Minden napra egy könyv

Minden napra egy könyv

Scarrow: Róma vére

Sas 17.

2022. március 11. - BBerni86

Háborús, trónt megszerezni próbáló, katonás.

Nero császár lett, Macro és Cato sorsa biztosnak tűnik. Békében ügyelnek a csapataik gyakorlataira és táborozására, miközben mindketten élvezhetik a családi békét. Cato a fiát nevelgeti, míg Macro a családalapítást roma_vere.jpgtervezi a kisfiú dajkájával. Egy újabb parancs azonban újra háborúba küldi őket: Armenia egy olyan határterülete a birodalomnak, amit Róma is a magáénak akar tudni. Amikor megfosztják a hatalmától a nyakukra ültetett Rhadamisztosz herceget, Cato centuriájának kell a Rómával szövetséges király fiát visszahelyezni a hatalomba. Rhadamisztosz bátor és jó harcos, ám a közös csaták során Cato azt is látja, mennyire vérszomjas, hatalomvágyó és kegyetlen is mellette. A feladatát azonban teljesítenie kell és haladnak a főváros felé – hogy ott rádöbbenjenek, milyen játszmákra képes a herceg és családja igazán.

Jó régen volt, hogy utoljára olvastam a szerzőtől. Bele sem akarok gondolni, hogy ez már a 17. rész és a polcomon van a következő is, és ha minden igaz, idén még egy rész jön.

Simon Scarrow ezzel a sorozattal rátalált egy receptre, amit használ is folyamatosan. Így az a regény baja, ami valahol az erőssége is: van egy szint, amit tart, ugyanakkor semmi megújulás nincs benne. A történetben, a stílusban is ugyanazt kapjuk, amit már 16 kötetben is korábban.

Ebben a részben a római-pártus háború egy fejezetét kapjuk meg. (Ha nagyon pikírt akarok lenni, akkor lényegében annyi csak a különbség, hogy éppen ki ellen mennek csatába.)

Van egy kis alapozás, Cato műveltségének hála gyorsan ki leszünk okítva, hogy miért mennek harcolni, aztán jöhetnek is a tábori részek. Menetelnek előre, csatáznak, beveszik és tartani igyekeznek a fővárost. Egy kisebb háború, röviden. Némely csata gyorsan és kevés vonással megírt, mások fejezeteket kitöltő nagy események.

Jól írja ezeket a szerző és már nem kis rutinja is van benne. Csak éppen elmondani nem tudom, mennyire nem tudnak már ezek lekötni. Ezért is haladok már ennyire lassan a sorozattal – rá kell szánnom magam, hogy hajlandó legyek még jó pár csatajelenetet elolvasni.

Ám a regény végére van egy irányváltás. Egy szereplőről kiderül, mennyire más, mint akinek mutatta magát és már politikában, hatalmi szinten megy a megtévesztés és az ármány. A vezetők hátsó szándékai, a hátba támadások egy egészen más háború kellékei, ezek jobban le is tudtak kötni. Még, ha ezekbe a főszereplőknek esélyük sincs beleszólni. Macro és Cato jó katonák – de katonák. Mennek a kijelölt csatákba, melyeket nem maguk választottak.

Történelmi regény, a háborúval a fókuszban. Azt nem lehet belőle megtudni, hogy milyen volt Nero császársága alatt rómaiként élni, csak katonaként. Így nekem mindig szűkebb a játéktér, mint ami jól esne. Az csak köret, már ami bekerül: itt a kevés családi jelenet.

Cselekményközpontú a regény, és a szereplők már nem fejlődő jellemek. Már túl vannak háborúkon, veszteségeken és árulásokon, kiforrott a jellemük. Macro a derék római katona, jó harcos, Cato meg az, akinek esze is van hozzá. Mindig várom is, eljön-e az a pont, amikor megtöri, hogy mit tetetnek meg velük. Cato ugyanis nagyon becsületes alak, ami a birodalom irányítóiról nem elmondható.

