Ma már tudom, a sorsra hagyatkozni a legnagyobb ostobaság.

Életre visszaemlékező, fiatalságot és szerelmet átélő, titkot cipelő.

Egy férfi, nyolcvanon felül, egyre betegebben gondol vissza az életére. Van még egy titka, amit nem tudja, van-e joga felfedni, mielőtt meghal. Mijo egy szabadkai család egyetlen fia volt, édesanyja féltett szíve csücske. Nem is örül az asszony túlzottan, hogy a fia a szarajevói egyetemre felvételizett és vették fel, ami messzebb van tőle. Mijo a tanulás mellett nem veti meg a szórakozást sem, és a lányok mind alaposan bele is szeretnek a fiatalemberbe, aki még túl fiatal, hogy igazán elkötelezze magát. Majd jön Meda és az ő kapcsolatuk más, mélyebb. Egyikük sem mondja ki, hogy ez szerelem lenne, csak szenvedélyes viszonyként kezelik. Mégis, szíven üti őket, amikor az útjuk kétfelé válik: a fiú kötelező katonai szolgálata nagyon messze van, és egyikük sem akar a másikkal tartani a másik úti céljára. Egy utolsó éjszaka, és elköszönnek egymástól. Idővel Mijo megkomolyodik, megnősül és családot alapít. Már kisgyerekes apa, amikor egy üzleti úton újra látja Medát, és egy olyan titok őrévé válik, amely a halálos ágyán sem hagyja nyugodni.

Tettem még egy próbát Pap Éva írásaival, de azt hiszem, én itt fejeztem be a munkásságával való ismerkedést. Ennek ellenére azt mondom, a zsánerében nem rossz, sok jó dolgot is el tudok mondani róla, de meg nem szerettem.

A címe jobb nem is lehetne. Olyan szépen megfogalmazza Mijo élethelyzetét, és le lehet belőle vezetni a regény egész keretét. Egy élet végén vagyunk, a visszaemlékezésnél. Amikor még lehetne valamit tenni és mondani, mielőtt lemegy az élet napja. Ha csak a címet kellene pontozni, ez nálam magas pontot kapna.

A szerkezetet már el is árultam: a jelenben Mijo haldoklik, közbe van az ő mindennapjairól egy-egy fejezet, de különben az adja a regény nagyját, ahogy visszaemlékezik az életére és a kiemelt helyen az egyetemi évek vannak, a Meda-szerelem. Az tud adni neki egy pluszt, hogy Mijo már a jövője ismeretében mondja a történetet, így vannak megjegyzései és meglátásai hozzá. Utalások, kis fanyar humor vagy éppen szarkazmus.

Egymással szembe állítja az életét kezdő szépreményű fiatalembert és a haldokló öreget, aki már elszámol mindennel. A kor hozott bölcsességet? Talán. Az öreg már nyugodtabb, mint a fiatal énje volt. Ez a helyzet alapozza meg az elgondolkoztatóbb témát. A titokokról, amiket őrzünk és amik belülről felrágnak. Itt van az, amivel nem tudtam azonosulni. Már a kezdeteknél, amikor Meda levelet ír. De most komolyan, ki vette be? Annyira lehetett érezni, hogy mi történt igazából. Majd, amikor Mijo is szembesül mindennel évekkel később. Egyszerűen nem hiszem el, hogy a feleségének nem mert elmondani egy 17 éves történetet, ami az előtt zajlott, hogy egyáltalán ismerték volna egymást. Eleve a nő úgy harcolta ki a feleség címkét, hogy hónapokig egy hármas kapcsolat egyik női fele volt Mijo másik szeretője mellett. Kétlem, hogy nagyon meglepte volna, hogy a férfinak a húszas évei elején is volt libidója, nem csak a harmincasokban. Ez a fajta kommunikációs képtelenség – engem irritál és nem is szeretem az olyan szerelmi történeteket, amikben ilyesmiken rágódnak. Ezért nem tudtam azonosulni, és Mijo titokkal kapcsolatos problémája ezért is taszított.

