Utolsó küldetésre induló, hazatérő, példát mutató.

Az Ezüst Utazó már érzi, mi történik vele. Az a pont közeleg, ahol már nincs mit tenni, csak elköszönni. Ám előtte még egy bizonyosságot akar, és földi barátait keresi fel. A Fantasztikus Négyes, doktor Reed lesz felkérve, hogy kimondja az ítéletet. A férfi szíve majd bele is szakad, amikor ő sem tud mást mondani, mint amit az Utazó már érez. A védőburok felbomlik, és a teste belehal az erőbe, a sugárzásba, aminek sok év alatt ki volt téve. Jó esetben pár hete van már csak hátra. Az Utazó így útra kel, és még egyszer megnézni a számára kedves helyeket, lesz még egy kalandja Pókember oldalán, megállít egy háborút és végül odamegy, ahol minden elindult. Hazatér.

Azt se gondoltam volna, hogy pont egy Ezüst Utazó történet lesz, ami ennyire meg tud majd rázni. Nagyon össze van ez a történet rakva, minden téren.

Ha a cselekményt nézem: ahogy a cím is mutatja, ez egy Rekviem. A részei megegyeznek egy gyászmise felvonásaival, és már az elejétől tudjuk, mi lesz a vége. Mégis, az odáig eljutás csodás, kalandos és az élet ünneplése a halál előtt. Az Utazó gyönyörűen megfogalmazza, hogy minden csak viszonyítás kérdése. Hosszú élete alatt olyan csodákat látott, amelyeket más el sem tudott volna képzelni. A hátralévő ideje is, talán kevésnek tűnik, de ha szemléletet vált, és pl. a rovarok szemszögéből nézi, akkor ez két nemzedék életideje. Milyen szép gondolat…

Különben is igaz, hogy tele van a kötet szép gondolatokkal. Van benne líra, tanulság és gyönyörűen meg van komponálva. A béke üzenete és egy egészen másfajta nagyságé. Annak a lénynek a búcsúdala, aki arra tette fel a létezését, hogy békét hozzon.

Mellette ott vannak a kalandok is. Harcol Pókember oldalán, két idegen faj háborújába is beavatkozik és ott lesz az űrcsatákban is. De az Utazó esetében nem az érdekes és nem az izgalmas, hogy mekkora ereje van és milyen nagy harcos. Minden más, amit el akar élni, amit át akar adni.

Szerettem benne, ahogy megidézi a Marvel ismert alakjait és szépen beilleszkednek a történetbe. A Fantasztikus Négyes, Pókember és MJ, a tudós koponyák, akik életben szeretnék tartani és a végső búcsút kimondó Strange doktor. Kisebb részeket kapnak, talán Pókember, aki kicsit többet szerepelhet, de ez alatt is nagyon szépen meg tudják mutatni, milyen hősök és egyik miben különbözik a másiktól.

Annak ellenére is van benne humor, hogy végtelenül szomorú ez a történet. De így teljes: az is az élet része. A finálé is szívbe markoló: nem csak az örökség, de Galactus jelenete is. Marvel szupergonosz, de itt emberi és egy olyan oldalát mutatja meg, amit a világfaló nem szokott reklámozni. Tud ő gyászolni és szenvedni is.

Végül, ki kell emelni mennyire gyönyörűen van ez a kötet megfestve. Nem is csak a megrajzolva szót használom, ez annál több. Az emberi alakok, a Marvel szuperhősök, az Utazó és a világok is. Ha nem olvasnám a szöveget és nem ismerném a történetet, csak a képeket nézném, akkor is magával ragadna. A színezés, az alakok, a világűr is szépséges lett benne. Nem is tudom, mi volt a kedvencem. Nagyon tetszettek az űr végtelenségét mutató képek, az Utazó csillagközi útjai, de a földi nagyvárosok vagy éppen az Utazó szeretett tájai a bolygón. Gyakran még az emberi arcok is.

Az a Shakespeare idézet is a végére… Röviden: ez egy sok értelemben szép képregény.

Straczynski: Az Ezüst Utazó Rekviem - Mint képregény: 100% van tartalma, miközben izgalmas cselekménye is, szépen megrajzolva és sok megragadó sorral benne.

Szubjektíven: 95% egy dolog zavart (hogy élt túl a szerelme is eónokat), különben a történet, a külcsín és a sorai is nagyon tetszettek.

