Vámpírokkal szembenéző, titkos fegyvert kereső, utazós.
Harlan és a csapat Erdély felé tartanak. Egy vonaton vannak, és Tesla egy nyomozós, misztikus női regényt olvas. A történetet Harlan ajánlotta neki, és nem véletlenül. Az egyik szereplőben rá lehet ismerni Harlan nagyhatalmú vámpír apjára, és van benne egy titkos és rejtett fegyver, ami Harlan szerint valójában is létezhet. Azért mennek Erdélyben. Közben talán arra is választ lelnek, hogy mi történt a kötetek szerzőjével, mert nyom nélkül eltűnt az otthonából. Útjukat víziók és más kutatók nehezítik, azt a rejtélyes erőt mások is magukénak akarják tudni. Köztük Harlan nagyon is élő apja, aki megpróbálkozik azzal, hogy a maga oldalára állítsa dampyr gyermekét, még ha annak vére számára is halálos méreg.
Kezdjük talán azzal, hogy nem érezni a sorozat jelleget a köteten. Több Dampyr sorozat is van, ez a maga univerzumában emlékeim szerint a negyedik kötet, de se előzményeket, se folytatást nem igényel. Teljesen önálló sztori.
Igaz, annyit hozzá kell tenni, hogy az univerzum ismerete, ami kell hozzá. Mert nem meséli el újra, ki Harlan, Tesla vagy Kurjak. Vagy mi az a dampyr és mi jellemzi.
De nézzük a történetet! Kettő az egyben. Hiszen párhuzamosan meséli a csapat nyomozását és az erdélyi kalandokat, meg a romantikus kalandregényt, amit olvas Tesla. Azzal még poént is írtak bele, hogy Kurjak mennyire kiakad tőle, erre mindenki neki kezdi el mesélni vagy felolvasni.
Az volt a bajom, hogy igazán egyik történet se tetszett. Harlan és a csapat simán mennek egyik helyszínről a másikra és szétnéznek. A végére ugyan lesz egy kis akció, de azon nagyon érezni, hogy kötelező jelleggel már kellett a történetbe valami horror és ijesztő lény is, amit így ellenfélként be lehetett dobni.
A regény története meg valóban olyan, mint egy ponyva. Az sem segített rajta, hogy a végén valami más lehetősége is kinyílik ott. Megmagyarázni ugyan nem tudom, az idősíkok hogyan folyhatnának egybe, de nekem úgy tűnt, hogy nem kitalált szereplő a történet ír – angol majdnem szerelmespárja, párhuzamosan fut az ő történetük is, amit aztán a szerző megír. Vagy a képzelete elevenedett meg? Nekem szimpatikusabb az első verzió, ha csak egy oldal és egyetlen utalás is van erről.
A humora is felemás. Egy-egy ötlete tetszett, pl. a lovag és a náci pilóta is mutatja a másiknak a harcban szerzett keresztjét, amik meglepően hasonlóak (a lovagi kereszt és a vaskereszt). Az különben megint rejtély, hogy az a katona hogyan keveredett a való világ történetébe, de most nem ez a lényeg. A főszereplők közben csipkelődnek egymással, mellette meg vannak az ilyen plusz vizuális ötletek.
Ami azonban a legjobb a képregényben, a grafika, annak ellenére is, hogy fekete-fehér képregény. Mintha az arcok is kifejezőbbek lennének – jellemfejlődés már nincs – és az erdélyi városok pazarul sikerültek. A kedvencem egyértelműen Kolozsvár, az annyira eltalált lett, hogy valósággal láttam magam előtt az eredeti utcarészleteket. Ha azzal nem is vagyok kibékülve, hogy a román neveket használják benne.
Nem ez a legjobb Dampyr történet, maga a sztori nem is nagyon kötött le, ennek ellenére voltak emlékezetes részei. Számomra elsősorban Kolozsvár.

Boselli: Transylvania Expressz – Mint képregény: 65% szépen rajzolt, a történetében el van rejtve egy másik és humora is van.
Szubjektíven: 55% bár Kolozsvár rettenetesen tetszett benne, több kaland és vér jöhetett volna.

Időutazós, következményekkel szembenéző, családot mentő.

