Daxo homokvárat épített Paxszal a parton. Amikor a dagály elvitte a kastélyt, a fiam zokogott, de a bátyád a térdére ültette, és elmagyarázta neki, hogy az élet ilyen. Hogy az ember épít valamit, ami a következő pillanatban talán megsemmisül. De ez nem jelenti azt, hogy semmi értelme – mondom, és megtorpanok az ajtó előtt. Megütögetem a halántékomat, ahogy Daxo tette akkor Paxszal. – A lényeg, hogy a szépre mindig emlékezz, a csúfat pedig hamar elfelejtsd.

Háborús, ármányos, beépülős, veszteségeket szenvedő.

A köztársaság a bukás szélén áll és minden fronton nagy veszteségekkel, áldozatokkal kell számolni. Darrow egyedül maradt pár légióval, és csak remélhetik, hogy Virginia képes lesz meggyőzni a szenátust, hogy küldjék a felmentő sereget. Lysander maga is Darrow seregei ellen vonul, és egy csata után sérülten, álcában menekül unokatestvérével, Alexandarral, akiben Darrow már szinte az örökösét látja. Még nem sejtheti, hogy az aranyak hatalmának visszaállítása, a kényszerű szövetségek milyen emberek mellé sodorják: a múlt még számára is tartogat sötét titkokat. Virginia a szenátusban készül csatára, de egy olyan ellenféllel kell szembenéznie, akitől nem csak ő, de a Kobold is mélyen elborzad. Közben az Obszidiánok is csatára készülnek, Sefi megelégelte a szolga szerepet, saját birodalmat építene, és ebben a kezére került gyerekeket is felhasználná. Ő sem látja, mi készül ellene.

Közel 800 oldal háború és veszteség. Mindig azt hiszem, hogy Brown ennél rosszabb helyzetbe már nem tudja a szereplőit hozni, de mindig van lejjebb, ahogy látom. Sok színtéren mozgatja a szereplőit, és el sem tudom dönteni, most éppen ki van a legrosszabb ponton.

Ha csak a háborút nézem: hatalmas túlerővel néznek szembe kevesek, és ugyan Darrow maga tud lenni a Háború, egymaga nem végezhet több összevont sereggel. A szerző pedig nem szívbajos, megkedveltet szereplőket – legyenek azok régi ismerősök, vagy az új trilógiában színre lépett alakok – aztán végez velük. Van két különösen fájó veszteség ebben a részben. Bár, szimpátiától függően másnak lehet több és kevesebb is. Hullanak az emberek, a túlélők is sérültek és nem kifejezés, hogy pocsékul vannak.

Mondanom se kell, milyen lelki állapotba kerültem a könyv után. Még rosszabb, mint a 2. kötet után, pedig az megint hatalmas mélyponton hagyott minket kérdésekkel annak idején.

Egy ilyen vastag könyvnél fura, hogy ezt írom, de néha annyira gyorsan történnek benne az események és a fordulatok, hogy szívesen vettem volna még plusz oldalakat, hogy legyen időm felfogni, mi is történt és mennyi mindent jelent ez. Visszatérő szereplők, olyan titkok korábbról, amelyek egy pofonnal felérnek és a szereplők is tudnak menet közben nagy meglepetéseket okozni. Annak ellenére, hogy egyszerűnek tűnik a cselekmény: háborúznak, sok minden van benne és meglepő a kötet.

(Még akkor is, ha nekem egy ponton sok is volt a csata meg a tényleges harcok.)

A szereplők – mondjam azt, hogy nem tudom, melyik kezembe harapjak? Már az első trilógiában megszerettem Lysandert, és most nagyon bajba vagyok azzal, amilyen ember kezd lenni. Még mindig tudom sajnálni, ahogy nyomorultat kihasználják és bántják: most a menyasszonya, korábban a nagyanyja. Túl sokat vesztett már. Ugyanakkor nem kell félteni őt sem, olyan arany kegyetlenség van benne, ami ritka. Amit Alexandar kap tőle… Jó vagy rossz figura? Belőle lesz a trilógia szörnyetege? Hát, nem ő az egyetlen jelentkező a címre, de határozottan bejelentkezett rá, sajnálatomra.

