Múltbeli eseményeket felderítő, szellemes, öröklő, régi házas.

Maggie gyerekkorát tönkretette egy regény. Emlékszik rá, hogy amikor kicsi volt, a családja vett egy régi házat, beköltöztek, de alig pár hetet töltöttek ott, mielőtt elmenekültek. Az apja sikerkönyvet írt belőle, és a ház a mai napig az egyik legismertebb kísértetház az országban. Az anyagi gondjaik megoldódtak, de a szülei házassága ráment arra a könyvre. Maggie csak az igazat akarja – mi az igazság a könyvből? Amikor az apja meghal, rá kell jönnie, hogy igazából az a ház még mindig az övék, pontosabban: már az övé. Építészként hasonlókat újít fel és ad el. Most is ezt tervezi, közben pedig válaszokat akar kapni. Mindenki tudni véli, mi történt ott, és most már neki is tudnia kell. Beköltözik, a rejtélyek sokasodnak és soha nem tudhatja, mi vár rá a következő sarokban: egy szellem, egy holttest, újabb kérdések?

Kísértetház, valós bűnök és titkok, regény a regényben, borzongás és csavar csavar hátán… Riley Sager újabb remek könyvet tett le az asztalra. Megint el tud játszani azzal, hogy valós vagy természetfeletti események zajlanak.

Már az nagyon megfogott, ahogy történet ez a történetben. Miközben a jelenben Maggie beköltözik, és jönnek a furcsaságok, beékelt fejezetekből megtudhatjuk, mi történt korábban. Sager nagyon tudja vezetni az olvasót: fel van rá hívva a figyelmünk, hogy sokat hazudtak, de borzalmasan nehéz rájönni, mi igaz és mi nem. Ez olvasóként is nagy rejtély, lehet is találgatni és elméleteket gyártani – imádom az ilyen regényeket! Ehhez hozzájön, hogy Maggie úgy indul neki, hogy minden hazugság volt, de rá kell jönnie, hogy nem is. Sager folyamatosan tudja fokozni a rejtélyt.

A szerkesztés is hibátlan. Összerímel a múltbeli és a jelen történet, miközben folyamatosan át is értékeltetik egymást. Mondanom se kell, az majd egy külön pofon, amikor minden kiderül és feltárul az egésznek a borzalmas logikája…

Szó se róla, szerettem a csavarokat, volt, ami meg is lepett. Azért a végére már úgy éreztem, sok ez a jóból. Talán 3 olyan csavar is van a végén, hogy azt hisszük, tudjuk a ki a gyilkos és mi történt, de aztán rá kell jönnünk, hogy csak hazugság és megtévesztés, igazából egészen más történt. Mintha ugyanaz a poén lenne többször lelőve, amit annyira nem díjaztam – ha a végső igazság és az igazságszolgáltatás kellett is. Azt pluszban sajnálom, hogy Ewan nem tudhatta meg, hogy Maggie ártatlan volt. Tulajdonképpen egy hazugságra ráment a házassága, a lányával való kapcsolata. Ez valahol szomorú.

Remek a könyvben, ahogy folyamatosan bizonytalanságban tart, hogy természetfeletti események zajlanak vagy van nagyon is valós tény mögöttük. Sager a Zárj minden ajtót! regényében is hasonló módszert alkalmazott, de itt talán még jobban sikerült. Ahogy a kísértetfilmes kliséket használja, a végig fenntartott rejtély – olvastatta a könyvet. Mindig poén, amikor valamit hinni akarunk, aztán pofonként jön a nagyon reális valóság.

Maggie-t is megkedveltem, és tudtam neki drukkolni. Együtt tudtam érezni azzal, ahogy kereste az igazságot és kitartott végig. Igaz, ehhez az is kellett, hogy Sager thrillert írt, és meg sem próbált romantikus szálat eladni nekünk. Még valami, amit szeretni tudok a könyveiben: ha van is szerelmi szál, romantikusnak nem lehet nevezni. Itt is inkább egy házasság vége, semmint egy pár története bomlik ki a szülők révén.