Azt is furának találtam, mennyire sterilen van minden elmesélve. Hiányoztak nekem az érzelmek, csak ez a megbánás téma volt érzékletesen benne. A múlton már rajta volt a régiség leple, az már nem fájt. Így meg csak egy visszaemlékezés, listánál azért részletesebb, de beleélni magam nem tudtam.

Bár azt értékelem, hogy nem csöpögős romantikus, és valóban benne van egy kapcsolat teljes története, azért mégis van hiányérzetem.

Ha történelmi romantikusként nézem, akkor is ez a hiány jelentkezik. A hátteret adja, vannak kis történetek. Mondjuk, hogy lehetett a kommunista rendszerben nyugdíjig állást találni, hogyan hatott a mindennapokra a szocializmus. Vannak sztereotípiák, amiket nagyon el tudok képzelni, hogy tényleg így gondolkodott egy szovjet rendszerben felnőtt és abban megöregedett férfi: a fülbevaló lányoknak való – a fiúknak akkor sem, ha egy zenekar miatt menőnek számít így mutatkozni! (Még azt is magyarázza, hogyan hitte azt, hogy homoszexuálissá teszi a fiatalokat az ilyesmi.) De nem éreztem úgy, hogy igazán megtudtam volna, milyen volt egy olyan világban élni. Az meg pláne nem volt benne, hogy mi történt az országban az elmesélt 60 évben.

Átküzdöttem magam rajta, de ezzel feladtam. Ha 2 könyvből 2 nem tetszett, el kell búcsúznom a szerzőtől.

Pap: Mielőtt lemegy a nap – Mint történelmi romantikus: 65% mélyen érzelmes, letisztult, történelmi hátteret beledolgozva.

Szubjektíven: 25% érzelmileg tőlem nagyon messze állt, és a történelmet is kevesellettem.

Csak arra tudok gondolni, hogy egyetlen állatnak sem kellene ketrecben élnie. Csak az emberek érdemlik meg ezt a sorsot.

Egy élet hatását lehet abban mérni, hogy mit ad, és mit hagy maga után, de abban is, hogy mit nem lop el a világból.

Az emberiség egy rohadt pestis a világon

Valójában nem is válaszokra vágynak, hanem emlékezni arra, milyen érzés más, nem emberi teremtményt szeretni. A madarak eltűnése névtelen szomorúságként ül ránk. Az állatok eltűnése. Milyen magányos lesz a világ, amikor teljesen magunkra maradunk.

A vezetőink úgy döntöttek, hogy a gazdasági növekedés fontosabb. Hogy a fajok tömeges kihalása megfelelő alku kapzsiságukért.

Tengeri utas, madarakat követő, bolygó változásával és saját sorssal szembesülő.

Franny Lynch magányos kutatóként a sarki cséreket figyeli meg Grönlandon. Hármat sikerül befognia és jeladóval ellátnia is. A terve, hogy követi őket hosszú vándorlásuk alatt, amely a Déli-sark felé tart. Ez az utolsó madárpopuláció a világon, és minden jel arra mutat, hogy ez lesz az utolsó vándorlásuk. Túl kevesen maradtak, túl kevés út közben az élelem, túl sok a viszontagság az úton. De az ösztön hajtja őket, menni fognak. Franny hajóskapitányokkal tárgyal, és kénytelen alkut kötni. A madarak meg fogják találni a még meglevő halrajokat, és egy halászhajó a nyomukban gazdag zsákmányt remélhet. Talán az utolsót a világon. Franny odavezeti őket, csak kövessék a madarakat. A madarak indulnak, Franny a halászokkal a nyomukban jár, míg a saját múltja is kísérti napról napra.