Kin Stewart nem átlagos szakmát választott magának. Időutazó titkos ügynök, aki a múltban hárítja el a fenyegetéseket és állítja meg azokat, akik átírnák a történelmet. A legutóbbi küldetése azonban rosszul ér véget: nem csak megsérül, de az eszköze is megsérül és a múltban ragad. Csak remélheti, hogy érte fognak jönni. Hosszú évekkel később Kin átlagos informatikus egy feleséggel és egy kislánnyal. Már beletörődött, hogy ez az élete és soha nem jut haza – egyre kevesebbre is emlékszik már. Ám az ügynökség eljön érte, és visszafordítják az eltelt éveket, hazaviszik és az emlékei is elkezdhetnek visszaállni a saját korában. Ahol várja a menyasszonya, az igazi élete. Ám van, amit nem tud elfelejteni: a hátrahagyott lányát. Akivel megpróbálja felvenni a kapcsolatot és megakadályozni, hogy rossz véget érjen az élete.

Az időutazós történetek önmagukban rejtik a problémát. Annak a paradoxonát, hogy egy változás átírhatja a jelent és ezzel megakadályozza az eseményt, ami a múltban elindult. Talán ezért is, komoly sci-fi történetben nem szeretem az időutazást, szórakoztató regényben jobban működik, amikor nem kell tudományosan is működnie.

Az Itt és most és aztán kicsit szórakoztató, kicsit komoly sci-fi is próbál lenni. A tudományos részével van is kis bajom, miközben más ötlet tetszett benne. Amivel nem voltam kibékülve: egyáltalán nem tűnik jónak a jövő módszere, hogy kiszúrják a változásokat. Már eleve az, hogy Kin jó 15 évre a múltban ragad, mire érte mennek. Ha annyira tilos, hogy családja és lánya lett, miért nem jelzett az ő jelenükben valami, hogy új ágak indulnak el? Mert Kin lánya és az esetleges leszármazottak, minden, amit ők tettek, nem lenne szabad, hogy létezzen. Ha meg annyira jelentéktelenek, hogy semmi vészjel nem jött, akkor miért gondolkoznak később azon, hogy végeznek velük? Addig se volt semmi baj a létükből.

Ami viszont nekem új ötlet volt és tetszett, ami létrejött belőle: ahogy az agy alkalmazkodik az adott korhoz. Ha valahol vagy, az agyadnak az a valóság és a más idősíkot szép lassan elfelejti az egyén. Így lehet, hogy Kin alig emlékezett a jövőre, és olyan dolgokat is el tudott felejteni, mint a menyasszonya.

Bár van köret, maga az időutazás és a két élet, ha nagyon leszűkítem, miről szól ez a regény, akkor valami egészen mást találok benne. Egyáltalán nem az időutazásos sci-fi a lényege, hanem az apaság. Hogy bármi is legyen a körülmény, egy apa nem tud nem törődni a gyerekével. A szülőnek védenie kell a gyermekét, és áldozatokat hoz érte.

Annyira ez van a középpontban, hogy sokkal több szó van Kin érzéseiről, mint apa és a lányát menteni akaró férfi, mint cselekmény vagy izgalom. Nem sok minden történik a regényben, viszont Kin érzéseit mindig mélyen leköveti. Leginkább karakterközpontú a történet, és Kin az, akire a történet fókuszál. Vannak mellette fontos szereplők, de az ő mozgatórugóik és karakterük sokkal egyszerűbb.

Még a karakterek felosztása is aszerint képzelhető el, hogy Kin ügyéhez hogyan állnak hozzá. Akik segíteni fogják, ők a jók. Az akadályozók a rosszak. Elég egyszerű ezért is a regény világképe és benne a szereplők felosztása.

Nem tartalmakat ad át, a maga módján szórakoztató történet, csak éppen lassúnak, túl érzelemre koncentrálónak is éreztem, hogy igazán szórakoztasson.

Egyszer úgy-ahogy érdekes volt, de nem nyert meg magának a történet.

Chen: Itt és most és aztán – Mint sci-fi: 65% szórakoztató, jól kitalált történet, bár némileg túlírt a cselekmény rovására.

Szubjektíven: 50% az alapötletében van egy nagyon jó ötlet (a felejtés), de a bonyodalom és megoldás nem tetszett.

Egy nemzedéket felépíteni olyan, mint egy falat felépíteni… egyszerre egy jó, rendesen elkészített tégla, egyszerre egy jó, rendesen elkészített gyerek. Elegendő jó téglából jó fal lesz. Elegendő jó gyerekből lesz egy nemzedék, akik nem indítanak világot lángba borító háborút.

Tudod, gyávaság nem létezik. Bátorság sem. Csak természet. Ha vadász vagy, lesben állsz, ha préda, akkor menekülsz

– Van a te bensődben is egy vadállat, csak úgy teszel, mintha soha nem szabadulhatna el a pórázról.
– Soha nem fog elszabadulni a pórázról – mondta Ian szenvtelenül. – Mert én történetesen úgy gondolom, hogy az elveknek erősebbeknek kell lenniük a megtorlás igényénél.

