Varázslós, érzelmi zavaros, kalandos, kamaszos, próféciát beteljesítő.

Simon Snow a valaha élt legerősebb mágus. Az egyetlen, akinek esélye van szembeszállni az Ürességgel, ami azzal fenyeget, hogy az egész varázsvilágot elnyeli. Csak éppen Simon Snow még kamasz és varázsiskolába jár. Már amikor nem egy életveszélyes fenyegetést próbál elhárítani a barátaival és a nevelőapjával, aki a varázsvilág vezetője. Amikor nem attól tart, hogy szobatársa, Baz, aki különben a legnemesebb máguscsalád sarja és Simon szerint titokban vámpír, valamiképpen meg akarja ölni. Ez az év azonban más, mint a szokásos. A Mágus legszívesebben elrejtené a fiút, és Baz nem kezdi meg velük a tanévet. Simon barátnője, Agatha egyre távolodik a fiútól és küszöbön a szakításuk. Valami készülődik, és ha tetszik, ha nem, Simon az, akinek elébe kell mennie és mindenkit megmentenie.

Arra bőven van példa, amikor egy mellékszereplő annyira népszerű lesz, hogy aztán saját sorozatot kap. Regényben, tévében is láttunk már ilyet. Rainbow Rowell esetében kicsit más történt. A Fangirl hősnője egy regénysorozatért volt oda, amihez fanfiction novellákat írt. Ez volt a Simon Snow – amit annyira megszerettek az olvasók meg Rowell is, hogy tényleg nekiállt regényt írni Simon Snow kalandjairól.

Az első, hogy a kezdése in medias res. Hajlamos lennék a Harry Pottert tenné mellé, de itt nem azzal indulunk, hogy a Mágus elmegy a kis árváért, aki felfedezi a varázsiskolát. Ez már az utolsó tanév, Simon már párszor megmentette a világot és sok kalandon van túl. Ezeket emlegetik is, de ezeket a sztorikat csak ezekből ismerjük, külön regényük nincs.

Nem is hagyományos kalandregény fantasy, mert nem egy aktuális esetet oldanak meg és mentik meg újra a világot. Egy nagyon személyes történet, amin elindulnak. Baz anyjának a halálát akarják tisztázni és Baz bosszút akar. Így a fiúk ellenségekből kényszer szövetségesek lesznek és átrendeződnek az évek alatt megszokott minták.

Az ifjúsági az erős vonala, a fiúk közti viszony alakulása és az identitásuk keresése, alakulása. Ugyan a környezet fantasy, de ha levesszük, nem lenne nehéz, szinte ugyanez lejátszódhatna normális emberek között egy átlagos és nem egy varázsiskolában. Mert mik is Baz fájdalmai? Még mindig gyászolja az anyját, és nehezen fogadja el, hogy mi ő. Mellette ott van az is, hogy ő tudja magáról, hogy meleg. Tudja, hogy ez az apját bántja. Rowell nagyon jól elkapta, hogy a látszólag beképzelt viselkedése, a szurkálódó megjegyzései mögött micsoda fájdalom van. Védekezési mechanizmus, ami mögött gyengédség és egy rendes kölyök rejtőzik.

Nem gondoltam volna, de sokkal jobban szerettem Baz figuráját, mint Simont. Jobb a humora, menőbb, izgalmasabb karakter. Mert Simon sok tekintetben az a tipikus hős, akiből 12 egy tucat. Igaz, nem Harry Potter, hanem Frodo jutott róla nem egyszer eszembe. Tolkien halhatatlanul megfogalmazta a nagy hősök tragikumát, ami Simon igazsága is lesz: megmentheted a világot, mindent odaadhatsz a többiek boldogságáért, de te magad már nem lehetsz a megmentett világ részese. Csak éppen Simon alakját feldobja, hogy mennyire változik meg a kapcsolata az ősellenségével. Azért nem sok regényben fordul elő, hogy az egynemű ellenségekből nem is csak barátok, de szerelmesek lesznek…

Rowell különben jól hozza ezt a szálat, noha első hallásra meredeknek tűnik, hogy Baz és Simon viszályai mögött elfojtott vonzalom és szerelem rejtőzik. Durva, de ők ketten messze jobban működnek együtt, mint Simon korábban Agatha oldalán.

