Nyomozós, piromán gyilkosos, művészetes, kincskeresős.

Marija a legutóbbi nyomozás után válságba került: biztos, hogy nyomozó akar lenni? Szentpétervárra, a nagyanyjához vonul vissza gondolkodni. Egy helyi újgazdaghoz betörnek, és ellopják a 16. századi holland csempéit, amit a kemencére vett. Marija szívességből elvállal egy kis nyomozást, és a gazdag megrendelő fizeti, hogy Belgiumba is követhesse a nyomokat. Közben Andrej fájóan hiányolja a lányt, de mondani nem meri neki. Így inkább elmerül a gyilkossági ügyeibe: egy holland turistát, majd egy antikvárium tulajdonost gyilkoltak meg. Mindkét esetben gyújtogatás is volt, ami egy hírhedt, de már börtöntűzben elhunyt piromán felé vezet. Andrej a szálakat követve rádöbben, hogy Marija is ugyanezen az ügyön dolgozik Belgiumba. A csempék egy kincshez vezetnek el, és valaki gyilkolni is hajlandó értük.

Darja Desombre sorozata ezzel a harmadik részéhez érkezett el. Még mindig jó krimit ír, és a sorozatok fontos szabályát is be tudja tartani: megtartja mindazt, ami népszerűvé tette a regényét és a szereplőit, de meg is újul, hogy ne csak önmagát ismételje.

Először talán nézzük, mi maradt változatlan.

1: a pörgős cselekmény. Desombre nem ír hosszas leírásokat, kilométer hosszú, sehova nem vezető párbeszédeket. Célirányosan, tempósan pörgeti az eseményeket. Fejezeteiben mindig történik valami döntő esemény – ez néhol egy új nyom felfedezése a nyomozók eszének köszönhetően, máshol akciódúsabb jelenet.

2: művészettörténet, kultúra történet is fontos szerepet kap a nyomozásban. Ezúttal a zsidók reneszánsz kori üldöztetése és annak következményeit ismerhetjük meg jobban a történelemből, miközben Marija elmerül a holland festészet és csempék rejtelmeiben is. Desombre jó abban, hogy informatív, ismeretterjesztő tud lenni, de érdekesen és izgalmasan. Nem szárazan tényeket közöl, hanem a nyomozás izgalmait beleviszi az ilyen leírásaiba is.

3: több elbeszélő használata. Pontosabban a mindentudó elbeszélő fejezetenként más emel a fókuszba. Marija, Andrej is megkapja a maga fejezeteit, miközben egy más szereplő (elkövető, áldozat, egy ideig homály fedi) is hangot kap némileg ritkábban. Érdekesebb, színesebb így a történet, és a két szál közelítése jó játék.

4: emlékezetes szereplők. Marija és Andrej alapvetően a már megszokott karakterek, akiket én már az első kalandjuknál megkedveltem. Ugyan más élethelyzetben vannak, így a karakterük tud fejlődni is, de a mélyebb jellemzőik változatlanok. Szimpatikusak, rendesek, de nem hibátlanok. A bűnözői oldal némileg színesebb, de hát a mesteri bűnöző elme kifejezetten jó terep az íróknak. Desombre tett a történetbe csavart is, és okosan lep meg azzal, hogy ki és mit, miért tett. A piromán karakter különösen jól lett felvezetve, ahogy Andrej nyomozása megvilágítja a férfit és egy pszichopata születését végigköveti.

És amiben újat tudott hozni a regény: szétszedi a szerelmespárként is működő párost. Fizikailag, de ügyben is másfelé mozognak. Így mindketten magukban is kell, hogy rendezzék az érzelmeiket, és egy teljesen más dinamikát kaphatott a regény. Ugyan én szeretem ezt a párost együtt, így volt egy kis hiányérzetem, de annál jobb volt a végén az újratalálkozás.

Nem ez volt a kedvenc részem a sorozatból, de szerettem. Korrekt krimi, ami tanít is valamit.

A flamand csempék titka - Mint krimi: 90% érdekes, pörgős, eredeti karakterekkel és kicsit ismeretterjesztő is.

Szubjektíven: 80% művészettörténet és krimi – tetszett. Szereplők különválasztása – nem.

Kapcsolatos, átverős, nyomozós, családi titkos.

Rachel szereti a férjét, mégis lelövi. Nézi, ahogy elnyeli a tenger. Hogy jutottak ide? Még gyerekként, kamaszként egy titok nyomasztotta: ki volt az apja? Az anyja a sírba vitte a titkot. Az egyetemista, majd riporteri karriert építő nő magánnyomozóval is konzultál, és évek kirakósa után bukkan rá a válaszra. Mégsem tud boldog lenni: a karrierje és a házassága nagyjából egyszerre ér véget. De újra összetalálkozik a magánnyomozóval, aki most a családi vállalatba dolgozik kereskedőként. Brian látszik a kiútnak, aki a szeretője, majd a második férje lesz. Mellette Rachel elkezdi lebontani a kényszeres szokásokat, melyek megkeserítették az életét. De valamit ő is titkol, és Rachel Brian titkának nyomába ered. Senkinek sem az, aminek látszott? Rachel lassan már az életéért küzd és nyomoz: mibe csöppent bele?