Mivel Nero uralma a téma, várom is, hogy jöjjön a borzalom. Itt még nem tartunk ott, ismerkednek csak a hatalmak is az új császárral. Ám a történelemből tudni, hova fogunk elérni és miért Nero az egyik legrettegettebb császár. Vagyis, folytatása még következik.

 

Scarrow: Róma vére – Mint történelmi regény: 75% gondosan bemutat egy hadjáratot, a római katonák életét és egy kis ármányt.

Szubjektíven: 55% bár a végére a csavar feldobta, nagyon egy sablonra készült ez is.

Idézzünk!

Harmon: A madár és a kard

Nem vagyok fegyver.
A szavaim szomorú, ellenkező kiáltásként hangzottak a fejemben. Éreztem, hogy közelebb jön, de továbbra sem ért hozzám, és ezért hálás voltam. Ha hozzám érne, képtelen lennék visszafojtani a könnyeket.
– Sosem akartam király lenni. De az vagyok. Nem igazán számít, mit akarunk – ismételte.
Felé fordultam és ránéztem. Az arcán nem múló gyötrelem ült.
Téved. Ez számít igazán.
– Miért? – motyogta átható tekintettel.
Mert vágyak nélkül csak kötelesség létezik.

Harmon: A madár és a kard

Átokkal küzdő, királyságot menteni próbáló, emberrablásból szerelmes.

Egykor Jeru királyságában is éltek varázslathoz értő emberek. Ám egy alakváltó sárkányként terrorizálta az országot, és a rajta győzedelmeskedő lovag király lett. Tiltottá tett minden mágiát, és halál vár minden művelőjére. Lark annak a férfinak a lánya, aki a király után következne az öröklési sorban. Nyílt titok, hogy a felesége is varázstudó. Azt már rejtik, hogy a lányuk, Lark milyen hatalommal bír. A kislány balszerencséjükre a király ésa_madar_es_a_kard.jpg kísérete előtt varázsol, az anyja magára vállalja és halálra ítélik érte. Ám a kivégzése előtt átkot szór: Lark néma lesz, őrzi a szavait. Apja élete a lányéhoz kötve: ha Lark meghal, az apja is. A király szörnnyé lesz, fiát elnyeli az ég. Lark így fogolyként, némán nő fel – egy háborús országban, melyben apja abban reménykedik, hogy Tiras, a herceg immár király, elesik miközben megvédi az országot. Tiras Larkot ragadja el, és zsarolná az épségével az apját. Arra egyikük sem számít, hogy a lassan örökre madár alakban ragadó király és a lány között milyen mély szálak szövődnek, melyek egy királyság sorsát is megváltoztathatják.

Voltak kétségeim, milyen lett ez a regény. A fülszöveg alapján lehetett volna nagyon tiniregény is, ahhoz meg most semmi kedvem nem volt. Ahogy elkezdtem olvasni, megnyugodtam. Inkább egy tündérmese jutott róla eszembe.

Elsőre a cím kissé megtévesztett. A madarat még csak értettem – már az elején a hercegre szálló átok, hogy elnyeli az ég, sejtette, hogy madárrá válik és elszáll. Azt viszont el nem tudtam képzelni, hogy egy törékeny, magát néha láthatatlannak érző lány miképpen lehetne kard. Harmon szerencsére megmagyarázza: van egy jelenet, amelyben Tiras kifejti, hogy miért kard számára Lark. Így már teljesen rendben volt – utal a szereplőkre és a különleges képességükre.

A történet gondosan van felépítve és szép ívek vannak benne. Mindennek megvan a jelentősége, és nem egyszer lepődtem meg, hogy mi mit és hogyan készített elő. Maga az átok is jóslatként működik, de sok mást is fel lehetne hozni. Egymásból következnek az események és miközben kellemes tempóban haladnak a történések, mozgalmasnak is éreztem a sztorit. Kifejezetten tudtam benne szeretni, hogy minden téren megvan a fokozatosság és az idő a kibomlásra. Legyen az mágia, hatalmi játszma vagy éppen a szerelmi szál Tiras és Lark között.