Nem tudom eldönteni, jókor vagy rosszkor talált meg ez a regény. A szokottnál is érzékenyebb vagyok arra, ha egy történetben az állatokkal történik valami. Erre a kezembe akad egy könyv, amiben már szinte állat sincs, mert sorra halnak ki. Az emberiségnek hála. Nagyon mélyen megcsapott a regény lefestette magányos, elcsendesülő világ képe, és gyűlölök is belegondolni, hogy már ide tartunk.

McConaghy cli-fi története a nem túl távoli jövőben játszódik, szinte azt mondanám, hogy holnapután. Fogja a ma már zajló folyamatokat, és elvisz az utolsó előtti pillanatra. Ahol a legtöbb faj már feladta, nagyon kevés állat él már csak szabadon. Az élőhelyek pusztulása, a kizsákmányoló vadászat, a globális felmelegedés – az ember elintézte pár év alatt, amit az evolúció évezredek alatt hozott össze.

A konkrét történet egy utolsó madárvándorlás követése, de nem ez az, ami megérintett benne. Pedig vannak nagy jelenetek, csendesek és mégis halálosak: amikor a halászok ténylegesen szembesülnek vele, hogy ezek az utolsó csérek. Most elrepülnek, és nincs tovább. De, ami szíven szúr a könyvbe, ahogy a visszaemlékezésekkel leképez kb. 15 évet és a közben végbement hatalmas változást. Ahogy kihal a bolygó állatvilága, ahogy magán szervezetek próbálkoznak, a kormányok szokás szerint későn kapcsolnak. A folyamat, ahogy az emberek közönye csendes tömegmészárlást okoz.

Közben ez egy lélektani regény is, mert az út nem csak cli-fi vonatkozásban utazás. Franny belső útja is, aki a gyászával küszködik. A végére pontosan kiderül, hogy igazából miért vállalkozott erre az útra. Ki volt ő, mi mindent vesztett el és miképpen vezekel. McConaghy eljátszik azzal, hogy nagyon apró adagokban fedi fel a nő történetét, inkább a lélektani részre összpontosít, amit egyre mélyít az újabb ás újabb részekkel.

A lélektani részekkel ki is voltam békülve, a nő személyes fájdalma gyönyörűen összecseng azzal, ahogy az emberiség az állatok elvesztése miatt kellene, hogy ordítson a kíntól. Ami viszont nagyon nem tetszett, ahogy Franny kapcsolata a legénység tagjaival bonyolódik. Szerelemnek túlzás lenne nevezni, de van itt vágy, mély barátság és sokféle vonzalom. Máshogy is éli meg őket, de a legtöbbet feleslegesnek tartottam és zavart a történetbe kerülése. Igaz, Franny szerelmi életét egyik színen sem éreztem érdekesnek vagy hitelesnek. Még Niall iránt sem hiszem, hogy nagy szerelem fűtötte volna. Annyira belengi a nő egészét a tragikum, hogy szinte bevonzza, hogy valami elromoljon. Közben meg olyan betoldásokat kaptunk, hogy nem hittem a szememnek. Csak úgy, megjegyzésbe beszúrva egy elég durva szexuális visszaélés egy kiskorú ellen?

Nem az állatoknak kellene kihalni – az emberek érdemelnék azt a sorsot.

Korrekten meg is lett írva. Nem éri el azt a szépséget vagy lírát, mint amit Az éjféli égbolt, de ebben is megvan az igényesség. De az is simán lehet, hogy annyira átéreztem az állatok sorsát, hogy többet belelátok. A helyzet fájdalma biztosan benne van.

A konklúzió? Nem jó ma állatnak lenni. Később még annyira sem lesz jó. Aki kicsit is érzékeny a témára, ha elképzeli, ami a regény világában már valóság: tiszta horror.

McConaghy: Az utolsó vándorlás – Mint cli-fi: 65% kis cselekmény mögött egy nagy dráma átélhető átadása, személyes gyásszal fűszerezve – női regény is.