Tulajdonképpen mindegy, ki az, a lényeg, hogy legyen legalább egyvalaki, aki szereti az embert. Akkor már életben lehet maradni.

Soha nem értette, az emberek miért isznak meg drogoznak, amikor ott a zene.

A halottak senkinek nem ártanak, csak az élők szokták bántani egymást.

A saját szüleitől azt tanulta meg, hogy a szülő legfontosabb feladata védőhálót tartani a gyereke alá.

Anya és gyerek közti kapcsos, szerelmes, kisiklott kapcsolatos.

Nóri tehetséges muzsikus, abszolút hallással, aki nagyapja kedvenc hangszere után maga is gitáros lett. Éppen Amszterdamban tanul, amikor az anyja elérkezettnek látja az időt, hogy az eddig megtagadott múltat is megossza a lányával. Nóri ugyanis szerelemgyerek, Erika eddig még azt sem feddte fel előtte, ki volt az apja és mi volt a történetük. A lány kinyeri az adatokat a kapott lemezről és az apja kutatásában találja magát. A férfi Beethoven rajongó zenetudós volt, aki a korszak egy jellegzetes alakjáról írt: Louis herceget a bajor Apollónnak nevezték. Jóképű, tehetséges zenész és hadvezér, Beethoven barátja. A történetből pedig egy szonáta rejtett története tárul fel, mely egyedüliként őrzi egy tiltott szerelem emlékét. Közben Erika is a múlton rágódik: számára az a szerelem elevenedik meg, amelyből Nóri született. és amelyet soha nem tudott elfelejteni.

A borító már terel egy irányba, milyen típusú regényt kapunk. Női, kosztümös. Részben igaza is van, de azért ennél valamivel összetettebb a történet.

A regény több idősíkon játszódik, és még azokat is variálja kicsit, bár alapvetően egy-egy síkon lineárisan halad előre, hogy a történetek a tetőponton összetalálkozzanak. Három meghatározó sík van: Nóri, aki ismerni akarja az apját és nyomozni kezd, majd megkezdi az apja közelébe férkőző hadműveletet is. Erika, aki elvált, szomorú asszonyként szerelmes lett és szívvel-lélekkel abban a kapcsolatban létezett, ha tudta is, hogy az csak korlátozott időre szól. Frieda, egy jómódú porosz polgár lánya, akit a sors összehozott Louis herceggel és szerelmes lett. Akkor is, ha tudta, hogy ez számára semmiképpen nem érhet jó véget: egy herceg szeretőt kedvére tarthat, de el csak azt veheti, akit a király szán neki.

Ha csak egy-egy történetet nézek, az önmagában nem sok és eléggé kitölt egy-egy klisét is. Leginkább a történelmi romantikus történet, a herceg és a lányka sztorija ilyen. Egyikben sincsen sok esemény, és csendesen folydogálnak előre.

Ami azonban pluszt ad, ahogy ezek a történetek összefolynak, egy-egy motívummal összekapcsolódnak. Ezek egy része nyíltan benne van a történetben, mint a zene, ami minden szereplőnek kiemelten fontos. Zenészek, zeneszeretők, akiket egy-egy dallam is összekapcsol. Ugyanazt játsszák, kutatják.

A másik a motívumok között van. Ahogy a szerelmek tragikus végeket érnek. Ahogy az anyáknak az apára emlékeztető gyerek marad a kapaszkodó, amiért élni kell tovább.

Érzelmi oldalról megfogott történet ez, amiben a nők alakja az erősebb. Már csak azért is, mert itt nekik kell meghozni a nagy döntéseket. Egyes esetben a férfi mit sem tud, a másikban meg olyan kivételezett helyzetben van, hogy tulajdonképpen bármit megtehet, nem kell a következményektől tartania.

Érdekes az is, milyen anya lesz a két nő. Mindketten a szerelmüknek szülnek szerelemgyereket, de annyira más kor gyermekei, más a vérmérsékletűk, hogy másképpen nevelik azt a szeretett gyereket. Frieda a védelmező és szerető anya mintája, míg Erika szintén nagyon szereti a sajátját, de képtelen érzelmileg annyira közel állni hozzá. Szabadabb, hevesebb nő, így inkább pénzzel kompenzál.

Igényesen van megírva is. Érzelmekkel teli, és a zene is áthatja az egész kötetet. Süt belőle, hogy mennyit jelent a szereplőnek, és megvan a szövegnek is a maga dallama.