Agatha, vele megint valami újat húz Rowell. Ez a lány az, aki elfut, magát menti, amikor a világot kellene és Simon segítségre szorul. Ő végig attól szenved, hogy nem akarja azt az életet, amit élnie kell. Csak normális akar lenni, egy normális baráttal. Miközben valahol meg tudom érteni, valahol nagyon ellenszenves is nekem, amit művel. Ő is annyira kamasz, olyan bizonytalan és a szülei által befolyásolható – egy újabb karakter, aki sokkal inkább kamaszkori kérdésekkel szenved, mint fantasy hőshöz illővel. Ő most keresi a saját helyét és gyűjti az erőt, hogy lázadjon a szülők elvárásai ellen.

Van kaland, nyomoznak is, megvan a sztori izgalma. Van benne humor és néha kifejezetten jókat tudtam mosolyogni egy-egy szereplő beszólásán vagy szerencsétlenkedésén. De a fájdalmas részek, amik leginkább eltaláltak ebben a regényben. Belegondolni, Simon mit ad fel és mennyit veszít… Ráadásul rajta ragadnak a szárnyak, ami még nem lenne annyira gáz, de egy sárkányfarok féle? De az, ami leginkább szívtörő, Lucy és Davy tragikus története, amit Simon nem ismerhetett meg. Az, hogy a saját édesanyja eljött azon az estén hozzá a Fátylon át, hallotta is, és nem is tudja, hogy Lucy volt és ki ő neki…

Eléggé más volt, mint amit vártam, de ettől még szerettem ezt a könyvet. Sokszínű, nagyon kamasz történet, és a keserédes befejezéssel együtt is szórakoztató összességében.

Rowell: Csak így tovább – Mint YA fantasy: 75% nagyon erős az ifjúsági szál, de ez egy jól kitalált varázsvilággal, humorral és kalandokkal van feldobva.

Szubjektíven: 70% azért engem a vége lehangolt. Túl soknak érzem, amit Simon elveszít és a szüleit is sajnálom.

Joker: Elárulok neked egy titkot Jokerről, fiam… Fáj, ha nevetek.

Joker ellen küzdő, új gonoszt teremtő, saját sötétséggel szembenéző.

Gotham nehéz éjszakán van túl: nem elég, hogy Pingvin megsebesítette Batmant, Joker is alkotott. Mi több, olyan gyilkosságokat követett el, amelyek egy időben zajlottak, így nem tehette mindet ő, noha minden jel szerint mindet Joker tette. Batman így egy régi elmélethez nyúl vissza: nem csak egy Joker létezik. Az extrém külseje lehetővé teszi, hogy többen is a bőrébe bújjanak és összedolgozzanak. De miért fedik most így fel magukat? Vörös Sisak is a városban van, ő is válaszokat akar. Batman és Batgirl kész összedolgozni a fiatalemberrel, aki maga is a démonjaival küzd. Joker volt, aki majdnem megölte, élve eltemette, miatta vált a Vörös Sisakká az egykori Robin. Valami megtört benne és veszélyes. Batman is látja, de nem tud segíteni. Így Barbara marad Jason mellett – miközben egyre közelebb kerülnek Joker tervének megismeréséhez, ők is szembe kénytelenek nézni a maguk sötétségével.

Joker, minden DC gonoszak királya. Egyértelműen Batman legnagyobb ellenfele, a nemezis. De milyennek mutatják ezt a figurát? Nem egy olyan történet van már, ahol akad benne valami emberi is. Mi több, vonzó figura lett. Még szeretem is ezeket a történeteket. A Harleen szexi bohóca, vagy a fehér Lovagban a pszichózis mögött az ember.

Így nem kicsit csapott meg, hogy most mennyire a sötét Joker, aki szembenéz velünk. Már a külseje is mutatja, ebben a figurában nincsen semmi szexi vagy vonzó. Simán egy gyilkos pszichopata, egyenesen három kivitelben.

Elszórakoztam azzal, hogy a külsőt és a tulajdonságaikat is összemértem. Az utóbbival könnyű dolgom volt, mert eleve a képregény megkülönbözteti őket. Még Batman ki is fejti, melyiket mi jellemzi és miben mások. Nem csak az eszközeikben, a fellépésükben is. Más kellékek, más őrület, de egységesen ördögiek. Az már jobb játék volt, hogy az arcvonásokban is meglássam a másságot. Mert nagyon hasonlítanak, de nem egyformák. Egy élesebb orr, kicsit mások a fogai, meg hasonlók. Jason Fabok, a rajzoló remek munkát végzett, nekem ezzel is adott egy pluszt a történethez.

