Háborús, trónt megszerezni próbáló, katonás.
Nero császár lett, Macro és Cato sorsa biztosnak tűnik. Békében ügyelnek a csapataik gyakorlataira és táborozására, miközben mindketten élvezhetik a családi békét. Cato a fiát nevelgeti, míg Macro a családalapítást tervezi a kisfiú dajkájával. Egy újabb parancs azonban újra háborúba küldi őket: Armenia egy olyan határterülete a birodalomnak, amit Róma is a magáénak akar tudni. Amikor megfosztják a hatalmától a nyakukra ültetett Rhadamisztosz herceget, Cato centuriájának kell a Rómával szövetséges király fiát visszahelyezni a hatalomba. Rhadamisztosz bátor és jó harcos, ám a közös csaták során Cato azt is látja, mennyire vérszomjas, hatalomvágyó és kegyetlen is mellette. A feladatát azonban teljesítenie kell és haladnak a főváros felé – hogy ott rádöbbenjenek, milyen játszmákra képes a herceg és családja igazán.
Jó régen volt, hogy utoljára olvastam a szerzőtől. Bele sem akarok gondolni, hogy ez már a 17. rész és a polcomon van a következő is, és ha minden igaz, idén még egy rész jön.
Simon Scarrow ezzel a sorozattal rátalált egy receptre, amit használ is folyamatosan. Így az a regény baja, ami valahol az erőssége is: van egy szint, amit tart, ugyanakkor semmi megújulás nincs benne. A történetben, a stílusban is ugyanazt kapjuk, amit már 16 kötetben is korábban.
Ebben a részben a római-pártus háború egy fejezetét kapjuk meg. (Ha nagyon pikírt akarok lenni, akkor lényegében annyi csak a különbség, hogy éppen ki ellen mennek csatába.)
Van egy kis alapozás, Cato műveltségének hála gyorsan ki leszünk okítva, hogy miért mennek harcolni, aztán jöhetnek is a tábori részek. Menetelnek előre, csatáznak, beveszik és tartani igyekeznek a fővárost. Egy kisebb háború, röviden. Némely csata gyorsan és kevés vonással megírt, mások fejezeteket kitöltő nagy események.
Jól írja ezeket a szerző és már nem kis rutinja is van benne. Csak éppen elmondani nem tudom, mennyire nem tudnak már ezek lekötni. Ezért is haladok már ennyire lassan a sorozattal – rá kell szánnom magam, hogy hajlandó legyek még jó pár csatajelenetet elolvasni.
Ám a regény végére van egy irányváltás. Egy szereplőről kiderül, mennyire más, mint akinek mutatta magát és már politikában, hatalmi szinten megy a megtévesztés és az ármány. A vezetők hátsó szándékai, a hátba támadások egy egészen más háború kellékei, ezek jobban le is tudtak kötni. Még, ha ezekbe a főszereplőknek esélyük sincs beleszólni. Macro és Cato jó katonák – de katonák. Mennek a kijelölt csatákba, melyeket nem maguk választottak.
Történelmi regény, a háborúval a fókuszban. Azt nem lehet belőle megtudni, hogy milyen volt Nero császársága alatt rómaiként élni, csak katonaként. Így nekem mindig szűkebb a játéktér, mint ami jól esne. Az csak köret, már ami bekerül: itt a kevés családi jelenet.
Cselekményközpontú a regény, és a szereplők már nem fejlődő jellemek. Már túl vannak háborúkon, veszteségeken és árulásokon, kiforrott a jellemük. Macro a derék római katona, jó harcos, Cato meg az, akinek esze is van hozzá. Mindig várom is, eljön-e az a pont, amikor megtöri, hogy mit tetetnek meg velük. Cato ugyanis nagyon becsületes alak, ami a birodalom irányítóiról nem elmondható.
Mivel Nero uralma a téma, várom is, hogy jöjjön a borzalom. Itt még nem tartunk ott, ismerkednek csak a hatalmak is az új császárral. Ám a történelemből tudni, hova fogunk elérni és miért Nero az egyik legrettegettebb császár. Vagyis, folytatása még következik.
Scarrow: Róma vére – Mint történelmi regény: 75% gondosan bemutat egy hadjáratot, a római katonák életét és egy kis ármányt.
Szubjektíven: 55% bár a végére a csavar feldobta, nagyon egy sablonra készült ez is.