Na és akkor mi van, ha nem ez a neve? Nem ez a rendszámtáblája. Nem ez a munkája. Ha jobban megnézzük, mindenki egy rejtély, amely arra vár, hogy megfejtsék. (Miranda: A tökéletes idegen)

• A szép emberek élete túlontúl könnyű – jegyezte meg. – Egy csomó előnyük van hozzánk képest.
• Biztosíthatlak, hogy nekünk, világszépeknek is van épp elég gondunk – válaszolt Raith.

Koll ránézett.

• Tudod, nem is vagy te akkora gazember, mint elképzeltem.
• Ó, akkor még nem ismersz eléggé. Ő meg mintha kicsit túl komolyan venné a dolgot, nem?

Grom-gil-Gorm alantja félmeztelenre vetkőzött, széles hátán látszott a bőrébe égetett sebekből összeálló fa minta. Jó kis műsort adott elő a nézőknek, szálkás izmai megfeszültek, miközben forgott, nyújtott, lehajolva megérintette a lábujjait.

Raith csak álldogált, és a füléből hiányzó darabka környékét vakarászta.

• Azt hittem, mászni fogunk, nem táncolni.
• Én is úgy tudtam – vigyorgott Koll. – Lehet, hogy rosszkor jöttünk? (Abercrombie: Az ütközet)

Úgy tartják, hogy azok a helyek, ahol az ember életének legborzalmasabb pillanatait éli át, visszahívják az embert. (Frasier: A testolvasó)

A győztes életben marad, a vesztesé a méreginjekció. (Baldacci: Emlékek börtönében)

Barátnős, nyomozós, középiskolás, titkos.

Natasha 16 évesen a gimi királynője, minden fiúnak ő tetszik, minden lány vele akar barátkozni. Egy napon a zenész Jamie a kutyáját sétáltatja, amikor a folyóban egy úszó testre figyel fel. Natasha az, holtan. Jamie kimenti, és még sikerül újraéleszteni a lányt. 13 percig volt halott, senki nem tudja, mi történt vele. A magához térő Natasha sem, nem maradtak emlékei. De más szemmel kezdi el nézni a környezetét. A barátnőit, a Barbie társait, akikkel uralták a középiskolát. Rémálmok kínozzák, valami folytonos fenyegetést érez maga körül. Így a régi barátnőhöz fordul, Beccához, aki nem lett népszerű lány. Aki folyton aggódik, hogy a zenész 19 éves barátja jobbat talál helyette. De Becca és Natasha okos lányok, és elkezdik összerakni a képet, hogy került Tasha a vízbe. Mert nem öngyilkos akart lenni. Egy gyilkos játék húzódik a gimis színfalak mögött, és még nem ért véget.

Sarah Pinborough megint írt egy olyan thrillert, amit nehéz beskatulyázni. Teljesen más, mint amit az olvasó vár, sokkal bonyolultabb és igen, szórakoztatóbb is. Ugyan ez most annyira nem csapott meg, mint a Ne higgy a szemének, de nem lehet okom most sem panaszra.

A cselekmény látszólag egy tinis thriller, sok tekintetben még az ifjúsági regényekkel is rokon. Hiszen az iskolai klikkek mintapéldáival állunk szemben: a méhkirálynő, akinek a volt legjobb barátnője a kívülállók, a furcsák között rekedt. Akiknek most össze kell dolgoznia, hogy felszínre kerüljön az igazság. Amibe beleférnek olyan szálak, mint féltékenység, szerelmi drámák, az önbizalomhiány, vagy éppen a szerepekért a harc az iskolai színdarabban.

Ahogy elkezdi kibontani a szerző a történetet, még egyfajta játékosság, könnyedség is belengi, mintha nem lennének gyilkos titkok a háttérben. Pedig vannak, és a regény előrehaladtával egyre távolabb esünk az ifjúsági besorolástól. Már egy dark thriller világába nyerünk bebocsátást, ahol egy nagyon sötét és beteg elme űzi a játékait. Jönnek a folyamatos csavarok és felismerések: az olvasó meg csak kapkodja a fejét, hogy ki lehet ennyire beteg és gonosz, és miért.

Pinborough ugyan tini lányok problémáin keresztül rajzolja meg a cselekményt, de ettől függetlenül egyetemes tud lenni. Mert ha más lenne a környezet, mondjuk egy irodai környezet, munkahely iskola helyett, akkor is ugyanúgy működne. A karakterei többek a koruknál, a problémáik és a játszmáik korosztálytól függetlenül hitelesek és ütősek.