Mert bizony engem érdekelt volna, melyik az első, melyik miért lett Joker. Nem is nagyon tudok mit kezdeni azzal, amikor Batman a végén kimondja, hogy mindegy, ki a Joker. Mit kellene ebből kihozni? Hogy Joker több mint akiből lett? Vagy éppen ellenkezőleg, Joker egy üres maszk, sima tombolás? Hogy csak az őrület és a pusztítás számít, ami személytelen?

Még Bűnöző Joker logikája, amibe leginkább látok rendszert az őrületben. Batman megszállottja, neki akar olyan ellenfelet létrehozni, akinek teljesen kitölti az életét Batman gyűlölete. Tetszett a szál, ahogy erre van jelöltje – több is. Ahogy akaratlanul is mély sebeket talál telibe: a Wayne család gyilkosának megmentésével, a megbocsátással Batman dühéből vesz el, de szerintem ezzel ad Bruce-nak. Jason: a fiú, akit nem tudott megmenteni.

Olyan kérdések jönnek, amelyek löknek afelé, hogy mi a különbség Batman és Joker között? Melyik mögött van személyiség, vagy csak maszk mindkettő? Azzal, hogy Bruce-nak és Barbarának a saját erkölcsi kódexüket kell megszegniük, jobban beléjük mart, mint tette volna a savas virággal.

De nem is Joker vagy Batman a legérdekesebb figura most. Jason az, akiben annyi minden forrong. Akiben még ott a hős, de már kicsírázik a gonosz mag. Ha más világba nézek át, már csak egy hajszálnyira van attól, hogy Megtorlóvá alakuljon. De kinek van igaza? A szabályok betartásával meg lehet változtatni egy eleve romlott és korrupt rendszert? De mi lesz a különbség, tényleg egybemosódik Joker és Batman, jó és rossz, ha nem lesznek köztük határok? Tud zavarni, hogy nem kapunk válaszokat.

Tud zavarni, hogy ebben a világban milyen nyomorult minden hős. Bruce Wayne, olyan bűntudat hegyekkel a mellkasán, hogy az egész élete egy boldogtalan küzdelem. Barbara és Jason is, kárhozott boldogtalanok. Az önbíráskodástól nem lesznek jobban, és rossz nézni, ahogy lenne egy szikra, valami, ami egy jobb helyzetbe vezethetne, és egy kis ragasztó miatt soha nem is tudják meg, mi lehetett volna. De utálom az ilyen semmin múló. végzetes pillanatokat… (Miért nem az ajtó alatt dugta be a cetlit? Bár, akkor meg ráragadna Barbara cipőjére és akkor sem venné észre.)

Miközben szerettem ezt a képregényt, a történetét és a karakterek élve boncolását, nagyon le is tudott hangolni. Nem egy boldog sztori és három gonosz Joker.

Johns: Batman – Három Joker – Mint képregény: 85% szépen rajzolt, van benne fordulat és kellő lelki sötétség többeknél.

Szubjektíven: 75% szerettem, de a vége roppantul zavart. Olyan kis dolgokon múlik egy sors.

– Jól van… Jó kutya… Nincs mitől félned.
(…) Rany visszakucorodott a férje mellé, és dideregve megdörzsölte a karját.
– Meg akartam nyugtatni – magyarázta. – Attól tartottam, hogy megijed, és nekünk támad, miután felébred.
– Te tényleg tudsz velük beszélni!
– Csak a hangsúly a lényeg. Brya pénzügyi kimutatásait is felolvashattam volna neki.
– Szerintem azért arcon harapott volna.

Hazatérni próbáló, társadalmi rendet fenntartó, jövőbéli.

Rany már részét képezi az Overtoun-t irányító családnak. Férjhez kellett mennie, 12 éves korában a petesejtjeit is kiemelték, hogy majd kémcsőben szülessen meg az örökös tőle és a férjétől. Meg kell felelnie az elvárosoknak, bár sokat érez közülük feleslegesnek vagy helytelennek. Ahogy részt kell vennie a rendezvényeken, vagy, ahogy a megszokott külcsín érdekében le akarják műteni a melleit. Most azonban olyan feladatot kap, amit legalább szívesen végez. A férje társaságában diplomáciai küldetésre indulhat Jura városába. Az út azonban nem a tervek szerint alakul és Overtoun szívében is változások érlelődnek. A szolgaként létező, genetikailag létrehozott médák tudatukra kezdenek ébredni, és kutatni kezdik, kik ők, honnan származnak.

