Ősi háborúba csöppenő, örökséggel szembesülő, misztikus.

Heaven elégedett újságíró Londonban. Vannak szerető szülei, van egy szeretett állása egy divatmagazinnál és jók a megérzései is. Egy nap különös alak keresi fel, és kezd el neki beszélni a déd- és nagyanyjáról, és egy különös szektáról. Elsőre meg sem akarja hallgatni, de aztán motoszkálni kezd benne, mit tudhat a felmenőiről. Már szeretne találkozni vele, de nem is olyan könnyű a nyomára bukkanni. Heaven még egy halottlátót is felkeres, és elszenved egy különös autóbalesetet. Egy vonzó nyomozóval kiegészülve szedi össze a részleteket és szembesül azzal, hogy az eddigi élete nem az igazi volt. Még a neve sem az eredeti. A nagyanyja menekítette csecsemőként Londonba és szerzett neki nevelőszülőket. Hogy a harmincas éveiig normális lehessen, mert utána el kell fogadnia a küldetését. Mert családjuk erőt és kötelességet kapott az ősapjuktól, Clarustól. Minden méltó Clara a fény harcosa kell legyen, és most Heaven a következő.

Elöljáróban annyit, R. Kelényi történetei akkor tetszenek a legjobban, amikor romantikus és kalandos történelmi sztorikat mesél. Ha már modern női regény, vagy ilyen új téma, mint ez a misztikus krimi-féle, nekem kevésbé tetszenek. Nem a Heaven változtat ezen a megfigyelésemen.

Először is, nagyon egyszerűsített és mesebeli az alap. Ha csak a fő motívumokat nézem: Clarus leszármazottai közül csak a nők lehetnek harcosok, és az ő első vagy második keresztnevük mindig a Clara. Nex papjai mindig férfiak. A nők a fény harcosai, a férfiak a sötétségé. Máris, roppantul egyszerű, hogy van jó és rossz és pont. Amennyit most látunk a Nex papjaiból, nagyon James Bond gonosznak tűnnek. Minél több hatalmat és pénzt akarnak, de önmagáért. Mi lenne a cél?

Közben meg egyes pontok a világképében nem világosak. Amin megakadt a szemem, hogy vannak fiúk is a családban. Az első Clara több fiút és egy lányt szült. Ha valamelyik fiának lett lánya, ő miért nem lehet harcos Clara? Miért csak egy lehet, ha pap meg kapásból nyolc van? Vagy, ha a mágia egy embernek adatik, a többiek miért nem lehetnek segítők a családi harcban? Vagy: egy ponton le van írva, hogy jelenleg Clara az egyetlen élő leszármazott. Ez mintha azt feltételezné, hogy lehetne más is a leszármazott. Akkor most még se csak a Clara azonos nevű lánya változhat Clarus kiválasztottjává?

Az életkorokkal is bajom van. Clara 33 évesen kezdi el megkapni az örökölt erőt, válik harcossá. A modern korra ez tökéletesen meg is felel, erre már végez a tanulmányaival, saját egzisztenciája kezd lenni és a családalapítás is kb. erre tolódott. Az aktív évei javát töltheti a harccal. Csak éppen Clarus ezt a kort időszámításunk előtt jelölte ki, amikor jóval alacsonyabb volt az átlag életkor. 26, a klasszikus görög korra ment fel 28-ra. Ilyen alapon egy átlag Clara az ereje megkapását sem élte volna meg.

Plusz, hol a logika abban, hogy nem készítik fel a lányokat, mi vár rájuk? Ha valahol értem is, hogy egy békés gyerekkort akarnak biztosítani, csak annál nagyobb a sokk, amikor már van egy élete, egy családja és mindent fel kellene adnia vagy háttérbe szorítania. A modern kori családi tragédiák is innen fakadtak. Persze, értem. Ez kell ahhoz, hogy a jelen történet hősnője nyomozhasson és most ismerkedhessen meg az olvasóval együtt a történettel.