Jár a piros pont azért is, mert a cselekmény végig pörgős. Fontos szerepet kapnak a lelki részek, a szereplők belső vívódásai, de mindeközben ők cselekvő, aktív karakterek is, akik az eseményeket is folyamatosan mozgásban tartják.

Pinborough a környezetét nyelvében is megteremti. Érzelmeket, hangulatokat tud a szöveggel is megragadni, még akár korosztályt is. Egészen más ez a könyv, mint a Ne higgy volt.

Újabb erős thriller a szerzőtől, nem véletlenül ajánlja Stephen King is.

Értékelés (13 perc) – mint thriller: 95% kis áthallással akár az ifjúsági zsánerbe is el tudnám képzelni. Okos története van, ütős csavarja, és áthatóan ábrázolt karakterei. Bár a szereplői kamaszok, még szinte gyerekek, igazán sötét részei vannak. Folyamatosan növeli a pszichózist a szerző, a végére egészen mélyre ér már. Szubjektíven: 85% kis krimi, majd egy szinte játékos, középiskolás rész következik. Kicsit csalódott is voltam az előző Pinborough regény után, de aztán megérkezett a sötétség. Onnantól letehetetlen, és kifejezetten csavaros. Tetszett.

Szerelmes, valóságshow-s, feladatos.

Arabella boldog kellene, hogy legyen. Összejött Daviddel, akibe igazán beleszeretett, és akivel csodálatos is. De az együtt töltött éjszakán a férfi álmában a volt barátnője nevét suttogta, ezzel összetörve a lány szívét. El is menekül, futna minél messzebb, de a játék szabályai ezt nem engedik. Elhatározza, nem engedi összetörni jobban a szívét, tartja a távolságot az egykori sztársportolótól. De David nem engedi lerázni magát, és a feladatok összehozzák őket újra és újra. Arabella belül szenved, míg a műsor szervezői egyre kínosabb pillanatokat szereznek az összes játékosnak. Amikor az előző szerelmeiket is ide repítik, Arabella és David szembenéznek a múlttal és egymással is, hogyan legyen tovább.

Az első részt valamikor nagyon régen, már évekkel korábban olvastam, és nem mondhatni, hogy odalettem volna érte. Nem is volt tervben, hogy elolvasom a második részt. Ha tényleg kimaradt volna az életemből, akkor sem vesztettem volna semmit.

Mert milyen ez a regény?

Teljesen kiszámítható, tipikus szerelmes mese nőknek!

Mi is a romantikus nyálregények klasszikus cselekménymenete? A pár a kezdeti gondok ellenére összejön, és boldogok. De egy félreértés miatt szétmennek. Valamelyikük tesz egy nagy, romantikus gesztust, amire megint eljön a boldogság kék, de itt rózsaszín madara és elhozza a főszereplőknek a nem is kicsit nyálas, örökké boldog happy endet. Nyálregény szinten ez lehet: lánykérés, esküvő vagy az első gyerek érkezése.

Borbás Edina ezt a receptet két kötetben vezette le. Az elsőben volt a kezdeti nehézség, a kényszerből játékostárssá lett, egymásnak nem szimpatikus két ember szerelembe esése. Zárásul megkaptuk a félreértést: egy álomban elsuttogott nevet. Itt vette fel a fonalat az írónő, és ebben a részben a kommunikációs zavar röhejes komédiáját kapjuk. Nyálregény szinten van egy tökéletes pár, és a lány azon szenved, hogy David álmában a másik nő nevét mondta? Nem az lenne a logikus, hogy megbeszélik? Vagy legalább megkérdezi, mit álmodott? De nem. Itt sértődés lesz belőle, meg szenvedés. Majd jön a nagy gesztus: nyilvános lánykérés a tévé nagy nyilvánossága előtt és el is jön a happy end.

Annyira semmilyen ez az egész, annyira csak a sablont követi, hogy halálra lehetett unni. Elvileg egy vetélkedő résztvevői, de a feladatok is bénák. Tévé show, lehetne mindenféle intrika, vagy szatirikusan a műsorról valami színfalak mögötti rész, de nem. Itt az a fő kérdés, hogy mire látja be Arabella, hogy David őt szereti.

Ha legalább a karakterek érdekesek lennének… de nem. Mindenki annyira csak sablon, hogy rendesen még jellemezni se lehet őket és hirtelenek is. Arabella és David ismeri egymást pár napja – legfeljebb hete – és máris esküsznek meg örökké boldogok? Jaj, de fáj.