Dennis Lehane amerikai sikerszerző, akinek a regényei rendszeresen a mozivászonra is kerülnek. Ben Affleck az, aki előszeretettel filmesíti a történeteit. (Mondjuk, a szerintem legjobbat nem ő alkotta meg, az volt a Vihar-sziget.) Az Egymásba veszve, a legutóbbi bestseller is már tervbe van filmként is. De előtte olvassunk!

Nehéz erről a regényről bármit is mondani, mert minden kis információmorzsával úgy érzem, annak az élményét rontom, aki ezek után fogja elolvasni. Mert ez a regény éles kanyarokkal van tele, mondhatni, egy nagy átverés az egész.

A tökéletes trükk és most a Deception is azt tanítja, hogy a jó trükk titka az elterelés. El kell érni, hogy a néző másra figyeljen, hogy ne azt lássa, ahol a lényeg történik. Lehane is ezzel játszik el, szerkezetben és cselekményben is. Nagyon hosszú a regény felvezetése: szinte egy regény hossznyi. Nagyon alaposan megismerjük Rachelt, az életét, és csak a regény utolsó negyede, ötöde az, ami a tényleges mutatvány. Addig csendesebb, lassabb – unalmasabb is. A végére viszont úgy felpörög, hogy egy egészen más történetbe érzi magát az olvasó.

A cselekménybe is megvan ez a terelés. A regény első felének az a rejtélye, ki Rachel apja. Nem éppen olyasmi ez, ami egy Lehane regény témája lehetne. Nincs rosszul megírva, de kevés a tényleges esemény, és inkább lelki dráma, mint kalandos. De ez csak terelés, mert a nő életében van egy nagy trükk. Amit elkezd átlátni, felfejteni idővel, és utólag értelmezzük másként a korábban történteket. Mert ott vannak az alapok, a jelek, de a jó trükknek megfelelően nem ezekre figyeltünk. Az apa-kérdés, Rachel karrierje csak a terelés. Ahogy a trükkhöz érünk, minden más lesz. Életveszély, nyomozás, átverés, kaland… csak addig el kell jutni, amihez kitartás kell az olvasó részéről!

Lehane jó karakterábrázoló, itt is több jellegzetes, emberi és esendő hőse van, akikkel lehet azonosulni és drukkolni nekik. Rachel van ugyan a középpontban, de a mellette élőket is nagyon ki tudja Lehane bontani, néha csak egy-egy vonással, de azzal is emlékezetesen.

A próza is a szokott minőség, nagyon képi, nagyon érzékletes. Lehane több szinten tudja használni a nyelvi eszközöket is. Egyrészt, ahogy fentebb is említettem, nagyon láttatja, amiről ír. Néha szinte lírai is. De a szereplőit is jellemzi vele, egyedi a hangjuk, és ahol kell, mer durvább is lenni a szövege. Olvastatta magát.

Nem lesz a kedvenc Lehane regényem, de nem is ez volt a leggyengébb.

Egymásba veszve - Mint krimi: 80% lassú, de nagyon beinduló történet, igényes, képekkel teli próza.

Szubjektíven: 65% letehetetlen a végére, de addig el is kellett jutni. Nem volt kései a váltás?

Nyomozós, bosszúállós, sorozatgyilkosos.

Kim Stone és csapata éppen lezárt egy ügyet, de nincs pihenés. Hat másik már vár az asztalon. Mégse állhatnak neki, mert a főnökük szeretné, ha ellátogatnának az új, és még titkos hullafarmra tanulmányi kirándulásra. A csapat kimegy, és mire érdekelni kezdené őket az ott folyó munka, egy holttestbe botlanak. Csak éppen nem az egyik kísérleti alany az, hanem egy valóban meggyilkolt nő. Kim rááll az ügyre. Hamarosan újabb holttest kerül elő, és kapcsolatba lehet hozni az előző áldozattal. Míg a csapat a nők múltjába kutat, egy másik tetemre is bukkannak a helyszínen. Egy lezáratlan ügy is megnyitásra kerül, ha nem is értik, hogyan függenek össze az események. A csapatnak sietnie kell, mert a farmról újabb esetet jelentenek, a gyilkos nem áll meg, míg nem végzett.

Nem tudnám eldönteni, melyik típusú írót és műveit szeretem jobban: azt, aki minden történetére új szereplőket hoz és új történetet? Mint Kathryn Croft, Gillian Flynn vagy éppen Dean R. Koontz. Vagy, aki kitalál egy figurát, akinek aztán leköveti az életét, több esetét? Ilyet tudnék többet. Rowling, Adler-Olsen, Desombre, Carr, csak pár példa. Tudom szeretni mindkét verziót. Szívesen megyek vissza egy-egy megszeretett karakter világába, de újakra is vevő vagyok. Akkor talán az a legjobb, aki tudja ezt is, azt is interpretálni.

Angela Marsons a középső kategóriát erősíti. A Halálos játék már a negyedik Kim Stone regény, és szívesen veszem az újabb köteteket. Talán nem ez a sorozat legjobb része, de korrekt krimi lett ez is.