A modern korban azt sem nagyon tudom elképzelni, hogy nézne ki ez a harc az egyensúlyért és a gonosz ellen. Ma már nem sokra megy azzal, hogy erősebb és gyorsabb, jobb harcos. Ha meg csak jótékonykodás, akkor felesleges a mitikus örökség, pénzzel bárki lehet kiválasztott. Mondjuk, a korábbi korokból se tiszta, mit is csináltak. A dédmama naplójából is csak az derül ki, hogy az anyja sokat utazott, és ennyi. Nincs konkretizálva sehol, csak az ókorban, ahol ténylegesen karddal küzdöttek egymás ellen.

Nem szerettem azt sem, hogy van is mágia, nincs is. Amikor a végén a druidák leszármazottai az egészet elütik azzal, hogy csak a tudomány van és pont, az nem kicsit illúzióromboló. Akkor meg nem több a sztori gazdag emberek harcánál a világ irányításáért. Néha mégis van benne mitikus elem – most akkor van, vagy nincs?
Az egész ügy annyira súlytalannak tűnik ebben a részben. Heaven keresi a családi múltat, Frank ott áll mellette – és jön a csavar, ami nem is annyira meglepő. Hogy aztán megint menjünk a könnyebb úton, mert van egy jóképű segítő is, aki alig várja, hogy Heaven segítésének szentelje az életét. Amennyire ezt szerelmi szálnak lehet nevezni, annyira tetszett. Alig. A tiltott románc sokkal jobban tetszett volna, ha pl. Frank marad játékban Heaven szívéért, és billegnének a kötelességük és a szenvedélyük között. Az olyan olcsó, hogy ott a tökéletes pasi, akivel még a dédi is megjósolta, milyen szép pár lennének.

Hiába szeretem, hogy mennyire olvasmányos és könnyen fogyasztható R. Kelényi Angelika prózája, itt folyamatosan találtam valamit a cselekményben, ami hiányzott vagy bosszantott, vagy nekem nem állt össze. Tudom, nem a részleteken kellene fennakadnom, de nincs izgalmas krimi vagy olyan cselekmény, ami lekötött volna annyira, hogy ne a fentieken pörögjön közben az agyam.

Ehhez jön hozzá, hogy Heaven nagyon emlékeztet Caroline Wood-ra. Kicsit olyan érzésem is volt, mintha a szerző e másik hőse kapna mitikus kalandot. A másik, Nora Roberts Kiválasztott Krónikája trilógiája. Azt is legfeljebb közepesnek mondanám, de ehhez képest az nagyon ki volt találva. Sok hasonló dolgot is érzek bennük, de mindig a jelen sztori a kevesebb vagy a kidolgozatlanabb, ha egymás mellé teszem őket.

Pedig szerettem volna szeretni ezt a regényt, de egyszerűen nem tudom. Az én fantasy és krimi elvárásaimhoz képest nagyon kevés, amit nyújtani tud. Arról nem is beszélve, hogy olyan, mint egy tévésorozat nyitófilmje.

R. Kelényi: Heaven – Mint krimi: 45% R. Kelényi olvasmányos stílusa megvan, de a történet alig több egy nagy felvezetésnél.
Szubjektíven: 40% több elemét is klisének éreztem, nem kedveltem meg a hősnőt és annyira nem érzem önálló történetnek sem.

Több mint huszonöt éve abból élek, hogy történeteket találok ki. Tudom, hogy a valóságban létező hazugságokat és titkokat semmi sem tudja felülmúlni. Semmi.

Amnéziás, családi titok nyomába eredő, gyilkosos.

