egykori modell most a barátnőivel irányít egy egyre sikeresebb éttermet, de a magánélete kész káosz. A zenész barátját ágyban találta egy édes hármas közben, és meg is fogadja, most egy időre végzett a férfiakkal. Inkább énekest keres az étterembe hétvégenként egy-egy estére. Le is döbben, amikor Jake Keller sétál be az étterembe egy gitárral, hogy szívesen elvállalná a munkát. A férfi pár éve, Jake Knox néven egy rockisten volt, akiért Addie és barátnői is rajongtak. Ám egy magánéleti válság miatt visszavonult, a zene azonban hiányzik neki. Jake a kezdetektől flörtöl is a szőkeséggel, de Addie határozottan tartja a két lépés távolságot. Amikor fél évvel később a volt barátja rátámad, és Jake védi meg, dőlni kezdenek a határok. Miközben egyre közelebb engedik egymást, és viszonyba bonyolódnak, Jake és Addie is kénytelen szembenézni a múlt démonaival, hogy legyen jövőjük egymás mellett.

A romantikus regények nem igazán képezik azokat a könyveket, melyeket szívesen olvasok. Főleg olyankor kapok fel ilyen történeteket, amikor olyan olvasnivalót keresek, amit könnyen félredobok. Vagyis, nem merülök bele, nem köt le igazán, így könnyen csinálok mást mellette és olvasás helyett. A legtöbbször ki nem állhatom, hogy mennyire klisések, egy kaptafára készülnek és mesések. Néha azonban beleakadok egybe, amit meg tudok szeretni.

A Hallgass meg! ilyen volt, annak ellenére, hogy ebben is bőven megtaláltam, amiért ez az a zsáner, amit elviselek, de nem szeretek.

A legfontosabb, hogy ugyanazt a klisét nyomja, amit a romantikus regények döntő többsége. Rendszeresen írom is, hogy már unom ezt a felépítést – így már ismerős lehet: megismerkedés – elemi vonzalom – forró viszony és szerelembe veszés – buta félreértés és veszekedés/szakítás – külön szenvedés – nagy gesztussal békülés – még nagyobb szerelem és boldogság. Ez a váza az ilyen regényeknek, ez alól Proby kötete sem jelent kivételt. Pontosan lehetett tudni, mi fog következni. A veszekedés itt is banális ok miatt merül fel. Persze, értem: így lehet majd könnyen kibékíteni a szereplőket, de ez annyira tud irritálni. Ahogy Jake békülni próbál, az is annyira – túltolt. Amennyire egy semmiséget fújtak fel szakításra, annyira arányt tévesztett a békülés ötlettára is.

Ami miatt mégis elszórakoztatott a könyv, a kiszámíthatósága ellenére, hogy ez a páros szimpatikus és tényleg jól mentek egymáshoz. Jake és Addie is küzd a saját démonaival és múltjával, de együtt működnek. Szimpatikusak, sikeresek és szépek – álomszerűek, de egyedül szerencsétlenek. Ebben a sztoriban elhitette velem a szerző, hogy ők ketten szerelembe estek. Nincs nagyobb bajom, mint amikor a viszony és a kapcsolat fogalmai összemosódnak. Attól, hogy valakik remekül megvannak az ágyban, még nem lesznek szerelmes pár. Proby nem esik ebbe a hibába, az ő párosa nem csak az ágyban pár.

De ha már a szex felmerült. Az a másik része a regénynek, ami kiakasztó. Ennyire idétlen ágyjeleneteket nem is tudom, mikor olvastam utoljára. Az csak egy dolog, hogy szerintem bőven több az erotika benne, mint a cselekmény igényelné, de röhejes is. Vágyat kellene keltenie, fülledtséget? Én inkább röhögő görcsöt kaptam.

Már kiveséztem, mi nem tetszett. Ami viszont meglepően jó a kötetben: a szereplői. Nem csak a főszereplők, de Proby remekül felépíti a főszereplők baráti körét. Jellemek, már itt és szerves részei a cselekménynek, nem csak biodíszlet funkciót töltenek be. Rühellem, amikor a baráti kör tagjai szerelmei ügyeivel bővül egy sztori sorozattá, de itt életképes ez az ötlet.