A cselekmény kellően érdekes, és a bűnügy is izgalmas. Hulla a hullafarmon… nem tehetek róla, de volt egy ilyen Bones rész is, úgyhogy teljesen eredetinek nem tudom nevezni. Mi több, maga a szerző Patricia Cromwell hasonló történetét emlegeti fel… de maga a történet, a gyilkos és indítéka, a regény sajátja és működik.

A krimi, a nyomozás is izgalmas, több módszerrel lekövetett. Elemzik a tárgyi bizonyítékokat, szerepet kapnak a boncnokok, és természetesen vannak vallomások és kihallgatások. A teljes módszertan kell, hogy a kis részletekből majd Kim megfejtse az ügyet. Okosan is építkezik a regény, a nyomok nem a semmiből jönnek, és logikus, ahogy a nyomozás egyre előrébb jár.

Kim Stone nagyon jól illeszkedik azon nyomozók körébe, akiket talán a skandináv krimik tettek annyira népszerűvé. A munkában zseniális, a magánéletben elátkozott. Kim is cipel magával egy nagy traumát, ami miatt a munkájában annyira megszállott, de a saját élete mindig háttérbe kerül tőle. Most az ő figuráját is mélyíti kicsit a szerző, ad neki egy kis reményt, hogy talán pár dolgon változtatnia kellene. Nagyon óvatos kis szál ez…

Marsons stílusa is élvezetes. Mesélős, de kellően realista egy krimihez.

Szeretem ezt a sorozatot, a rész is tetszett, ha nem is ez a négyből a legjobb.

Értékelés (Halálos játék) – mint krimi: 80% a történet tartogat nem várt fordulatokat, több nézőpontból, izgalmasan van elbeszélve. A rendőrökön van a hangsúly, akik a teljes eszköztárat bevetve erednek a gyilkos nyomába. Kim Stone a klasszikus hagyományokat folytató, emlékezetes nyomozó: nagyon jó, de ennek ára a magánélete. Szubjektíven: 85% könnyed, nem túlzottan idegborzoló, működnek benne a csavarok. Bírom a szereplőit is, és Marsons stílusát is. Mesélős, de elég realista, hogy kriminek is működjön a regény.

Valóságshow-s, kalandos, vadont járós.

Indul egy valóságshow. Egymásnak idegen embereket kivisznek a vadonba, ahol feladatokat kell megoldaniuk, miközben túlélik a vadont. Az első részek lemennek, nagy a siker. Zoo az egyik esélyes: szimpatikus, állatokkal foglalkozó fiatal nő, aki ezt a játékot szánja az utolsó nagy kalandnak a családalapítás előtt. Pár nappal később Zoo magára maradtan kóborol a vadonban, nyomokat keres a feladathoz. A szervezők egyre durvább környezetet teremtenek, a valósághű holttestekkel. Amikor egy kölyök csatlakozik a nőhöz, kénytelen elgondolkodni: Brennan beépített ember, aki rá akar ijeszteni, vagy valóban az történt a világban, amit elmesél neki? Egy vírus, amely szinte az egész emberiséget elpusztította. A káosz, a pusztulás valódi lenne? Nem biztos már semmiben.

Az ilyen könyvek a PR kedvencei. Hiszen: elég eredeti, hogy saját jogon felkerüljön a polcra. De van benne annyi hasonlóság más sikerekkel, hogy hangzatos és utaló reklámszöveget lehessen ráírni. (Ugyan ebben az esetben biztos vagyok benne, hogy nem olvasta, aki ezt a történetet az Éhezők viadalához hasonlította. Nagyon-nagyon távoli rokonság lehet csak.) Ráadásként két történet is egyben, ami szintén jól hangzik.

Oliva egy ötlettel izgalmassá teszi a szerkezetet: a jelen és a múlt párhuzamosan fut egymással, így egyszerre ismerjük meg a hétköznapok tébolyát, és az utat efelé. Ráadásul a történet eme két szála nagyon sok mindenben eltér egymástól.

A múlt, a valóságshow világa kalandos, játékos és szatirikus is. Miközben egy játékot mesél el, ítéletet mond a civilizációnk felett. Mégis, milyen világ az, amiben azt szeretik nézni az emberek, hogy mások megtörnek, félnek? A show készítői direkt mentek a drámákra, szították a vitákat, műsort akartak. Elvezet addig a felismerésig, hogy egy ilyen világnak pusztulnia kell. Meg is mutatja a pusztulást, ez a második fele a történetnek.

Amit egy pszichés trükkel tesz érdekessé: olvasóként tudjuk, hogy ez már nem játék. A testek nem bábuk, halottak. Zoo azonban képtelen ezt felfogni, és az írónő éles képet fest arról, mire nem képes az ember a túlélésért. Még akár saját magát is becsapja, de nagyon alaposan.

Kalandok, feladatok vannak mindkét részben, Oliva nem hagyja unatkozni az olvasóját.

A regényt a thrillerek közé tehetné, ahogy Zoo lelki állapotát megmutatja nekünk a szerző. A félelmeit, a fenyegetettséget, ahogy mindenen keresztül kitart. Más szereplőt negyed ennyire sem nyit ki, de Zoo lesz a biztos pontunk, ahonnan megismerjük ezt a világot.