Louise boldogan él egy kis szigeten: jól megvan kedvesével, egy íróval és vezeti a kis kávézóját. Nem kis sokként éri, amikor beállít egy férfi, és közli vele, hogy az igazi neve nem is Louise. Ő Helene, a felesége, akinek 3 éve veszett nyoma. Egy cégbirodalom örököse, két kisgyermek édesanyja. Helene sokáig nem hisz neki, noha fotói is vannak. Kénytelen szembenézni vele, amit maga előtt is tagadott: hogy nincsenek emlékei korábbról, volt egy súlyos fejsérülése és ő bizony Edmond felesége. Az érzései Joachim mellett tartanák, de amikor találkozhat a gyerekeivel, már nem tud hátat fordítani. Ösztönösen érzi, hogy Christian és Sofie az övéi. Velük marad, próbál a férje iránt is érezni valamit és megismerni a korábbi életét. Nem tetszik neki, amit Helene személyéről kiderít. Egy nő, akinek mindenki szerint kőből volt a szíve. De mi történt vele, honnan volt a fejsérülése? Közben Joachim is nyomozni kezd, hogy arra jöjjön rá, mi történt az igazi Louise-zal.

Kicsit olyan érzés Ekberg ezen könyvét olvasni, mintha egy áráért kettőt kaptunk volna. Kis naivan azt gondoltam, hogy majd minden összefügg mindennel, erre volt benne két olyan bűnügy is, hogy csak fogtam a fejem: mennyire kell elvetemült írónak lenni, hogy valaki ilyet kitaláljon? Mondjuk, a skandináv szerzőktől nem állnak távol az ilyen ötletek…

A történet egy tipikus thriller fordulattal veszi kezdetét. Hősnőnk rá kell jöjjön, hogy az élete hazugság, korábban más volt, és az amnézia megfosztotta nemcsak a korábbi énjétől, de a családjától is. Itt azonban – a szerző ügyes húzásával ketté fognak válni a szálak és kapunk egy thrillert meg egy krimit is.

Maradjunk elsőre a hősnő mellett! Helene újra elkezdni megismerni a régi énjét, és érzi, hogy valami nem stimmel azzal, amit az anyósa és a férje mondanak neki. Rá akar jönni, mi történt pontosan a fejsérülése idején, és mit rejtenek el előle. Lesz itt őrültség, nagyon sötét családi titkok és nem egy csavar is. Általában nem díjazom, amikor a regény nagy csavarjának van egy újabb csavarja, de ide jól esett. Kicsit oldott a történet beteg voltán, bár egész másképpen lett így beteg a vége. Elképesztő, hogy egyesek mire nem képesek a pénzért, bosszúért – van itt egy nő, aki a saját gyerekét olyan szinten tette tönkre, hogy arra szavaim sincsenek. Feszültséggel teli, fordulatos, ahogy Helene mindenre rájön, és a Gázláng vonalán haladva azzal is jól el tudtak játszani, amikor a család az őrülettel akarja sarokba szorítani, noha semmi baja sincs, csak túl sok minden lesz világos előtte.

Helene szimpatikus hősnő, és nagyon át lehet érezni, ahogy próbál egyensúlyt találni. Ahogy a gyerekeihez ösztönösen kapcsolódik, ahogy tudni akarja az igazat. Különösen élveztem, hogy a jelen énje és a régi mennyire másak, és ezt hogyan sikerül feldolgoznia. Lélektanilag is szépen össze van rakva a nő alakja.

A másik szál Joachim nyomozása, aki az ügyet a másik oldalról közelíti meg. Helene Louise nevével élt, aki létező személy, de eltűnt. Miközben Helene a saját idővonalát kutatta, Joachim Louise történetét igyekezett felépíteni. Abszolút meglepett, hogy mire vezetett ez ki. Maga a nyomozás itt volt halványabb, de a vége… azért megérte a férfi fejezeteit is végigolvasni. Fogékony vagyok az elmebeteg sorozatgyilkosok és zsenik történetére, itt meg a kettőt sikerül ötvözni. Szinte sajnálom is, hogy az ezen a szálon megjelenő gyilkos nem kapott saját regényt. Van itt művészet, kísérlet, őrület…

A kettő egy ponton találkozni is tud, és Ekberg minden szálat elegánsan el tud varrni. Ugyan a végére nagyobb drámát vártam, de ez nem klasszikus skandináv krimi. Inkább megnyugtató vége van, mindenki megkapja, amit érdemel.