Darrow, Virginia és a régiek hozzák a formájukat, és egy-egy ponton még fejlődnek is. Darrow most kénytelen szembenézni azzal, hogy a köztársaság építése közben mit vesztett, mint férj és apa. Az, hogy látja, mi hova vezetett és mennyit érnek az áldozatai, csak még fájóbbá teszi a történetét. A fia, Pax, ő is izgalmas alak kezd lenni. Még csak gyerek, de a két szülője tökéletes kis ötvözete. Megvan benne az anyja esze, de az apja tettre hívó haragja is.

Hosszú könyv, néha bele is kezdtem fáradni, de akkor mindig jött egy olyan fordulat, ami visszarántott. Hát, roppantul érdekel, hogy lesz ennek vége. Újfent azt tudom csak írni, hogy el nem tudom képzelni, hova vezet még a történet, de érdekel.

Brown: A sötétség kora – Mint sci-fi: 70% mozgalmas cselekmény, csaták és ármányok sora. Közben építi a szereplőket, és bővíti a világképét is.

Szubjektíven: 65% már kicsit sok is kezd lenni – annyira sok a szereplő, színtér, hogy egy-egy fordulat nagyon hirtelen. Mélyen depresszív az események alakulása és Lysander is…

Kamaszos, kalandos, gonosz tervet meghiúsító, más dimenziós.

Dóra kamasz, aki küszködik azzal, hogy nem szereti a csoportot, amibe bekerült az iskolában. Sportoló, befogadták a menő lányok is. Így titkolhatja, hogy milyen sorozatokat szeret és miket rajzol. Mikor ketten vannak otthon az öccsével, a kisfiúnak egyszer csak nyoma veszik. Mire Dóra feleszmél, különös osztálytársa, a fekete-fehér hajú Panni, akivel egy épületben laknak, napszemüveget nyom a fejére és beavatja egy titokba. Pár éve egy tudós rá akart jönni, hogy lehet jóvá tenni az embereket. Sikerrel járt, de a megváltozott emberek szellemszerű lénnyé váltak, akiknek a tekintete hasonló lénnyé alakít. Az ő padlásukon is lakik ilyen lény, és Dóra öccse a szemébe nézett. Kupoláknak nevezik magukat, és hamarosan Boti is azzá válik. Egy szertartással meg lehetne menteni, de ahhoz előbb a lányoknak meg kell akadályozni egy gonosz politikus terveit – két osztálytársukkal kiegészülve. HB kihallgatott egy beszélgetést, Szasa pedig az édesapja miatt érintett.

A cím, a borító már elvitt egy irányba. Így elsőre sokkolt, hogy mi is az a kupola a regény értelmében. A jóvá lett, de szellemszerű lények neve a kupolák és az ő létezésük, annak a szabályai a titok. (Bár, mivel padlásokon élnek, valamiképpen ők maguk a fizikai kupolák titka is.) Valahol még tetszik is a cím, duplán érthető – azt mindig szeretem. Csak, amikor a kupolák, mint emberek többes száma került leírásra – kupolákok, az bántotta a szemem.

A történet szerencsére gyorsan kárpótolt az elnevezés miatt és szépen hozta mindazt, amiért máig rá vagyok kattanva Mészöly Ágnes ifjúsági regényeire.

Egyrészt, mozgalmas és izgalmas a cselekménye. Most van természetfeletti szál is, ami tovább növeli a fordulatszámot. Pl. a helyzetváltoztatás gyorsasága az utcanevek és Panni képességével kombinálva. Csak egy kis Nutella – jó, egy üveg – vagy némi hamburger, és már várost is váltottak. Így pár óra leforgása alatt a fél országban kalandozhatnak, és sok nyomot lekövetnek, vagy ténykednek valamit.

Többféle ellenfél van és mind más stratégiát igényel. Vannak természetfeletti elemek, akik elől menekülnek, vagy védekeznek seprűkkel – vannak hasonló képességű emberek, akiket megtévesztenek, akik ellen stratégiát dolgoznak ki. A sokféleség jól áll neki – ráadásul a gonoszok indokai is sokfélék. Meglepetés is volt benne – kis naivan azt gondoltam, hogy ifjúsági, nem lesznek áldozatok. Ehhez képest van olyan szimpatikus szereplő, akit az emberi rossz félholtra ver, aztán a természetfeletti felfalja a lelkét és így két szinten is megsemmisült.