Túl sok és röhejes a szex, a romantikus nagyjelenetek nagyon nyálasak, és az alap is klisé. De hangulatos, remek szereplőkkel – mindennel együtt ez egy szórakoztató regény volt.

Proby: Hallgass meg! – Mint romantikus: 70% jól felépített szereplői kör, jól elmesélt sztori, de Proby stílusa sántít.

Szubjektíven: 65% bírtam a szereplőket, a hangulatot, de a romantikus nagyjelenetek folynak.

Veszteséges, természetfelettis, vámpíros.

Draka a boltjában intézi a napi ügyeket, amikor különös ügyfél érkezik hozzá. Egy egyedi, mágikus kötetet kínál eladásra: Az eltűnt idők könyvét. Harlan visszautasítja a vételt, de a könyv címe felidézi benne, mennyi mindenkit és hogyan vesztett el hosszú élete alatt. Kurjak, aki halálos kórral küzdött, mégis harcban esett el. Tesla, aki a szerelme nélkül végül engedett az őt ostromló vámpírnak. Ljuba, aki a szerelme visszautasítását követően a drog poklába merült. Anne, a látnok, aki egy rémálomban a saját rosszabb felével kellett, hogy szembenézzen. Még a saját végzete sem kerülhető el, amikor csapdát állít neki egy másik dampyr. Az emlékezés közben azonban rádöbben, hogy mágia lépett működésbe, és talán semmi sem az, aminek látszik.

Igazság szerint nem mértem fel, a sorozatnak hány kötete jelent meg magyarul. Ami biztos, az első részek megjelentek, és a kötetben található képek alapján kell lennie több résznek is. A cselekmény folyamán is utalgatnak korábbi lapszámokra, amelyek közül egyet sem volt szerencsém ismerni. Ami bizonyos, ez egy különszám volt.

Ami jól látszik a cselekményen is: olyan, mint egy Bosszúállók mozi a több egy-egy főszereplős film után. Egy kisebb sztoriban mindenki megjelenhet, akinek jelentős szerepe volt a Draka univerzumban. Aki valóban követte, majdnem minden résszel a képregényt, neki ez igazi csemege. A sok utalás, a kedvencek egy-egy jellegzetes kalandja.

Annak is lehet élvezetes, akinek nincs ilyen előtudása. Minimális kell, az olyan fogalmakkal nem árt tisztában lenni, mint a dampyr, de nem igényel különösebben magyarázatot egyik történet sem. Sok-sok részből áll össze egy nagyobb történet, akad köztük egyszerűbb, de véresebb és horrorhoz közelibb is.

A változatosság tetszett is, jobban, mint a végére szánt csavar. Már a kezdeteknél motoszkált az agyamba, hogy valami ilyesmire lyukadunk ki a végén. Mondhatni, egy jól menő sorozatnak nem érdemes olyan zárt véget írni, hogy mindenki meghalt. Vagy távozott – szóval, logikus, hogy valami ilyesminek kellett beférnie a végére.

Egy rész azonban valósággal ledöbbentett: a vámpírok jövőképe. Ok, a D, a vámpírvadász is mutatott már hasonló ötletet, de az a sztori évezredekkel napjaink után játszódik. A Dampyr eme része azonban abszolút a jelenben jár, és inkább múltbeli, mint jövőbeli epizódok szoktak benne előfordulni még. Valahogy elmebetegnek találom az ötletet, hogy a vámpírok elmennek… nem fogom megmondani, hova!

Mivel ennyire erős a rajongók kiszolgálása, a karakterek nem kapnak új színeket. Mindenki képviseli, amilyen eddig is volt jellemzően. Így mindenki olyannak kapja meg a maga hősét, amilyennek megszerette. Most talán a gyengédebb oldala villan meg mindenkinek, mert nem a harc és a lények elleni küzdelem a kötet központi eleme. Hanem a búcsúk. Egyesek esetében a méltó, másoknál a szomorú vég.

Ami kellemes meglepetés volt számomra: annak ellenére, hogy fekete-fehér a kiadvány – én jobban szeretem képregényből a színezettet – a rajzok kárpótoltak a színek hiányáért. Ha nem is olyan, mintha fekete-fehér fotókat nézegetnék, de hitelesen emberiek a figurák. Egy-egy karakter arca kifejezetten szép lett. Mondjuk, azt még mindig nem értem, miért számít Tesla jó nőnek, de ezt már nem is fogom érteni.