Korrekten meg is van írva – végig tartja a feszültséget és jól adagolja a kis részleteket, amelyek majd elvezetnek a végső megoldáshoz. Ahogy már írtam, mindkét szálnak megvannak a maga erősségei, és a kettő együtt jó kis elegyet alkot.

Minden benne foglalt rettenet ellenére krimiként szórakoztató olvasmány volt, amiben benne van az a skandináv sötétség és rettenetes bűnök, amit északról várni szoktam.

Ekberg: Kétség – Mint thriller: 75% izgalmasan elbeszélt és lélektanilag is alátámasztott történet, amelynek jól állt a két szálon való vezetése.

Szubjektíven: 70% a vége nekem ugyan túl boldog lett, de meg tudott lepni a történet nem egy húzásával és szimpatizáltam Helene karakterével is.

Az emancipáció nem azt jelenti, hogy mindenre nemet mondunk. Az öröm is lehet felszabadító.

Erin egyvalamiben biztos: bármit teszel, az emberek úgyis beskatulyáznak. Így vagyunk kódolva. A lustaság az alapállapotunk. Kategóriákba soroljuk a dolgokat, hogy könnyebben megértsük őket.

Középiskolai, szervezetet alapító, kamaszos, szexizmus ellen felszólaló.

Grace új a városban és új középiskolába kell mennie. A szobájában pár sort talál bevésve a falba, ami után kérdezősködni kezd. Hamarosan megismeri a kamaszlány történetét, aki korábban abban a házban élt a családjával. Lucy szürke egérke volt, akire egy buliban felfigyelt az egyik iskolai menő. Mire a lány feleszmélt, már részegen hevert egy ágyon és sorban jöttek a fiúk, akik nem értették a nemet és simán hasra fordították, amikor már nem bírták a könnyeit látni. Lucy feljelentette őket csoportos erőszakért, de nem hittek neki. A fiúk itt vannak, most is menők, Lucy és a családja elmenekült. Grace kiakad, és van két másik lány is, akiket mélyen érintenek a Grace-szel történtek. Rosina, akitől legidősebb mexikói lánygyerekként nem csak azt várják el, hogy a család éttermében dolgozzon, de neki kell vigyáznia a kisebb rokon gyerekekre is. Erin, aki autista, nem igazán érti az érzelmeket, és aki mélyen rejti, neki milyen hasonló tapasztalata volt korábban, ami miatt nekik is menekülni kellett. Alakítanak a lányoknak egy beszélgető kört, és rá akarnak jönni, mit tehetnek, hogy a lányokat is emberszámba vegyék, és ne használják ki többé őket a fiúk.

Bár az alap hasonló, nem véletlen, hogy a Moxie lett filmesítve és nem A Senkise-lányok. Mindkettőben lányok szervezkednek, mindkettőben középiskolások, és mindkettőben a lányok állnak ki azért, hogy szűnjön a szexizmus.

A legnagyobb különbséget abban látom, hogy ez a történet nyersebb és ebben több durva dolog meg is történik. A Moxie-történetében egy lányt majdnem megerőszakolnak (a filmben volt is erőszak, a regényben a lány még el tudott menekülni), a Senkise-lányok esetében van tömeges erőszak és rendszeres alkohollal való visszaélés és hozzá erőszak is. A Moxie hősnői még őriznek ártatlanságot, a Senkise-lányok sokkal sebzettebbek.

A Moxie jópofa és ötletes is igyekezett lenni, és nem estek át a ló túloldalára. Ott voltak rendes fiúk is, és nem a férfiak ellen hirdettek háborút, csak le akarták metszeni az olyan hajtásokat, mint a focistákkal kivételezés, a lányok tapogatása és a szexista listák. A Senkise-lányok háborúba indulnak egységesen a fiúk ellen. Ők pl. szexmegvonással harcolnak. Az tetszett, amikor más hangok is jönnek, és van olyan lány, aki ki is mondja, hogy ezzel a fiúk szintjére süllyednek és igazi változást nem érnek el – és elkeserítő, hogy mégis arra jutnak, ez a legjobb eszköz, amivel védhetik magukat.