Röviden: szerettem ezt a regényt. Ha tényleg filmesítik, biztosan megnézem azt is, mi lett belőle. Megtartanak-e minden csavart a végén…

Sager: Várj, amíg sötét lesz – Mint thriller: 90% jól keveri a valóságot és a természetfelettit, csavaros és érzelmileg is erős.

Szubjektíven: 95% a végén a túl sok csavar már csöppet zavart, de jó kísértetsztori lett ez.

Cím: Halál első látásra

Szerző: Peter James - a brit szerző köteteit szép sorban adja ki a General Press. A sikert mi sem mutatja jobban, hogy ez már a 15. kötet.

Műfaj: krimi

Cselekmény: egy férfi a szerelmét várja a reptéren. Egy másik az első randira készül. Mindketten a neten találtak a szerelemre. Mindkettejüknek csalódni kell: a nő nem létezik, viszont minden pénzük elrabolták. Grace felügyelő kapja az esetet, aki hamarosan szembesül egy olyan bűnbandával, amely gyilkolni is kész, hogy a titkaik titkok maradjanak.

Jónak tűnik, meg szeretem is a sorozatot. Azért az érdekel, a bűnszervezet kiket kezd el gyilkolni. Az átvert pasikat, vagy a nyomukban járó rendőröket?

Várható megjelenés: a jövő évet kezdjük vele, január közepére ígérik

Családtörténet, vállalkozós, kosztümös.

Viharos nap van, amikor Demelza és Ross Poldark családja egy fővel bővül. A párnak kislánya születik, akinek a keresztelője nem egy kérdést vet fel a szülőkben. Demelza szeretné a családjaikat szétválasztani: bár ő maga lassan eléri, hogy ne a cselédet lássák benne, hanem Poldark asszonyt, a családja és a földijei nagyon mások, mint Ross előkelő rokonsága és barátai. Majd azon kezdi törni a fejét, hogy Verity, a férjével kapott kedvenc rokona sokkal többet érdemelne, mint amilyen sors jutott neki a fivére és annak családja mellett. Miközben Ross a bánya ügyeit rendezi és vállalkozik, Demelza egy elveszejtett szerelembe igyekszik új életet lehelni. Az életükbe lép egy fiatal orvos is, akit Ross a bányában alkalmaz, de sokkal hozzáértőbb, mint a helyi öreg doktor – Dwight jó barát lesz, de egy bányász felesége miatt ő is fog rossz döntést hozni. Egy súlyos járvány pedig egyre közeledik feléjük.

A Ross Poldark nagyon korrekt folytatást kapott. Amit szerettem az első kötetben, halmozottan megvan a másodikban is. Észre sem vettem, hogy közel 600 oldalas volt – még olvasnám tovább is. (Várom is a harmadik kötetet!)

A történet szinte lineárisan folytatódott tovább. Szerettem, ahogy Graham gördülékenyen vezeti a család életét. Nincsen egy fő irány, mindig megvan az adott konfliktus vagy helyzet, amit meg kell oldani és így haladunk előre. Változatos is: Demelza segítségnyújtása Verity boldogságáért, az új orvos beilleszkedése és egy tragédia a részben a személye miatt, Ross és Francis viszonyának alakulása, George alakoskodása, szerencsejáték és bányaügyek… Bőven sorolhatnám még.
Ráadásul Graham kényelmes tempót diktál, bőven beleélhetjük magunkat minden történetbe, és mégsem válik túlírttá. Cselekmény is van, érzelmileg is meg van támogatva, és hangulatos az egész.

Ahogy az előző kötet is, ez is úgy történelmi, hogy nem használ nagy történelmi eseményeket vagy személyeket. De a kor, ahogy élnek, az emberek viselkedése és a társadalmi normák hitelesen visszaröpítenek abba a más korba.
Külön értékeltem, ahogy észrevétlenül feltűnnek a haladó gondolatok, és haladunk a moderizmus felé, ha ez a szereplőkben nem is tudatosul. Ross házassága Demelzával, ami bemutatás a társasági köröknek – és mennyivel jobban illik hozzá ez a nő, mint a kényes Elizabeth. Igen, még mindig nem kedveltem meg. A báli jelenetben, amikor direkt szédíti a férfit, mert rájön, hogy fontos neki, hogy tetszen Rossnak… El tudom képzelni, hogy felhúzta volna az orrát, ha Demelza kezd úgy el illegni Francis előtt… Vagy, Dwight, aki modern gyógyászatot honosít meg a megszokott, kiöregedett doktor helyett.