– Ő egy gonosz mostoha? Mérgezi az almákat, és magának a salakban kell aludnia?
Jordan elmosolyodott.
– Nem, remek nő.
– Nagy kár, mindig szerettem a történeteket a gonosz mostohákról. A magyar nagyanyámtól hátborzongató meséket hallottam gyerekkoromban, olyanokat, amikben a végén nem Hamupipőke győz, hanem a gonosz mostoha. Minél keletebbre megyünk a Rajnától, annál sötétebbek a mesék.

Katonák lesznek. Vadászok születnek. Az embernek vagy igény, hogy keressen veszély, vagy nem.

Háborús bűnösöket kutató, igazságért küzdő, saját célt találó.

A II. világháború véget ért, de vannak, akik számára nem ért véget a harc. Ian sikeres angol újságíró volt, de képtelen írni. Helyette egy amerikai fiatalemberrel elmenekült náci bűnösök kézre kerítésén és bíróság elé állításán dolgozik. A nagy célpontja a Vadásznő, egy náci tiszt szeretője, aki maga is szívesen vadászta le a menekülő zsidókat, katonákat. A nő, aki agyonlőtte Ian még szinte kamasz testvérét, amikor megszökött a hadifogságból. Hosszú évek óta először nyomra bukkannak, és a csapat kiegészül az orosz Nyinával, az egykori orosz kitüntetett pilótanővel, Ian feleségével, aki egyben a Vadásznő egyetlen életben maradt áldozata. A hármas az Államokba követi a nyomokat, ahol Tony beépül alkalmazottként a boltba, ahol a nő nyomát találták. Összebarátkoznak a fiatal Jordannel, aki egyedül sejtette, hogy megnyerő, titokzatos német születésű mostohája valamit rejteget.

Azt se gondoltam volna, hogy egy Kate Quinn-kötet ennyire tud tetszeni nekem. Az Alice hálózata közel sem fogott meg ennyire, de A vadásznő megnyert magának.

A regény egyik trükkje, hogy nagyon színes és átfogó képet ad a korszakról. Ott vannak a háború utáni évek, de maga a világháború is megelevenedik Nyina fejezeteiben. Érint olyan témákat, mint a sztálini rendszer zsarnoksága vagy a német felejteni akarás, ahogy a náci témára átmennek az emberek sündisznóba. Politika, társadalmi berendezkedés, mindez egy kalandos és sokszínű történetben.

Minden fontos szereplőnek megvannak a maga fejezetei, amelyek másképpen tudnak izgalmasak lenni. Jordan és Anna részeiben egy modern, intelligens fiatal lány keresi az útját, miközben szörnyülködhetünk azon, hogy Anna miképpen épít magának egy élethazugságot. Nagyon durva húzásai vannak: amikor a férje halálát arra használja, hogy bostoni születésűnek tüntesse fel magát… az valami egyszerre zseniális és hátborzongató. Ebben van egy kis modern lányregényes vonal – Jordan nem akar sima háziasszony lenni, ami az elvárt lépés lenne tőle. Nőként szeretne egy olyan ágazatban karriert, amit a férfiak uralnak. A családi környezete, ami kiegészül Anna húzásaival túllép a kamaszregény kereteken, de annak a hangulatából is van benne.

Nyina a háborút adja a történetbe, a sztálini rendszert, túlélő kalandokat és itt is van egy modern vonulat. Nyina biszexuális, és egy másik pilótanővel volt szerelmi kapcsolata. Egy olyan korban, amiben ezért mehettek volna a GULAG egyik telepére vagy egyenes a kivégzőosztag elé. Érzékeny női lélekrajz ez is, de Nyina egészen más, mint Jordan. Az amerikai lány alakjába bele van szőve az amerikai álom (megélheted az álmod, csak küzdj érte), az orosz lány karcosabb, erőszakosabb, keserűbb. Talán ezért, hozzám közelebb is állt. Jordan világa, bár abban is vannak nehézségek, az övé mellett túl rózsaszín.

Tony és Ian hozzák a háborús bűnösök utáni nyomozást (krimi) és Ian részéről van egy komoly lelki vonulat is. Őt nagyon padlóra küldte, hogy megölték az öccsét, és neki belső kényszer elfogni a bűnösöket. Tony könnyed és megnyerő, Ian alapos és súlyos figura.

Ian és Nyina érdekházassága, ami most elkezd igazi lenni, romantikát is hoz a történetbe, de cseppet sem nyálasan. Ez egy olyan szerelmi történet, amit végig el tudtam hinni, ami nem rózsaszín. Finom lépései vannak, ahogy megismerik egymást, barátok és társak lesznek, elkezdenek nyitni a másik felé és maguk is kezdenek rájönni, hogy mit jelent nekik a másik.