A szexualitás különben is sokféleképpen és mélyen téma a regényben. Nem csak a kiemelt szereplők kapcsán, és nem is övék az érdekes esetek. Erin egy traumával küzd, de érdekes, mennyire rá tud mutatni vele a szerző, hogy egyes betegségek milyen sérülékennyé teszik az embert ilyen téren. Rosina a családi elvárásokkal viaskodik, miközben egy lány tetszik meg neki. De van itt olyan lány, akit ribancnak tartanak, és hagyja is, tegyék csak, amit akarnak a testével, mert már maga sem hiszi, hogy több járna neki. Van itt olyan lány, aki pasifaló és most először figyel fel valakire, aki jelenthetne is valamit. Van pompon lány, akinek elege van abból, hogy csak a testét veszik észre belőle. Van olyan kocka, aki bármit megadna, ha valaki a nőt is meglátná benne. Van egy fiú, aki belül lánynak érzi magát. Akár kis bevágásokkal is megvillannak esetek, lányok találkozása a szexualitással. Széles a paletta, és talán nagyon ebbe az irányba megy el a sztori. Megmutatni, mi minden lehetséges. Ha valahol érdekes is, a bevágásos technika tetszett is, nekem egysíkúvá tette a történetet.

A témája miatt fontos, de ha választani kellene, nekem a Moxie vonala jobban bejött.

Reed: A Senkise-lányok – Mint ifjúsági: 60% fontos téma, jó szerkesztés – de a téma nagyon egysíkú és a cselekmény rovására megy a széles merítése az eseteknek.

Szubjektíven: 45% pont a főszereplők története érdekelt kevésbé, és számomra egysíkú is.

Kormány és rend nélkül a pénz csak egy rakás zöld papír.

A vágy nem szeszély. Nem henye kívánság, ami egy napos délutánon szállja meg az embert. A vágy az abszolút akarat, olyan mély és tartós sóvárgás, amelyet képtelenség megtagadni.

Azok, akik a halhatatlanságra áhítoznak, nem értik, mi az.

Hőssé válás után boldogulni próbáló, más világba kerülő, mágikus.

Tíz éve a Sötét Nagyúr le lett győzve. A világ, amely éppen csak felfogta a mágia létét és ismerkedett a szabályaival, szembe kellett, hogy nézzen valakivel, akinek minden megjelenése természeti katasztrófákat okozott. Egy prófécia gyermekeket jelölt ki ellene, és ők mágikus tárgyaikkal felvértezve végeztek is a Nagyúrral. Most készülnek megünnepelni az évfordulót, és az egyike a Kiválasztottaknak, Sloane még mindig képtelen visszarázkódni a hétköznapokba. Cinikus, keserű, de szép nő, aki a Kiválasztottak vezetőjének lett a menyasszonya. De lassan szembe kell néznie azzal, hogy nem szereti, hogy Matt nem őt, hanem azt szereti, aki lehetne. De nem akar az lenni. Amikor az egyik társuk öngyilkos lesz, és elragadják őket egy másik harcra, Sloane elkezdi kimondani az igazságait és új irányt szab az életének.

Veronica Roth is egyike azon szerzőknek, akik az Éhezők viadala farvizén evezve összehoztak egy YA disztópia sorozatot, és azzal befutottak. Az már egy teljesen más kérdés, hogy mennyire lehetett nem szeretni az ő sorozatát, és hogy a belőle készült filmeket be sem fejezték, olyan bukta volt a moziban. Mást, ami a Beavatott sikerét elérte volna, nem írt.