Még mindig nem jutottam dűlőre ezzel a sorozattal. Határozottan szeretek benne dolgokat, mások meg nagyon taszítanak. Lehet, hogy a vége dönti majd el, merre billen a mérleg nyelve? Könnyen lehet.

Kezdjük azzal, amit szerettem benne.

1: folytatás, de a cselekményben eltelt idő lehetőséget ad arra, hogy önálló kötet is legyen. Igen, van, aminek a megértéséhez kell az előző kötet ismerete, de nem sok. Rany és a férje útja, a médák ébredése és a világuk megváltozása a végén mind megáll a maga lábán. Természetesen a sorozat egészét ismerni mindig jobb, mint csak egy részét, de itt nem kizáró ok a Korcsok vagy a Gyomláló nem ismerete.

2: a kitalált társadalmak és városok sokszínűsége. Most sokkal nagyobb szeletet látunk a túlélő világból, más közösségek és városok is szóba kerülnek. Kifejezetten izgalmasnak találtam, milyen más utak vannak, mint Overtoun. Pl. hogyan igyekeztek egy olyan irányba terelni az emberi testet, hogy az környezetbarát legyen. Jót is mosolyogtam azon, amikor Rany volt kénytelen elmagyarázni a férjének, miért nem aratott sikert azzal, hogy felvázolta egy népnek, hogy mindaz, ami az identitásuk alapját adja, hogyan volt régen egy genetikai kísérlet tárgya.

3: a médák tudatra ébredésének folyamata. Ebben volt ötlet, és tetszett, ahogy lépésenként haladnak, ahogy elkezdenek kérdéseket feltenni és a válaszokat is keresik rájuk.

Azt rövidebben tudom írni, mivel van bajom.

Egyrészt, nem érzem, hogy igazán haladt volna a cselekmény. Mintha minden, ami fontos lenne, a végére összpontosult volna. Overtoun megváltozása és a médák ébredése. Ezzel megyünk majd tovább is. De mi lesz a végjáték, mi a végcél? Még mindig nem tudom.

Bár Rany kapta a kedvenc jelenetem és mondatom a részben – amikor azt fejti ki, hogy mennyire értéktelennek érzi magát attól, hogy 12 évesen kivették a petesejtjeit. Így a gyerekei az ő emlékeiből alig kapnak majd valamit, ezzel azt mondva ki, hogy azok nem is számítanak, csak az álmodás képessége, amit örökíteni akarnak – továbbra sem kedvelem a karaktert. A férjét érdekesebbnek találtam – nem is szerettem, ahogy kettejük között véget érnek a részben a dolgok.

Nekem fura az is, ahogy a leírt kor egyszerre fejlettebb és kevesebb is, mint a mi korunk. A géntechnológia elképesztő, de mellette más dolgok teljesen elvesztek.

Nem rossz, nem is fogott igazán meg. Marad a sorozatból a Gyomláló a kedvenc.

Hendon: Médák – Mint sci-fi: 55% tipikus középső részként egy kalanddal átvezet a zárlathoz, ahol a tényleg fontos események jönnek majd.

Szubjektíven: 45% mire érdekes lett volna, ott volt vége. Plusz, nem tetszett, ahogy a házassága alakul.

…nem kell sokakat megölnöd, hogy fordíts a háború állásán… elég őket borzalmasan megölni.

Falka nélkül a farkas is csak fogatlan kutya.