Azt az egy pozitívumot tudom elmesélni, hogy pillanatok alatt elolvasható, majd elfelejthető.

Értékelés (Hullámok csapdája 2.) – mint romantikus: 20% nagyon kiszámítható, nagyon egyszerű, könnyed kis limonádé. A szereplők jellegtelenek, vázlatosak. A cselekmény ugyan pörög, de az igazi konfliktus a szerelmi. Ami elcsépelt, erőltetett és még mesének is egyszerű. A stílusa is kezdetleges, csak végigszalad az eseményeken. Szubjektíven: 10% untam is, és végig fogtam a fejem, mi lehetett mindennek a célja. Egy sima nyálregénynél mozgalmasabb, de akkor is csak egy szerelmes lánymese, amiben a csinos, de átlagos lány elnyeri az álompasit.

Apa – lányos, emberrablós, felnövős, szembenézős.

Helena teremtett egy jó életet magának. A férje rendes, kedves ember, aki elnézi a nő különc szokásait. Két kislányuk tündéri, eleven, szeretnivaló kölyök. Ám egy napon a rádió olyan hírt mond be, ami megrengeti a nő életét: az emberrabló, erőszaktevő Jacob Holbrook megszökött a börtönből. Helena kénytelen szembenézni a múltjával, amiről a férje sem tud: Jacob elrabolt egy 14 éves lányt, 15 évig rejtegette a mocsárban, és lett egy lányuk. Egy lány, aki sokáig istenítette az apját, aki tőle tanulta a vadon és a vadászat titkait. Egy lány, aki 12 évesen megszökött, és aki miatt az apja börtönbe jutott. Ez a lány Helena. Aki tudja, az apja eljön érte, nem bocsát meg. Aki tudja, ő az egyetlen, akinek esélye van Jacob ellen.

Tudom, mindig úgy igyekszem nekiállni egy könyvnek, hogy ne legyenek elvárásaim vagy előzetes elképzeléseim a borító alapján. Akkor csalódni szoktam. A lápkirály lánya ilyen szempontból behúzott a csőbe: egy apa – lánya párbajt vártam a mocsárban.

De ez a könyv nem erről szól. Ha nagyon hasonlítani akarom valamihez, akkor nem egy western lenne, amit vártam. Hanem a Szoba. Csak éppen itt a rabság színhelye nem egy fészer, hanem egy mocsár, és Jacob más apa, mint ami Jacknek jutott.

A regény attól iszonyatosan erős, hogy jól van elmesélve és szerkesztve. Alapvetően két idősíkon játszódik: a jelenben, amikor Helena szembe kell, hogy nézzen a titkai következményével és belekényszerül egy gyilkos fogócskába az apjával. A másik, a múlt, ahogy Helena felnőtt és ráébredt arra, milyen ember az apja. Mindkettő erős és jól kitalált, de a hangsúly egyértelműen a múlton van.

Dionne képes ábrázolni azt a kettősséget, amit felfoghatatlannak is nevezhetek. Hogy egy gyerek szereti az apját, kötődik hozzá, miközben egy börtönben él, amiben az apa a kegyetlen börtönőr. Helena egy erőszak teremtménye, egy abszurd helyzetben nőtt fel, de gyerek. A gyereknek meg az a természetesen, amiben nevelik, ő nem érzi, mi van körötte igazán. Olvasni borzalmas a külső szemléletünkkel, hogy mi történik ott igazán, és mi az, amit ebből a kislány képes megérteni. Hogy fér majd el egy szívben szeretet és gyűlölet.

A regény nincs túlírva, a terjedelme például töredéke a már emlegetett Donoghue regénynek. De minden fejezete, jelenete gondosan megkomponált, és nem véletlenül került oda, ahova. Folyamatosan fenntartja a figyelmet, növeli a feszültséget mindkét cselekményszálán.

Alapvetően két ember karakterét hozza nagyon közel: elsősorban Helenát, akinek több drámát is át kell vészelnie. Aki csak normális akar lenni egy nagyon nem normális háttérrel. Másrészt Jacob portréja is megjelenik, aki a dark thriller világába illő narcisztikus szociopata. A regény ad is pár tippet a cselekményen belül, hogyan ismerjük fel a narcisztikus személyeket.