A Kiválasztottak alapötlete legalább érdekes. Nézzük meg, mi lett a kamaszokkal, akik megmentették a világot! A gyereksztárok problémái, amely halmozottan jelen van az életükben. Ők már nem normális emberek. Túl sok borzalmat kellett túlélniük, sérültek és egy olyan speciális dologra lettek kiképezve, hogy nem tudnak visszailleszkedni.

Amit hiányoltam, hogy igazán egyikük sem próbálja meg. Valamiképpen mind egykori Kiválasztott énjük morzsáiból élnek. Sloane az egykori fizetése kamatjaiból él, mások találkozókra járnak, előadásokat tartanak, kiadtak könyvet és ilyesmit. Egy sincs az ötből, aki visszament volna az iskolába, vagy kitanult volna egy szakmát. Nem is értem, hogyan akarnának átlagosak lenni, ha semmit nem is tesznek érte.

Számomra rontotta az élményt, hogy Sloane nagyon ellenszenves szereplő lett. Az egy dolog, hogy úgy érzi, valami elveszett belőle. De mellette undok is, sodródik az eseményekkel. Passzív, vagy passzív-agresszív a viselkedése. El nem tudom képzelni, hogy Matt hogyan bírta ki mellette – nagy igazság lehet, hogy nem a nőt, hanem azt látta, akinek látni akarta. Még a másik Chicagóban is, ahol jobban magára talál, van az alakjában valami taszító. Nagyon fel van erősítve az alakjában az a hősnő, aki nem akar a világ megmentője lenni, de nincs választása – tovább van fejlesztve a YA hősnő ezen tipikus formája, és nagyon nem tetszik a végeredmény. Mert azon a ponton megmenti a világot, kiáll és harcol, csak amíg addig eljutunk, párszor drukkoltam az ellenfelének, inkább nyerjen a Gonosz, mert Sloane annyira elviselhetetlen tud lenni.

A társai kevésbé vannak megírva, és nem nagyon tudnak egy séma kitöltésénél többet nyújtani. Matt az arany gyermek, a vezér, akit mindenki imád és aki mindenkinek jót akar. Esther a kötelező LMBTQ szereplő, mást nagyon nem is tudunk meg róla.

Az tetszett, hogy több dimenziót bevet, megmutat egy másik világot és az ellenségük visszatérte ötletesen van megoldva. Csak éppen nem szerettem azt a másik dimenziót, ahol a tudomány és a mágia összeolvadt. Ha csak azokba a testkiegészítőkbe gondolok vele, amivel a mágiát irányítják a testükben, a hideg kiráz. Inkább néznek ki androidnak, mint embernek.

Nekem kevés volt a cselekmény is. Ami nekem lejött belőle, hogy Sloane mennyire nyomorultnak érzi magát és mennyire képtelen bármilyen szerepnek megfelelni. Nem szerettem a szerelmi szálát, a harcát, a nyomorát meg pláne nem. Ha azt tudnám is értékelni, hogy ő nagyon nem egy szokványos főszereplő, annyira ellenszenves volt, hogy nem megy. Maga a harc, vagy a világok bemutatása, esetleg a nyomozás a másik Chicagóban – mind olyan rövidre szabott, noha a könyv vastag. Ehhez képest a Beavatott tele volt eseménnyel. Ez sokkal jobban belülről van megfogva, érzelmekkel operál.

Ami még próbálja feldobni, hogy egyéb szövegek vannak beágyazva a történetbe. Újságcikkek, kutatási anyagok, naplók. A történethez mind ad kicsit hozzá, de nem mondhatnám, hogy ezekért megérte volna elolvasni 500 oldalt.

Remélem, hogy Roth nem akar belőle sorozatot kerekíteni. Mox volt az egyetlen, akiben látok annyi fantáziát, hogy esetleg vele lehet mit kezdeni. Az egyetlen jó csavar is hozzá köthető – de az már megvolt, a végén meg elindul az új életébe Sloane oldalán.