Háborús, életeket menteni próbáló, természetet elfogadó.
Maika túlélte az apját, de rá kellett döbbennie, hogy milyen nagy háború közeleg. Hogy bármi esélyük legyen, meg kell szereznie a maszk hiányzó darabjait. Az egyik Ravenna felé helyezkedik el, amely egy másik háború első nagy csatatere lesz. Az emberek megindultak az arkánok ellen, és elsőként az arkánok védett városát törölnék el a föld színéről. Ott él Maika egyik szövetségesének, Corvinnak a testvére, ő oda akar menni. Mivel a rókák is oda menekültek, Kisrókának sincs maradása. Maika nem képes magukra hagyni őket a háborúban, inkább melléjük áll és átveszi Ravenna védelmét. Ellenfele egykori tanára lesz, az emberek egyik legveszedelmesebb hadvezére. Maika és a védelem esélyei csekélyek, és a lány szembenéz azzal, mit képes megtenni a győzelemért vagy a saját túléléséért. Már nem fogja vissza a benne élő istent, csak annyit kér, gyerekeket ne egyen meg. Nem sejtheti, kik és milyen játszmákba bonyolódnak ellene.
Ez a képregény eddig etalon volt nálam. Mindig erre hivatkoztam, ha az igazán szépen megrajzolt és jó történetű képregényekkel jöttem. Nem véletlen az sem, hogy annyi díjat nyertek az első kötetek.
Ez viszont az ötödik kötet, és most inog a bizalmam. Részben a cselekmény, részben a külcsín miatt. Még be tud szippantani a világa, és tud működni ez a dark fantasy vonal, de már egyre szélesebbek a repedések.
Az egyik, hogy a történet még mindig csak terebélyesedik. Amikor már azt hinném, lesz egy fő szál, és tartunk valamerre, jön valami, ami még szélesebbre húzza a látóhatárt. De nem kezdünk el is veszni benne? Minden folyamatosan tolódik, és más kihívások jönnek. Mondhatnám, ahogy Tuya és Maika találkozása folyton meghiúsul, pedig ez az egyik, amit nagyon várok. Ahogy Maika kap egy nagy pofont az élettől, hogy Tuya mennyire megtévesztette és mit alkot mostanában – Ren szuperül megfogalmazta. Vagy, ahogy egy nagy háború közeleg, de előbb le kell zavarni az emberekkel is egy háborút. Az elég nagy kitérő tud lenni… A rész története rendben, ültek a visszaemlékezések, a háború, csak éppen a nagy egész megint alig haladt valamerre.
A világával most először vannak gondjaim. Ez egy sötét történet, sok halállal, vérrel és kegyetlenséggel. Sokféle lénnyel és sok előtörténettel, egyéni jellemzővel. Annyira egyénivel, hogy most csak kapkodtam a fejem. A szexualitás már olyan szinten van benne, ami röviden felfoghatatlan. Még, ha azzal meg is békülök, hogy a Sámánkirálynő hogyan szülhetett egy istennek gyereket, amikor a fizikai megjelenésük annyira más, azt már nem tudom felfogni, hogy Maika nagynénje és Tuya házasságából hogyan lenne gyerek. Pedig itt egyértelműen le van írva, hogy Lunájuk idején nem lehetnek együtt, nehogy teherbe ejtsék egymást. Két nő, egymást? Az arkánok himnősek, vagy mi?
De, ami a legnagyobb csalódás. Nem egy kép fölött csak ültem és nem értettem, mit látok. Eddig annyira szép volt ez a képregény, ez a kötet viszont nem az. Még megvillan, mit szerettem benne, de sok az elmosódott vagy furcsa kép is benne.
Egyre több minden nem tetszik, noha még vannak zseniális megvillanásai. Az a háború előtt és háború közben sorozat… talán az a legjobban elkapott a részben.

Liu: Hadiárva – Mint képregény: 65% sötét, egyéni világa van, ami jó, de már kezd túl nagy lenni. Még mindig új szálakat nyit a korábbiak zárása nélkül.
Szubjektíven: 40% a történet fura elemei, a sok új szál és a kevésbé tetszetős képvilág elkezdte lehúzni nálam.

Egyetlen vallásból sem hiányozhat a szeretet. Akármit is beszél valaki a vallásról, ha az nem tanítja meg őt arra, hogy emberhez, állathoz kedves és jó legyen, akkor az egész csak ámítás…

Ami helyes, az keresztülvihető, ami pedig helytelen, anélkül meg lehet lenni.

Lovas, kosztümös, világot állatszemszögből megélő.