Szórakoztató, borzongató regény, a lápkirály jól eltalált szimbolikájával, de közben az agyat is igyekszik mozgatni. Családról, szülőkről és gyerekekről vannak mély meglátásai.

Értékelés (A lápkirály lánya) – mint thriller: 85% eredeti, sötét, magával sodró. Történet a történetben, ami nem is arról szól, aminek elsőre tűnik, de így is végig olvastatja magát. A leírások, a vallomásos jelleg nagyon szuggesztív, egy thrillert és egy lelki feltárást is végigvisz. A helyzeten túl a családról, a felelősségről is érdekes kérdéseket vet fel. Szubjektíven: 90% nagyon nem ezt vártam. Akció thrillerre számítottam, de ez valami más. Tetszett így is, nehéz letenni, de sokkal inkább lelki regény, mint kalandos. Ami helyenként az emberbe vág.

Családi titkos, bosszúra készülős, anya – lányos.

Philippa 8 éves kora előttről nem emlékszik semmire. Tudja, hogy örökbe fogadták. Jó emberek a nevelőszülei, de igazi szeretet nincs se a házasságukban, se az irányába. 15 éves, amikor a kormány elfogad egy törvényt, ami lehetővé teszi, hogy az örökbeadott gyermekek a szüleikre találjanak. Amint 18 lesz, él is ezzel a jogával. Romantikus meséket szőtt fejben, hogy egy nemes és egy cselédlány tiltott szerelmének volt a gyümölcse, aki anyja halála után került nevelőszülőkhöz. Ám a valóság egészen más: a szülei elítélt gyilkosok. Az apja elrabolt és megerőszakolt egy kislányt, az anyja pedig megölte a gyereket. De Philippa meg akarja ismerni a még élő anyját, akit szabadulása után magához is költöztet. Nem is sejtik, hogy a 10 éve halott kislány apja is csak a pillanatra vár, hogy végezzen lánya gyilkosával.

PD. James mérlege az én súlyaimmal nem áll jól. Több könyve okozott csalódást, mint amennyit szerettem. Ha belegondolok, eddig egy volt, amire azt tudom, mondani, hogy tetszett. A többiben mind csalódtam – ahogy az Ártatlan vér se nyert meg magának.

Aminek nem a történet az oka. Az alapötlet kifejezetten izgalmas: a lány megtalálja a szülőanyját, akiről kiderül, hogy elítélt gyilkos. Megpróbálja megismerni, miközben egy apa bosszút forral ellenük. Lehetett volna izgalmas, pörgős, sokkal jobb, mint amit kaptam.

Mert az Ártatlan vérben alig történik valami! Hiába izgalmas maga a konfliktus, ha a szereplők nem csinálnak semmit! A bosszúszomjas apa ténykedése? Csendben megfigyel. Mit tesz a gyilkos anya és lánya? Múzeumba járnak, meg könyvekről beszélgetnek. Most komolyan? Valahogy nehezen veszi be a gyomrom, hogy egy olyan karakter, mint Philippa beéri ezzel, és olyan alapvető kérdéseket sem tesz fel, hogy miért adták őt örökbe, vagy miért a gyilkosság volt az egyetlen kiút, amit találtak?

Az utolsó pár oldalba igyekszik valamivel több feszültséget, mozgást tenni az írónő, de az is olyan reménytelennek hat. A legnagyobb konfliktust olyan módszerrel kerüli ki, hogy legszívesebben nevettem volna rajta. Még csak a drámai tetőpont, a nagy találkozás sem történhet meg!

Aki viszont a lelki folyamatokat szereti, az emberek érzelmein való merengést szereti, jó lesz neki ez a regény. Én többre díjazom az eseménydús cselekményt, ha van is kivétel. Itt most untatott minden szereplő lelki kínja, mert igazából mindenki azokkal küzdött. Talán jobban bírtam volna, ha legalább egy olyan szereplő akad, akivel legalább egy kicsit tudtam volna szimpatizálni. De ilyen nem volt benne. Pont a főszereplő, Philippa volt számomra a legérdektelenebb, bár közelebb állt az utálathoz a skálán, mint a közömbösséghez.

James különben jól ír. Stílusa van, és sikerül még ebbe a semmibe és feszültséget vinnie. Csak nem kezd vele semmit, amit nem tudtam megbocsátani.

Ez most nem tetszett. Még van egy regény tőle a polcomon, remélem, az jobb lesz.