Szeretem ebben a regényben, hogy nem fekete-fehérek a szereplői. Dwight, aki különben az egyik kedvenc karakterem, jólelkű doktor, aki tényleg másokért dolgozik, fiatal és helyes, ugyanakkor igencsak nagyot tud botlani. Viszonya lesz az egyik bányász feleségével, egészen gyilkosságig fajul az ügy. Vagy Ross, aki hirtelen haragú, néha kifejezetten meggondolatlan, miközben elvileg ő a hős, a környék bástyája. De valahol ez is a regény bája, hús-vér emberekről mesél, akik hibáznak, kicsinyesek vagy nagylelkűek.

Ennek a regénynek sikerül úgy nagyívűnek lennie, hogy mellette nagyon személyes és intim is, sok megkapó családi jelenettel.

Szép a kiadás, jó a történet – tényleg csak a folytatás hiányzik.

Graham: Demelza – Mint családregény: 80% történelmi a hangulata, életszerűek a szereplői, jó a története is.

Szubjektíven: 90% sokszínű, elmerül egy-egy szálba, de halad is. Értelmes, hangulatos.

Nyomozós, nyaralós, halálos.

Miss Marple unokahúga neves festőnő, aki véletlenül lett egy bűnügy szemtanúja és rejtvényként mondja el a történetét a baráti társaságnak. Egy tengerparti városkában festett, amikor fiatal házasok érkeztek ugyanabba a szállóba. A feleség kis szürke veréb, de boldog. Hamarosan egy feltűnő asszony is megszállt itt. Délután a társaság fürödni indult, látta is a házasokat megjönni és a piros fürdőruhát kitéve száradni. Rosszat sejtett, és meg is döbbent, de a festett képen a ruha alatt véresre festette a járdát. A pár elutazott, később pedig hallotta a nő halálhírét. Miss Marple azonnal mondja is, mi történt igazán. (A vérfoltos járda) A fiatal Jane munkát keres, és kap is egy nagyon kényelmeset. Csak el kell játszania a megbízóját, egy előkelő kisasszonyt. Mire észbe kap, már ő a gyanúsítottja egy bűnügynek. Szerencsére az egyik ügybe keveredett fiatalember a segítségére siet. (Jane állást keres)

Kezdjük talán azzal, hogy a kötet szépen illik a hasonló kiadványok mellé (adventi, karácsonyi) – a kiadás szépséges. A borító koncepciója, az aranyozás, de még a borítókép is szép ezzel az őszi hangulattal. Ez már ér nálam egy piros pontot.

Csakhogy, ez nem annyira jó szerkesztési elv volt, mint a karácsonyi kiadványok. Szentivánéji? Nem éppen. Talán a nyári történetek passzol úgy ahogy, de most nem éreztem azt a koncepciót, ami korábban megvolt. Vannak nyaralásosak, de nem mind az. Nem is minden történetnél mondanám egyértelműen, hogy a nyár fontos bennük. Ettől még a történetek jók, de úgy 3 novella után már komolyan zavart, hogy mi is a szervező elv.

Most is el lehet mondani, hogy szép csokrot kapunk Agatha Christie legismertebb visszatérő szereplőiből. Marple kisasszony, Poirot, Harley Quin, Tommy és Tuppance – most is nagyon élveztem, ahogy kis ikont kapnak, ami az adott novella előtt megjelenik. Vagyis, az igényes kiadás itt is látszik.

Milyenek a krimik? Agatha Christie remekül ír, ez buta kérdés. Akad könnyedebb, romantikusabb és vérbeli nyomozás is. Változatos, élvezetes. Sok párbeszéd, sok lélektan, sok kis nyom. Szerettem.