Fekete Szépség egy vidéki birtokon születik meg és tölti a csikóéveit. Jó gazdája van, aki odafigyel arra, hogy ne kezdjék korán dolgoztatni a lovat, ne tegyék tönkre divatból és mélyen jószándékú. Szépség megtanul bízni az emberekben, és bár itt is vannak kalandjai, dolgos és szerény állatként kezdi meg eladása után az új életét. Szép és nyugodt ló, gyorsan egy úri hintó előtt találja magát. Ez azzal jár, hogy a most divatos nyaktartó szíjat is ráerőltetik. Ám ennél rosszabb, hogy egy részeg intéző miatt súlyosan meg is sérül és így az úri család már nem tartja meg az állatot. Szépség egyre lejjebb süllyed, de ő mindig kitart és megmutatja, milyen a lovak nemes természete. Egyes gazdái kegyetlenek és kínozzák, másokat nagyon megszeret és családtagként szeretik őt. Dolgos évek következnek, Fekete Szépség megtapasztalja, milyen egy ló élete a 19. századi Angliában.

Anna Sewell egykönyves szerző – az egyetlen regénye viszont a Fekete Szépség, ami mondhatni halhatatlan. Mese, film is készült belőle és szerencsére időről időre a regényt is újra kiadják. Ez egy olyan regény, amit érdemes megőrizni és olvasni.

Gyerekkönyvként van nyilvántartva, amivel nem tudok teljesen egyetérteni. Azért, mert egy ló a főszereplő, automatikusan gyerekkönyv lenne? Kicsit olyan ez, mintha valamiben gyerekek vagy kamaszok a főszereplők. Attól nem lesz automatikusan fiatal a célközönség! A Légy jó mindhalálig nálam a klasszikus példa. Nem is értem, miért általánosban kell tanulni. Azért, mert Nyilas Misi iskolás? A Fekete Szépséget gyerekeknek nem is nagyon adnám kézbe, talán a 12 éves kiskamasztól felfelé.

Áthatja az egészet a szeretet és empátia üzenete, nem is csak az állatok felé, hanem általánosságban, mint erény, amire mindenkinek törekednie kellene. Ahogy szerényen és a lehető legjobban végezd a munkád, ahogy Szépség teszi végig, apám ugyanerre igyekezett nevelni minket is. Igen, ezek egyetemes üzenetek és akár a gyerekeknek is adható ilyen szempontból a kötet.

Csak éppen Sewell nagyon széles tablót nyújt, hogy milyen élete volt a lovaknak a 19. században. Egy egész más korszak, más gondolkodásmód. A ló ott munkaállat volt, ahogy ma már nem az. Felnőtt fejjel és a történelmi regények szerelmeseként, aki a történelmet is szerette végig a gimiben is, ezzel tisztában vagyok. Egy gazda lányaként azt is tudom, hogy mit jelent az, hogy haszonállat. Nem véletlenül nem engedem meg magamnak, hogy a kismalacokkal barátkozzam – a nyuszikkal elkéstem, a mai napig a gondolattól is irtózom, hogy megkóstoljam a nyúlhúst. Velük ugyanis játszottam gyerekként. De, amire ki akarok lyukadni, hogy a lovak abban az időben munkaállatok voltak. Hogy a könyv egy szereplőjének szavait idézzem, ki kell belőlük hajtani a tartásuk költségét és még a bevételt is. Ez már alapból borzalmas helyzeteket szül, de hozzá jönnek a kegyetlen emberek is. Simán állatkínzás, ami itt le van írva. Tudom, érzékeny vagyok az állatok bántalmazására és jobban fáj nekem minden bántalmuk, de akkor is iszonytató képek és gondolatok vannak megfogalmazva, amelyek miatt ez számomra nem gyerekkönyv. Egy ponton Szépségnek konkrétan halálvágya van és ha egy ló olyan lény lenne, akkor öngyilkos lenne. Van itt ló- és állat megcsonkítása, háborús jelenet, halálra dolgoztatás és állatok verése. Gyerekkönyv, tényleg? Szerintem nem.

Szívem szerint én állatos történelmi regényként ajánlanám. Szépség szemével gyönyörűen bemutatja, milyen volt a vidéki és a nagyvárosi élet a korabeli Angliában. Társadalmi rétegeket mutat be, és nem kevés társadalmi feszültséget, problémát is tárgyal. Elég csak a vén kocsisra gondolni, vagy arra, miért iszákos annyi kocsis. Sokszor felmerül, hogy mekkora a különbség gazdag és szegény között, bár azt a javára kell írni a szerzőnek, hogy a szegények és a gazdagok között is vannak jó, valamint rossz emberek, nem a vagyoni helyzetük határozza meg, milyenek.