Fontosnak tartom kiemelni, hogy ez nem egy olyan történet, ahol a szereplők meglátják egymást és már el is van rendeltetve minden. Ez egy egészen más és érdek kapcsolatnak indul, amiből fokozatosan lesz barátság és mire a házasságig jutnak, az érdekek mellett a szerelem is az indokok mellett lehet.

Bár Lark és Tiras a leginkább kidolgozott karakterek, Harmon jó érzékkel kelti életre a környezetükben élőket. A testőrkapitányt, egyben titkos féltestvért (Kjell nem véletlenül lesz a második részben majd főszereplő) vagy az apát, akinek a korona a megszállottsága. Tiras sok tekintetben könyves álompasi, de mélyebb tud lenni – ahogy a kötelességtudata vezérli, ahogy az átváltozások miatt szenved. Talán Lark az, akiben több kamaszos vonás akadt, mint amit elviselnék. Megvannak a maga hisztis pillanatai, és néha nem értettem, miért játszik meg valamit, amikor mindenkinek nyilvánvaló, hogy mit érez igazából. Amikor már ő is pontosan tudja, hogy beleszeretett a királyba, aki meg is kéri a kezét, mi a legfontosabb neki, amikor igent mond? Hogy Tiras még véletlenül se sejtse meg, mennyire ujjong belül, hogy a felesége lehet. Annak mégis mi értelme volt?

Sose tudom, hogy a történet elmesélésének egyes szépséges elemeiért a szerzőt vagy a fordítót dicsérjem. Itt nagy kedvence, volt, ahogy Lark hasonlatosságát a holdfényhez megfogták, az ezüst ragyogással. Abban még költői vonást is éreztem.

Harmon hagyott még nyitva szálakat különben, és ahogy fentebb már céloztam rá, meg is írta már a folytatást. Reménykedem, hogy magyarul is jön majd, mert ez egy szép tündérmese volt, amit jó volt olvasni.

 

Harmon: A madár és a kard – Mint fantasy: 75% romantikus mese, átgondolt világgal és olvasmányos, könnyed stílusban.

Szubjektíven: 85% Lark makacskodása néha irritált, de szerettem a szerelmi és a mágikus szálat is a történetben.

Idézzünk!

Schwab: Addie LaRue láthatatlan élete

– Miért cserélne el valaki egy életre szóló tehetséget pár év dicsőségért?
Luc mosolya elsötétül.
– Mert az idő mindenkivel kegyetlen, de a művészekkel a leginkább. Mert a szem elgyengül, a hang megkérgesedik, a tehetség pedig elhalványul. – A férfi közel hajol a lányhoz, és azujja köré csavarja az egyik tincsét. – Mert a boldogság röpke, a történelem örök, és a legvégén mindenki arra vágyik, hogy emlékezzenek rá.

 

A történetek lehetőséget kínálnak a fennmaradásra. Az emlékezésre. És a felejtésre.
A történetek sokféle módon ölthetnek testet: szénrajzokban, dalokban, festményekben, versekben, filmekben. És könyvekben.
Addie rájött, hogy a könyvekkel ezer élete is lehet – vagy erőt meríthet egy nagyon hosszúhoz.

 

Mintha az ember nem vágyhatna máshová, ha valahol jól érzi magát.

 

Nem akarok úgy meghalni, ahogy éltem, ami egyáltalán nem is élet.

 

Idő – milyen gyakran hallotta, hogy úgy utalnak rá, mint az üvegbe zárt homokra, amely szilárd és állandó! De ez hazugság, mert a lány érzi, hogy egyre gyorsabban telik, és száguldva közelít felé.

 

A világnak egyre nagyobbnak kellene lennie. Ő viszont úgy érzi, hogy csak zsugorodik és egyre szorosabb, és mintha láncok tartanák fogva a végtagjait, miközben görbülni kezdenek a saját teste lapos vonalai (…)

Schwab: Addie LaRue láthatatlan élete

Misztikus, korokon átívelő, játszmás.