A cselekmény mozgalmas, változatos. A szereplők gondosan megrajzoltak és bőven volt annyi fájdalom az életükben, hogy könnyen kedveljem őket, drukkoljak nekik valami jobbért. Van benne korrajz, történelem és közel hozza a korszakot.

Többet kaptam tőle, mint vártam és határozottan kellemes meglepetés volt.

Quinn: A vadásznő – Mint történelmi: 75% bár nem a történelem alakítóiról szól, jól megragadja a korszakot. Izgalmas is, jók az alakrajzai.

Szubjektíven: 90% szerettem a történetét, a sokszínűségét és a szereplőit is tudtam kedvelni.

Kamaszos, középiskolás, halált kinyomozó.

Charlotte nem volt az iskola legnépszerűbb lányai között, de jól érezte magát a bőrében. Ennek egyik oka a barátja volt, David. Egy átlagos nap után éppen hazafelé tartott, amikor a metróban valaki meglökte. A következő emléke már más lányok társasága és egy hotel, amit csak a holtak látnak és látogatnak. Hiszen Charlotte a metró elé esett, és nem élte túl. Most szellemként ragadt New Yorkban és hozzá hasonló, meggyilkolt lányoktól kell megtudnia a szabályokat. Nem hagyhatja el a várost, de azon belül bárhova teleportálhat. Meg tud testesülni emberek előtt és a hotelben olyan, mintha még élne. Addig itt kell lennie, míg nem jön rá, ki ölte meg. Ha megtudja, megjelenik a kulcsa és továbbléphet vele. Ők készek ebben segíteni neki. Charlotte kész nyomozni is, de legalább annyira érdekli David további sorsa, mint a gyilkosának rejtélye.

Az alapötlet nem lenne rossz: kinyomozni, ki ölt meg. Szellemként kilesni dolgokat, meghallgatni embereket és összerakni a történetet. Sajnos, Suzy Cox az ötletet arra használta, hogy írjon egy szenvelgős, szinte szokványos tini románcot.

Bár ott a címben, hogy nyomozóiroda, erősen túlzás ez a kifejezés. Kamaszok szelleméről beszélünk, akik a saját gyilkosaikat keresik. A módszereik közel vannak a semmilyenhez. Ki tudnak hallgatni embereket, meg tudnak szállni egyeseket és meg tudnak testesülni egy-egy ember előtt, így vallomást kiszedve belőlük. Semmi igazán nyomozás nincs, csak figyelnek és kombinálnak. Végig volt egy olyan érzésem, hogy ebből az ötletből sokkal többet ki lehetne hozni, nem csak hallgatózni és a szerelmi ügyeken bosszankodni.

Mert, sajnálatomra, a hősnő legnagyobb gondja nem az, hogy ki ölte meg. Sokkal inkább érdekli, hogy a barátja, David hogyan van és mennyire rajzanak most körötte a lányok. Olyan olcsó húzások vannak, mint megszállni a fiút és elterjeszteni a pletykát, hogy van egy undorító szokása meg hasonlók. Arról már nem is beszélve, hogy Charlotte komolyan kiakad azon, hogy David nem gyászolja jobban és elkezd továbblépni. Közben meg ő mit csinál? A Nyomozóklub egyetlen fiútagjával flörtöl egyre jobban. 16 évesek voltak, mindketten tovább is lépnek, akkor minek azt a nagy drámát előadni? Pláne, hogy élő és holt között elég esélytelen bármi. (Nem mintha a szellemek közti románcnak nagyobb jövője lenne…)

Nagyon semmilyennek éreztem a szereplőket is. A nyomozó lányok is csak egy-egy tulajdonságot kapnak, és különösebben nem ismerjük meg őket. Van a dühös, a divatbolond, meg a másoknak segíteni akaró és pont. Rendben, ők mellékszereplők, de Charlotte, David és Edison sincs jobban megírva.

Röhejesnek éreztem az ügyet is. Egy nagyon tini szappan történet, amit elég bután és véletlenül is oldanak meg. Mondanom se kell, hogy szerelmi volt az indíték. A gyilkos a végén bukkan fel a semmiből, amit minden krimiben utálok. Az indítéka is… kamaszosabb és butább nem is lehetne.

Elvileg humoros kötet is, de nem jött át a humora. A testmegszállós poénokról már írtam, hogy mennyire buták. Mókás beszólás alig van benne, fekete humor meg annyi sem. Ártalmatlan limonádé, ami próbál vicces lenni, de nem az.