Szubjektíven: 55% az állatok története mélyen megrázott, Franny már kevésbé kötött le. Némely szálat kifejezetten zavarónka is találtam.

Emlékeznem kellett volna rá, hogy a halál, akárcsak az élet, a fiatalokhoz és szépekhez vonzódik.

A barátságot márványba vésd, a sérelmeket porba ródd.

Kosztümös, anyaságot megélő, gyermekért küzdő.

Bess édesanyja korán meghalt, és az özvegyen maradt apa nem tudott mást kitalálni, minthogy gyermekeit korán munkára fogta és magába temette a gyászát. A lánya segít, dolgozik, a fia azonban egyre inkább züllik. Mégis, egy napon Bess vallja be, hogy gyermeket vár. Nem mondja el, ki az apja. Megszüli a kislányt, de nincs módjában meg is tartani. Beviszi az árvaházba, be is veszik a kicsit, és felírják az adataikat. Ha az anyagi helyzete lehetővé teszi, haza viheti majd a kicsit, akinél az egyetlen emléket hagyja, amit a lány apjától kapott: egy fél bálnacsont szívet. Bess 6 évig spórol és tervez, hogy hazavihesse Clarát, és együtt dolgozhassanak tovább. Az árvaházban azonban döbbenten közlik, hogy már a beadása másnapján kiváltotta a kislányt. Bess a lánya nyomába ered – a véletlen is a segítségére van, de a kislánya hazatérte nem olyan egyszerű.

Ha választanom kellene, mi az, ami nekem egy könyvet olvasmányossá tesz, nagy valószínűséggel azt mondanám, hogy pereg a cselekménye, vannak meglepetések. Az, hogy ez krimi, romantikus vagy egyéb, már annyira nem lényeg. Egy jó sztori eladja magát.

Néha azonban rábukkanok olyan könyvekre is, amelyeket úgy érzek nagyon tartalmasnak és cselekményben gazdagnak, hogy nem is sok minden történik benne. Halls előző könyvében is volt már valami, de A lelenc nagyon jól tudta hozni ezt. A cselekményt össze lehet fogni 2-3 mondatban, mégis, megírva nagyon olvastatta magát.

Jól működik a kettős nézőpont: Bess, akivel nagyon könnyű azonosulni. Egy szegény, de rendes lány, aki mindent megtesz, hogy a családjának jó legyen és szereti a kislányát. Érzelemben gazdag, nőies nő. A másik oldalon pedig ott áll Alexandra, aki sok tekintetben az ellentéte. Az első jelző, ami eszembe jutna róla, a hideg. Bezárva tartja az életét – frappáns is a borítón a kalitka, valóban abban él. Szép, jómódú, de mintha meg lenne fagyva. Ahogy megy előre a történet, kiderül miért lett ilyenné, de vele még így is nehezebb azonosulni. Mintha érzelmi sivárságra ítélné magát – még akár hosszabban is elolvastam volna, ahogy erre rádöbben, és meg meri próbálni, hogy másképpen lehet-e.

Kevés dolog történik velük, talán 3 nagyobb irányváltás és cselekmény van az egész kötetben – mégis, ahogy megismerjük őket és a világukat, az kitölti és izgalmassá tudja tenni ezt a kevesebbet is. Nem éreztem úgy, hogy Halls keveset mondana.

Elsőre azt lehet leszűrni, hogy az anyaságról szól. Hányféleképpen lehet szeretni, és mi az, ami igazán kell egy gyereknek. Eszembe is jutott egy kísérlet, amiről tanultam egykor. A kis majomnak két drótanyja van: az egyik egy sima cső, de azon keresztül kap enni. A másik a szőranya, semmit nem nyújt neki, de szőrrel van bevonva. Hozzá lehet bújni. Mit gondoltok, a kicsi majom melyikhez ragaszkodott? Itt olyan volt, mintha Alexandra lenne a tápláló. Ami pénzért kaphatna, mindent megad Charlotte-nak. De egy érintés, egy ölelés? Kizárt. Bess szegény, de megéli és kifejezi az érzéseit és a lányát imádja. Persze, a regény ennél összetettebb képet ad, mert Alexandra sérült. Ő is szeret, nem érzéketlen, mint egy cső, csak éppen kifejezni nem képes.