A történetben váltakoznak a nagyon érzelem központú részek a harcosakkal, fenntartva a figyelmet és a sokszínűséget. Ok, nem mindegyik ellenfél tetszett, de egy-egy epizód rövidsége miatt érthető, miért ennyire tipikusak és egy-egy vonással jellemzettek.

Ha a kedvenc részem nem is lesz a sorozatban, a kellemesek között van.

Falco: Az eltűnt idő könyve – Mint képregény: 70% nem eredeti, de sokszereplős, rajongóbarát kötet, korrekt rajzokkal.

Szubjektíven: 65% meglepett, milyen jók a rajzok benne, de a sztoriból ez a faktor kimaradt.

Van egy ártalmatlan, de attól még néha idegesítő heppem. Szívesen nézegetem, hogy egy-egy könyvet milyen borítóval adtak ki külföldön. Jobb a magyarnál, vagy sem?

A héten volt egy, amit különösen szerettem. Levágtam belőle a szerzőt és a címet, rájöttök, vajon melyik héten bemutatott regény angol borítója ez?

Megoldás: Tovább!

Kalandos, szörnyekkel küzdős, bandás, hírnévért küzdős.

Tam egy kisvárosi lány, akinek elege van abból, hogy náluk soha, semmi nem történik. Kalandokról álmodozik, miközben pontosan tudja, hogy a megözvegyült apja nem engedné el az anyjára emlékeztető lányát. Amikor a nagybátyja azonban meghallgatást szervez neki a városba látogató legendás bandánál, a Fabulánál, Tam kész az apjával is szembeszállni, hogy a legendás Véres Rózsa bárdja lehessen. A banda útra kel, és miközben az arénákban szörnyekkel harcolnak, Tam mindenkivel nagyon összebarátkozik. Velük tart, amikor Rose egy mitikus sárkány ellen vezeti őket. Maga látja, ahogy az őket felbérelő Özvegy felfedi igaz kilétét, és nekromanciával szörnyeket teremt, a világ ellen indul. Szemtanúja lesz hősök halálának, egy legenda születésének és a világ megmentésének – vagy minden pusztulásának.

Volt egy előző kötet már, A Wadon királyai. Már ott készen voltam azon, milyen nyelvezete van ennek a történetnek. Banda, akik turnéznak, rajongóik és ügynökük van. Csak a fülszöveg alapján bele is zavarodtam rendesen, milyen rockbanda lehet ez fantasy környezetben. Nos, ezek a bandák szörnyekkel harcolnak, és inkább zsoldos – gladiátor keverékek, messze nem zenészek. De a megnevezések megtévesztőek, miközben találóak is. Ugyanezt áthozta Eames a második kötetre is, így megint élvezhettem, hogy egész más jelentésréteg jut eszembe egy középkorias, harcolós, szörnyekkel teli fantasyról.

Tetszett az is, milyen finoman kapcsolódik össze a két kötet. Évekkel később vagyunk az előző részhez képest, új hős és Banda van. Ám a regény második felére megérkezik az átkapcsolás – eléggé elmagyarázva ahhoz, hogy az is értse, aki nem olvasta az előző részt. Kicsit szájbarágós is volt, ahogy Felhő mesedélutánt tartott Tam karakterének – ez sokkal inkább az olvasóknak kellett, akik még nem bandáztak korábban.

Az már kevésbé tetszett, milyen lassan indultak be az események. Tam megismerése, a csatlakozása, majd kis kalandok az út kezdetén. Össze is mosódtak a fejemben az arénabeli küzdelmek, ott nem éreztem igazi tétet. Ezek a részek azért kellettek, hogy minden szereplőt jobban megismerhessünk, de a történet lényegét nézve nem jelentősek.