Alapvetően ugyan jók és rosszak könnyen megkülönböztethetőek, de mégsem fekete-fehér a világképe. Kifejezetten tetszett, hogy azt is igyekszik megvilágítani, hogy ki milyen indokból lép rossz útra. Nem simán az van, hogy pl. a politikus hatalmat akar – hanem ott van mellette, hogy nem bírja mások boldogságát, mert maga sem az. Így azért akar hatalmat, hogy másokat is nyomorítson, mert neki jobb attól, ha más is boldogtalan. (Emberien hihető, rá lehet ismerni a saját kis lelki világunkból is a lelki dinamizmusok működésére. Ezt pl. én is megfigyeltem magamon – ha valami bajom van, jobban érzem magam olyanok között, akiknek szintén van valami gondjuk, vagy ha kis gonoszan én török le valakit.)

Vagyis: vannak kalandok, van nyomozás és harc is, és a szereplők is fel vannak érzelmileg, pszichésen építve. Vannak hibáik, reményeik, félelmeik. Könnyű olyan szereplőt találni, akivel lehet azonosulni valami miatt. HB, aki egy gazdag sztár csemetéjeként kivételezett életet él, amit pénzért lehet kapni, neki megvan. Sokan irigylik. Ő mégis magányos – a szülei nem érnek rá vele foglalkozni. Vagy, Dóra, akit általában idegesít a testvére, nem győzi elkerülni – amikor elveszik, mégis belehasít, mennyire szereti, és még az idegesítő dolgai is mennyire hiányoznak.

Mindezek mellett humoros és ötletes is a kötet. Lehet rajta mosolyogni, vannak jó beszólások és mókás helyzetek is benne. Csak a már emlegetett utcai teleportálás mekkora ötlet! Még az olyan elemek is, amelyet máshonnan ismerősek – pl. a halálközeli élménytől természetfeletti képességeket kapnak, éppen most olvastam V.E. Schwab kötetet, amiben ugyanez az alap – itt az egész környezet miatt frissnek és újnak hat.

Van tartama, szépen beágyazva a cselekménybe. Amit most legfontosabbnak érzek, az kettő dolog. Az egyik, hogy cselekedni kell. Ha gond van, az magától nem múlik el, valakinek foglalkozni kell vele és próbálkozni. A másik, hogy sokkal jobban kellene ismerni magunkat. Sok mindent teszünk, és nem is igazán tudjuk, miért. Ha tudnánk, mitől félünk, mit akarunk igazán elérni, sokkal jobban átéreznénk azt is, mi lesz a következménye a dolgainknak.

Összefoglalva ez egy újabb Mészöly-regény, amit örülök, hogy olvastam. Ifjúsági, de felnőttfejjel is teljesen élvezhető.

Mészöly: A kupolák titka – Mint ifjúsági kaland: 95% kalandos és pörgős cselekmény, gondosan felépített szereplők; humor, dráma és tartalom is van benne.

Szubjektíven: 90% ötletes, humoros – jó a cselekménye és a szereplőket is kedveltem, értettem. De a kupolákok név…

De az üveg is csak addig törékeny, amíg el nem törik.
Utána már éles.

Úgy festesz, mint Hófehérke, aki megölte a királynőt, és ellopta a tükröt.

– Szóval vallásos vagy.
– Hiszek Istenben – mondta határozottan Eli.
– Nos – tolta el a tányérját Victor. – Te élhetsz a mennyországban. Én a földi hívságokat választom.

Gyógymódot kereső, hatalmat kiépítő, titkos szervezetes, képességes.

Évek teltek el, mióta Eli megölte Victort, ezzel lebukott és fogságba került. Az öngyógyító képessége miatt kiváló orvosi tesztalany lett, míg az igazgató rá nem jött, milyen borzalmaknak teszik ki a foglyát. Inkább az intellektusát használná, így adatelemzéssel segíthette az RK-k vadászatát. És Eli felfigyel egy mintára, színre lépett egy újabb vadász. Arra is ráébred, ki az és ezzel új célt kap. Építi a saját tervét, türelmes, és amikor egy új RK királynőként tűnik fel, hogy uralja az alvilágot, megteremtődik az esélye is. Mert Victor nem maradt halott – Sidney visszahozta, az ereje is megmaradt, ám valami más is történt. Rátör a fájdalom, holtan esik össze és egyre tovább marad halott. Sidney elől rejtve az igazat, orvost keres, aki segíthetne rajta. Ám Marcella mesterkedése hozzá is elér, és hogy Eli börtönbe maradjon, ők szabadon, Victoréknak is be kell szállniuk a játszmába.