Mellette több ponton is nagyon mai tud lenni. Csak egyet emelnék ki: a divat kérdését. Remekül feszegeti, hogy mekkora ostobaság, hogy az emberek belemennek ostoba szokásokba, amivel csak ártanak a divat nevében. Nem utánozni kell majomként, hanem használni a szürke állományt, ha már ott lötyög a fejükben…

Viszonylag rövid történetről beszélünk, de Sewell nagyon sok mindent bele tudott tenni. Végig mozgalmas és változatos, sok minden történik benne. Ráadásul ettől nem lesz felsorolásszerű, vagy kapkodós. Szépen meg van írva és kidolgozva, szerettem is olvasni.

 Emlékezetesek tudtak lenni a szereplői, legyenek azok emberek vagy állatok. Itt nem is okozott gondot, amikor visszatérő szereplőkről volt szó, mert miközben kitöltenek egy sémát, volt mindben valami egyedi és megjegyezhető, ami miatt később is tudhattam, hogy ki kicsoda. Lehetne azt fejtegetni, hogy nem túl bonyolult egy szereplő sem, de felesleges lenne.

Nagyon szerethető, értékes kötet – vannak csúcspontok, fájdalmak is, és maradandó állatos regény. Ha csak egy könyvet is írt Sewell, azt nagyon jól megírta.

Sewell: Fekete Szépség – Mint gyerekkönyv: 75% közvetlen és nagyon személyes, leköt és érdekes, miközben tanít is egy más korszak világára.

Szubjektíven: 95% mélyen át tudtam érezni. Tartalmas, nagyon empatikus és áthatja az állatok szeretetére nevelés.

Ősi háborúba csöppenő, örökséggel szembesülő, misztikus.

Heaven elégedett újságíró Londonban. Vannak szerető szülei, van egy szeretett állása egy divatmagazinnál és jók a megérzései is. Egy nap különös alak keresi fel, és kezd el neki beszélni a déd- és nagyanyjáról, és egy különös szektáról. Elsőre meg sem akarja hallgatni, de aztán motoszkálni kezd benne, mit tudhat a felmenőiről. Már szeretne találkozni vele, de nem is olyan könnyű a nyomára bukkanni. Heaven még egy halottlátót is felkeres, és elszenved egy különös autóbalesetet. Egy vonzó nyomozóval kiegészülve szedi össze a részleteket és szembesül azzal, hogy az eddigi élete nem az igazi volt. Még a neve sem az eredeti. A nagyanyja menekítette csecsemőként Londonba és szerzett neki nevelőszülőket. Hogy a harmincas éveiig normális lehessen, mert utána el kell fogadnia a küldetését. Mert családjuk erőt és kötelességet kapott az ősapjuktól, Clarustól. Minden méltó Clara a fény harcosa kell legyen, és most Heaven a következő.

Elöljáróban annyit, R. Kelényi történetei akkor tetszenek a legjobban, amikor romantikus és kalandos történelmi sztorikat mesél. Ha már modern női regény, vagy ilyen új téma, mint ez a misztikus krimi-féle, nekem kevésbé tetszenek. Nem a Heaven változtat ezen a megfigyelésemen.

Először is, nagyon egyszerűsített és mesebeli az alap. Ha csak a fő motívumokat nézem: Clarus leszármazottai közül csak a nők lehetnek harcosok, és az ő első vagy második keresztnevük mindig a Clara. Nex papjai mindig férfiak. A nők a fény harcosai, a férfiak a sötétségé. Máris, roppantul egyszerű, hogy van jó és rossz és pont. Amennyit most látunk a Nex papjaiból, nagyon James Bond gonosznak tűnnek. Minél több hatalmat és pénzt akarnak, de önmagáért. Mi lenne a cél?

Közben meg egyes pontok a világképében nem világosak. Amin megakadt a szemem, hogy vannak fiúk is a családban. Az első Clara több fiút és egy lányt szült. Ha valamelyik fiának lett lánya, ő miért nem lehet harcos Clara? Miért csak egy lehet, ha pap meg kapásból nyolc van? Vagy, ha a mágia egy embernek adatik, a többiek miért nem lehetnek segítők a családi harcban? Vagy: egy ponton le van írva, hogy jelenleg Clara az egyetlen élő leszármazott. Ez mintha azt feltételezné, hogy lehetne más is a leszármazott. Akkor most még se csak a Clara azonos nevű lánya változhat Clarus kiválasztottjává?