Adeline egy francia kisvárosban élt a 18. században szülei egyetlen gyermekeként. A lányka mindig az új és a más felé vágyakozott – amíg engedték az apjával a vásárra járni, a maga módján boldog volt. Legjobb barátja a falu boszorkánya volt, aki megtanította az ősi istenek tiszteletére, és arra, hogyan lehet kérni tőlük. Amikor a addie_larue.jpgvénlánynak számító lányt egy özvegy megkéri, a szülei igent mondanak és a lány menekülni akar. Minden erejével. Így eshet meg, hogy megfeledkezik barátnője intelméről, és a sötét alatt kíván. Maga a Sötétség válaszol neki – Adeline alkut köt, de nincs felkészülve a következményekre. Időt kért, hogy megtalálhassa magát, megismerhesse szabadon a világot. A Sötétség halhatatlanná tette, még a fiatalságot is neki adta mellé – viszont, a nő többé képtelen nyomot hagyni. Amint az emberek elfordulnak tőle, nem emlékeznek rá. Ha ő próbál valamit tenni, akár írni, nyomtalanul eltűnik minden, amit tett. Meg kell találnia új élete határait, miközben a Sötétség/Luc kísérti, elég volt-e már. Adeline Addie lesz. Majd egy napon Henryt sodorja elé a véletlen. A fiút, aki 300 éve egyedüliként képes emlékezni rá és a nevén nevezni. Addie LaRue.

Nálunk is szépen teljesített Addie LaRue története. Sokan megvettük, olvastuk, szerettük. Annyi jó már ki is sült ebből, hogy az Agave már újabb Schwab kiadási jogot szerzett be, és a Fumax sem ejtette a szerzőt. Nem is bánnám, ha több regénye is megjelenne nálunk.

A történet alapötlete egy irodalmi toposz, és nem egy korszakban volt kifejezetten divatos is. Az ördögi alku. Addie is a lelkére alkuszik, és még talán az is ismerős, hogy minden szónak nagy jelentősége van, könnyen ki lehet csavarni egy kérést. Általában a tündéreket szerepeltető fantasy-ban találkoztam ilyesmivel, de nem kizárólagosan. Az sem új találmány, hogy Addie és Luc története a háborútól jut el a szerelemig – vagy, ahogy Addie mondaná, a nem szerelemig. Most éppen Alma Katsu halhatatlanos trilógiájára lenne kedvem mutogatni, a harmadik kötet nem egyszer eszembe jutott olvasás közben.

Csakhogy, vannak új és ötletes elemek is, amelyek nagyon fel tudták dobni a történetet, és extrém helyzeteket szültek. Az nagyon durva, ahogy valaki elfordul, kisétál a szobából, és már nem is emlékszik a lányra. Neki így semmiféle gyökere, kapcsolata nem lehet. Még csak egy szobát sem tud bérelni, mert nem emlékeznek rá, hogy kibérelte. Meg hasonlók. Ezért van az, hogy Addie-vel ellentétben Henry volt az, akivel a kapcsolatát nem nevezném szerelemnek. Bárki lett volna az, aki ki tudja mondani Addie nevét és nem felejti el a lányt, Addie tapadt volna rá. Mivel elég sötét a humorom, nekem megfordult a fejembe, hogy egy sorozatgyilkos társául is elszegődne, vagy járna a férfi élete végéig a börtönbe is látogatóba, ha egy fegyenc lett volna erre képes. Egy pillanatra sem hittem el, hogy a lány ténylegesen Henry-t szereti. Azt, hogy Henry tud a nevében alkotni. Vele tud lenni, és nem kell folyton mindent újrakezdeni. Nem véletlen, hogy miről is szólt az együttélésük? Henry megírta Addie történetét, aki nagyon lelkesen diktált neki. (Nem véletlenül van benne egy olyan rész is, amikor valami nagyon hasonló jár Addie fejében is.) Jó, túlzok, de a Luc – Addie – Henry vonalon ez irritált. Nekem inkább volt igazi az Addie – Luc kapcsolat, mint az Addie – Henry. Egy utolsó gondolat: Addie mélyen hiszi, hogy Luc nem szerelmes belé. Az új alkujába belefér, ha Luc elküldi, elmehet. Addie terve, hogy eltaszíttassa magát, úgy fogalmaz, meggyűlölteti magát és összetöri Luc szívét, bizonyítja neki, hogy nem tud szeretni. De ez nem önellentmondás? Ahhoz, hogy a szívét összetörhesse, tudnia kell szeretni. De pont.