Üzenetet se találtam benne, és emlékezetes jelenetet sem. Szórakoztat, már amennyire tud, és ennyi. Még csak annyi sincs benne, hogy fontosak a barátok, addig kell megélni az életet, amíg tart – pedig ezeket adná a szituáció. DE nem, itt beéri a szerző annyival, hogy David, aztán Edison kezd a minden lenni a hősnőnek. (A szüleire rá se nézett, de David minden lépését árgus szemekkel csekkolta. Mit mond ez el róla?)

Nagyon nem szerettem, hogy mennyire tini romantikus regény lett ebből a történetből. Hiába találom magát az alapötletet jópofának, maga a regény kicsit sem tetszett.

Mint ifjúsági: 40% nem igazán fekete a humora, kamaszos helyzetekkel van tele és a krimi helyett a romantika a hangsúlyos.

Szubjektíven: 25% annyira idegesített a szerelmi szálak bonyolítása, a nyomozás semmilyensége, hogy leginkább csak morogtam rajta.

Amikor a vallás és a politika egy szekéren utazik, a kocsisok azt hiszik, semmi sem állhatja az útjukat. Hanyatt-homlok száguldanak előre, egyre gyorsabban. Akadályra már nem is gondolnak, és elfeledkeznek róla, hogy aki vakon száguld, az a szakadékot csak akkor veszi észre, amikor már késő.

Az ökológia legmagasabb rendű feladata az, hogy számolni tudjon a következményekkel.

Politikai ármányos, vezetővé válós, harcos, jövőbeli.

Hatalmi átrendeződés zajlik a császárságban. Két régi ellenfélnek kell otthont cserélni: az Atreides-ház megkapja az Arrakis bolygót, a sivatagjaival és benne az egyedül itt megtalálható fűszerrel. Mindenki tudja, hogy az egész egy csapda. A Harkonnen báró nem fogja átengedni a gazdagságát jelentő bolygót, és az egész család kiirtására tör. Leto herceg igyekszik mindent megtenni, hogy biztonságban tudja Lady Jessicát, és a fiukat, Pault, aki egyben a címe örököse is. Leto becsületes, de ügyes stratéga, aki többet akar tenni, mint kizsákmányolni a bolygót. Felismeri benne a lehetőséget és a lakóival, a fremenekkel is tervei vannak. A Harkonnen csapda azonban zárul, és a fiára marad a feladat, hogy életben tartsa a házat és visszavegyen mindent, amit elvettek tőlük. De még ő sem tudja, hogy aminek született, hőssé vagy szörnyeteggé teszi.

Még az a régi filmverzió élt a fejemben, ami távol tartott ettől a sci-fi univerzumtól. Nagyon kicsi voltam, amikor a tévében láttam a Dűne első részét. Roppantul irritáltak a fremen kék szemek, és nagyon nem voltam megbékélve azzal, hogy a végére Paul szeme is ilyen lett.
De mivel van új film, és addig nem nézek meg filmet, amíg lehetőleg nem olvastam az eredeti regényt, rászántam magam a Dűnére. Az eredmény: rákattantam, de végig kísértett egy gondolat, valami baljós sugallat, amitől nem tudok szabadulni.

Bár nem kellene más történetekkel összevetni, de akaratlanul is más nagy sci-fi/fantasy világok ötlöttek fel bennem. (Az biztos, hogy Herbert nagyon rajta hagyta a kézjegyét a zsáneren.) Weeks és a Fényhozó – az a doboz, amivel Paul képességeit tesztelik, kísértetiesen emlékeztet arra, amivel a fénymágusokat tesztelik és nem ez az egyetlen ilyen elem. A Vörös lázadással is bőven találok közös pontokat, azt különben is nagyon szerettem, de ott Darrow egyértelműen a Hős, nincs megingás és még a sötét tettek mögött is ott a tudat, hogy ezt kellett tennie. Paul esetében viszont végig gyötört, hogy mi is Ő? Olyan könnyű benne is a hőst látni. Aki vezeti a szabad népeket, szabadságot hoz, nagy stratéga, sok tekintetben jó ember. Erre is született, a regény különösen nagy figyelmet szentel annak, hogy milyen genetikai örökség teszi kiválasztottá és az anyjától miket tanult el. Nem csak a saját teste felett van teljes kontrollja, de pl. a Hangot is birtokolja, amivel mások viselkedését is irányítani tudja. Fontos neki a családja, a népe, az ügye. De Herbert folyamatosan teszi mellé a megjegyzéseket, amelyek belém szúrnak és nem engedi, hogy Paul nagy kalandját végig élvezzem. Mert ott vannak a víziók a dzsihádról. A sok megjegyzés, hogy egy karizmatikus vezető hogy vezethet a pokolba. (Az Atreides-ház hercegei különben ösztönösen maguk mellé állítják az embereket, értük rajonganak és halnak is értük.) Hogy milyen ártalmas, ha vallás és politika egy kézben fut össze. Paulnak kellene lennie a hősnek, akinek nagyon drukkolok, de ezek miatt folyamatosan úgy éreztem, hogy valami nagy baj van.