Érdekes az is, miért kaptak a szereplők ilyen fedőneveket. Zoo, de volt többek között Asztalos Csaj, Mérnök, Pincérnő is – nevek helyett. Ez is lehet társadalomkritika, de el tudom képzelni a hősnő védekező mechanizmusának is. Ha nevet adsz, számít. Jelzők? Könnyen továbblépsz.

Ha már a karaktereknél tartunk: Zoo az egyetlen, akit alaposan megismerhetünk. A többiek tényleg csak asszisztálnak, minimálisan infót kapunk róluk. Érdemes megnézni, hogy ezzel mennyire lefedik az átlag show műsor résztvevőket! Ahogy már eleve skatulyákat kapnak, amiből aztán nem is tudnak kitörni! Humort is tud bele a szerző csempészni, bírtam.

Oliva jól is mesél, könnyeden sodor el a cselekménnyel és a borzalmakkal. Ugyan nekem a múlt leírása jobban tetszett, de nem volt ez rossz olvasmány.

A túlélő - Mint kalandregény: 80% ötletes, kritikus és elgondolkoztató, korrektül elmesélve.

Szubjektíven: 60% a fele tetszett, a show. Jobban elhittem, ott jobban szerettem a szereplőket.

Menekülős, akciós, titkos ügynökös, segítős.

Anna szegény család kamaszlánya. Egy helyes fiú udvarolgat neki, Anna hajlandó képet küldeni neki neten. Amiből baj lesz: a családjával zsarolják. Ha nem küld több, durvább képet, nekik lesz bajuk! A lány nem is sejti, hogy emberkereskedők hálójába zuhant. Egy ismerős ad neki egy számot: hívja fel! Ott valaki segítséget ígér. Evan Smoak így indul újabb küldetésre. Kimenti Annát, majd elindul felszámolni a lánykereskedő hálózatot. De valaki az ő nyomában is járt. Mire Evan feleszmél, egy tökéletes börtön rabja, ahol mániás elrablója minden pénzét akarja, másnak nézve őt. Bűnözőnek, de nem halálosnak. Mert hiába René minden zsenialitása, Evan a Seholember. Ő a valaha kiképzett legjobb Árva, aki minden helyzetből kiutat talál és kiiktat minden bűnöző elemet. Indulhat a játszma!

Már az első rész után felkaptam a fejem: érdemes lesz megjegyezni Gregg Hurwitz nevét! Az Árva Program, maga Evan alakja is, a történet, a szerző stílusa azt sugallta, hogy új és nagyon ütős akciósorozatra van kilátás. A Seholember csak alátámasztotta ezt az elképzelésem. Sőt: még jobban is tetszett, mint az első rész.

Egyrészt, a történet nagyon ütős. Egyaránt vannak benne izgalmas kalandok, amiket Evan a halálossá edzett orgyilkos képességeivel old meg (már tudom, hogyan készítsek halálos fegyvert egy zongora és egy fotel felhasználásával), és olyan kihívások, amelyekhez az eszét kellett igénybe vennie. Volt itt leszámolás a mexikói kartell felbérelt embereivel, illegális orvosi kísérlet felszámolása, közelharc, lövészpárbaj, szökési kísérletek és még hosszan sorolhatnám. Hurwitz minden fejezetbe tett bele valamit, ami nagyon olvastatta magát. Akciót, vagy éppen olyasmit, amivel a karaktert vitte előre.

Másodrészt, nagyon jó az író stílusa. Van humora, érzékletesen ábrázol, miközben realista és lényegre törő is. Nincsenek hosszas leírások, de ami van, az találó. Nincs tele egysoros beszólásokkal, de ami van, annak éle van. Közben tud lenni lírai, máskor nyers. Nagyon szórakoztató, élvezetes olvasmány is.

Harmadszor, menő karaktereket álmodott életre a szerző. Evan önmagában is jelenség, de olyan ellenfeleket kap, amik még rátesznek az egészre egy lapáttal. Talán a Kingsman világához tudnám hasonlítani, csak annál egy fokkal realistább ez a világ. Itt is a kémes zsáner kap egy új színezetet, miközben mindenki nagyon illik is a sémába. Evan ősellensége, aki vadászik rá, vagy René, aki egyfajta modern vámpír… kész az egész.

Végül, de nem utolsó sorban a regény emberi oldallal is rendelkezik, mélységgel a sima szórakoztatáson túl. Evan karakterébe belefér az is, hogy olyan általános emberi kérdéseket dobjon fel, mint a létezés értelme. (Természetesen szórakoztató formában, senki se Kant egyik értekezését várja a lapokon.)

A szerelmi szál nem tetszett: itt ki van iktatva. Jó sztori, izgalmas, jó stílusú, hol a folytatás?

Értékelés (A Seholember) – mint akcióregény: 100% eszményien benne van minden, amit a zsánertől el lehet várni. Adrenalinnal teli, pörgős, csavaros kalandok, amelyekben a fizikai és szellemi képességeket is be kell vetni. Izgalmas és emlékezetes karakterek. Egy humoros, de realista stílus. Szubjektíven: 95% az előző részt is szerettem, de most úgy érzem, még jobb lett az eredmény, mint a kezdeteknél. Okos, de önálló folytatás, mélyíti a karakterét és az egésznek van egy nagyon élvezetes stílusa. Helyenként még agyalós is – tetszett!