Értékelés (Ártatlan vér) – mint thriller: 60% feszegeti a műfaj határait, a drámához közelít. Nem a bűnügyre teszi a hangsúlyt, a cselekmény alig valamennyi – azt járja körbe, hogyan éreznek a szereplői. A karakterei összetettek, különféle bűnösök. A bűnről és büntetésről vannak érdekes következtetései, amelyek között akad felkavaró is. Szubjektíven: 30% nagy volt a csalódás is. Valami mást vártam, mozgalmasabbat, érdekesebbet. A lélekrajzok erősek, de nincs olyan szereplő, akinek érdekelt volna a sorsa. Ez most nem tetszett.

- Vértestvérek (21. század)

- Raziel (Athenaeum)

- Elfojtott üvöltés (Athenaeum)

- Wild Cards 2. (bár ki tudja, hetek óta tologatják, ez necces) (Libri)

- Az obszidiánkamra (General Press)

- Tear végzete (Agave)

- Hogy folytassam? (Gabo)

- Szeret, nem szeret (Gabo)

- Jelentések (Gabo)

- Artemis Fowl és az elveszett kolónia (Gabo)

Harcos, cselvetős, kapcsolatos, háborús.

Skara hercegnő még csak tanulja az uralkodást, nincs 18 sem, amikor éjjel felrángatják, és egy kalózvezérre bízzák a szöktetését, mert a szövetségesük elárulta őket, és most érkeznek mindenkivel végezni. A hercegnő végignézi a szerettei halálát, és bosszút fogadva a Főkirály ellen lázadó királyokhoz tart. Ha nincs is serege, pénze, egy tehetsége van: Skara bír a szó hatalmával, képes hatni az emberekre. Ezt felismeri Yarvi atya is, aki már összefogott két ősellenséget, hogy a főkirály és nagyanya ellen háborúba induljanak. Skara segítségével Trovenföld lesz a csatatér, ahonnan a Szilánkos-tenger sorsát eldöntik. Uthil, Tüske újra a harcmezőn találják maguk, míg Koll Yarvi mellett készül a miniszterségre, ha képes ezért lemondani a szerelemről. Közben Skara új testőre, Raith is tanul pár dolgot a hatalomról.

Mindig az a fránya design! Nagyon bírom az egész sorozatot, nekem ez a kedvenc Abercrombie világom, de miért kellett a trilógia zárására egy teljesen új képvilág? Még az eredeti tervek tetszettek, ez az új a lánggal… egyszerűen nem mutat a két előző rész mellett!

De maradjunk a lényegnél. A regény jó. E jelző ki se fejezi, mennyire. Ebbe az eposzi, harcos, kicsit dark és kicsit posztapokaliptikus műfajban az egyik legeltaláltabb. Már most abban reménykedem, hogy Abercrombie visszavisz még minket a Szilánkos-tengerre, hogy megnézhessük, mi lesz a királyságok és a szereplők sorsa úgy 20 év múlva…

Folytatás, de egyben egy új történet is. Abercrombie nagyon ért hozzá, hogy miközben mozgatja a már megismert és megszeretett hősöket, újakat is ad, akiket új kalandokra küld, és még tovább bővíti a világa határait. Most új értelmet kap a történet fekete mágiája, sőt, maga az egész világrendszer is. Egyetlen elegáns húzással odatette magát a Széthullott Birodalom mellé, szinte kedvem lenne a polcomon is Lawrence mellé tenni Abercrombie eme sorozatát.

Az új szereplőit nagyon meg tudtam szeretni. Skara okos, lélekben erős, de egyben egy fiatal lány is gyengeségekkel, hibákkal. Felemelő, ahogy nagy királynővé érik, ha fáj is a szívem az ár miatt, amit ezért fizetnie kell. Az uralkodók nem boldogságra születettek, ezt minden regénybeli hős megtapasztalja. Talán ezért is drukkoltam Koll jövőjéért, akinek lesz egy esélye, hogy a hatalom helyett valami teljesebbet és boldogabbat válasszon.

Mert az Abercrombie regények, ez a rész is, nem érnek boldog véget, legfeljebb keserédest. Ha győz is a jobb oldal, komoly árat fizetnek érte. Arról nem is beszélve, hogy nincs tiszta jó. Yarvi erre a legjobb példa, aki talán a regény legokosabb figurája, a céljai is jók, de a végére komolyan azon gondolkodtam, hogy a győzelme nem lesz-e egy új szörny születése.

A történet izgalmas, csavaros, a szerző megszokott nyers, de nagyon sodró stílusában. Nekem még a nagyon sötét humora is bejön.