Pedig Paul nagyon küzd, azon az ösvényen igyekszik megmaradni, ami nem a népirtásba és a szenvedésbe vezet. Iszonyatosan taktikus, józan – de lehet, hogy ez nem elég? Mi van, ha nem rajta múlik, milyen örökség marad utána? Azok a bizonyos jelek. Ahogy pl. rádöbben arra, hogy Stilgar, aki a barátja volt, a végére már szinte istenként néz rá. Nem embernek látja, hanem valami többnek. Már nem barát, józan ember, hanem egy hajbókoló báb. Paul nem akarja ezt, de képtelen tenni ellene.

Ám nem Paul az egyetlen kiemelkedő alak a történetben. Leto, Jessica, Harkonnen báró, az olyan mellékszereplők, mint Yueh doktor szintén rengeteget adnak a történetnek. Erényesek, pokolian ármánykodók és kegyetlenek, szívvel vagy ésszel döntők, de mindig vannak árnyalatok. Herbert építi a karaktereit és mélységet tud nekik adni. Még a császárnak is, pedig alig néhány jelenetben tűnik fel.

Kalandos, izgalmas a történet, és minden színtér működik. A történet első felében a politikai játszmák és árulások, majd a háború a fremenek oldalán. Ok, talán a végjátékot éreztem kevésnek. Amilyen látványos eseménysor volt addig, Paul nagyon gyorsan és egy csapással jut el a végjátékhoz. Ennek ellenére az a megbeszélés a végén zseniális – mégis, maradt bennem egy kis rossz érzet, hogy ennyi volt az egész? Már nyertek is? És ott is ott van az a tüske, ami nem hagy békén. Ahogy az öreg mester minden gondolkodás nélkül azt tudja mondani, hogy az életénél nem ad kevesebbet az Atreides hercegnek, és boldogan megy a halálba, mert még láthatta egyszer Pault.

Nem mai regény, mégis, tele van olyasmikkel, amik ma is izgalmasak és relevánsak. A Bene Gesserit fajnemesítő programja, a genetikai keverések – bele sem akarok gondolni, mennyire vagyunk attól, hogy tényleg itt tartsunk. Valahol zseniális, de egyben rettenetes és sötét is. Ahova mutat, az már nem emberséges.

Ha nem lenne elég a cselekmény, az elgondolkoztató részek, a szereplők, még említhetem azt is, micsoda világot épített fel Herbert. Kicsiben és nagyban is. Megismerteti az Arrakis ökológiáját, foglalkozik a növény- és állatvilágával éppen annyira, mint a gazdasággal, a társadalmi rétegekkel és mindenféle hatással. Ezt megteszi világ szinten is: ahogy a politikai és gazdasági rendszert érthetően átadja, izgalmasan, miközben egy összetett rendszerről van szó, remekbe szabott.

A Dűne azon ritka regények egyike, amelyben minden összetevő kidolgozott és jól működik: a világ- és karakterépítés, az eseménydús cselekmény. Mellette tartama is van – még ha tüskének is hívom és tényleg nyugtalanít, akkor is zseniális ezzel, mert több egy szimpla hőstörténetnél, ez valami nagyobb.

Úgyhogy, kisöpörtem a fejemből a régi előítéleteket, jöhet az új film és a regény folytatása is olvasásra vár.

Herbert: Dűne – Mint sci-fi: 100% tartalmas, sok magvas gondolat rejlik benne, miközben egy nagy kaland és okos stratégia, emlékezetes hősökkel.
Szubjektíven: 95% van egy rossz érzetem, kis megjegyzések piszkálnak benne, így nem tudtam felhőtlenül örülni vagy bánkódni a szereplőkkel.

Misztikus, illatos, trónért ármánykodó.