Nyomozós, továbblépős, barátnős, útkeresős.

Carrie 24 éves, szexi és életrevaló lány. Több centis magas sarkakon közlekedik, a családja gazdag, és a férfiak megfordulnak utána. Valaha sikeres festő és fotós volt. De 2 éve az élete a feje tetejére állt, és Carrie gyökeresen változtatott az életén. Még mindig divatcica, de már a rendőrségen. Ugyan a nyomozói kötelékbe nem vették még át, de már a helyszínelőknél segít be, és rendszeresen próbálkozik a feljebb lépéssel is. Ha valamit elhibázna, a gazdag nagyi egy kis adománnyal rendezi a dolgokat. Most élete több színterén is forrósodik a helyzet: az új pszichológusa elkezdi feldolgoztatni vele a vőlegénye öngyilkosságát. Több sorozatgyilkos nyomába is jár. Egy helyes nyomozó udvarolni kezd neki. A barátnők és kollégák szerelmi életébe is jól jön a segítség. De elég egyetlen fordulat, hogy minden újra a feje tetejére álljon.

Greta May, a nyári szezon előtt érdemes lesz megjegyeznem a nevét. Van egy olyan regénytípus, amit könnyeden strandkönyvnek szokás nevezni. Ezek könnyed, általában romantikus, szappanoperás sztorik, amiket agyatlanul is lehet élvezni. Tényleg csak felkapod a nyaraláson, kicsit belemerülsz, aztán könnyeden ledobod, ha jobb program adódik. (Mondanom se kell, ez egy csajos műfaj.)

Greta May lehet a szerző, aki olyan strandkönyvet ír, ami nekem is bejön. Vagy inkább úgy kellene fogalmaznom, hogy olyan romantikus, csajos, krimis sztorikat talál ki, amiket strandkönyvként tudok olvasni. Mert igazából az Egy gyilkos naplója nem krimi, és a borító jobban visszaadja a regény szellemiségét, mint a cím.

Mert van krimi szál. Sőt, a végső csavar akár egy thrillerben is remek fordulat lenne. De ahogy meg van írva, amilyen cselekményszálakon eljutunk addig, az inkább egy csajos romantikus komédia, némi krimi beütéssel. Egy olyan mix, ami könnyeden olvasható, nagyon laza, és legalább annyira része a humor és szerelem, mint a sorozatgyilkosok.

Carrie különben látszólag egy nagy klisé, de May ügyesen elmélyíti. Ad neki múltat, lelki traumákat, és pszichésen is érdekessé teszi. Mintha több énje lenne. Alapvetően túl jónak tűnik, akinek minden összejött, de a felszín alatt több van. A mellékszereplők már nem kapnak több dimenziót, ők papírfigurák, de stílusosan azok.

A regénynek olyan humora van, ami elég sűrűn betalált nálam is. Néha kicsit fekete, néha kifejezetten csajos. (Nekem a fekete jobban bejött.) De változatos is: nyelvi poénok, beszólások, de humoros helyzetek is kerültek a cselekménybe.

A stílusa már megosztóbb. Végig éreztem benne valami amatőr vonalat, mintha nem is idézőjelben komoly regényt olvasnék, hanem egy lelkes amatőrt. De vannak jó megvillanásai, gyakran kifejezetten szórakoztató, lesz ez még jobb is!

Kifejezetten szimpatikusnak találtam, ahogy krimi is, csajkönyv is. Ugyan a keményvonalas krimi és thriller nekem jobban bejön, de üdítő kis kikapcsolódás volt ez a regény mellettük!

Értékelés (Egy gyilkos naplója) – mint női krimi: 65% a regénynek van egy trükkje. Krimiként adja el magát, noha igazából csajregény, csak krimis beütéssel. Szerethető, némileg sablonos karakterei vannak és szerelmi bonyodalmai. A csavar ült a végén. A stílusában egyszerre van valami amatőr, de humoros is. Szubjektíven: 60% a krimi vonal volt az, amit kevesellettem. Ennyire semmilyennek mutatni a rendőri munkát: kb., mint egy Brooklyn Nine-Nine epizód. Nekem néhol túl bulváros, de ilyesmit nagyon el tudok képzelni magamnak strandkönyvnek.

Nyomozós, eltűnt személyes, sorozatgyilkosos, viselkedés figyelős.

Jude már a saját nevére sem emlékszik. Bezárva, a sötétben, egyedül – már az elrablója is csak ritkán néz be hozzá. Egy kis esélye van a szökésre, megragadja. Siet haza, ahol újabb sokk éri: már 3 éve elrabolták, a szerelme továbblépett. A nőnek már csak a munkája maradt. Gyilkossági nyomozó volt. Hónapokig küzd a visszahelyezésért, és Uriah Ashby társának jelölik ki. Mindenki félve nézi, mennyire kattant be, Uriah is. Egy kamasz öngyilkosságát kell elsőnek leellenőrizniük. Jude állítja, gyilkosság történt. A fogsága alatt megtanulta kiismerni az emberi testtartást, arcvonásokat, olvas az emberekből. A tetemből is. Uriah eleinte nehezen fogadja a nő módszerét és elméletét, de ahogy szaporodnak a holttestek és minden egy régi ügyre utal, hinni kezd neki. Az ügy pedig választ ad arra is, ki és miért rabolta el a nőt 3 éve.