Más ennek a kötetnek a hangnemes is. Arany Gabó és társainak küldetésében volt bőven humor is – nagyon finom paródia volt, mely használta a fantasy kalandok jellegzetes elemeit, csak kicsit csavart rajtuk. Humorosan. Itt viszont mindenki halálosan komolyan veszi magát és a küldetéseiket. Nincs az a könnyedség, az a poén, ami korábban megvolt. Sajnáltam is kicsit, azt a kötetet a zsáner elemeinek tisztelettel teljes kiforgatása tette egyedivé. Itt drámai súly épül helyette, ami egy-egy ponton működik is, de csak a regény második felében. Az elejében végig vártam a feszültséget, a téteket – akkor még humort is.

A Fabula tagjai a főszereplők, közülük is hárman emelkednek ki. Tam, aki kamaszlányból érik felnőtté, és a regény során kitalálja, milyen életre vágyik, és mennyit hajlandó tenni érte. Tetszett, ahogy az elején ártatlan, rajongó lányból komolyabb, érettebb személyiség válik. Véres Rózsa, vagyis Rose, akinek a személyében Eames két vonást nagyon elkap: a lányt, aki ki akar törni az apja árnyékából. A harcosnőt, aki vakmerősen halad a lehetetlen küldetések között előre. Mennyire fontos, hogy Gabó lánya – mennyire határozta ez meg a döntéseit. Felhő, maga is nagy harcos, de a csapat legbölcsebb tagja is. Ő mondja a legtöbb idézhető mondatot a sztoriban. Rose párja, és Eames elkapta, hogy ők valóban kiegészítik egymást és működnek együtt. Nem csak egy lángoló szerelem, nekik az életük közös. Plusz, olyan előtörténete van, hogy az önmagában is regényes.

Kalandos, izgalmas, a végére drámai és epikus is. Más, mint az előző kötet – nem baj, nem is szabad ugyanolyannak lennie. Csak a vége és a humora hiánya – ez a kettő tép kicsit belém.

Eames: Véres Rózsa – Mint fantasy: 85% hosszabb felvezetés után epikussá érik, erőteljes hősökkel, stílusosan.

Szubjektíven: 80% bejön a stílusa, a története – de miért a kedvenc szereplőm hal meg?

Cím: Baráti beszélgetések

Szerző: Sally Rooney – ír hölgy, nálunk ez lesz a második kötete. Modern, női témákat ír szórakoztatóan, miközben irodalmi is. Hullnak a díjak is rá.

Műfaj: női, kortárs

Cselekmény: Frances Dublinban építi az írói karrierjét. Megismerkedik egy idősebb, sikeres nővel, akivel nagyon jó barátnők is lesznek. A gond Nick, az új barát férje. Aki megtetszik Francesnek is.

Várható megjelenés: tavasszal

Miért várós?

• A szerző előző könyve meglepő módon tetszett. Ennek is adok esélyt, az ellenszenves téma ellenére. A megcsalós sztorik nem az én műfajom.
• Érdeklődve várom, milyen kortárs jellege lesz. Mit tudunk meg a női barátságokról?
• Több díjat nyert és többre jelölték is a szerzőt ezzel a kötettel. Bírom a díjnyertes regényeket, vagy legalábbis szívesen olvasom őket.

Sorozatgyilkosos, nyomozós, múlt rejtélyeit feltárós.

Fél év telt el, hogy a 4MGY gyilkos, Anson Bishop felszívódott. Porter nyomozó azonban nem tudja elengedni az ügyet, hiába vette át tőlük az FBI az ügyet. Szabad idejében tovább dolgozik a nyomokon, és a lakásán saját műveleti központot hozott létre. A nyomok azonban kihűlni látszanak, és Bishop nem adott életjelet sem. Ám újabb sorozatgyilkos borzolja a városban a kedélyeket: az eset különlegessége miatt felmerül, megint Bishop lépett akcióba. A tóba fagyott, megfulladt lányt találnak. Ám nem a tóba fulladt, és valaki újratöltötte a léket is, miután elhelyezte a testet. Újabb lány tűnik el, a ruhái a halott lányon voltak. Porter szerint nem Bishop keze munkája, de magára kell hagynia a csapatot – az FBI rájön a szabadidős tevékenységére és felfüggesztik. Míg a csapat igyekszik megmenteni a legutóbb elrabolt lányt, Porter Bishop anyjának a nyomába ered, aki talán közelebb viheti 4MGY-hez, akinek megvan a maga terve.