A vérfoltos járda volt az egyik kedvencem, tipikus Marple eset. Jön a vidéki párhuzam és a megfejtés a vénkisasszonytól. De maga az ügy is jópofa, és pluszt ad neki a festő nézőpontja, a baljós hangulatú kép. A nyomok, ahogy Christie tereli róla a figyelmünk, ezek olvastatták.

A Halál a Níluson a játékosságával fogott meg és azzal, hogy akaratlanul is hasonlítgattam Poirot nílusi nyomozásával. A jómódúak élete, Parker Pyne stílusát szerettem benne. Meg, ebben találtam olyan szentenciákat, amelyeket érvényesnek érzek általában az emberekre.

A Jane állást keresből egy elemet szeretnék kiemelni: hogy Agatha Christie mennyire egyedien használja a szerelmi szálat. Megjelenik a szerelem motívuma, lesz a végére egymásra találó pár, de hogy ez is mennyire angolosan rideg! Szinte a semmiből, addig észre sem venni, hogy a szereplők egymásba szeretnének, aztán csak jön a lánykérés. Általában bírom, hogy csak plusz egy íz a történeteiben a szerelem, de itt azért ennyire kurtán-furcsán kevésnek érezem így…

A hihetetlen betörés pedig Poirot tipikus alakját hozza fel. Magas körök, az indítékokból és az elmondattakból kirakott bűnügy – meg egy kis fricska, ami ma is érvényes a vérbeli politikusokról. Már szinte kémregény felé kalandozik, de megmarad angolszász kriminek.

Annyira nem tetszett, mint a téli kiadványok, de azért ez is jó kis kötet Christie novelláiból.

Christie: Szentivánéji krimik – Mint krimi: 75% a szerző stílusa jó, változatos a válogatás, csak éppen a koncepció homályos.

Szubjektíven: 70% egy-egy története tetszett és ötlet is van benne, de a cím miért is ez? Fura.

Mindig van kiút minden helyzetből. Lehet, hogy durva az a helyzet. Lehet, hogy úgy érzed, mintha elvesztetted volna a talajt a lábad alól. De mindig van kiút. (Moyes: Áradó fény)

A szavak azelőtt a házi feladatot jelentették számára, a kötelességet, de a könyvekben a szavak varázslattá válnak. (Thompson: Molly Southbourne ezer halála)

Mint minden nő ezen a bolygón, ő is olvasta az interneten a Kate Mossnak tulajdonított idézetet, miszerint: „Semmi nem lehet olyan finom, mint amilyen jó érzés vékonynak lenni”, és arra gondolt, „Már ne is haragudj, de kóstoltad már a sajttortát?!” (Baker: Ne add tovább!)

De a jó és a rossz indok nélkül követik egymást. Az egyik pillanatban még a pénz zuhog az égből, a másikban ürülék. (Koontz: A tiltott ajtó)

– Várjunk csak! Hiszen magának akkorák az ujjai, mint egy kifli! Hogy tud SMS-t írni egyáltalán? – kérdeztem.
– Sok hibával – morgott Torquin. (Lerangis: Az árnyak kriptája)

– Azt gondolod, változtathatsz a dolgokon?
– Igen. Az igazat megvallva, bárki képes erre. Azt azonban nem tudhatjuk, sikerrel járunk-e majd. Bár elbukni sosem szégyen. Az egyetlen szégyenteljes dolog, ha gyávaságunkban nem is próbálkozunk. (Lee: Az Ezüst Utazó: Példabeszéd)

Sok minden megváltoztathatja az embert, mert egyetlen dolog állandó: a változás. (Lowell: Az árnyékfalu)

Csak egy rövid ideig tart az életünk. Addig kell kiélveznünk, amíg még életben vagyunk. (Thompson: Molly Southbourne ezer halála)

– Le vagyok nyűgözve. Ha így vágna az eszed az órámon is, még kettest is kaphatnál – poénkodott, Rajmund pedig nem várt beszólás hatására elröhögte magát.
– Ahhoz ébren kellene lennem az óráján – vágott vissza nevetve (Leiner: Higgy nekem)

– Lehet, hogy én vagyok az őrangyalod.
– Te a megtestesült ördög vagy.
– Az ördög is angyal volt, ezt ne felejtsd el. (Lowell: Az árnyékfalu)

– Hogy jutott eszedbe szerződést írni?
Vállat vont.
– A szürke ötven árnyalata adta az ötletet. (O'Gorman: Piszkos tánc)

Kamaszos, versenyes, igaz barátságokat kötő és szerelembe eső.