Rakel az édesapja mellett nőtt fel vidéken. A férfi szerény nyugdíjából éppen csak a legfontosabbakra tellett – amikor az egykori katona megbetegedett, a lányának trükköznie kellett, hogy életben tartsa a férfit. Rakel egy olyan világban született nagyon kifinomult szaglással, ahol az illatok jelentik az utat a hatalomhoz. Gyógyítani, ölni, varázsolni lehet velük. A lány mindent kockára tesz egy megmérettetésen, de kijátsszák és szolgává válik egy évtizedre. Mielőtt igazán felmérhetné, hogy mit is jelent ez rá és az apjára, egy merénylet történik, amelyben a gazdája meghal, a trón örököse pedig életveszélyesen megsérül. Egy illat mérgezte meg a herceget, és egy ősi recept lehet a menekülés kulcsa. Rakel ezt szeretné összeállítani, társa a herceg Pajzsa, a titkokat rejtő Ash lesz a küldetésen. Miközben a hozzávalókat gyűjtik, magukról és egymásról is sok mindent felfednek.

Van pár kifejezetten jó regény, ami az illatokról és azoknak a hatalmáról, erejéről szól. Süskind klasszikusa, vagy akár Réti László egy thrillere, de parfümös regények is eszembe jutnak. Az Árnyékvirág is valami hasonlóval próbálkozik, csak az illatok mellé egy kis mágiát is kever, egy kitalált világban.

Ha az összetevőket nézzük, a Freestone teremtette fantasy világ rajza egyelőre felemás. Egy nagyon kis szegletét mutatja meg annak, milyen a birodalom, a hatalmi struktúra vagy éppen az illatokkal való mágia. Alapvetően Rakel és Ash mellett járunk, akik maguk is csak egy-egy kis részét ismerik a dolgoknak. Ash ugyan a herceg mellett van, de a figyelme a fiatalember életben tartására és védelmére összpontosul, a hatalmi játszmákban nincsen benne. A saját különleges természetéről meg alig tud valamit, és igyekszik elnyomni is. Rakel ugyanígy van a mágia világával. Az orra miatt részese lesz és mondhatni, csodákra képes az illatokkal, de éppen csak ismerkedik a világgal és a nagyobb összefüggéseket még nem látja át. Mondhatni, bevezetésnek és sorozatnyitó kötetnek megfelel így, csak éppen olyan játszmák vannak rájuk hatással, amelyeket ők sem értenek, és olvasóként mi sem tudunk náluk többet. A világuk múltja, a mágia több rétege, több háttérismeret kellene, hogy igazán érteni lehessen mindent.

Maguk a szereplők sok tekintetben tipikus YA hősök. Ash fő motivációja, hogy Pajzsként mindig a hercege mellett legyen és védelmezze. Ez a fő feladata és a küldetése, amiért a magánéletét is feláldozza. Van arra utalás, hogy Ash és Nisai herceg között mélyebb szálak vannak testvériségnél és barátságnál, de a kötelességeik miatt nem engedték meg maguknak, hogy kicsit is belekóstoljanak a szerelmükbe. Rakel meg a hősnő, aki még maga sincs tisztában azzal, milyen erőket ural. Most fedezi fel magát, a képességeit és kezdődnek az érzelmi szálai bonyolódni.

Sokáig tetszett a regényben, hogy Ash és Rakel csak harcostársak, együtt vannak benne a küldetésben, de nem többek. Annyira unom, hogy kötelező jelleggel össze kell jönnie a főszereplőknek az ilyen YA történetekben! Még az is ok, ahogy elkezdenek barátkozni, és segítenek egymásnak megérteni magukkal kapcsolatban több mindent. De, amikor a semmiből bejön, hogy már gyengéd érzelmeket kezdenek egymás iránt ápolni, fogni kezdtem a fejem. Feleslegesnek éreztem kettejük között a romantikus szálakat, és Freestone nagyon furán is bánik ezzel a szerelmi szállal. Lebegteti, de nem látni, mit akar kezdeni vele. Van is, nincs is, inkább csak a sorok között lebegteti.

A szövegben sincs semmi plusz. A tipikus YA kalandos, könnyen olvasható, szórakoztató és nem akar különösebben mondani semmit vagy megragadni a szöveggel. Kikapcsolódásra megfelel.

Ha megmaradt volna csak a kalandoknál és egyre beljebb vezetett volna a világába, nekem jobban tetszett volna. De az érzelmi szálakkal nálam kisiklott és elment abba a YA irányba, ahol a szereplők szenvelegnek meg érzelmileg nem tudják eldönteni, mit kezdjenek magukkal.

Elég nagy nyitott vége van, Freestone sem titkolja, hogy sorozatnyitónak írta és direkt így hagyta magára a szereplőit a történet végén. Nem tudom, jön-e folytatás magyarul, lehet, hogy érdemes megvárni az olvasással, lesz-e, mert semmi nincs zárva és a második kötet nélkül nagyon lezáratlan a meséje.

Mint YA fantasy: 70% van ötlet a világában, kalandos is, de erőltetett a szerelmi szál és furcsán alapozza a folytatást.