Tudom, hogy a Viszály filmjogai elkeltek. Ugyan a filmről még nem hallani, de reménykedem még. Pláne, hogy ennyire erős lett a folytatás is. Még emésztenem is kell – olyan végjátékot írt Schwab, hogy még mindig a hatása alatt vagyok.

Frappáns az időszerkezet. Több idősíkon haladunk előre, miközben vannak flashback elemek is. Van a jelen, de fontos dolgok történtek az utóbbi 3-4 évben, amit szereplőnként meg is ismerünk párhuzamosan, miközben a még korábbi múltjuk is megelevenedik egy-egy fejezetben. Fontos is most nézni a fejezetcím alatt az időjelzést, hogy mikor is járunk. 25 éve, 10 vagy éppen 4-2 éve, esetleg az utolsó estén? Nagyon szépen össze is illik minden, a szálak összeérnek. Szeretem, ami ilyen okosan építkezik.

Pedig az elején megijesztett a szerző. Ahogy Victor gyógymód és orvos után kutat, az olyan semmilyennek tűnt. Aztán több szálon is pörögni kezdenek az események, és ahogy az utolsó estén minden összeér… az valami egészen csodálatos és izgalmas. Egyre jobb a tempó, egyre több minden történik, egyre nagyobb a játszma. Sokféle is: ahogy Eli a terveit szövögeti, miközben játssza a mintarabot. Victor nyomozása. Marcella felemelkedése – vele megint kapunk egy különleges szereplőt, és ő aztán nagy tempót diktál. A titkos szervezet, a beépített emberek, a csavarok…

Mindeközben azon merengtem, hogy mennyire meg tudtam szeretni a szereplőket, noha a Victor már az elején megmondta, hogy nem jó emberek. Tényleg, senki nem az. Ok, talán az RK-k után nyomozó rendőr jó ember, de ez nem a jó emberek játszmája. Miközben imádom Victor eszét, az akaraterejét és hogy valahol mélyen törődik az övéivel, azért roppant mocskos dolgai vannak. Victor egy gyilkos. Ahogy Marcella is, akinél hataloméhesebb és merészebb nőt keveset találni. Schwab roppant pontosan jellemzi, de tetszett az a sor: olyan, mint Hófehérke, aki megölte a mostohát és ellopta a tükröt. Eli, aki szintén zseni, és olyan gyilkológép, hogy az állam leesett. Ahogy a végén megindul, arra nem voltam felkészülve, pedig már kaptam ízelítőt, hogy mire képes.

De nem csak ennyiből állnak, Schwab feszegeti a témát, hogyan lettek ilyenek. Mert nem az RK képességek hozták ezt ki, ott volt az életükben már korábban is minden. Hogyan alakult ki? A flashback jelenetekből kiderül. Egy-egy ponton még Eli-t is tudtam sajnálni, pedig biztos vagyok benne, hogy pszichopata. Jó sztorik, élő karakterek, akik bőven többek a képességeiknél.

Schwab játszik a kapcsolatrendszerekkel és a nagy szembenállásokkal. Ki-kinek is a nemezise? Miközben Eli és Victor egymás fejét akarják, Marcella ereje olyan, hogy az pont a párja Eli-ének és ahogy összecsapnak, durva. Sidney, akiért már most nagy harc megy, akaratlanul is átírja a viszonyokat. Ha June nem akarná őt a családjának, nem ismeri fel Marcella vérszomjas természetét, mellette marad és másként alakult volna minden.

Nagyon olvastatja magát ez a kötet is. Pörgős, izgalmas, sötéten szórakoztató. Jó képei vannak, láttatja az eseményeket, de nem túlírt. Akad benne humor is.

Már láttam neten, hogy Schwab vissza is tér még a világba. Victorious – én már a címét is imádom. Várni kell még rá, de erre szerintem megéri.

Schwab: Visszavágó – Mint fantasy: 95% ötletes időszerkezet, egyre növekvő feszültség, csavarok, emlékezetes szereplők és ütős végjáték.