De mesél ez a regény a korról is, szegény és gazdag ellentétéről. Nagyon szemléletes, amikor a doktor tart egy kis leckét a valóságból a lakásból ki se lépő Alexandrának. Nagyon érezni benne, hogy a gazdagok tesznek, amit akarnak. A pénz védőhálót jelent.

Halls jól is ír, át lehet élni a szereplők vívódásait vagy örömeit. Pl. Bess esetében, hogy az egykor szeretett és kedves, jólelkű bátyja milyen sebeket tud ejteni az árulásával, hogy meddig tud süllyedni egy ember és milyen rossz az is, hogy nem lehet segíteni neki, csak nézni. Érzelmileg bőven benne az a plusz, amit a cselekményből hiányolhatnék.

Kellemes meglepetés volt a regény, és Halls felkerült azon írók listájára, akiknek figyelek majd a megjelenéseire.

Halls: A lelenc – Mint női: 90% érzelmekben gazdag, erőteljes történet, ami bő cselekmény nélkül tartalmas.

Szubjektíven: 95% Bess és Charlotte a szívemhez nőttek, a végére Alexandrát is meg tudtam kedvelni, és mindenki helyzetét át lehetett élni.

Még a laptop javítása alatt olvastam, de hogy ne maradjon ki ez sem:

Alaposan meglepett ez a könyv. Egészen másról szólt, mint amit a fülszöveg és a cím alapján vártam. Még kicsit bajban is vagyok vele, hova sorolnám be. Női regény, némileg történelmi is, de azt hiszem, a lélektani és női vonal, ami legjobban megjelenik benne.

Az első sokk, hogy mennyire kevés a cselekmény. Adott egy nő, aki végre egészséges fiút akar szülni a férjének, és ezért mindenre kész. Akár egy olyan nőt is alkalmaz, akit boszorkánynak pletykálnak a környéken. Arról szól az egész, hogy Fleetwood akarja a babát, miközben sok minden miatt aggódik. A férje szeretőt tart, aki szintén terhes. Egy nem neki szánt beszélgetésből azt hiszi, könnyen bele is halhat a szülésbe. Végre van egy bábája, akiben bízik, erre az egyház meg akarja égetni. Tele van félelemmel, gondokkal és ez ki is tölti a kötetet.
A fura az, hogy ennek ellenére lekötött a történet és érdekelt, mi lesz még benne. Pedig a cselekményben sokkal gazdagabb történeteket szeretem, és sok minden volt is, ami miatt Fleetwood az agyamra tudott menni.

Akkor mégis mi a jó benne? Bár nem történelmi nagy kor, nincsenek is nagy történelmi személyek benne, a század hangulata és a hétköznapok megjelennek benne. Abszolút el tudtam hinni, hogy egy 17 éves feleség már a harmadik terhességét hordja és milyen félelmei vannak magával, a férjével kapcsolatban. A vallás megjelenése, a maitól eltérő meggyőződések és szokások – elringatott egy más korszakba.

Bár Fleetwood nem egyszer zavart azzal, ahogy kombinál és félreért dolgokat, jól meg van írva az alakja. Hihető női alak, csak éppen sok tekintetben kora gyermeke, amitől idegen is volt számomra. Pedig ő nem egy bigott alak, sokkal nyitottabb és elfogadóbb, mint a környezete. Lélekrajzi regényként szerettem ezt a kötetet.
Még a mellékszereplők is jellegzetesek, de alapvetően igaz, hogy a női alakok mélyebbek és élénkebbek, mint a férfiak.