Szubjektíven: 65% az elején kifejezetten tetszett, hogy a kaland és a mágia a lényeg, de ahogy behozza a magánéleti szálakat, kezd tipikus lenni.

A biztonság egy illúzió.

Menekülő, sorozatgyilkosos, orvosi kísérletes.

Michael Fitzgerald kisgyermekként, borzalmakat átélve és látva árvult meg. Egy pszichológus házaspár fogadta örökbe és nevelte fel egy kislánnyal együtt. A megnyerő, jó eszű fiatalember az egyetemet is elkezdte, szintén pszichológiát tanult, de az első év után otthagyta, elszakadt a családtól és kamionsofőrnek állt. A fogadott húga az egyetlen, akivel tartotta a kapcsolatot. Michael időnként elveszti a tudatát, és egy ilyen alkalmat követően egy női holttestet talál a lakásában. A rendőrség őt gyanúsítja és az események gyorsan még durvább fordulatot vesznek: a nő lakása tele van Michael dolgaival, mintha pár lettek voltak. Noha Michael nem ismerte a nőt. Van a helyszínen egy verébtoll is: az FBI már meg is érkezik, hiszen egy sorozatgyilkos nyomában járnak, aki nem hagy nyomot maga után, csak egy tollat, amit még meg is nyal. Lehet, hogy Michael a madártollas gyilkos, akit keresnek? Ahogy a férfi menekülni kezd, egyre több összefüggés és sötét titok derül ki a múltból.

James Patterson valamit nagyon jól csinál. Nagyon ráérez arra, kikkel kell együtt dolgoznia, hogy sikerregények mellett legyen a neve folyamatosan. A 4MGY sorozata óta Barker könyveit falom, és érdeklődve is vártam, mire lesz képes együtt a két szerző.

A madártollas gyilkosságok elég felemás élmény volt számomra. Volt, ami tetszett benne, más meg nagyon bosszantott. Még emésztem is, hogy összességében tetszett vagy sem. Most megosztónak érzem.

Az egyik oka, az maga az ügy. A szerző páros több nézőpontból mondja el a történetet, és több szereplő ténykedését is követi. Némelyik jobban sikerült, mint a többi. Michael menekül, a húga, Megan, az ügynöknek írt levelekben mondja el a maga történetét és ott van az FBI is, akik a nyomukban vannak. A nyomozást nem éreztem elég izgalmasnak, és Megan se lett szimpatikus. A végére elkezd összeállni, és minden egy irányba mutat, de nem egy ilyen összeesküvős-orvosi kísérletes történetre vágytam, hanem egy sorozatgyilkosos hajszára. Mondhatni, a 4MGY helyett inkább a Szíve helyén sötétség, amire hasonlít.

Az biztos, hogy volt változatosság és eléggé pörögtek az események. Nem is unatkoztam, eléggé lekötött a történet és érdekelt is, hova fogunk kilyukadni. Talán Megan leveleinek a stílusa nem tetszett, és zavart, ahogy megszólítja az ügynököt és személyeskedik benne. Értem, narrálja is a történteket és jobban bele enged látni a fejébe, de akkor is mindig kizökkentettek a levelek. (Nem szeretem a leveleket regényekben, ez is igaz.)

Még kerülgethetem kicsit, de igazság szerint a vége, ami miatt nem is kicsit ki lettem ábrándítva a történetből. Ami csavarként jön, és először elhisszük, ki a regény rossza, az a vonal tetszett. Gyorsan olvastam is a fejezeteket, hogy kivel, mi fog történni. Aztán jön egy halál – ott már sajnáltam, hogy kinek ér véget a regény – és a teljes igazság. Az megviselte az idegeim. Duplán.

Egyrészt, rosszul viselem, amikor az ártatlanok szenvednek. Itt meg olyanok vesznek oda, akik többet érdemeltek volna. A kísérletekben is a gyenge, az ártatlan szenvedett és annyira nem fair, hogy mivé kell válnia, és később sem tudja, mi rejlik benne. A legvége meg… Már emlegettem Barker előző kísérletes, titkos szervezetes regényét, igaz? Nem igazán tetszett, hogy ugyanaz a poén van ennek a végén is. (Bár egy időszakban a horrorok is mindig így értek véget – soha nincs igazán vége, a gonosz visszatér.)

Szórakoztató, könnyen olvasható regény. A végével kellene megbékélni, de még nem megy.

Patterson & Barker: A madártollas gyilkosságok – Mint thriller: 70% kellően fordulatos, izgalmas is, de inkább összeesküvéses, mint sorozatgyilkosos történet.

Szubjektíven: 55% nagyon nem szerettem a végét és sajnáltam több szereplőt is.