Szubjektíven: 90% gonosz zsenik, szuper képességek és guilty pleasure cselekmény. Ha kicsit gyorsabb a kezdés is, le se tudom tenni.

Én jobban szeretek a pozitìv dolgokra koncentrálni. Több erőt adnak, mint a fájdalom és a keserűség.

Mindannyian tökéletesek vagyunk a magunk módján. Még akkor is, ha néha nem így érezzük.

Afrikában ragadó, más életet meglátó, jobb emberré váló.

Elizabeth Carrington mindent feláldozott, hogy megszerezze az áhított társtulajdonosi pozíciót a cégben. Szétment a házassága? Nem érdekes. De megvan a tőkéje, a tudása, az eredményei, hogy bevegyék társnak. A végső kinevezés előtt azonban még egyszer bizonyítania kell: a társak ragaszkodnak hozzá, hogy személyesen repüljön Afrikába és az elefántcsontparti olcsóbb kakaóbab szerződését személyesen kösse meg. A nő nagyon nem kívánkozik oda, de nincs választása. Munkatársával, egyben szeretőjével elutaznak, nyélbe ütik az üzletet. Ám a hazatérés előtt zavargások törnek ki, a nő a városban ragad. Egy itt élő angol, Adam siet morogva a segítségére. Az egykori menő ügyvéd régi magára ismer a hisztis nőben, akinek semmi nem elég jó. Ám az együtt töltött idő, ahogy Elizabeth kénytelen szembenézni a saját döntéseivel és annak következményeivel, változást hoz.

Kezdjem azzal, amin fél nap törtem a fejem? Annyira ismerős volt a Carrington név, hogy az valami gyötrelem. De nem rémlett, hogy Baráth Viktória írt már volna róluk. Pedig egy gazdag, gonoszkodó Carrington-család… Aztán beugrott. Dynasty. Ráadásul Fallon Carringtont, aki emlékeztet is a regény hősnőjére, Elizabeth Gillies játssza. De ok, nem magyarázok bele semmit, lehet véletlen.

A történet énelbeszélőt kapott, és ez az egyik, ami eladja. Van abban valami szórakoztató, ahogy Elizabeth szemén keresztül látjuk a világot. Annyira erős nézőpontja van, annyira szemellenzőt visel, hogy az egyszerre irigylésre méltó és szomorú. Nem véletlenül lett sikerember, tényleg mindent feláldozott és nem semmi öntudata van. Erős hősnő, pedig hisztizik, amit rühellni szoktam, de itt a világlátásával kombinálva szórakoztató volt.

Ahogy Afrikában Adam mellett egyre többet tapasztal, úgy kopnak le róla az előítéletek és kezd el meglátni dolgokat. Nagy felismerései vannak magáról, a családjáról és a világ működéséről is. Ebben egyszerre van tanulság, és az olvasó szemét is nyitogatja, ugyanakkor személyiségfejlődés szempontjából túl gyorsnak érzem. Mondhatni, pár nap alatt a kényes, tisztaságmániás Elizabeth rálel a Jane énjére – csak neki Tarzan helyett Adam jut. Rengeteget fejlődik, felelősségteljes nővé érik. Nagyon nem tudom elfogadni, hogy ennyire gyorsan, bár próbálom azzal magyarázni, hogy nagy volt a kultúrsokk.

De a kis részleteket szerettem mellette – ahogy elkezd szembenézni a saját pszichés gondjaival, vagy, ahogy ráébred, hogy a családjában az öccse az egyetlen olyan személy, aki önmagáért szereti és érdekli, mi van vele. Ahogy sorra hullanak a személyisége alapját adó bizonyosságok. Ezért van értelme annak is, amilyen döntéseket hoz majd a regény végén. Ugyan kicsit haragszom a nyitottságáért, még egy jelenet elfért volna a végén, hogy hogyan tovább, de Baráth Viktória írja tovább, majd kiderül.

Határozottan Elizabeth adta el a sztorit: a sikerember és az empatikus fele is. Mindkettő másként érdekes – az egyik szórakoztatott, a másik tartalmat nyújtott. Nem is kicsit értékelni, ami itt megvan, ott nincs.