A Kristálypöttyös Könyvmolyképzős könyvek az egyik kedvenc sorozatom a kiadó kötetei közül. Női thrillerként vannak aposztrofálva, bár a thriller kifejezés önmagában is elég lenne. Messze nem azt a vonalat képviselik, amelyekben a női lélek mélységei lennének kibontva. Van lélekrajzi része, de a témái rendre nemtől függetlenek. Ez igaz Frasier kötetére is.

A testolvasó egy érdekes ötletet visz végig: hogyan változott meg az elrabolt nő viselkedése, milyen készségre tett szert az elrablásából kifolyólag. Ugyan túlzásnak érzem, hogy mindenki érzelmeit és gondolatait ezek után le tudja olvasni: biztos, hogy vannak egyetemes jelek is, de azért mindenki egyedi is. De az ötlet érdekes, adtam neki egy esélyt.

A regény eleje nagyon erősre sikerült. Ahogy Jude szökik, ahogy szembesül a világgal és a magában lezajlott változásokkal, az első ügy és az új társ a rendőrségen. A tempó feszes, a cselekmény pörög, és van benne folyamatosan feszültség és izgalom is. Itt igazán thriller, méghozzá jófajta.

Ahogy bejön a krimi vonal, az öngyilkos és eltűnt lányok ügye, veszít a regény a lendületéből. Bár lehet, hogy csak én szerettem volna klasszikusabb, krimis történetet, mert ez nagyon nem egy megszokott nyomozás története. Nem a nyomelemzés, nem a tanúk és bevontak kihallgatása, nem a megszokott panelek szerepelnek. Jude megérzéseket követ, és szinte sodródik eseményből a másikba, mert ő is célpont. Ez sajátos feszültséget teremt, hiszen a nő egyszerre vad és vadász. (Ezért is thriller, és nem krimi.)

Két főszereplője van a történetnek, mindkettő lelkileg sérült figura. Jude és Uriah. Jó emberek, de sok rossz érte őket. Könnyű velük azonosulni, ha szerencsére csak nagyon kevesek mennek át olyasmin, amin nekik át kellett. Mélyíti, árnyalja őket a szerző.

A két főszereplő közti dinamika is jól sikerült. Ahogy barátságot kötnek, ahogy segíteni tudnak egymásnak a hétköznapok túlélésében. Egy pozitív példa, milyenek is lehetnének egymással az emberek.

Sok jó dolog van benne: összességében tetszett, ha egy jobb krimis szálat szerettem is volna.

Értékelés (A testolvasó) – mint thriller: 85% nagyon erős kezdése van, egy nagyon emlékezetes főszereplővel. A krimi utána lazább lesz, és nem olyan összeszedett a cselekmény, de a feszültséget végig fenntartja, csavar van a végén. Jude és Uriah párosa jól eltalált, külön és együtt is jól működnek. Szubjektíven: 70% az első fele letehetetlen, de utána vesztett a lendületből. Nincs kihasználva Jude képessége, a nyomozás nagyon megérzéses alapú. De a karaktereit bírtam, ahogy a nyomozó páros dinamikája is jól működött, az olvastatta.

Üzletes, sikeremberes, életutas.

Sikeremberek. Valamely szakmában, valamilyen ötlettel sikerült a csúcsra jutniuk. Máté Krisztina erről kérdezgette őket. Geszti Péter mesélt arról, mennyi mindenbe pörög egyszerre, és honnan érzi, ha váltania kell, még ha lenne még pénz egy ötletben, akkor is. Gerendai Károly a Sziget kezdeteiről, de a más fesztiválokról és tervekről is felvázolta a koncepcióit, miközben a gyerekeiről is ejtett némi szót. Tipton Zakariás magának álmodott meg egy szemüvegkeretet, de akkora sikere lett, hogy kemény munkával és terjesztéssel, de ma már olyan sztároknak gyárt, mint Bono. Horváth Eszter édességben utazik, és olyan cukrászatot hozott létre, ahol az alapanyagok minősége, a kreativitás és a divat is kulcsszavak. Honnan indultak, merre tartanak ők és társaik, erről szól ez a kötet.

32 sikerember mesélte el a történetét ezeken a lapokon. ha jól értelmezem a borítón olvasottakat, akkor ezek az interjúk egy tévéműsor után láttak papírformátumon is napvilágot. Most gondolkodom is azon, hogy vizuálisan nagyobb élmény lett volna-e. Valamely szempontból biztosan, a nonverbális jelek hozzáadódhatnak az üzenetnek. Így viszont jobban el lehet merülni a szövegekben, saját tempóban lehet haladni. Valamit valamiért…

A kötetnek mindenképpen erőssége, hogy széles a merítés. Mindenféle területről vonultat fel sikerembereket, így biztosan találni olyat, akinek a története a szakmája miatt érdekes lesz. Számomra a kreatív emberek történetei, akik valami műalkotást hoztak létre (ide tudom érteni a ruhákat, az ajándéktárgyakat, parfümöt, de a sütiket is többek között) voltak a legérdekesebbek. Némelyik kifejezetten olyasmiről szólt, ami az érdeklődési körömbe is beleesik, így a magazinos Szalai Nóra vagy a parfümőr Minya Viktória történetei már a téma miatt is érdekeltek. Valamint, az ilyen történeteket jobban lehet elmesélni, mint egy bankár sztoriját. Vagy legalábbis, nekem jobban rááll az agyam…