Tetszett az is, ahogy Addie múzsának állt és ihletett. Igaz, erre is tudok mondani olyat, ami eszembe jutott. Te szent kék – de itt a múzsa nem kér olyan árat, arra ott van Luc…

A történet egyik varázsa maga a története, a sok ötlet vagy ismerős elem, amiből összeáll egy nagy történet. Ráadásul V.E. Schwab nem szereti elvarrni a szálakat – ha belegondolok, nem is nagyon olvastam tőle olyat, aminek teljesen zárt lenne a vége. Itt is úgy köszönünk el, hogy indulhat az újabb játszma. Nem tartom kizártnak, hogy visszahozza még Addie és Luc alakját egyszer.

A történet másik varázsa, a karakterei és a vágyaik. Nagyon sokakban találtam valamit, amivel együtt tudtam érezni. Ahogy Addie az elején fogságban érzi magát a saját életében, annak a vágya, hogy nyomot hagyjon. Valahol úgy is gondolom, hogy azért talált el sokakat ez a sztori annyira, mert ahogy a könyvben Luc is fogalmaz, végül mindenki arra vágyik, hogy emlékezzenek rá. Ez egyetemes, nagyon emberi, át tudjuk érezni. Ahogy Henry azon vágyát is, hogy önmagáért szeressék. A történet hosszához képest nem mozgat sok szereplőt, de akik megjelennek, azok jellegzetesek. Akkor is, ha csak egy-egy pillanatra bukkannak fel.

Végül, a harmadik. Az időszerkezet, ahogy a jelenben megy egy szerelmi háromszög, miközben kibomlik mögötte 300 év története, amit valahol szintén szerelmi történetnek érzek. Mondjuk, nem Addie és Luc közti viszonyok fogtak meg abban elsősorban, hanem amilyennek Addie megélte a különböző korokat.

De, hogy valami olyat is kiemeljek, ami nem tetszett. Egy ponton már túlírtnak éreztem, ahogy Addie és Henry egymás mellett élnek, ugyanazokat a köröket futják újra és újra. Mert pl. Henry barátai számára Addie mindig új ember, nem emlékezhetnek rá. Kicsit ehhez kapcsolódik, hogy Addie jellemében van egy olyan vonás, amivel nem bírtam megbékélni. Soha, semmi nem elég neki. Addie mindent akar, és a makacssága segít neki kitartani, de még akkor is fegyvert szegez és kombinál, amikor már megbékélhetne.

Különben, Luc szerintem rossz taktikát választott. Azzal egyetértek, hogy Addie soha nem adná fel az életét, még ha nem is tud nyomot hagyni. Túlzottan élteti minden új, a felfedezésre váró újdonságok. A jó irány az lett volna, amit egyszer megmutat neki, de aztán nem kell a lánynak úgy élnie: ha tényleg csak a halhatatlanságot adja meg neki, nem a fiatalságot és az egészséget. Összement vénasszonyként, akinek már minden fáj, nem dacolt volna annyit, mint amit így meg tudott tenni.

De mindennel együtt nagyon bele tudtam élni magam a sztoriban, átérezni az eseményeket és a szereplőket is. Talán az is egy plusz pont neki, hogy egyes dolgokat másképpen szerettem volna alakulni a történetben.

 

Schwab: Addie LaRue láthatatlan élete – Mint fantasy: 95% erős ötlet, remekül elmesélve – játszik karakterekkel, idősíkokkal és ötletes a vége is.

Szubjektíven: 90% egy szakaszon túlírtnak éreztem, különben csodaszép mese, amiben sok mindent át tudtam érezni.

Jameson: Az utolsók

Világvégét megélő, túlélőkkel együttélő, nyomozós.