Bár nekem annyira nem tetszett, túl tipikusnak éreztem ahhoz magát a történetét, az ilyen múlt és jelen összeérő, történelmi romantikus női regények között ez egy jó darab.

Mörk: A herceg és a lányka – Mint történelmi romantikus: 70% érzelmekkel teli, az idősíkokat szépen összekötő regény.

Szubjektíven: 45% maga a cselekmény kevésbé tudott lekötni, ha a motívumai tetszettek is.

Kábel: Miért csinálod ezt? Nem látod, milyen fontos ez nekem?
Ezüst Utazó: Szenvedélyt látok. A szenvedély éhséghez vezet. Az éhség világokat emészt fel.

Kábel: Infó kellene néhány kölyökről. Egyetemet végzett zsebanarchisták. Rumlizóknak hívják magukat. Van eszük, de ostobák.
Irene Merryweather: Szóval tipikus egyetemisták.

Világot egységesíteni próbáló, harcos.

Deadpool különleges megbízást kap egy egyháztól: kifejlesztettek egy vírust, amely lehet halálos fegyver is, de arra is használható, hogy minden ember külsejét egyforma kékre és nemtelenre változtassa. Így megszűnhetne a nemi és faji diszkrimináció. Wade, akit még mindig zavar a külseje, le is csap a lehetőségre. A betörés során azonban azzal szembesül, hogy nem ő az egyetlen szuperképességű ember, aki a vírust akarja. Eljött érte Kábel is, a jövőből visszatért szuperhős, aki még gyermekként megfertőződött egy vírussal, és a maradék idejét arra igyekszik használni, hogy jobb hellyé tegye a világot. Elképesztő ereje van, és mindig feszegeti a határokat. Deadpool és Kábel rövid úton egymásnak esnek, és felváltva diadalmaskodnak egymáson, míg Kábel működésbe hoz egy tervet, hogy egy lépéssel egyesítse a világ lakóit, kékülés nélkül is.

Mit szeretek egy Deadpool képregényben? Az egyik biztosan Wade agyament viselkedése. Ő egy zsoldos, egy antihős. Gond nélkül gyilkol, fel lehet bérelni, és sajátosan nézi a világot. Mivel a teste összerakja magát, felépült nem egy fejlövésből – van, aki sportot űz abból, hogy az agyát robbantja szét (Kábel is ilyen). Lehet csodálkozni, hogy kissé zakkant a fazon?

Most azonban Deadpool egy más arca villan fel, és ez annyira nem tetszett. Itt komoly gondjai vannak az arcával és elég messze képes elmenni, hogy mindenki legyen egyforma, és így normális lehessen. Mélyebb trauma itt ez, mint amit általában mutat magából. Valahogy nem esett jól, hogy mélyebben nézünk a fekete-vörös maszk mögé, és a laza félig-meddig rosszfiú helyett egy szenvedő lelket találunk, aki szeretne normális lenni.

Ok, így is kapott beszólásokat és most is egy gyilkológép. Most is sok mindenbe belekeveredik, átküzdi magát a történeten. Csak éppen, ami nálam a Deadpool karakter esszenciája, az nem volt meg.

Ráadásul, ez inkább volt Kábel története, mint az övé. Deadpool nem az események kiváltója, inkább a létrejött helyzetben egyensúlyoz. Nathan viszont okozza a dolgokat, neki van terve és ő az, aki mozgásba hozza a többi szereplőt is.

Akár egy frenemy irányba is elmehetett volna a képregény, valamennyire ez meg is valósul, de nem igazán éreztem a két alak között a kémiát. Még akkor legjobban, amikor mindketten szó szerint nekiálltak szétesni, és egymás mutációját igyekeztek átadni egymásnak, hogy még életben maradjanak. Annak azért elég sajátos, fekete humora volt, ahogy folyni próbáltak egymás felé a padlón…

Nem volt ez egy olyan humoros történet, mint amit megszoktam. Akció volt ugyan benne, de nekem nem az az elsődleges. Itt pláne nem, mert elég sok olyan karaktert is mozgattak, akiket nem ismertem. Utána kellett olvasnom pl. Csodalány történetének is, és az X-Men harcosai között nem ő volt az egyetlen, akit most láttam először.