A Szirtes különös csapata már a verseny felénél tart, és kitartanak. Továbbra sem merik elhinni, hogy másként néznének rájuk, bár az igazgató nagyon próbálkozik, a felügyelő tanáruk is másként kezd bánni velük és lassanként a hozzászólásokban is érezni, hogy valamit letettek az asztalra és már nem csak a balhés négyest látják bennük a diáktársak. Nem akarnak kiesni, nagyon küzdenek, legyen szó akadálypályáról, tehetségkutatóról vagy éppen műveltségi vetélkedőről, ami nem éppen a csapat erőssége. Közben az egymás iránti hűségük és barátságuk is egyre mélyül – Sára és Vivi olyan barátnőkké kezdenek válni, ami eddig nagyon hiányzott az életükből. Dominik és Rajmund pedig másként válik nagyon fontossá.

Vannak könyvek, amikről nem is igen érdemes írnom, mert annyira elvakultan szeretem őket, hogy legfeljebb rajongói levél, ami kijön belőlem. A legtöbb Leiner-regény ilyen, és a Higgy nekem is hozta, amiért szeretem az írónő könyveit, és amiért már alig várom a folytatást.

A tematika változatlan: a verseny megy előre, miközben a szereplők között alakulnak a kapcsolatok, szerelem és barátság, míg a második esély is egyre közelebbinek tűnik. Így aztán van benne bőven kaland és verseny, meg érzelmek is. Nem hagy unatkozni, teljesen mindegy, hogy éppen egy táncbemutatóra készülnek, ostorral lufit durrantanak, műveltségi vetélkedőn vesznek részt, vagy éppen sorozatot néznek együtt, esetleg lelkiznek a lányok. Változatos, ötletes most is. Én szeretem és pont.

De most talán az érzelmi oldala, ami jobban lekötött. Ez a második esély téma nagyon megragadott, és fontosnak is érzem, hogy ilyen témák tudatosítva legyenek. A zaklatás, a megbocsátás, a hibázás és fejlődés, itt kamaszokkal esik meg, de nem ilyen az egész élet? Senki nem hibátlan, és azt meg kell tanulni, hogy felálljunk, tovább menjünk és jobbak legyünk akkor is, ha mindenki ellendrukker.

Az első IOV-vel ellentétben itt nagyon tudom szeretni, hogy bár Sára a kiemelt szereplő és ő a narrátor, a többiek sem csak töltelék emberek mellette. Sokkal jobban jelen vannak, főszereplő az egész Szirtes-csapat és a tanáruk is kiemelt mellékszereplő, aki jelen van. A csapatdinamika, az egyéni küzdelmeik is működnek. De nagyon jók együtt, szerettem, ahogy barátságok szövődnek és valóban számíthatnak egymásra. Még akkor is, ha már az első oldalaknál kitaláltam, hogy a kvízben pont ez a bizalom lesz a válasz és ez menti meg őket.

Van benne egy-egy olyan jelenet, ami érzelmileg rántott be – mint amikor Sára és Vivi kibeszélik, hogy mi alakul Vivi és Dominik között. Az, ahogy ott Vivi rácsodálkozik, hogy milyen egy olyan barát, aki csak elfogad, és nem ítélkezik, ahogy látja, hogy ez mennyire hiányzott eddig neki, azzal ma is tudok azonosulni, nem csak kamaszként.

Természetesen most is bőven van humor, és imádom is, hogy ezeken a könyveken egyszerre lehet gondolkodni, meghatódni, de nevetgélni is.
Talán csak az zavart, hogy most nincs annyi direkt utalás, mint amit megszoktam. Sára és Rajmund majd sorozatmaratont tartanak. Engem meg evett a fene, hogy vajon mit nézhetnek, gondolom Netflixen, ha az egész évad egyszerre kijött, de csak nagyon halvány utalások voltak a műfajra. Valami thriller – horror. De mi? Tudom, nem lényeg, de én szeretem, ahogy az ilyen utalások a jelenbe ágyazzák a sztorit.