Jon egy konferenciára érkezett Svájcba. Mire feleszmél, egyre hihetetlenebb hírek bukkannak fel a tévében: Washingtont atomtámadás érte, és hullanak a bombák. Majd minden elszáll. Se Internet, se hírek, se kapcsolat a rokonokkal. A svájci hotel megmenekül, és mindenkinek el kell döntenie, hogyan tovább. Jon sok munkatársa aaz_utolsok.jpg reptér felé veszi az irányt, Jon inkább megvárná, míg kimentik őket. A napok telnek, többen öngyilkosok lesznek, a megmaradtak egyre többet tudnak meg egymásról. Jon, hogy ne őrüljön meg, a krónikás szerepét ölti magára. Naplót kezd el vezetni, megörökítve a mindennapokat. Amikor a tetőn, egy tartályban egy halott kislány tetemére bukkannak, Jon kötelességének érzi, hogy kiderítse, mi történt. A többieket nem érdekli az ügy, sokkal fontosabbak az olyan kérdések, hogy honnan lesz élelmük télre. Jon pedig állhatatosan nyomoz, bármi is történjen köröttük.

Nem egy szerző írta már meg, milyenné válna a világ egy atomháború után. Még olyan sorozat is van, amelyben az apokalipszis küszöbén egy rendőr nyomozgat, mert ehhez ért és mi mást csinálna a maradék időben? Vannak jobbak, rosszabbak. Sajnos, Jameson története nagyon sok szempontból a rosszabbak közé tartozik.

Az első, hogy nagyon száraznak éreztem a szöveget. Főleg az elején, komolyan zavart az énelbeszélő stílusa. Még, ha bele is akarom látni, hogy sokkos volt, még gondolkodni se tudhatott rendesen, nemhogy írni, akkor is gyötrelmes volt, amíg megszoktam a stílusát. Az egy dolog, hogy sokat kombinál és okoskodik, de mindezt unalmasan teszi. Meg egy ponton arra is rá kell jönni, hogy bizony elég megbízhatatlan az elbeszélő. Sok mindent elhallgat, vagy, ami még jobban irritált: később jutnak eszébe fontos dolgok. Mondjuk, direkt visszaemlékezik, hogy indult minden, mi volt az első napokban. Amikor a végén aztán az is kiderül, ki mit csinált titokban, hirtelen a fejéhez: tényleg, én is láttam, hogy megjöttetek! Most, hogy mondod, valóban, erre emlékszem én is. Nagyon kényelmes utólag így elvarrni a szálakat. Mondhatni, egy egészen más, addig láthatatlan szálat lehet beszőni a korábbiakba, de az ilyen húzások idegesítenek, itt is.

Nem kedveltem meg a szereplőket. Pontosan nem tudom, mit vártam. Talán egy tevékeny valakit, aki összefogná őket és lenne egy terve? Egy vezért? Mert az nem volt. A főszereplő, Jon nem véletlenül krónikás szerepet vesz fel. Amikor pl. ki kell menni ellátmányért, akkor is azon megy a harc, hogyan húzzák ki magukat a feladat elől.

Kriminek se működött a regény. Eleve nagy az érdektelenség és nagyon érezni, hogy Jon is csak el akarja ütni valamivel az idejét. Nem tudják ki volt a kislány, mikor került a tartályba, nincs egyetlen ismert tényező sem, csak elméletek legfeljebb. A végére ugyan ez a gyilkosság is megoldódik, de pont azon a módon, amit ki nem állhatok. A gyilkos elkezd beszélni és mindent megtudunk tőle. Különben nem jöttek volna rá, és amilyen lett a világuk, nem is érdekelt volna senkit. Egy ponton még Jon is azt mondja, hogy semmi értelme az egész nyomozásának.

Végül, ami leginkább érdekelt, milyen lett az új világ? Jameson nagyon kis részeket oszt meg belőle, és egyes kérdésekre választ sem kaptam. Pl. a város közösség. Még nyugtalankodnak is a szereplők, hogy mit jelenthet az, hogy hasznára válni a közösségnek. De nem tudjuk meg. Vannak utalások elvadult elemekre, kicsit a világ változását is megismerik az újra elinduló netről és a máshol levők üzeneteiből, de ennyi. Nagyon kényelmes megoldásnak érzem, amire rátalálnak a hotel túlélői – szinte, mint egy nyertes lottószelvény.