Bár a történetek sokfélék, némi tanulság levonható belőlük. Mindegyik egy ötlettel kezdődött, amit a kitalálója végigvitt. Azon lehetne vitázni, ki honnan indult, de ebben van olyan is, aki tényleg a semmiből építette fel, ami van neki. Azt nagyobb teljesítménynek is érzem, mint akinek ott volt háttérként egy már működő családi vállalkozás… de pozitív az a szemlélet, hogy mindenki azt sugallja, meg lehet ezt csinálni. Ötlettel, kemény munkával bárki kovácsolhat magának egy sikertörténetet.

Ha a kötet negatívumait nézem, az nekem maga Máté Krisztina. Nem tetszik a stílusa. Gyakran provokál, és ördög ügyvédjét játszik. Ami nem szimpatikus, de technikának elfogadom. Sokkal irritálóbb volt, amikor felkészületlennek vagy értetlennek találtam. Ha egy parfümőrrel interjúzol, az lenne az alap, hogy legalább tudod, a pacsuli nem a büdös kölni.

Tanulságos, de kiszemezgethető, mely személyek és történetek tetszettek. Sajnos nem mind.

Értékelés (Az első millióm) – mint riportkötet: 60% beszélgetések sora, célirányosan. Sikeres embereket interjúvolt meg a műsorvezető. Erősen vezeti őket, provokál, mintha görcsösen ugyanazt vagy hasonló tanulságokat akarna levonni a történetekből. A merítés széles, sz ötlet jó, a témavezetés kevésbé. Szubjektíven: 40% nem mindenki története érdekelt – az üzletemberek, bankárok szakmája eleve nehezebben fogható meg, és ne is mesélnek olyan színesebb történeteket, mint pl. egy dizájner. Plusz, ami a nagyobb baj, engem irritál Máté Krisztina stílusa. Egyszerűen nem szimpatikus az agresszivitása.

Eltűnt személyes, titkos, családos, nyomkeresős.

Ella éppen hazafelé tart a vonaton, amikor felfigyel két fiatalemberre, akik beszélgetésbe és flörtbe bonyolódnak két lánnyal. Akaratlanul is hallja, hogy a lányok vidékeik, most van az első városi kiruccanásuk, míg a fiúk börtönből szabadultak. Figyelmeztetné is őket, de amikor az egyik lány után megy, hallja, hogy szexel a WC-ben az egyik fiúval. Nem szól semmit. Másnap döbbenten látja, hogy az egyik lány eltűnt. Bűntudata lesz: közbeléphetett volna? Egy évvel később Anna még mindig nincs meg. Az évforduló miatt nagy tévés megemlékezés is lesz. Ella fenyegető leveleket kezd kapni – a közvélemény sokat bántotta, amiért nem lépett közbe egy éve. Most úgy gondolja, Anna anyja fenyegeti. Magánnyomozót bérel, hogy finoman figyelmeztesse az anyát. Matthew le is megy a kisvárosba, ránéz a nyomozásra, és akaratlanul is egyre több titok jön felszínre. Anna családja, barátnője, de még Ella családja is okoz meglepetést, amíg kiderül, hova lett Anna.

A thriller ugyan egy műfaj, de észre lehet venni irányzatokat benne. Amit elkereszteltem dark thrillernek, arról már meséltem korábban. (Amikor beleássuk magunkat a gonosz lelkébe.) A Rajtad a szemem egy másik típust képvisel, ami éppen a legdivatosabb a zsáneren belül. A nőkkel szembeni visszaéléses, családi thriller sorait erősíti.

Igaz, itt látszólag nem erről van szó. Egy lány eltűnik, és utoljára két börtönviselt mellett látták. Lehetne dark, vagy kifejezetten krimis is. De Driscoll nem ezen az irányon indult el. A történetet nem arra húzza fel, hogyan keresik Annát, vagy mit tesz vele az elrablója. Szinte azonnal ugrik egy évet az eseményekben, és a következményeket mutatja.

Lelki megközelítése van, mert ugyan vannak cselekményszálak is, mint a fenyegető levelek utáni nyomozás, vagy Sarah (a nem eltűnt barátnő) öngyilkossági kísérlete, de a lényeg a szereplők lelkében és titkaiban van. Mintha kényszerpályán mozognának, aminek a pályáját a titkuk jelöli ki, és csak akkor indulhatnak el a gyógyulás és egy jobb úton, amikor ezek a titkok felszínre kerülnek és velük az igazság is.

Driscoll maximálisan ki is használja, hogy sok szereplője van, sok titokkal. A fejezeteket elosztja e figurák között, és folyamatosan árnyalja róluk a képet. Mindig kicsit közelebb visz a titkukhoz, ezzel folyamatosan fenntartva az olvasó figyelmét.