Látszólag lehetne előzmények nélkül is olvasni, és nem beszerezni az első kötetet. Új gyilkos, új nyomozás. A látszat azonban csalóka! Tovább folytatódik – a regény felét ez teszi ki – a 4MGY utáni hajsza, és újabb kirakós darabokat kapunk Bishop múltjából. Ez a szál csak akkor élvezhető, ha valaki olvasta a sorozat nyitányát is. A lányokat megfullasztó gyilkos szála magában is megáll a lábán – ám Barker szereti csavarni a történetet, és a végére bizony ez a vonal is 4MGY (4 Majom Gyilkos) felé kanyarodik.

A szerkesztés az egyik erőssége a szerzőnek. Több történetszálat kezel rutinosan, és mindegyiket úgy írja, hogy egyik fejezetről ugranánk azonnal a másikba. Az elrabolt lányok története, akik szembesülnek, ki és miért rabolta el őket – mindenki a maga módján igyekszik túlélni. Van elég extrém is, ami nekem eszembe sem jutott volna. Bishop újabb naplója, egy gyermeki hanggal, de hajmeresztő történettel. Porter nyomozása, újabb segítővel és börtön részletekkel. Az FBI nyomozó, Poole pokoljárása a 4MGY nyomában. Nash és a nyomozók vesszőfutása, hogy az elrabolt lányok nyomára akadjanak, még életükben. Sok-sok történet, feszültséggel tele és izgalmasan. A csodás az benne, ahogy ezek a sztorik össze is kapcsolódnak. Finoman, alig észrevehetően, de a részletek szépen összeadódnak, és kiderül, minden mindennel összefügg, néha meglepő módokon.

Csavar most is van, nem is egy. A regény végét még mindig igyekszem felfogni. Nem simán nyitott, de olyan durva csavarokkal, hogy legszívesebben ugranék a trilógia zárlatára. Amit tudni véltem, lehet, hogy porhintés? Az igazság közeledik, de még homályos. Miről szól ez az egész igazából? Valahol frusztráló is, hogy több kérdéssel csukom be a kötetet, mint amikor kinyitottam.

Bár, így 2. résznek kiváló. Frappánsan folytatja a történetet, van saját jogon izgalmas thriller benne, és felvezeti a következő részt is. Egészen mintaszerű.

A stílusa továbbra is bejön. A különféle szereplők kicsit más hangot kaptak, és nagyon olvasmányos az egész kötet. Nincsenek üres részek, unalmas fejezetek – itt minden tétre megy, és súlya van.

Jól eltalálta a borzongatás szintjét is. Durva, de popcorn véres eseményeket kapunk. Az első kötet közelebb volt a horrorhoz, ebben erősebb a krimi vonal. Élveztem is, hogy benne van, amiért szerettem az első részt, de kicsit más is, nem ugyanazt olvasom újra.

Ami viszont hiányérzet: korábban még Bishop is szimpatikus volt. Most érdesebb, kevésbé érthető figura. Sam a szimpatikusabb. Hiányzik, hogy a gyilkos célja is rafinált, logikai szinten értelmes is. Paul sokkal egyszerűbb, klasszikusabb gyilkos, hiányzik a zsenialitás.

De a lényeg: a 3. kötet birtokában kell nekiállni, mert olvasni kell tovább, letehetetlen.

Barker: Az ötödik áldozat - Mint thriller: 90% okosan építkező, csavaros, több szálon vezetett sztori, véresen hangulatos.

Szubjektíven: 85% pörgős, izgalmas – de a vége? Még próbálok magamhoz térni tőle.

Randizós, szerelmes, útkeresős.

Fallon költözni akar: 2 éve örökre megváltozott az élete, de még nem akarja feladni az álmát. Tehetséges tini színésznő volt, menő sorozattal – míg egy tűzesetben olyan súlyosan megsérült, hogy a stúdió menesztette. Úgy látja, ha a pályán akar maradni, New York és a Broadway lehet a megoldás. Amikor az apjával is közli a döntését, a férfi szokás szerint a földbe tiporja az önbizalmát. Az étteremben mögöttük ülő srác siet Fallon megmentésére, aki a lány barátját játszva jól beolvas az egykor menő színésznek. A napot együtt töltik, de másnap Fallon költözik. Különben is, még 5 éve van, hogy szerelembe essen! Így megegyeznek, évente egyszer, november 9-én randiznak, majd 5 év múlva kiderül, készek-e a szerelemre. A következő években egyetlen nap hol mennyi boldogság jut nekik, hol olyan titkok lelepleződése, mely összetöri a szívük. Ben és Fallon vajon egymásnak rendeltetett, vagy az univerzumnak és a múltjuknak sikerül közéjük állni?