Mint fantasy: 50% az alaphelyzete a szokottól eltérő, van nagy váltás is benne – de a célközönséghez igazodott a stílus és a hősnő.

Szubjektíven: 40% nem szerettem a szereplőket – Mox az egyetlen szimpatikus. A történet se kötött le.

Az életed is felbecsülhetetlen!

Az egyik a hatalom, a másik a vágy. Nem tudom melyik fontosabb.

Régi rejtélyt megfejtő, nyomozós, szerelmet lelő.

Krisztina szenvedélye az Osztrák-Magyar Monarchia története, különösen érdekli Rudolf trónörökös halálának rejtélye. A történelem kutatónak több elmélete is van, mi történhetett igazából. Bár Budapesten él és dolgozik, azonnal autóba pattan, amikor egy bécsi nyomozó keresi meg: hónapokkal korábban ellopták Mary von Vetsera tetemét, de most megtalálták a maradványokat. Több meglepetés is éri Bécsben: a sármos nyomozó, Leon, aki korábban nagyon undok volt vele, most kifejezetten kedves és flörtöl a nővel. A rejtélyes holttestrabló olyan üzeneteket küld, amelyek sejtetik, hogy a bárónő állapotos volt a halála idején. Egykori szeretője és professzora, Andreas beavatja a kutatása eredményeibe, és egy olyan naplót ad neki, amely egész más színben tünteti fel, amit a történelemről és a korról tudni vélünk. A Habsburg-átok kimondatott, és voltak, akik tettek érte, hogy be is teljesedjen.

Ha valaki nagy Sisi rajongó, nem ez lesz az a regény, amit neki el kell olvasnia. Ugyan szerepel benne Erzsébet császárné is, és téma a házassága, a szépség iránti megszállottsága, vagy az, milyen anya volt, ő nagyon csak mellékalak most.

Az Átkozottak egy kellemes kis történelmi limonádé, de inkább a romantika és a szerelmi szálak azok, amelyek döntőek benne. A történelmi anyaga is nagyrészt fikció. Okosan vannak hiteles részek beemelve, amit aztán a képzelet megszínezett. Lett írva köré két történet, amelyek egy személy révén összefutottak és egy romantikus, intrikás regényt eredményeztek.

A legjobb húzása a szerzőnek a formátum volt, amit választott. A jelenben van nekünk egy bűnügy, egy szimpatikus hősnő, aki belecsöppen egy kisebb krimibe, miközben két férfi is verseng a kegyeiért. Krisztina öntudatos, két lábbal a földön álló nő, aki profin menedzseli az életét. Ő és a vele történtek adják a keretet.

Nem véletlenül keretként kezelem. A krimi, ki lopta el a holttestet és miért, nincs kifejtve. Krisztina éppen csak megérkezik Bécsbe, aztán a tettes fel is fedi magát, talán 2-3 napon belül. A nyomozásban sem kell részt vennie, nem is nagyon nyomoznak – vagy legalábbis, nem sok van belőle megírva. Inkább arra ment el az oldalszám, hogy Leon és Krisztina milyen kellemesen vacsoráznak, vagy Andreas nagyon igyekszik a régi szerelmet feléleszteni a nő és maga között.

Az is az egyik bajom, hogy nagyon könnyűnek éreztem a megoldást. Olyan James Bond gonoszt idéz, hogy a rosszfiú előáll, aztán minden tervét és indokát részletesen elmeséli. Minden eredője meg simán annyi, hogy megőrült? Ahhoz képest nagyon profin rejtőzködött az egész rendőrség elől a lelepleződése után hónapokig. Azt meg már nem is minősítem, milyen vég jut neki: vezetés közben telefonál, aztán autóbalesetet is szenved. Jaj! – duplán.