Elvakultságomban különben csak egy olyan elemet találtam, amit nem tudtam annyira szeretni, mint a kötet többi részét. Amikor olvassák a kommenteket. Iszonyatosan sok van belőlük, már több oldalnyi egy-egy szekció. Nekem ez már sok volt belőle, ha értem is, hogy ezeken keresztül mutatja meg Leiner, hogy másként kezdenek gondolkodni a négyesről, és egyre kevésbé előítéletesek.

Hajrá, Öngyilkos Osztag, várom az utolsó harmadot!

Leiner: Higgy nekem – Mint ifjúsági: 90% változatos, humoros és érdemes témát boncol, feldolgozhatóan.

Szubjektíven: 95% szeretem mind a 4 Szirtes versenyzőt, tetszettek a feladatok, a téma is.

Hallottam egy gondolatot, ami megragadott. Azért szeretjük annyira az ijesztő sztorikat, mert a kitalált szörnyek segítenek megfeledkezni a valódiakról. Ennek szellemében nézzünk is pár kitalált, regénybeli szörnyet!

J.K. Rowling meseregényében bármilyen baj van, azt az Ickabog okozza. Aki egy rejtélyes szörny, akit senki nem látott még, de biztos ő volt! Ki a gyilkos? Ki a tolvaj? Miért kell nagyobb adót fizetni? Az Ickabog miatt! Amikor aztán két gyerek valóban keresni kezdi, hamar kiderül, ki az igazi szörnyeteg a mesében. Nem biztos, hogy a szörny.

Marjorie Liu díjnyertes képregényében (Monstress) a fiatal Maika testében él egy szörnyeteg. Már a lány egyik kezét felfalta, és még mindig éhes. Ha kitör, jaj annak, aki Maika közelében van! A lány mentené a népét, megérteni mi zajlik benne – és egy sokkal nagyobb játszmába csöppen, mint amit el tud képzelni.

Egy újabb díjnyertes regény a Szólít a szörny, Ness és Dowd közös története. Ebben egy kisfiút kísért a szörny, aki meséket mond neki. Ezekből aztán megtudhatjuk, hogy gyakran nem is az a szörny, akit annak gondolunk. Mint a herceg meséjében, aki a gonosz mostohája ellen lázadt, és a nép is mellé állt, amikor a királynő végzett a fiú paraszti sorból származó kedvesével. De ki volt az igazi gyilkos? Mi a fiút kísértő szörny valódi célja?

Az ifjúsági romantika is felfedezte magának a szörnyeket. A Szépség és Szörnyeteg meséjét mondja el mai kamaszokkal a Beastly, melyben a gazdag szépfiú lesz szörnyeteggé változtatva, és addig észrevétlen, jószívű osztálytársnője lehet a lány, aki megtöri az átkot és megszereti a külseje ellenére. Azért akad ebben is érdekes elem: mondjuk a vak tanító, vagy a sztár apa, akit rondává lett fia már nem érdekel. Ki is akkor a szörny?

Végül, Dean Koontz nevét is megemlítem, aki rendszeresen eljátszik a szörnyekkel horror és thriller történeteiben. A Kötődésben egy orvos vesz részt kísérletekben, és mire észbe kap, már mások arcát rágja le és bármilyen áron maga mellé akarja kötni a nőt, aki mindig nemet mondott neki. Mert Koontz rendszeresen bemutatja nekünk, hogy az ember a legnagyobb szörnyeteg, aki tudománnyal vagy anélkül őrült pusztításra képes.

Vidéki, háború utáni, kapcsolatos, családi.