Mind a 3 rész remek, nem is tudok kedvencet választani. Az ütközet is telitalálat lett!

Értékelés (Az ütközet) – mint fantasy: 100% remek folytatás, miközben saját jogon is erős regény. Új hősök tűnnek fel, nagyon eltaláltak és karakteresek, míg a szokott kedvencek is jelen vannak. A jó és rossz árnyalatai most is olyan szürkék és ármányosak, hogy a végéig meglepjenek. Bővíti a regény világát is, kalandos is, harcos, érzelmek is vannak benne. Szubjektíven: 90% a cselekmény, Abercrombie stílusa, az összetett karakterek, a történet mélyén megbúvó tanulság az emberi jellemről – mind bírom, de azért kicsit fáj, hogy ebbe a világba a fény soha nem ragyoghat teljes erejével, mert a bűn és ármány erősebb lesz a hősöknél.

Kosztümös, nyomozós, emberkereskedelmes, társasági.

Bécs, 1899 szilvesztere. Miközben az egész város az új évezredet köszönti, Gustav von Karoly szerelmi bánattól szenved. Még jó barátja, a nyomozó Rudi sem tudja felvidítani. Mindkettejük meglepetésére szinte eléjük zuhan egy férfi: a Stephansdom építőmestere, aki a lezárt északi toronyból esett le. Öngyilkosság, vagy a férfit meggyilkolták? Rudi vezeti a nyomozást, de a halott szabadkőműves tagsága miatt a szintén páholytag Gustav is az ügyön dolgozik a páholy megbízásából. Hamarosan egy olyan összeesküvésre bukkan, melyben lánykereskedelem, illegális orvosi kísérletek és újabb holttestek kerülnek elő. Miközben az ügy szálait gombolyítja fel, szembe kell néznie zavaros családi helyzetével, és megpróbálja a törött szívét is kikúrálni.

A Monarchia Krimik második kötetét jelenti ez az epizód. Ugyanazok a főszereplők, minimális folytatása az előző részben történteknek, és egy újabb esemény, mely bűnügyi nyomozást igényel.

Ahogy a Szép halottak esetében is, ez a krimi elsősorban a történelmi korával, a korszak jellegzetes szereplőivel hívhatja fel magára a figyelmet. Mert nem az eseten van a hangsúly, még kevésbé a nyomozáson, hanem a szokásokon és gondolkozáson, ami a kor sajátja. Finoman megragadja azokat az irányzatokat, melyekből a világháborúk majd kinövik magukat. Árnyalja, milyen lehetett egy monarchia uralma alatt élni, ahol mindenki valamilyen véleménnyel van az uralkodóról és családjáról. Különösen jót mosolyogtam Gustav féltestvérén, aki Sissi egyik udvarhölgye volt, és még mindig a császárnétól tanultakat majmolja, és úgy alakítja az életét, hogy mindenben neki feleljen meg a halála után is.

Nem úgy krimi ez a történet, mint valamelyik tévés nyomozás. Itt is van bűneset, amit kinyomoznak, de Gustav módszerei messze eltérnek a megszokottól. Úgy is éreztem, hogy szerencséje volt, mert igazából mindig a megfelelő pletykát hallja, ami elvezeti ahhoz, aki a gyilkoshoz viszi még egy kicsit közelebb. Nincsenek nyomelemzések, nincsenek hagyományos értelemben vett kihallgatások, egyik új infó visz csak a másikhoz.

Akció se igazán van a regényben, a végső csata és üldözés is összecsapottnak hatott nekem. Mégse unalmas a könyv, mert az a társadalmi, arisztokrata hangulat és kapcsolatrendszer benne van, amit ma már csak elképzelni lehet.

A háttérben meglepően összetett különben a bűnügy, az érdekes is, előremutat történelmileg és a korszakot is jellemzi, csak nagyon semmilyen, ahogy Gustav minderre rájön.

A karakterek jellegzetesek, nem fejlődnek. Mindenki ugyanolyan a kötet elején, mint a végén. Eljátssza a maga szerepét, de semmi több.

Egyszer érdekes volt, de nem volt igazi élmény. Okosabb lehetett volna a krimi vonal!