Gonosz tőlem, de a végén legalább az a káröröm megvolt, hogy hiába mondogatta a doktornő Jonnak, hogy nézesse meg a fogát, vagy baj lesz. Nem nézette meg. Meg is kapta a jutalmát.

Sokkal jobbat vártam. Egy-egy jobb jelenet akad benne, de összességében se kriminek, se sci-finek nem tetszett.

 

Jameson: Az utolsók – Mint krimi/sci-fi: 40% van benne ötlet és egyes elemeket el is kezd kibontani, de nagyon unalmas, lassú és még a történet szereplői szerint is érdektelen a nyomozás.

Szubjektíven: 20% csak egy-egy jelenet sikerült jól, különben vontatott és se a világot nem építi fel logikusan, se a nyomozás nem izgalmas.

Idézzünk!

Foley: Vadászparti

Egyeseknek, ha megfelelő mértékű nyomás nehezedik rájuk, és kiszakítják őket a megszokott, kényelmes környezetükből, nem kell sok, hogy szörnyeteggé váljanak. És néha ezt megsejti az ember, még ha megmagyarázni nem képes is – egyszerűen csak tudja valahol legbelül. Ez is a hüllőagy.

 

Imádok főzni. Az ennivaló közelebb hozza egymáshoz az embereket, nem igaz?

Foley: Vadászparti

Nyaralós, titkokat feltáró, gyilkosság körülményeit felfedő.

A barátokat a közös oxfordi évek és a csapat lelke, Amanda köti össze. Ő volt az a gazdag és ragyogó szépség, akinek a fényéből mind szerettek volna kapni. A szintén nagyon vonzó Julien, aki feleségül vette és befektetési vadaszparti.jpgbankárként igyekszik fenntartani a megszokott életszínvonalat. Samira (az egyetemi szerelmével, aki már a férje és a gyereke apja) és Katie, az egykori szobatársak. Mark, aki rajongott érte és a hozzá külsőben hasonlító Emmát vette feleségül. Nick a párjával, akinek elnézték, hogy meleg. Minden évben, a diploma óta együtt töltik a szilvesztert, és idén Skócia egy vadregényes tájára mennek el ünnepelni. Ám régi és fájó titkok kezdenek el felszínre törni, újév napjára valaki el is tűnik. A szintén a múlttól szenvedő helyi személyzet igyekszik megtalálni az eltűntet, majd választ találni arra, kinek köszönhető, hogy olyan állapotba került, amilyenbe.

Lucy Foley ezen kötete jelent meg előbb, de én előbb olvastam a Vendéglistát. Most jár is az agyam, hogy jobban tetszett-e volna, ha ezzel kezdek. Mert most nagyon azt érzem ki belőle, amiben egyezik azzal a másik regénnyel. Nagyon egyező sémát követnek – sokkal jobb lett volna, ha több időt hagyok a két regény között.

Krimi, amely két fő kérdés köré van rendezve, melyek váltják egymást. Először azt nem tudjuk, ki tűnt el. Hóvihar van, veszekedés volt, és úgy van megírva a könyv, hogy csak utalások vannak. Miközben megismerjük a szereplőket és a múltjukat, a jelenben húzza az agyunkat a kérdés, hogy kinek esett baja. Foley a végsőkig fokozza a kérdést, szinte már a múltból is tudjuk, ki az eltűnt, mire a jelenben felfedik a hollétét. Utána pedig az marad hátra, hogy kinek köszönhető az állapota.

Ebben van nyomozás is, hiszen van két külsős szereplő, akiknek az lesz a dolga, hogy megtalálják a válaszokat. A gondnok, Heather és a helyi vadász, Doug igyekeznek mindent megtenni. Amatőr nyomozók, leginkább belebotlanak dolgokba, de ők tartják mozgásban az eseményeket és nélkülük másképpen alakulna a történet vége is. Foley még azt is megjátssza, hogy van egy másik bűnügy is a környéken, amit belesző ebbe a sztoriba, és jó nagyot csap azzal, ahogy a szereplőkkel rájövünk, melyik nyom melyik esethez vezet.