Colleen Hoover egyike azon romantikus, ifjúsági regényeket jegyző szerzőknek, akinek sikerült már megríkatnia. Most is sikeresen felültetett a hullámvasútra, és olyan érzelmi dombokat és völgyöket járatott be velem, hogy rendesen még magamhoz sem tértem.

A történet kezdete annyira tipikusnak tűnt, hogy azt hittem, pontosan tudom, mi fog várni rám a következő oldalakon. Az évente egy randi ötlete nagyon romantikus, ha nem hiszem, hogy a gyakorlatban, ebben a korban lenne ember, aki kibírná. (Pedig azt nagyon át tudom érezni, hogy nem lenne túl praktikus, ha 18 évesen máris fejest ugranának a közös életbe és családba.) Azt vártam, hogy kellemes, napsugaras történetek sorát olvashatom, majd 5 év múlva eljön a nagy perc is.

Nem bántam, hogy romantikus limonádé, mert Hoover stílusa vitt magával oldalról oldalra. Nála is megvan az a pont, ahol a szereplők lelke és érzelmei érdekesek, nyitottak, miközben a cselekménnyel is halad. Ötvözi azt a két típust, a karakter- és a történetközpontú cselekményt, amelyek a legközelebb állnak hozzám. Így élveztem a történetet azzal a tudattal is, hogy kiszámítható és romantikus az egész. Ok, Fallon küzdelme az égési sérülések okozta traumákkal és küzdelmekkel így is adott volna némi pluszt.

Hoover hamar rácáfolt az elképzelésemre. Elkezdett gyomrosakat bevinni a cselekménnyel, és néha egyszerűen nem bírtam elhinni, amit olvastam. Történnek ebben a regényben olyan váratlan események, hogy majd leesett az állam. Volt, amit tudat alatt sejthettem volna. Pont ennél a kiadónál olvastam már olyan romantikus, New Adult kötetet, aminek ugyanez volt a csavarja, csak abban autóbalesettel. De voltak olyanok is, amik teljesen váratlanul értek.

Közben végig érzelmileg alá van támasztva a sztori, így el tudtam hinni, bármekkora bombát is dobott le Hoover. A szereplői emberiek lettek – miközben nagyon szerethetőek, sok a jó tulajdonságuk, végzetes hibákat is vétenek. Gyakran jó szándékkal, de hibáznak. Aztán jön a fájdalom, a szenvedés, és a kárelhárítás.

Ez egy körforgás, az életben nem lehet mindig boldognak lenni. Nem az én gondolatom, de akik a legmagasabbra érnek az emberek között, akik a legboldogabbak, nekik van a legnagyobb esélyük arra is, hogy a legmélyebb bánatot is átéljék. Az érzelmek intenzitása összekapcsolódik, Zöld Oromtól ide és vissza. A lényeg az, a regény is ezt mondta nekem, hogy feladni nem szabad. Kapaszkodni, küzdeni kell és magunkkal egyenesbe jönni. Ha már önmagával békében van az ember, leküzdi, ami elé kerül, mert nyúlni tud a belső erejéhez.

Hoover stílusát is nagyon szeretem. Mesélős, érzelmekkel teli, de még akkor sem érzem csöpögősnek, amikor a szituáció nagyon az.

Kellemes meglepetés volt számomra ez a regény, szerettem.

Hoover: November 9. - Mint romantikus: 95% zsáner tipikus elemeit használja, de jól csavarva, szerethető hősökkel.

Szubjektíven: 85% kétszer is alaposan meglepett. Bírtam a szereplőket, és Hoover stílusát.