A férfiak háborúba mentek, otthon az asszonyok és a gyerekek, az öregek maradtak. Etel Rókus mellett nőtt fel, természetesnek is vette mindenki, hogy felnőve pár lett belőlük. Már kislányuk is született, de a férfinak is be kellett vonulnia. Etel nem lett kikapós asszony, mióta a férje elment, férfi nem léphetett a házába sem. A falubeli Piros más utat választott: a hozzá került orosz hadifogollyal adta össze magát. A háború végén, amikor a férje már indult haza, bajban is volt, mert az orosztól várt gyermeket. Egy megindított szülés, a babák és az asszony halála özveggyé tette Ferencet, aki egyedül maradt így a kisfiával. A földjei szomszédosak Etel földjeivel, és mivel Rókusról semmi hír, a férfi apja veti fel, hogy a menye ne maradjon özvegy, Ferenc jó parti lenne. Nem tudhatják, hogy milyen titkot nem osztott meg Ferenc a háborúról. Nem tudhatják, hogy majd egy levél milyen mértékben teszi őket tönkre.

Móra is egyike azon íróinknak, akiket besoroltunk ifjúságinak, pedig annyival többet írtak meg és szélesebb a hagyatékuk! Az Ének a búzamezőkről is ennek a példája.

Ami elsőre feltűnt, a regényben megjelenő nyelvi teljesítmény. A búzamezők, a vidék és a falu a történet helyszíne, és ezt Móra nyelvében is megragadta. Nem a köznyelven, népi ízekkel és tájnyelvvel beszélteti a szereplőit. Ezt intellektuálisan akkor is tudom értékelni és érezni a nehézségét, ha sokkal szívesebben olvasok is köznyelvi szöveget.

Másodszor, nagyon erős atmoszférát teremt a szerző. Ott van a lapokon, hogy milyen volt a hátországban, egy érzelmi kuszaság, amit a háború hagyott maga után. A táj állandó és nyugodt, de az emberi sorsok kártyavárként dőlnek össze. Egyszerre tragikus, és mégis nyugodt, dallamos, a háttérnek köszönhetően.

Móra jellemeket és emberi érzéseket tár elénk. Legyen a szereplője férfi vagy nő, itt lesznek az érzelmi hullámzásai. Az idős gazda személyében ott lesz az intézkedő, gazdálkodó paraszt, a végtelen pragmatizmussal. A szenvedő női lélek, a rezignáltabb, de mély érzésű férfi. A gyermeki ártatlanság. Együtt lehet érezni, sajnálni, vagy éppen szorítani értük.

Ami viszont nem tetszett: a sok-sok tragédia halmozása. Igen, pokoli helyzetbe kerülnek sokan, de eltúlzottnak érzem a reakciókat. Pl. nem fér a fejembe, hogy a férfi, aki szinte rebbenés nélkül veszi tudomásul, hogy a felesége meghalt, miközben a háború alatti szeretőjének próbált gyereket szülni, öngyilkos lesz magára hagyva két kisgyereket is, amikor a második neje végez magával. Ebben a történetben nagyon sok a halál, és a legtöbben egészen mást érdemelnének. Egy ponton már borzadtam olvasni, hogy kivel mi történik és mi lesz a végük. Van egyáltalán olyan, akinek összejön a happy end?

Talán nem is fontos, nem véletlenül általánosít Móra már az elején azzal, hogy a szereplők neveit többes számba teszi és jellegzetes vidéki alakokká nevezi ki őket. Bár itt egy konkrét Etel és Ferenc története van, de ez egyben etelek és ferencek története is.

Van cselekmény is, ha nem is változatos, de lekötő cselekménnyel. Nem marad meg nyugvóponton sosem: ha az ember kicsit szusszanna, a szereplők megvannak, biztosan jön egy tragikus fordulat vagy egy drámai vallomás. Így dinamikusnak érzem annak ellenére, hogy nagyon röviden össze lehetne foglalni a teljes történetet.

Érdekes azért is, mert ez nem egy kitalált történet. Ennek a gyökerei megtörtént esetek, énekek a falukról a háború utáni időkből. Már csak ezért is szeretem a címét. Benne érzem a balladákat, a megénekelt fájdalmakat, ami ez a sztori is.

Móra: Ének a búzamezőkről – Mint szépirodalmi: 85% teljesítmény a szövegezése, az általánosítása. Balladát idéz meg.

Szubjektíven: 60% értékelem, de nem szeretem a nyelvezetét. A történet nagyon tragikus.

Világmentős, emberi természettel szembesülő, harcos.