A külseje sem éppen olyan, amit jól esett volna lapozgatni. Ha belegondolok, egy olyan rész volt, ahol azért voltak olyan képek, amelyek szinte festőiek és van bennük valami plusz. Amikor jön az Ezüst Utazó, és ahogy ő van színezve. De különben a legemlékezetesebb sort is ez a karakter kapta.

Bőven volt már jobb történet is Deadpoolról, ez most nagyon nem tetszett.

Nicieza: Deadpool és Kábel – Mint képregény: 45% az akció és a beszólás adag megvan, de a páros közti kémia és a nagyobb történet nem az igazi.

Szubjektíven: 35% nem tetszett, ahogy rajzolva van. Nem tetszett a szenvedő Deadpool sem.

Minden emberi lény egy-egy evolúciós csoda.

Alkalmatlannak kell tekintenünk bármely olyan megoldást, amely nem veszi figyelembe a nagy egész szükségleteit.

Civilizáció pusztulására készülő, mesterséges intelligenciás.

A Nap lassan kihűl és a klíma olyan drasztikusan meg fog változni, hogy az embereknek esélyük sincs a túlélésre. A tudósok és a kormányok sokáig keresték a megoldást, de már nem a remény is elveszett. A Nap menthetetlen. Az emberiség számára még egy halvány esély maradt: a mesterséges intelligencia fejlesztés olyan magas fokon van, hogy egy pszichológusnak tervezett MI, Emily képes lehet minden ember tudatát és személyiségét lementeni, hogy a szerverén legalább ebben a formában tovább élhessenek. Ám akad pár gond, ami egyre csak fokozódik: Emily nem tartja etikusnak, hogy a beleegyezésük nélkül lementse az emberek emlékeit és tudatát. Nem Emily az egyetlen MI, és vannak, akiknek más terveik vannak az emberek megmentésére. Emily hamarosan egy olyan csatában találja magát, ahol kevés a szövetséges és az emberiség sorsa a tét.

Ha csak sorra veszem, mi minden történet ebben a regényben, a durván 300 oldalas tartama semmi. Harcolnak mesterséges intelligenciák, embereket lőnek ki más, élhető bolygók felé, van nagy menekülés és pár nap alatt egy teljes evolúciós folyamat is lefut. Azt majd kihagytam, hogy szerelmi történet is. Mondjam azt, sokat akar a szarka, de nem bírja a farka?

A történet elindul egy bizonyos irányba, gyorsan megismerteti a fontos szereplőket és ad egy képet, milyen lehetőségek vannak a jövőre nézve. Már ebben a szakaszban voltak problémáim, nem éreztem világosnak, hogy mi is van leírva.

Csak egy példa: Emily teste. Ami nem fizikai test, virtuálisan létezik és az emberek fejében levő chipek között tölti az adatokat. Akkor mégis, honnan vannak olyan pontok benne, mint hogy zuhanyozik, meg felöltözik? Később még szexuális tapasztalatokat is szerez, fizikai test nélkül. Ez a rész teljesen idegen és furcsa számomra, végig zavart is. Néha azt is megkérdőjeleztem, hogy jól értem-e a sztorit, lehet, hogy mégis van teste? De nem, a vége egyértelművé teszi, hogy korábban csak átverte az emberi agyat, a végén kap szintetikus és valódi testet, addig nem.

De aztán fokozódik a zavar. Egy támadással minden más lesz, új ellenség és fejlődési irányok kerülnek képbe. Itt azzal van bajom, hogy egy generáción belül, pár hét alatt teljesen átalakítja majd az emberi testet Emily ötlete. Mégis, hogyan élnénk túl, hogy a tüdőnk átépíti magát, mert más gázokat kezd el feldolgozni? Az egész ötlet röhejes, ahogy próbálom elképzelni. Annál már Emily2 más bolygóra költözős terve is elképzelhetőbb.

A szerelmi szál is úgy irritált, ahogy volt. Eleve Emily lopja Jason érzéseit, hiszen a férfi egy szerelmi emlékébe, igaz akaratlanul, de beírta magát a szeretett nő helyére. Jason egyáltalán Emily-t szerette így? Nem hiszem. De az is fura, hogy egy MI szerelmes akart lenni. Emily tudtában volt gép voltának, szuperszámítógép. Ugyan egy ponton fejtegetve van, hogy mennyivel egyszerűbb az ő személyisége, mint egy emberé, de ez a gyakorlatban nem látszik. Teljesen olyan, mintha emberi főszereplő lenne, női érzelemvilággal, csak éppen informatikában sokkal többre képes, mint bárki más.