Értékelés (Haláltánc harangszóra) – mint történelmi krimi: 55% a történelmet díszletnek használja, nem történelmi események a téma, de a korrajz hitelesnek hat, és betekintést nyújt a monarchia nemeseinek világába. Az életképek, a leírások hangsúlyosabbak, mint maga a bűnügy, ami szinte magától oldja meg magát. A karakterek is jellegzetesek. Szubjektíven: 40% nagyon hiányzott nekem a krimi. A sorozat első része is inkább a korszakra koncentrált, de abba volt valami fűszer. Ez sokkal szimplább, ha egyes részeiben érdekes is. Ahogy előremutat a történelmet tekintve, ahogy egy korszak gondolkodását és társadalmi normáit megfogja.

Nyomozós, iskolai mészárlásos, memóriás, bosszúállós.

Amos Decker élete kétszer fordult ki a sarkából: az első alkalommal profi sportolóként ütközött, és olyan agysérülést szenvedett el, mely után többé képtelen volt felejteni. Karriert váltott, rendőr lett, és családot alapított. Másodszor egy munkanap végén arra ért haza, hogy minden szerettét lemészárolták a saját otthonukba. Majdnem Amos is öngyilkos lett. A tettes nem lett meg, Amos teljesen leépült. Elvesztette a házát, az állását, csövesként várta a halált. Másfél év kellett, hogy valamennyire összeszedje magát. Volt társa, Lancaster keresi fel azzal, hogy egy idegen vallomást tett, bevallotta Decker családjának kiirtását. Decker erre tér vissza, és miközben próbálja megfejteni, Leopold vallomása igaz-e, egy mészáros a helyi középiskolában rendez ámokfutást. Nincs semmilyen nyom. Amos beszáll, és elkezd összefüggéseket meglátni. Egy zseniális, de őrült elme őt hívja játékra, melynek része a mészárlás, a családja megölése, és még nem végzett a listájával.

David Baldacci szerencsére a magyar könyvpiacon is jó ideje jelen van. Az Európa Kiadó kezdte gondozni az életművét, az elején puha borítókkal és a filmesítések nyomán (kit lep meg, hogy az Államérdek jelent meg nálunk először, amiből Eastwood forgatott filmet?). Majd egy egységesebb dizájn és a kemény táblák kora jött el, sűrűbben kiadott kötetekkel. A polcon is jól mutatnak, és a Puller sorozatot is megszerettem.

Az Emlékek börtönében, ez a kötet egy új kezdetet jelent. Búcsúzunk az Európától, és a General Press vette át a szerző regényeit. Az Amos Decker sorozattal nyitnak – a regény olvasása után jó kezdetnek tudom minősíteni – és az új Puller regénnyel folytatják, ami meg ígéretes folytatás a regény olvasata nélkül is (bírom azt a sorozatot).

Talán bután hangzik, de kinek tiszta, Amos milyen rassz képviselője? Szeretem, hogy Baldacci nem veszik bele a leírásokba, a lényegre szorítkozik és pörög, de azért ezen közbe-közbe elgondolkoztam. A neve, Amos, hogy amerikai football játékos volt, valahogy feketének gondoltatja velem. De nem egyértelmű.

Igazából Amos Decker karakterében ez nem is lényeges, hanem az elméje, ahonnan a regény a címét is kapta. Baldacci olyan hőst ad nekünk, aki tökéletesen megfelel a zseni nyomozókról alkotott elméletemnek. A munkában ő a legjobb, de a magánéletében sok a probléma. Decker személyisége is érdekes, és a családja elvesztése olyan trauma, amelyet soha nem fog kiheverni, és tragikussá teszi az alakját.

Baldacci így teremt újabb amerikai hőst. Mert Decker felülemelkedik ezeken, helytáll és elkapja a rosszfiúkat. (Akiket jól árnyal ebben a kötetben, a Decker ellen harcoló elme van olyan zseniális, és olyan sebzett is, mint hősünké.) Szó szerint is, hiszen a Baldacci regényekben ugyannyi a tényleges akció is minimum, mint az elméleti munka.

Összetett a sztori, ütős a csavar, határozottan tetszett ez a sorozatnyitó-kötet!

Értékelés (Emlékek börtönében) – mint krimi: 95% de ahogy a szerzőtől megszokhattuk, az akció jelzőt is odatehetném a krimi mellé. Nyomoznak, következtetnek, bizonyítékot gyűjtenek, miközben az elkövetővel folyamatos a fogócska. Fordulatos, tempós, izgalmas regény, emlékezetes szereplőkkel. Szubjektíven: 90% Amos Decker beállhat az emlékezetes Baldacci hősök közé. Nekem kicsit a Teve Klub Oliverét idézi, és nagyon bírtam a zseni – sebzett ember összetételt. A krimi része is jó, az akció is, és bejön Baldacci lényegretörő, minimálisan leíró prózája.