Az Ezüst Utazó elrejtőzve él az emberek között, már nem avatkozik be a mindennapi életükbe. A helyzet akkor változik meg, amikor megérkezik a Földre Galactus, akit nagyon hamar istenként kezdenek el tisztelni. Galactus korábban esküt tett, hogy nem tör a Földre, és az ígéretet tartja is: a puszta jelenléte elég ahhoz, hogy az emberiség a saját vesztébe rohanjon. Az Ezüst Utazó felfedi magát és távozásra akarja bírni egykori urát. Ő azonban éhes, és amíg nem szeg szabályt, maradhat. Az Utazó felveszi vele a harcot, és nem várt helyről kap segítséget. Mert még az emberek között is akad egy-egy nemesebb példány, akikért megéri harcolni. A végső igazság azonban így is megkerülhetetlen.

Meglepően rövid kötet – nem véletlenül került bele nem kevés melléklet: többek között borítóképek, különféle témákban leírás akár a szereplőkről, akár a betűtípusról vagy a színezésről. Így jobban bele lehet merülni a világába, és akit érdekel a háttér is, több mindent megtudhat magáról a képregényekről és elkészülésükről is.

A történet a rövidségének megfelelően egyszerűbb, gyors tempójú, feszes. Nincs nagy alapozás, azonnal ott a helyzet és a konfliktus. Az éhes Galactus megjelenik és az Ezüst Utazóra vár a feladat, hogy megmentse tőle a bolygót.
Bár van benne csata és némi akció is, ez valahol egészen másról szól. Még csak azt sem tudom mondani, hogy az Utazóról vagy Galactusról.

Számomra ez a sztori az emberi természetről mesélt, hogy mennyire gyarló és mennyire nem szabad. Ebben konkrétan az van benne, hogy az embereknek kell egy felsőbb erő, akiben hihetnek és aki irányt szab nekik. Nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy szabad akarat és a tetteiket maguk határozzák meg, majd vállalják érte a felelősséget.
Ezért lehet, hogy Galactus a puszta megjelenésével kiváltja az Isten-hitet. Ezért lehet, hogy az Utazót tennék a helyére Galactus távozása után – kell egy felsőbb, irányító erő. Az Utazó azonban elmegy, esélyt ad az embereknek, hogy fejlődjenek és szabaddá legyenek. Pedig ezzel magát ítéli magányra és fájdalomra, de képes megtenni. Ettől igazabb hős, mint a Galactus elleni csatában.
Milyen a képregény: pesszimista vagy optimista? Kicsit éreztem benne mindkettőt. Mert még van remény, hogy az emberiség felnő és önjáró lesz. Ugyanakkor tele van kritikával és a bajok megjelenítésével, ahogy a vezető, az Isten után áhítoznak vagy, ahogy a hatalomért és pozícióért eladják magukat, ahogy Colton tette. Fel lehet eszmélni, de súlyos áldozatok árán Colton esetében ez Elyna halála.

Az Utazó és Galactus ugyan ellentétes oldalon állnak, de igazából nem tudom jó – rossznak besorolni őket. Ok, az Utazó a hős és a megmentő, mondhatnám, a Jó és Galactus pusztítani jön, de nem tesz különösebben semmit. Hagyja, hogy az emberek maguk okozzák a vesztüket. Ő csak egy katalizátor itt, nem a nagybetűs Gonosz. A mindent kiváltó emberi tulajdonságok maradnak nélküle is.

Vagyis, nekem itt nagyon nem a tényleges cselekmény volt az érdekes. Ahogy Utazó és Galactus harcolnak. Persze, eladja, izgalmas, de a lényeg végig a történet mögött van.

Elsőre a rajzaiért nem voltam oda, nem egy kifejezetten szép darab. De az érzelmeket megfogja, kinagyítja és azért egy-egy megoldását tudtam szeretni. Az Utazó színezése kifejezetten tetszett. Egynek elment.

Lee: Az Ezüst Utazó: Példabeszéd – Mint képregény: 70% a rövidségét mellékletek dobják fel, a történet túlmutat magán.

Szubjektíven: 55% a rajzaival meg kellett barátkoznom, és sajnálom az Utazót is.