Korrekten meg is van írva. Hangulatos, mesélős, ha nekem a cselekmény pörgetése nem csak egyszer hiányzott.

Ráadásul a kiadvány is szép. A borító, a kötet tartása – jó kézbe venni, ha nem is éppen egy 17. századi nő terhességének sztorija, amit olvasni vágytam.

Változatos, szerencsére találó, családos.

A házaspár nem volt gazdag, de szeretetben éltek, és amikor gyermekük született, a fiúcska is boldog, szép gyermek lett. Mivel a megélhetésnek az asszonynak is dolgoznia kellett, egy kosárba tette a babát, amíg kagylókat gyűjtött, hiába figyelmeztették, hogy egy tündér ellophatja a kicsinyét. Egy napon meg is lett a baj: egy hegyesfülű, ráncos gyermeket talált a kosárban a sajátja helyett: mit tegyen? (A halász felesége és a váltott gyerek) A szegény embernek három okos fia volt, akiknek biztosítani akarta a jövőt. Ehhez iskoláztatás kell, ami pénzbe kerül. A lelkét adta a pénzért az ördögnek. 20 év múlva jön az ördög, a fiúk pedig szakmájuk birtokában küzdenek az apjukért: a pap, az orvos és az ügyvéd. (Az ügyvéd és az ördög) Az egyiptomi szultán szörnyű jóslatot kap: 7 évig minden ügye balul sül el és szenvedni fog. Ha elzarándokol, csak maga, de ha nem, a családját is magával rántja. Remete lesz belőle, akire felfigyel egy gazdag ember. Már túl sokszor vált el a nejétől, nem veheti újra el, hacsak valaki más nem lesz előbb a nő férje. (Haszan szultán házassága)

Valahol lenyűgözőnek tartom, hogy milyen meséket mondanak a világ különböző tájain: még ha semmilyen kapcsolat nem is volt a népek között, egy-egy történet ismerős, több változatban is él, és része az emberiség közös mesekincsének.

Ez a kötet már csak azért is izgalmas, mert nem elégszik meg annyival, hogy összegyűjti a meséket. Minden mese után van egy kicsi, pár soros háttér – azért nem a gyerekeknek szánva, de felnőttként én érdekesnek találtam. Hol és milyen formában él még a mese, honnan származik a kötetbe bekerült történet.

Ugyanis ez egy átfogó mesekönyv, a világ minden részéről gyűjtve a történeteket. Szerettem is, milyen világos a koncepció és milyen elegánsan teljesíti ezt a feltételt. Mindegyikben valamiképpen főszereplő a család, és egyik sem egy hagyományos, szülők és gyerekek felállás. Van itt, amikor két özvegy királyné szeret bele egymásba, és az istenek adnak nekik egy gyermeket helyeslésük jeleként. Van, ahol az özvegy újra megházasodik, és a mostoha igyekszik beilleszkedni a családba. (Innen tudtam meg, mennyire ritkák a népmesékben a kedves mostohák. Itt megismerhetünk belőlük is párat.) Akad örökbefogadott gyerek nem egy, egymásba kapaszkodó árva testvérek, egy férj és több feleség, vagy éppen fordítva, egy nő több férjjel, fogadott testvérek és még sorolhatnám. De közös, hogy ezek jól működő családok lesznek, még ha egyes kultúrák olyan ötleteket is bedobnak, amelyek azért furcsák nekem. (Az oroszlán, aki emberi nőket vesz el és gyerekeik is lesznek…)

Mivel ennyire széles a választék, változatosak a mesék, annak ellenére, hogy a család mindegyikben fontos lesz. Ismerősebb, vagy idegen hangulat, de kalandos és tanulságos történetté kerekedik.