Keret azért is, mert Krisztina megkapja sorra a naplókat, amelyek elmesélik neki a múlt történéseit. Először egy olyan udvarhölgy naplója, akiről addig nem is tudott a történelem. Itt szerepel Sisi, és ehhez kapcsolódik az a novella is, ami külön jelent meg. (Megjegyzem, az nagyon semmilyen volt. A Hofburg szörnyei. Annak a rövid története, hogy a nevelője a kis Rudolfot kizavarja az esőben őrködni. A stílusa az írónő szokott, olvasmányos hangja, de nem sokat ad ehhez a történethez hozzá. Meg is beszélik ezt az esetet részletesen, itt csak az van a fiú szemszögéből is megírva.) Hangulatos, szépen hozza a Sisi legenda elemeit, és itt még nagyon el sem kell térni a történelemtől. Annyi, hogy alapozza az átok történetét és a beteljesítő ügynök karakterét.

Majd jön Mary naplója, és nagyon tetszett, hogy sikerült hangnemet is váltani. Tényleg olyan, mintha egy naiv, még szinte kislány 16-17 éves írná le a gondolatait. Nem egyszer fel is ötlött bennem, hogy mennyire gyerekes a lány, az írása is. De ilyennek kell lennie! Nem szerettem olvasni, de a hangja hihető volt nekem.

A leírtakba már annál jobban bele tudok kötni. Csak egyet emelnék ki: Mary meg van győződve róla, hogy András a gyereke apja. Kérdem én, mégis honnan: aktívan lefeküdt Rudolffal és Andrással is, és hiába próbáltak védekezni, még ma sincs tökéletes módszer, akkor meg pláne nem volt. Ahogy a férfi bele is éli magát az apaságba, miközben tudja, hogy nem kizárólagosan volt a lány szeretője… Lehet mondani, hogy a szerelem elvakít, de akkor is röhejesnek éreztem.

Ezek a naplók töltik meg a regény nagyját, és miközben szerelmi történet-félék is, hiszen András a jó külsejét használja, hogy a nők révén közel kerüljön a célpontjaihoz. Kis intrika, kis udvari élet, és kevés jellemzővel, de velősen megfogott karakterek.

Az írónő nagyon szórakoztatóan, olvasmányosan vezet végig a cselekményen. A párbeszédek és érzések dominálnak, leírás kevesebb akad és pörgetve is vannak az események.

Egy történelmi elemeket használó, nagyon könnyed kis olvasmány ez, aminél írt már bőven jobbakat is, de egy délutánra ez is bőven jó kikapcsolódás. Történelmi romantikus limonádé egy csipetnyi krimivel megfűszerezve.

R. Kelényi: Átkozottak – Mint romantikus krimi: 50% a történelmi színezet, a szerelmi szálak és a krimi is egyszerű, akadnak buta elemek benne, de kellemes limonádévá összeáll.

Szubjektíven: 60% ha belegondolok, egy szereplőt se szerettem meg, és a krimi, a történelmi romantikus részben is hiányérzeteim vannak, mégis kellemes olvasmány volt.

Doktor Strange: Egyesek szerint az ember értékét az ellenségei mutatják, mások szerint az, hogy milyenek a barátai.

Norrin Radd / Ezüst Utazó: Úgy tudom, hogy a Földön élnek olyan rovarok… a pompás királylepkék… amelyek gyakran csak két hetet élnek. Számukra két hét egy nemzedék. Vagyis ha számomra csupán egy hónap adatik még, kétnemzedéknyi élet áll előttem. Ez nagy adomány, Richards. Szerencsés vagyok. Köszönöm.

Mind ugyanahhoz a fajhoz tartoztok, ugyanazok a céljaitok, a félelmeitek… Ugyanazt eszitek, ugyanúgy alszotok… És mindent elkövettek önmagatok megosztásáért, hogy könnyebben legyilkolhassátok egymást. Határok, nemzetek, tömbök, hitek, nevek, divatok… Képesek vagytok megölni a másikat egy edzőcipőért.

A vezetőitek elnyomnak és kizsákmányolnak benneteket a hatalmuk érdekében, és ti zokszó nélkül tűritek, ha közben azokat is elpusztítják, akik szerintetek nem hozzátok hasonlók.