A titkok minősége változó: általában egy-egy családi dráma. Vannak köztük egyszerűbbnek mondhatók, mint a házasságtörés, de olyan kemények is, mint a gyerekek elleni szexuális visszaélés (ami különben thriller divattéma e zsáneren belül). Jól tudja őket árnyalni a szerző, és kérdéseket vet fel. Ha annyira nem is üt meg, amennyire egy-egy sikerültebb thriller tud, van tartalma is a szórakoztatáson túl.

Kifejezetten olvasóbarát is a pörgő, gyors fejezeteivel.

Nem lesz a thrillerek királynője, de a zsáneren belül korrekt darab. Könnyen olvasható is.

Értékelés (Rajtad a szemem) – mint thriller: 80% bűnügy, feszültség és rejtély van benne végig, de a megközelítés a krimi helyett a karakterekre fókuszál. Az általános emberi viselkedés érdekli, a családi kapcsolatok. Gyors, rövid fejezetek, több elbeszélő – összetett képet bont ki a szerző, folyamatosan árnyalt szereplőkön keresztül. Szubjektíven: 75% a titkok tartották az egészet mozgásban, amelyek egyszerre voltak hétköznapiak, mégis rettenetesek. De döbbenetesek nem, és a csavar sem tudott igazán megütni. Krimisebb jobban tetszett volna.

Kalandos, állatos, világmentős.

Kra békében folytatja tovább az életét a varjakkal, de nem hagyja nyugodni a múltja. Visszajár a házhoz, ahol a szülei nevelték, mielőtt az életüket adták az ő védelmében. Egy ilyen úton találkozik egy különös lánnyal, Selinával. Egy ilyen alkalommal kap egy követ anyai örökségként, melyről nem tudja, mi lehet, de ereje van. Mielőtt bármibe is belekezdhetne, a Vadak újra háborús helyzetben találják magukat. Selina igazából kémkedni jött hozzájuk az anyja kérésére, aki maga is vad, a lenézett Légyanya – civilben pedig rendőr, így két oldalról is támadni tudja a vadakat. Bosszúért jött, amiért a faját évtizedek óta lenézik. Ehhez szüksége van a kőre, ami Kra öröksége és kötelessége, és semmilyen eszköztől nem riad vissza, hogy megszerezze.

Gyerekkönyv sorozat második kötete, mely annyira önálló, hogy akár az első ismerete nélkül is értelmezhető, még a kisebbek számára is. Az egyetlen lényeges átívelős szál Kra (Jack) családjának múltja és egyben tragédiája, de ezt a cselekményszálat feleleveníti annyira és többször is Grey, hogy innen is kitalálható, mi történt korábban.

Van arra pár jel benne, hogy elsősorban fiúknak készült ez a kötet. Egyrészt, a főszereplő is fiú, és minden fejezetben a kalandokon és a cselekményen van a hangsúly. Nagyon mozgalmas is a regény, unatkozni biztosan nem lehet rajta. Viszont, az érzelmi részek rendszeresen el vannak nagyolva, vagy nincs velük foglalkozva. Azért több szereplő is komoly traumán megy át, amiket percről percre, nagyon könnyeden kezelnek még a gyerekszereplők is?

Hiányoltam is, hogy értelmesen feldolgozzanak olyan eseteket, mint Selina esete: aki rádöbben, hogy az anyja nem egyszerűen gonosz, még természetfeletti lény is, amit a lánya is örököl tőle. Vagyis, hirtelen rászakad, hogy képessége lesz és a családja rossz. Van ennek bármi külső jele rajta? Nem, kapásból minden helyre kerül a fejébe. Lehet, hogy a célközönség gyerek, de azért nem lenne szabad mindenkinek ennyire egyszerűnek lennie!

A karakterek nagyon fekete-fehérek. Valaki vagy rossz, vagy jó, átmenet a kettő között nincs. Emiatt a karakterek se tudnak fejlődni, nincs módjuk megváltozni. A gyerekek világképébe így könnyen beleférnek, de nagyobb fejjel teljesebb jellemek érdekesebbek lennének.

Szintén a nagyobbakat zavarhatja, hogy az alapkonfliktus teljesen megegyezik azzal, amit Rowling a Harry Potter kapcsán sikerre vitt. A gyerek szülei életük áldozzák a fiukért és a hitükért, a gyerek idegeneknél nő fel mit sem tudva az örökségéről, majd belecsöppen a nagy háborúba az ellen, aki miatt elvesztette a családját. Az már csak hab a tortán, hogy ez az állatokkal beszélgetős mitológia meg a Vadak urát juttatja eszembe…

Gyerekként szerettem volna, ma már több mindent szeretnék, még egy gyerekkönyvtől is!

Értékelés (Vadak 2.) – mint gyerekkönyv: 70% kalandos, könnyen követhető, némi tanulsággal szolgáló mesés történet gyerekeknek. Rájuk vannak kitalálva a cselekménybeli fordulatok, a regény humora és a nyelvezete is. Az alapja a Harry Potter világából ismerős lehet, de a tálalása miatt így is tud szórakoztató lenni. Szubjektíven: 40% igazából a nekem hiányzó részek a célközönség miatt direkt ilyen. A jellemek csak fekete-fehérek, minimális a jellemfejlődés. A történet egy zsánerre épül, ezért meglepni már nem tud. A világa lehetne nagyon komplex is, de az érthetőség miatt nagyon vissza van belőle véve.