Mindannyian szeretnénk nyomot hagyni magunk után. Van, aki egy dallal. Van, aki egy történettel, egy képpel vagy éppen a szeretetével, törődésével rajzol emléket az élet porába. Nem a forma számít, hanem az üzenet: hogy megpróbáltuk egy picit szebbé tenni a világot. (Palotás: Mámor, múlt, Málta)

– Ez egy történelmi vers. Azok ilyenek.
– Pont ez az. Miért ilyenek? Csupa kudarc, veszteség és halál. Semmi boldogság. (…)
– Ja, mint a Ferkónál. Ott is csak a halálhörgés, siralom megy, meg a kínzó rabság könnye az árvák szeméből – döbbent rá Jóska.
– Most, hogy mondod, tényleg. Aztán ott van a Miska verse is. Az is tele van halállal. Azt írja, hogy sírba süllyed a nemzet, és a temetkezés fölött egy ország vérben áll. Elég durva – tette hozzá Móric.
– Erről beszélek. Nem csoda, hogy nekünk soha nem jön össze semmi. (Ecsédi: Nem leszünk; IN: 48 másképp)

– Hajlandó vagy elismerni mások jogát a saját meggyőződésükhöz?
– Ha a meggyőződésük nem árt másoknak, és ha magamban ostobának nevezhetem őket, amikor ennek szükségét érzem, akkor igen. (Okorafor: A halálmegvető)

Jobb cselekedni és tévedni, mint csak ülni, és hagyni, hogy összezúzzanak. (Butcher: Nyárlovag)

Az igazság olyan lánc, melyet a gyengék kovácsoltak, hogy megbéklyózzák az erőseket. (Stover & Vardeman: A háború istene)

Mindenki feszt vihog mindenen, mintha a világ valami vicces hely lenne, pedig kurvára nem az. Bár talán nem is ezért röhögnek, hanem mert annyival is később kötik fel magukat. (Kalapos: F mint)

Ez nem a mi igazi otthonunk, kicsi lány. Ez az élet… nos, ez csak egy nagy kaland, amíg benne vagyunk. Olyan kaland, amit nagyon élvezünk, és szívből szeretünk, mielőtt a legnagyobb kalandra indulunk. (Cole: Ezer csók)

Az illatoknak hatalmuk van, vágyakat ébresztenek, emlékeket csalogatnak elő, ha pedig mindezt egy gyertya meleg lángja öleli körül, nincs menekvés: elvesztél. (Palotás: Mámor, múlt, Málta)

Csak egy szívdobbanásnyi ideig haboztam, azon merengve, vajon helyénvaló-e a Fehér Tanács egyik teljes jogú mágusának ennyire érdeklődnie a pénz iránt. Hamar döntést hoztam.
Fenomenális, kozmikus erők, legyetek átkozottak! Nekem ki kell csengetnem a rezsit. (Butcher: Nyárlovag)

Szörnyeteg kell a szörny ellen. (Stover & Vardeman: A háború istene)

Merthogy az egyetlen dolog, ami rosszabb attól, ha elbukik az ember, az, ha valaki szeme láttára teszi azt. (Silverman: Lány a vízből)

– Legyen ez az első pozitív jövőképű történelmi vers. Tudod, kérj, és megadatik. Hátha bejön.
– Nem is tudom. Akkor hogy is lenne a vége?
Palkó elgondolkodott. Aztán kihívóan Sandri szemébe nézett.
– Legyen mondjuk… hol győztes szobraink lesznek, unokáink piknikeznek.
Sandri megint odavágta a lúdtollat. (Ecsédi: Nem leszünk; IN: 48 másképp)

Családot keresős, nyomozós, romantikus.

A repülő Törökországból tartott Párizs felé. A hegyekben hirtelen történt a katasztrófa, mindenki odaveszett. Majdnem, mindenki. Egy csecsemő kikerült a robbanás epicentrumából, életben maradt. Ám két 3 hónapos kislány is ült a gépen: a gazdag örökösnő, Lyse-Rose de Carville és a szegény Emilie Vitral. A nagyszülők egymásnak esnek az unokáért, akiről nem lehet eldönteni, kinek a vére. A bíróság a Vitral család javára dönt, de a kétely mindig is ott marad közöttük. A sajtó által Szitakötőnek becézett lány felnőve különösen szenved attól, hogy nem lehet biztos abban, ki ő. Emilie vagy Lyse-Rose? Lehet boldog, vagy botrányos módon egymásba szerettek a bátyjával? Marc mindössze pár órát kap, hogy az öngyilkosságot elkövető Grand-Duc magánnyomozó naplójából rájöjjön az igazságra, vagy elveszíti a családját, mielőtt igazán az övé lehetett volna. A múlt titkai pedig súlyosak…