Az életkorokkal is bajom van. Clara 33 évesen kezdi el megkapni az örökölt erőt, válik harcossá. A modern korra ez tökéletesen meg is felel, erre már végez a tanulmányaival, saját egzisztenciája kezd lenni és a családalapítás is kb. erre tolódott. Az aktív évei javát töltheti a harccal. Csak éppen Clarus ezt a kort időszámításunk előtt jelölte ki, amikor jóval alacsonyabb volt az átlag életkor. 26, a klasszikus görög korra ment fel 28-ra. Ilyen alapon egy átlag Clara az ereje megkapását sem élte volna meg.

Plusz, hol a logika abban, hogy nem készítik fel a lányokat, mi vár rájuk? Ha valahol értem is, hogy egy békés gyerekkort akarnak biztosítani, csak annál nagyobb a sokk, amikor már van egy élete, egy családja és mindent fel kellene adnia vagy háttérbe szorítania. A modern kori családi tragédiák is innen fakadtak. Persze, értem. Ez kell ahhoz, hogy a jelen történet hősnője nyomozhasson és most ismerkedhessen meg az olvasóval együtt a történettel.

A modern korban azt sem nagyon tudom elképzelni, hogy nézne ki ez a harc az egyensúlyért és a gonosz ellen. Ma már nem sokra megy azzal, hogy erősebb és gyorsabb, jobb harcos. Ha meg csak jótékonykodás, akkor felesleges a mitikus örökség, pénzzel bárki lehet kiválasztott. Mondjuk, a korábbi korokból se tiszta, mit is csináltak. A dédmama naplójából is csak az derül ki, hogy az anyja sokat utazott, és ennyi. Nincs konkretizálva sehol, csak az ókorban, ahol ténylegesen karddal küzdöttek egymás ellen.

Nem szerettem azt sem, hogy van is mágia, nincs is. Amikor a végén a druidák leszármazottai az egészet elütik azzal, hogy csak a tudomány van és pont, az nem kicsit illúzióromboló. Akkor meg nem több a sztori gazdag emberek harcánál a világ irányításáért. Néha mégis van benne mitikus elem – most akkor van, vagy nincs?
Az egész ügy annyira súlytalannak tűnik ebben a részben. Heaven keresi a családi múltat, Frank ott áll mellette – és jön a csavar, ami nem is annyira meglepő. Hogy aztán megint menjünk a könnyebb úton, mert van egy jóképű segítő is, aki alig várja, hogy Heaven segítésének szentelje az életét. Amennyire ezt szerelmi szálnak lehet nevezni, annyira tetszett. Alig. A tiltott románc sokkal jobban tetszett volna, ha pl. Frank marad játékban Heaven szívéért, és billegnének a kötelességük és a szenvedélyük között. Az olyan olcsó, hogy ott a tökéletes pasi, akivel még a dédi is megjósolta, milyen szép pár lennének.

Hiába szeretem, hogy mennyire olvasmányos és könnyen fogyasztható R. Kelényi Angelika prózája, itt folyamatosan találtam valamit a cselekményben, ami hiányzott vagy bosszantott, vagy nekem nem állt össze. Tudom, nem a részleteken kellene fennakadnom, de nincs izgalmas krimi vagy olyan cselekmény, ami lekötött volna annyira, hogy ne a fentieken pörögjön közben az agyam.

Ehhez jön hozzá, hogy Heaven nagyon emlékeztet Caroline Wood-ra. Kicsit olyan érzésem is volt, mintha a szerző e másik hőse kapna mitikus kalandot. A másik, Nora Roberts Kiválasztott Krónikája trilógiája. Azt is legfeljebb közepesnek mondanám, de ehhez képest az nagyon ki volt találva. Sok hasonló dolgot is érzek bennük, de mindig a jelen sztori a kevesebb vagy a kidolgozatlanabb, ha egymás mellé teszem őket.

Pedig szerettem volna szeretni ezt a regényt, de egyszerűen nem tudom. Az én fantasy és krimi elvárásaimhoz képest nagyon kevés, amit nyújtani tud. Arról nem is beszélve, hogy olyan, mint egy tévésorozat nyitófilmje.

R. Kelényi: Heaven – Mint krimi: 45% R. Kelényi olvasmányos stílusa megvan, de a történet alig több egy nagy felvezetésnél.
Szubjektíven: 40% több elemét is klisének éreztem, nem kedveltem meg a hősnőt és annyira nem érzem önálló történetnek sem.