Adam szimpatikus figura, csak kevésbé izgalmas figura, mint Elizabeth. A nő most változik, a férfi már mindezen túl van és ő már a túl jó, hogy igaz legyen kategória.

Azért azzal szkeptikus vagyok, amilyen megoldást a regény kínál. Mert igen, az egy megoldás, azzal segítettek, de kinek van erre lehetősége? Az átlagembernek nem. Elizabeth egy vagyont öl abba és érdekelt, hogy javítson ott az emberek életén. De mit tehet valaki átlagosabb? Szívesen vennék egy receptet, hogy miképpen lehet segíteni, de hát nem az a regény célja, hogy megoldja a világ gazdasági gondjait.

De a figyelmet felhívja, gondolkoztat. Már az is valami.

Baráth: A napfény földje – Mint női: 75% kicsit egyszerűsített és a személyi változások, fejlődés is gyorsan történik, de attól még egy átélhető, jó sztori.

Szubjektíven: 85% az egy dolog, hogy tetszett a borítója, de a történet is. Mese is, de nem csak az.

• General Press: Villanás a sötétben - thriller
• Manó: Minden gonoszok úrnője - gyerekkönyv
• Animus: Kell egy kis segítség, mondta isten - skandináv
• Kossuth: A du Barry gyémántok - kosztümös krimi
• Agave: Mentőakciók - akció sci-fi
• Fumax: Thor - A mennydörgés istennője - képregény
• Álomgyár: A lány, aki megszökött Auschwitzból - történelmi
• Könyvmolyképző: A tigris álma - YA fantasy
  • Csak mi ketten - YA novellák
  • Egy végső búcsú - krimi
  • A Lator Lovag - gyerekkönyv
  • Sadie - YA

– Simon, nem félhetsz ettől a lótól. Sárkányokat öltél már.
– Hát, megölni nem félnék, ugyebár. De te azt akarod, hogy üljem meg.

Én valakinek a „most azonnal”-ja akarok lenni, Simon, nem a „boldogan éltek, amíg meg nem haltak”-ja. Nem akarok a végén a fődíj lenni. Az, amit megkapsz, ha legyőztél minden ellenséget.

– Te könnyen beszélsz – mondja, ismét elnyúlva Baz ágyán. – Nem te élsz együtt egy pixivel.
– Én egy vámpírral élek együtt! – ellenkezem.

Varázslós, érzelmi zavaros, kalandos, kamaszos, próféciát beteljesítő.

Simon Snow a valaha élt legerősebb mágus. Az egyetlen, akinek esélye van szembeszállni az Ürességgel, ami azzal fenyeget, hogy az egész varázsvilágot elnyeli. Csak éppen Simon Snow még kamasz és varázsiskolába jár. Már amikor nem egy életveszélyes fenyegetést próbál elhárítani a barátaival és a nevelőapjával, aki a varázsvilág vezetője. Amikor nem attól tart, hogy szobatársa, Baz, aki különben a legnemesebb máguscsalád sarja és Simon szerint titokban vámpír, valamiképpen meg akarja ölni. Ez az év azonban más, mint a szokásos. A Mágus legszívesebben elrejtené a fiút, és Baz nem kezdi meg velük a tanévet. Simon barátnője, Agatha egyre távolodik a fiútól és küszöbön a szakításuk. Valami készülődik, és ha tetszik, ha nem, Simon az, akinek elébe kell mennie és mindenkit megmentenie.

Arra bőven van példa, amikor egy mellékszereplő annyira népszerű lesz, hogy aztán saját sorozatot kap. Regényben, tévében is láttunk már ilyet. Rainbow Rowell esetében kicsit más történt. A Fangirl hősnője egy regénysorozatért volt oda, amihez fanfiction novellákat írt. Ez volt a Simon Snow – amit annyira megszerettek az olvasók meg Rowell is, hogy tényleg nekiállt regényt írni Simon Snow kalandjairól.

Az első, hogy a kezdése in medias res. Hajlamos lennék a Harry Pottert tenné mellé, de itt nem azzal indulunk, hogy a Mágus elmegy a kis árváért, aki felfedezi a varázsiskolát. Ez már az utolsó tanév, Simon már párszor megmentette a világot és sok kalandon van túl. Ezeket emlegetik is, de ezeket a sztorikat csak ezekből ismerjük, külön regényük nincs.