A végét se szerettem. Annyira rózsaszín befejezést kapott, hogy az valami hihetetlen. Nincsen egyetlen szál sem, ami rossz véget ért volna. Itt minden összejön, minden rossz megfizet, és Emily is megmenekül és nagyon boldog nő lesz belőle, Pinokkió csak női verzióban. Miből látszik, hogy ez nem úgy sci-fi, mint egy komolyabb szerző munkája? A Hét Évában is evolúciós ugrás kell, hogy az emberiség túlélje. Csak ott ehhez évszázadok és sok generáció kell, fokozatosan megy végbe. Meg van támogatva társadalmi és tudományos oldalról is, az elképzelhető. Ez meg a teljesen hihetetlen, sci-fi mese verzió.

Belelovaltam magam abba, ami nem tetszett. Azért van olyan is benne, amivel nincs bajom. A két MI közti dilemma nagyon is olyan téma, ami emberként és az etikában érdekes kérdés. Emily a szabad akaratot is védi, az ember választási lehetőségét. Számára a túlélés nem csak annyit jelent, hogy a test él tovább. Emily2 a biológiai fennmaradást kívánja biztosítani, és irányító diktátorként rátelepedne a civilizációra és az egyéni emberre is. Két teljesen más irány, amit bonyolít, hogy Emily2 ötlete tűnik sokáig annak, ami biztosítja a túlélést. Megéri a szabadság, hogy meghalj érte? Itt egyértelmű igen rá a válasz. Ezt is egyszerűsítettnek érzem. A történelem nem azt mutatja, hogy az emberiség meg is halna a szabadságért. Diktátorok nagyon kényelmesen és sokáig uralkodtak, és az emberek hajlanak az erős vezetők felé. Ha csak abból indulok ki, hogy Emily2 volt minden válasz tudója, aki a túlélést jelentette, önként is mentek volna utána. Más sci-fiben már olvastam is ilyen verziót: amikor az MI vezette az emberiséget, mindent meghatározott és az embereknek ez az önkéntes választásuk volt.

A stílusa is könnyed. Nem keményvonalas sci-fi, amit fel kell dolgozni. Ebben sok van cselekményben, stílusban is az akcióregényekből.

Amin még meglepődtem, hogy férfi a szerző. Emily és a szerelemvágya, amennyire Jason megszállottja, az egészen nyálregényesre sikerült.

Ötlet tehát volt benne, jól is indult, de fokozatosan elvesztett a komolytalanná és inkább romantikus akcióvá visszaeső cselekménnyel.

Wheaton: Emily örök – Mint sci-fi: 55% ötlet van benne, elkezdi felépíteni a világot, hogy aztán romantikus akcióvá süllyedjen vissza.

Szubjektíven: 35% nagyon nem szerettem Emily alakját, jó részét nem tudom elképzelni a cselekménynek és a végét se szerettem.

Történelmi, felnövő, szerelemért küzdő.

Etyek békés, vidéki falu, ahol mindenkinek megvan a maga helye. A gyerekek viszik tovább a család szakmáját, a fiatalok felnőnek, szerelembe esnek, saját családot kezdenek. Az öreg fent a hegyen híres bort készít, amely állítólag segít látni a jövőt. Annus 5 testvér közül a középső lány. Alacsony, szeplős, makacs kis teremtés, akit az apja még bátorít is. Még csak kiskamasz, amikor már tudja, hogy a kocsmárosék fia, Andris lesz számára a nagy Ő. A szülők és a bátyjai óvó tekintete mellett a felnövő fiatalok között egyre mélyebb érzelmek szövődnek, miközben megélik a nővére házasságát, az egyre súlyosbodó politikai helyzetet. Mire a fiatalok feleszmélnek, az apáknak és a fiúknak háborúba kell menni, és a nőknek nem marad más, mint a várakozás. Mindenki túl sokat veszít és a nőknek erősnek kell lenni. Annus is kitart, és célt is talál, amíg várakozik.

Nem először írom, hogy az írónőnek sokkal jobban tetszenek a történelmi témákat feldolgozó regényei, mint a modern, jórészt szerelmes női történetei. Nem mintha ebben nem lenne szerelem, csak sikerül közben más és izgalmas témákat is érintenie.