Jó eszköze az idővel való játék. Ahogy a Vendéglista, ez is megosztja az idősíkokat. A jelenben haladunk Heather és Doug oldalán az igazság felé, miközben párhuzamosan megismerjük a korábban a nyaralás alatt történteket, és a szereplők a saját fejezeteikben a saját múltjukból is hoznak jellegzetes, sok mindent felfedő eseményeket. Az egész halad a nagy leleplezés felé, ami itt kettős. Az egyik csúcspont, amikor odaérünk, ki tűnt el, a másik, amikor azt is megtudjuk, pontosan hogyan és mi történt. Jól van felépítve, logikusan és szépen összeérnek a szálak, csak nagyon eszembe juttatta a Vendéglistát…

Izgalmas a kötet a szereplők miatt. Mindenkinek van titka, mindenki tud olyasmit, ami majd meglepi az olvasót. Foley nem egyszerű emberekről ír, itt mindenki elég összetett és többrétegű. Vegyük csak Amandát! Kivételezett, gyönyörű, kedves és egy csomó jó dolgot el lehet róla mondani. Ugyanakkor lusta és rossz értelemben kivételezett is, meggondolatlan és nagyon ért hozzá, hogy mások lelkébe taposson. Foley nagyon elkapta, hogy mennyire sokféleképpen viszonyulnak hozzá a barátai is. Itt bizony belefér egy kapcsolatba, hogy egyszerre szeressék és irigyeljék, néha már gyűlöljék is egymást.

Talán csak Doug és Heather mások, nekik inkább tragikus titkaik vannak és nincs olyan sötét oldaluk, mint a többieknek. Szép vonal is, ahogy a közös nyomozás során elkezdenek nyitni egymás felé és a szerző ad nekik egy esélyt, hogy együtt talán kitalálnak abból a sötétségből és fájdalomból, amiben addig beragadtak.

Jól olvasható, olvasmányos a kötet. Nem csak a cselekmény zajlik, de a szereplők lélektanát is mutatja, miközben életre kelti a helyszínt is. Leginkább talán karakterközpontú, de a cselekmény és a világépítés is megvan. Érthető, kellően érzelmes is.

Jó könyv, tényleg kár, hogy folyton a Vendéglistával mértem össze. És van egy terület, amiben nagyon a másik tetszett jobban. A Vendéglista végén megvolt az érzetem, hogy kb. mindenki megkapja, ami jár neki. Itt nincs ilyen elengedés, inkább zavart, hogy kinek mi jut a végére. Sokaknak sokkal rosszabb, ami kellett volna. Nem érzem úgy, hogy az ügy után helyreállt volna a világ rendje.

Remélem, ha jön még a szerzőtől kötet, abban már más lesz a séma. Tetszett, de ne legyen minden könyve ugyanolyan szerkezetű…

 

Foley: Vadászparti – Mint krimi: 75% jól felépített történet és összetett szereplők, hangulatos és sodró sztori.

Szubjektíven: 70% a történet és a karakterek tetszettek, de nagyon olyan, mint a másik Foley-regény kevésbé elfogadható véggel.

Várható heti megjelenések

  • Metropolis Media: A suttogó ajtón túl - fantasy
  • Magvető: Erről nem beszülünk - kortárs
  • General Press: Az utolsó járat - thriller
    • Vérszomj - krimi
  • Alexandra: Faust - skandináv krimi
  • Könyvmolyképző: Lucifer lánya és Gonosz kis játékok - urban fantasy
    • Vízkastély - női
    • Emlékek tengere - női, romantikus
    • Az Éjféli Csillag - YA fantasy
    • Jóvátétel - new adult
    • Egy vidéki affér - romantikus
    • Télerdő - YA fantasy
    • Az ex - thriller
  • Európa: Az elveszett kenyér - memoár, történelmi
  • Agave: A Kimondatlan Név - fantasy
    • Finlay Donovan ölni tudna - női krimi
  • Kossuth: Erzsébet és Margit - ismeretterjesztő
süti beállítások módosítása