A kiadvány illusztrált, növelve a kedvem, hogy lapozgassam. Nem estek túlzásba: általában a mese legelején, a cím fölött van egy a lap negyedét, vagy kisebb részt kitöltő színes kép, ami a mese egy jellegzetes elemét emeli ki. Lehet az a felnőtt fiú lovagként, a lányt segítő kis manók rajza vagy éppen az alkut kötő ördög. Helyesek, jópofák, tetszettek.

Az sem mellékes, hogy szépen vannak elmesélve a történetek. Olvasmányos, kellemes – nem ez az utolsó Zalka Csenge Virág mesekönyv, amit kézbe vettem.

Zalka: Széltestvér és Napkelte – Mint mesekönyv: 100% gondosan szerkesztett, szép kiadású kötet, tartalmas mesékkel tele.

Szubjektíven: 95% egy-egy mese azért fura volt nekem, de szép és igényes kötet is, jó mesékkel tele.

Semmi sem tart örökké. A világ nem létezik. Nö-csa és Kitaj máshogy fordították a mondatot. Mindketten tévedtek, és mindkettejüknek igaza volt. Kétféleképp értelmezték ugyanazt az igazságot: a világegyetem egy éber álom, egy törékeny és változékony dolog, színek kavalkádja, amelyet az istenek kiszámíthatatlan szeszélye formál.

Lehet, hogy valójában senki sem fenevad. Lehet, hogy csak a gyilkosság során minősül át azzá. Először el kell venni a másik emberségét, hogy meg lehessen ölni.

Aki ki akarja kergetni a patkányt a házából, óhatatlanul össze fog törni pár tányért. Ez egy forradalom, nem pedig egy istenverte teadélután.

… a félelem és az imádat valójában ugyanannak az éremnek a két oldalát képviseli.

A főnix csak tüzet gyújtani tudott, oltani nem.

Háborús, erőbe beleőrülő, áldozatot hozó.

Zsin nehezen emészti meg, hogy Nö-csa elárulta, és mielőtt a megszálló országgal nézhetne szembe, egykori bajtársa és szerette ellen kell háborút vívnia. A helyzet elkeserítő: Nö-csa olyan technikai támogatást kap, amellyel nem tudják felvenni a versenyt. Ha Zsin mágiájára hagyatkoznak, akkor is ott van maga Nö-csa, aki van olyan erős sámán, mint a lány. Magának sem tetszik a megoldás, de kénytelen az egykori zsarnok császárnővel szövetségre lépni, hogy életre hívják az asszony triumvirátusát, a három erős sámánt, akik előtt nem volt, aki ellent tudott volna állni. Egyre elkerülhetetlenebb az is, hogy újabb sámánokat képezzenek ki, hiába Kitaj ellenvetése. A fiú Zsin horgonyaként folyamatosan tapasztalja, milyen kín és őrület, ha valaki sámánná válik. De győzniük kell – a népük szabadsága és jövője múlik rajta.

Ezzel e trilógia befejeződik. Szorosan összefüggenek, egy történetet mesélnek el – így nem érdemes kihagyni az első kettőt. Nem csak a fogalmai és a világa miatt, de a közvetlen cselekményben történtek is egymásra épülnek, nem igazán lehet érteni sem, ha valaki úgy gondolja, elég neki csak egy féltégla a háromból. Nem elég.

Mivel egy nagyon vastag regényről beszélünk, el lehet mondani, hogy nem egyforma intenzitással kötöttek le az események. Az elejét lassúnak éreztem, és sokáig tartott, amíg beindulnak az események. A sima háborúzás nem tudott lekötni.

Ám aztán jöttek azok a szálak, amelyek mozgatták az agyam: a triumvirátus életre keltése és a dilemma, hogy az megoldás lehet-e, ha egy másfajta szörnyetegnek adják a hatalmat. Újabb sámánok képzése és a dilemma: megoldás lehet, ha másoknak is át kell élni azt a szenvedést, ami miatt Zsin és Nö-csa is a drogok rabja lett? A végső támadás Nö-csa ellen, vele a dilemma: mennyi járulékos veszteség engedhető még meg? Az ország újjáépítése és vele a dilemma: mennyit ér a szabadság, ha közben mindenki éhen hal?