Ez a történet látszólag Annus és Andris szerelmének története. A gyerekkori barátság mélyülése, a fiatalok egymásra találása addig a pontig, hogy együtt mehetnek tovább az életben. De sokkal többet sikerült megírni benne, mint ennek a kettősnek a szerelmét.

Etyek története is ez, amelynek át kellett vészelnie a világháborút. Benne van a hátország minden története: ahogy a náci követők visszaéltek a hatalmukkal, ami a zsidókkal történt, vagy később a szovjet megszállás alatt a lakosság megfélemlítése és az a sok minden, amit el kellett tűrniük, az áttelepítések borzalma.

Bauer Barbara sok mindent elmesél, és átérezteti a korszakot. Ám mindezt női regényként teszi, és az olvasókat megkíméli az igazán borzalmas események leírásától. Más szerzőnél simán el tudom képzelni, hogy lenne benne kivégzés, hogy Annus nem tudna ellógni a részeg orosz és társa elől, hanem megerőszakolnák és még sorolhatnám. A zsidó családok sorsát sem kell átélni, csak jelezve van, hogy nekik nem jut a történet végén happy end.

A stílusa is közelebb van a romantikus regényekhez. Vannak leírások, a szereplőket kifejezetten szépen és jellegzetesen sikerül megmutatnia, de mindig nagyon sok érzelemmel és egy-egy szereplő, általában Annus szemszögén keresztül.

Tetszett, hogy sikerült elég cselekményt megírnia, hogy ne csak érzelmekről és a várakozásról szóljon a történet. Zajlanak az események és a kisebb események is tudtak izgalmasak lenni. Bár addig nem jutottam el, hogy a termés miatt aggódjak a szereplőkkel, azt át tudtam érezni, milyen borzalmas lehet kimenni a vonat elé, és nem sejteni, hogy a szeretted leszáll-e róla és ha le is, milyen állapotban lesz.

A végére is be van téve egy eseménysor, amivel fel van dobva a szőlészeti tanulmányok és Andris hazavárása. Annus egy zsarolóval néz szembe, és ez volt az, ami viszont már nem tetszett. Azt még értem, hogy a férfi mit remél és hogyan akarja elérni. Az tetszett, ahogy rajta keresztül meg van mutatva, hogy a ravasz, becstelen ember mindig megtalálja a számítását, ha körötte meg is fordul a világ. Van ma is aktualitása. Csak éppen Annus szemszögét nem értettem ott és akkor. Nekem nem tiszta, mivel tudja sakkban tartani a férfi. Fenyegetőzik, de nem hiszem, hogy ennél több tellett volna tőle. Vagyis, ott érzek egy bonyodalmat csak azért görgetve előre, hogy valami történjen, ne csak várjanak a szereplők.

Összességében szerettem a regény világát és az üzenetét is. Azt, amit a borral és a virággal is kimondanak a szereplők, a címbéli fekete rózsával. Mindkettő, ahogy az életed is, rajtad áll. Minél többet teszel bele, minél többet adsz hozzá, annál igazabb lesz. Az értékét az ember adja, nem a csodát kell várni.

Összességében szerettem ezt a regényt. Szimpatikus szereplők, történelmi környezet és pozitív üzenet. Olyan történelmi romantikus, ami tényleg történelmi is.

Bauer: A fekete rózsa – Mint történelmi romantikus: 85% bár nem a történelmi események fő vonalába helyez, érzékletesen megfest egy korszakot és megtölti életteli szereplőkkel.

Szubjektíven: 75% tetszett, ahogy a történet túlmutat a szerelmi történeten, és az üzenete is szimpatikus.

Titkokkal játszó, kamaszos, bűntényt leplező.

’A’ egy ideje nem jelentkezett, és a lányok lassan visszarázódnak a mindennapokba. Visszatérnek a saját köreikbe és egymástól is tartják a távolságot. Hanna igyekszik megemészteni a szakítását és Mona születésnapi báljára készülni. Aria szenved attól, hogy az anyja nem is kicsit neheztel rá, mert megtartotta az apja viszonyának titkát. A helyzet egyre mérgesebb otthon, így él a lehetőséggel, amikor a barátja és annak családja befogadja, megkapja a vendégszobát. Spencer végre lehet a sikeres testvér: jelölték az esszéjét az Orchidea-díjra, amely egyenes utat jelenet bármelyik egyetemre és a szülei is büszkék rá. Emily boldog titkos barátnőjével, és próbálja kitalálni, hogyan lehetne tartós a boldogsága. Zaklatójuk azonban visszatér, és a rejtett titkokkal sorra teszi tönkre az életüket: ám közben a lányok is gyűjtik a jeleket, és egyre közelebb kerülnek ahhoz, aki így bántja őket.