Gyerekes, kalandos, űrlényes, állatbarát, humoros.

A kisiskolás Aladár, a barátainak Ali rossz szájízzel megy haza azon a sorsdöntő napon. A barátai kinevették, mert kitalált egy olyan űrlényt, aminek nincs feje a jedi játék közben. Miért ne lehetne a végtelen univerzumba olyan lény, ami nem emberszerű? Imádott nagymamája kicsit lelket ver belé, és este vihart néznek távcsövön. Ali felfigyel valami különösre, valami lehullott a Földre. Még ezen az éjjel összebarátkozik a Földre tévedt űrlénnyel, akinek nincs feje. Olyan, mint egy kendő. A neve Slutty. Ali és barátai kalandos események sorát élhetik át az oldalán: űr utaznak, állatmentő akcióba kezdenek egy állatkerti látogatás után, dinoszauruszokat látnak. Közben megtanulják az univerzum pár fontos szabályát is.

Ha kortárs magyar ifjúsági irodalom, akkor előszeretettel nevezem a kedvenceim közé Leiner Laurát, Mészöly Ágnest, Kalapos Évát. Közülük Mészöly az, aki a kamaszok mellett sokat ír kisebb korosztálynak is. Jó, többet ír a kicsiknek, mint a nagyobbaknak. Ugyan imádtam a Szabadlábon és a Darwin-játszma történetét is, jellemzőbb az írónő bibliográfiájában a kisebbeknek szóló történet. Hanga és Várkony nagy rajongója lettem, pedig ők kifejezetten gyerekeknek kitalált hősök…

Slutty pedig most érkezett meg. Még egy kicsit kisebbeknek, mint a Hanga és Várkony sorozat célközönsége. Ezzel elérve azt a pontot, amihez már nagynak érzem magam. Ez egy gyerekmese, ami nekem már túl egyszerű és nagyon mese.

Ami nem jelenti azt, hogy a saját célközönségének ne lenne kiváló munka. Még én is mosolyogtam rajta, és tudom értékelni, tetszett, ha nem is az én világom már. A kicsiknek viszont gond nélkül a kezébe nyomnám, amint tudnak olvasni. Ők szeretnék!

Mészöly nagyon kreatív, és jópofa kalandokat talál ki a szereplő gyerekeknek és az űrlénynek. Mindegyik színes, érdekes, és van benne olyan tanulság is, amit észrevétlenül elsajátítanak a kis olvasók, miközben szórakoznak. Az állatvédős rész kifejezetten ütős lett az állatvédelem üzenetével, amit árnyalni is tudott a szerző.

A történet nyelvileg is tele van ötlettel és humorral. Mondjuk, azt még mindig nem emésztettem meg, hogy Aladár beceneve Ali. Talán az a baj, hogy az angolszász kultúra hatása miatt nálam az Ali lánynév. (Többek között Pretty little liars, Allison miatt. Őt is így becézték.) De ezt leszámítva kreatív és elmés szórakozás a szöveg maga is.

A karakterek a gyerekekre szabottak. Nincsenek mélyebb jellemek, ahogy ebből a történetből a gonoszok is kimaradtak. (Nagyon pozitív a világképe.) Kedves, bájos, teljesen gyerekbarát sztori, ilyen hősökkel. Talán azért is lett ennyire homogén a szereplők karaktere, hogy a kis olvasók jobban beleláthassák magukat…

A grafika is gyerekbarát. Nekem a Hanga sorozaté jobban tetszett, de ez színesebb.

Talán már kinőttem, de gyerekkönyvnek remek, 8-10 évesen faltam volna.

Értékelés (Slutty az űrből) – mint gyerekkönyv: 85% kedves és barátságos mese, ami egyaránt tartalmaz a gyerekek számára érdekfeszítő kalandokat és pozitív tartalmakat. Emberségre, állatszeretetre nevel nevettetés közben. Sok ötlet, nyelvi humor van benne, illusztrálva. Még a felnőtteknek is mosolygós mese lehet. Szubjektíven: 60% az írónő nagy rajongója vagyok, de azért ebből már kinőttem. Értékelem az ötleteit, a humorát, a történetnek vannak kifejezetten jó részei, de részemről maradnék Hangáék és a Darwin-játszma világában Slutty helyett.