Nem is hagyományos kalandregény fantasy, mert nem egy aktuális esetet oldanak meg és mentik meg újra a világot. Egy nagyon személyes történet, amin elindulnak. Baz anyjának a halálát akarják tisztázni és Baz bosszút akar. Így a fiúk ellenségekből kényszer szövetségesek lesznek és átrendeződnek az évek alatt megszokott minták.

Az ifjúsági az erős vonala, a fiúk közti viszony alakulása és az identitásuk keresése, alakulása. Ugyan a környezet fantasy, de ha levesszük, nem lenne nehéz, szinte ugyanez lejátszódhatna normális emberek között egy átlagos és nem egy varázsiskolában. Mert mik is Baz fájdalmai? Még mindig gyászolja az anyját, és nehezen fogadja el, hogy mi ő. Mellette ott van az is, hogy ő tudja magáról, hogy meleg. Tudja, hogy ez az apját bántja. Rowell nagyon jól elkapta, hogy a látszólag beképzelt viselkedése, a szurkálódó megjegyzései mögött micsoda fájdalom van. Védekezési mechanizmus, ami mögött gyengédség és egy rendes kölyök rejtőzik.

Nem gondoltam volna, de sokkal jobban szerettem Baz figuráját, mint Simont. Jobb a humora, menőbb, izgalmasabb karakter. Mert Simon sok tekintetben az a tipikus hős, akiből 12 egy tucat. Igaz, nem Harry Potter, hanem Frodo jutott róla nem egyszer eszembe. Tolkien halhatatlanul megfogalmazta a nagy hősök tragikumát, ami Simon igazsága is lesz: megmentheted a világot, mindent odaadhatsz a többiek boldogságáért, de te magad már nem lehetsz a megmentett világ részese. Csak éppen Simon alakját feldobja, hogy mennyire változik meg a kapcsolata az ősellenségével. Azért nem sok regényben fordul elő, hogy az egynemű ellenségekből nem is csak barátok, de szerelmesek lesznek…

Rowell különben jól hozza ezt a szálat, noha első hallásra meredeknek tűnik, hogy Baz és Simon viszályai mögött elfojtott vonzalom és szerelem rejtőzik. Durva, de ők ketten messze jobban működnek együtt, mint Simon korábban Agatha oldalán.

Agatha, vele megint valami újat húz Rowell. Ez a lány az, aki elfut, magát menti, amikor a világot kellene és Simon segítségre szorul. Ő végig attól szenved, hogy nem akarja azt az életet, amit élnie kell. Csak normális akar lenni, egy normális baráttal. Miközben valahol meg tudom érteni, valahol nagyon ellenszenves is nekem, amit művel. Ő is annyira kamasz, olyan bizonytalan és a szülei által befolyásolható – egy újabb karakter, aki sokkal inkább kamaszkori kérdésekkel szenved, mint fantasy hőshöz illővel. Ő most keresi a saját helyét és gyűjti az erőt, hogy lázadjon a szülők elvárásai ellen.

Van kaland, nyomoznak is, megvan a sztori izgalma. Van benne humor és néha kifejezetten jókat tudtam mosolyogni egy-egy szereplő beszólásán vagy szerencsétlenkedésén. De a fájdalmas részek, amik leginkább eltaláltak ebben a regényben. Belegondolni, Simon mit ad fel és mennyit veszít… Ráadásul rajta ragadnak a szárnyak, ami még nem lenne annyira gáz, de egy sárkányfarok féle? De az, ami leginkább szívtörő, Lucy és Davy tragikus története, amit Simon nem ismerhetett meg. Az, hogy a saját édesanyja eljött azon az estén hozzá a Fátylon át, hallotta is, és nem is tudja, hogy Lucy volt és ki ő neki…

Eléggé más volt, mint amit vártam, de ettől még szerettem ezt a könyvet. Sokszínű, nagyon kamasz történet, és a keserédes befejezéssel együtt is szórakoztató összességében.

Rowell: Csak így tovább – Mint YA fantasy: 75% nagyon erős az ifjúsági szál, de ez egy jól kitalált varázsvilággal, humorral és kalandokkal van feldobva.

Szubjektíven: 70% azért engem a vége lehangolt. Túl soknak érzem, amit Simon elveszít és a szüleit is sajnálom.