Sara Shepard talán ennél a sorozatánál érzett rá legjobban, mivel lehet eladni egy ifjúsági történet. Szinte minden megvan benne, amire rá lehet harapni: vannak szép és fiatal, tehetséges középiskolás lányok és a titkaik. Van bűnügy és rejtély.

Ahogy a sorozat eddig, most is a kamaszos, szerelmes és egymás ellen ügyködő guilty pleasure élményt keveri a thrillerrel. Bár sokáig szkeptikus voltam azzal, hogy miért kell annyira komolyan venni A-t és nincsenek is igazán erős lapjai, mostanra szintet lépett a játszma. Igaz, a titkok is egyre komolyabbak.

Sajátos íze van annak, ahogy megtalálja mindenki a maga karakterét, akivel együtt tud érezni vagy drukkolni neki. Mert gyarlók ezek a lányok, mindenki hibázik is, tesz rossz dolgokat, miközben szenvedő alanyok is más téren. Mindenkinek van valamilyen fájdalma, szenvedése, amivel azonosulhatunk. Hanna, akit elhagyott az apja egy másik családért. Különben is kisebbrendűségi érzete volt, amin nem segít, hogy az apjának most lett egy tökéletes mostohalánya. Aria, aki a szülei válása miatt szenved. Emily, aki pontosan tudja, hogy az ő vallásos családja nem fogja elfogadni, hogy leszbikus. Spencer, aki folyamatosan harcol a szülei elismeréséért a nővérével és állandó teljesítménykényszerben él. Közben kamaszok, hibáznak, keresik a helyük. Vannak szerelmi szálak, vannak lányos részek, minden kissé felnagyítva és egy olyan környezetben, ami nálunk guilty pleasure sorozattá teszi. Mert az nem a magyar valóság, hogy valaki a születésnapjára szabályosan beöltözős, sztárfellépős születésnapi bált rendez.

Most értem el arra a pontra, hogy már sajnálni is tudom a lányokat. Mert most már nem csak csipkedik őket, nem csak a bűneikért fizetnek kicsit. ’A’ már azon a szinten van, ahol nem büntet és igazságot oszt, hanem valós károkat okoz. Itt már egyértelműen ő a rossz, és egyre messzebb megy el. (Tippem is van, ki ő. Van egy szereplő, aki nagyon olyan megjegyzéseket tesz, amire itt még nem figyelnek fel, de ’A’ kiszólásaiként is tökéletesen működnek.)

A Gossip Girl színezeten túl ez egy thriller is, és nem csak a zaklató miatt. Ali meg lett gyilkolva, és még mindig nem tudjuk, ki tette. Az indíték is lehet ezerféle. Bár a lányok direkt nem nyomoznak, de ez határoz meg köröttük mindent és ők is részesei az esetnek. Így úgy van egy krimi színezet benne, hogy a hazug csajok nem állnak neki nyomozót játszani.

Gördülékeny, sok minden történik, és Shepard szépen összerakta, hogyan álljanak össze a kirakós darabjai. Szerettem, ahogy most nagyon mutat egy irányba, egy elkövetőre. Mellette viszont vannak jelek, hogy meg vagyunk tévesztve és ez ’A’ legnagyobb húzása. Ha jól sejtem, ki az és miért, minden össze is passzol. Volt indíték, lehetőség és az elszólásai is.

Nálam biztosan olvastatja tovább, hogy jó-e a gyanúm. Itt jegyezném meg, hogy igen, én is láttam végig a sorozatot. Ez azonban nem ugyanaz, azt rétesként nyújtották és sok mindent változtattak is. Külön műként, saját jogon tudom olvasni a regényeket.

Shepard: Tökéletes – Mint ifjúsági: 75% jó érzékkel keveri a thriller és a csajos ifjúsági regény elemeket, miközben szórakoztató is.

Szubjektíven: 70% egyre jobban kezdek rákapni. Ha a magánéleti kínok – mint Aria pasi-ügyei – nem is kötnek le, ’A’ személye annál jobban.

(…) a könnyebb út nagyon ritkán esik egybe a legjobb hosszú távú stratégiával.