Talán ebből is látszik, hogy mindig van egy második sík is. Nem csak az, ami történik, hanem annak kapcsán az erkölcsi kérdések is. Itt mindennek súlya van, és mondhatni, nincsenek jó döntések. Csak két rossz közül lehet választani, és később derül ki, az volt-e a kevésbé rossz. Szerettem is, hogy valóban súlya van a regényben a történteknek és nincs magától értetődő happy end. Háborút vívnak, fájdalmas veszteségek és áldozatok vannak mindkét oldalon, és Kuang megtette azt, amit nagyon sok történet nem vállal be. Megmutatta, hogy a győzelem után nem jön a happy end. A történelem nem úgy működik, hogy lecseréljük a rossz rendszert, az új elképzelés meg egyből működik és nagyon szuper. Koránt sem.

Szerettem azt is, hogy árnyaltak a szereplők. Zsin egy olyan figura, akit még a belé szerelmes ifjú is úgy jellemez, hogy egyszerre szörnyeteg és hős. Nincs egyetlen olyan szereplő sem, akit egyértelműn jónak vagy rossznak lehetne jellemezni. Ez a sorozat már korábban is hozott nagy fordulatokat és át kellett értékelni a hőseit, és ez most sincs másként. Minden csak viszonyítás kérdése. Zsin mellett azonban el kell mondani, hogy még az őrület közepette is a legnagyobb cél megmarad. Meg akarja menteni az országát. Igen, nagyon mélyre süllyed, nem sokon múlik, hogy a történelem legfélelmetesebb alakja váljon belőle, de attól lesz igazán hős, hogy a végső ponton vissza és előre tud nézni egyszerre, és felismeri a maga szerepét. Félre tudja tenni a maga érdekét, és a nagyobb jóért képes mindent odaadni.

De a fontos szereplőket mind végig lehetne venni, és elemezni. Nö-csa, aki a családi elvárások súlyát cipeli, miközben eljut arra a pontra, hogy ő is a hazát akarja megmenteni. Ha fel is kell érte áldoznia a hatalmát, a szerelmét, vagy éppen meg kell alázkodnia vagy árulóvá lennie. Kitaj, aki sokkal többet érdemelt volna, mint, ami jutott neki. A legokosabb szereplő, talán a leghűségesebb is. A triumvirátus tagjai, akik beleőrültek a hatalomba, de valahol mélyen még voltak szikrák maguk jobb énjéből.

Olvasmányos, gondosan végigvitt történet. Talán a legvégét hirtelennek érzem és hiába nagyon hosszú a kötet, mégis olyan volt, mintha egyik pillanatról a másikra le lett volna csapva a sztori. Nem, mert elő volt készítve, pontosan meg lett mutatva, miért az az egyetlen megoldás, de akkor is derült égből villámcsapásnak éreztem.

Még az is megfordult a fejemben, hogy más stílusban folytatni is lehetne. Mert Nö-csa nem könnyű örökséget kap a végén, és az is érdekes lenne, hogyan boldogul a továbbiakban.

Nem egy könnyed történet, sok kérdést vet fel, és szórakoztatva borzongató is. Ha a végét még emésztem is kissé, jó volt elolvasni, és megtudni, hogyan értek véget a mákháborúk.

Kuang: A lángoló isten – Mint fantasy: 70% miközben van jó cselekménye, mindennel kérdéseket is felvet és gondolkoztat. Nem egy tucattörténet, nem tucatszereplőkkel. De egyszerre túlírt, és mégsem.

Szubjektíven: 70% az elejét szinte untam, a sima háború nem kötött le. De jöttek jobb szálak, jó kérdésfeltevések, emlékezetes figurák.