A Fekete vízililiomok nagy kedvencem volt, így le is csaptam, amikor rájöttem, hogy a szerzőnek már jelent meg regénye magyarul. Az Emilie vagy Lyse-Rose egy korai Bussi, gyengébb is, mint a fentebb említett kötete, de ezt is nagyon tudtam szeretni.

Pedig a kezdet nem volt könnyű. Olyan volt, mintha egyszerre lenne in medias res kezdés és mintha nagyon távolról haladnánk a lényeg felé. Már az elején érezni, hogy hatalmas feszültségek vannak a szereplők között, hogy egy tragédia van születőben. Csak éppen azt nem lehetett nagyon sokáig érteni, mi is pontosan a drámai szituáció. Miért olyan fontos pont most, hogy a lány Emilie vagy Lyse-Rose? A fülszövegnél már ellőttem kicsit a poént, a szerelmi szálat, de ennél azért több van a helyzetben, szóval nyugi, ez csak egy morzsa a sütiből! Ám amíg ez kiderül, szálanként tépkedtem volna ki a hajam gyakran unalmamban.

A cselekmény nagy része a múltban játszódik, hiszen megelevenedik, amit Marc olvas Grand-Duc naplójában. Ami annyira hidegen hagyott, hogy az már fájt. Eleve, Grand-Duc nem volt szimpatikus egy pillanatra sem. Egy ügyeskedő, ravasz kisember, aki próbálkozik, csinál dolgokat, de nem éreztem, hogy bármit haladt is volna. Hosszas kitérők, fejtegetések és rengeteg Grand-Duc. Visszagondolva még rosszabbnak érzem, mint amikor olvastam.

Mert jön a csavar, teljes borzalmában megértjük a jelen dilemmáját, és megindul Marc vesszőfutása. Órák, egy boldog életért vagy a pokol bizonyosságáért. A szereplők mozgásba lendülnek, több az akció és a végsőkig feszítve vannak az érzelmi húrok. Amennyire untam közben az elejét, annyira nehezen tettem le a végét. Ott volt akció is bőven, a cselekmény nagyon felpörög a kötet elejéhez képest.

Bussi karakterei megint szinte élnek. Marc és Szitakötő ugyan kevés vonással jellemzettek, de annyira helyesnek, rendesnek és szépnek vannak megírva, hogy nem lehetett nem szeretni őket. Alapból ki szokott akasztani, amikor hasonló szituációba keveredett emberek szerelmi életéről kell olvasnom, de ez a második kivétel, ahol drukkoltam. Ok, Daeny és Jon tévében voltak, de most itt van Marc és Emilie/Lyse-Rose. Annyira szerettem volna, ha jut nekik happy end… Az emlékezetes figurák viszont a mellékszereplők. A Carville család tagjai. Mathilde és Malvina elképesztő figurák, színesek és összetettek, de Leonce is megéri a pénzét, bár nem a tolókocsis kiszerelésben.

A csavar – nem számítottam rá. Arra vágytam/vártam, hogy Szitakötő Lyse-Rose de Carville. Nem mondom el, ki is ő igazából, de Bussi meglepett.

Már ebben a kötetben is látszik, a francia író mennyire jó mesélő. Élvezettel, színesen beszéli el az eseményeket, ha azért később már sokkal jobban sűrít és húz is. A Fekete vízililiomok fontos jelenetek sorából állt, itt több az üresmenet.

Végül, a sztori ismeretében a borító is nagyon ötletes. Tetszett a könyv, a külcsín is.

Bussi: Emilie vagy Lyse-Rose? - Mint thriller: 75% lassan induló cselekmény, sokszor túlírt is. De felpörög. Jók a karakterei.

Szubjektíven: 85% a vége miatt rákattantam - meglepett. Plusz Marc nagyon szimpatikus volt.