• R. Kelényi: London, Love – Caroline Wood 4,5

Elköszönő, barátnős, lezáró.

Caroline Magyarországra kell, hogy utazzon, de előtte még hazaugrik Londonba pakolni és elköszönni. Egy beteg barátnőjét is meglátogatja, akinek a kedvéért még kutyát sétáltatni is hajlandó. Közben pedig összefut Tommal, akivel lezárhatja végre a történetét.

Ez a kötet a Caroline Wood regénysorozat tényleges cselekményéhez nem sokat tesz hozzá – ok, semmit. Nincs új cselekményszál, vagy új szereplő. Ez csak egy lezárás, egy hiányérzet pótlása. De pont ez benne a jó is, mert így el lehet engedni egy szálat, ami az alapsorozatban elég furcsán volt megoldva.

Nem csak nekem volt hiányérzetem Tom és a szakítás miatt, ugye? R. Kelényi most megírta azt a fejezetet, ami a Róma, Róma és a Hollywood-i kaland közül hiányzott. Női, reális, hihető és jobb tőle a közérzetem, szabadabban lehet haladni a cselekményben tovább.

Közben megvillan az is, amiért a szerző köteteit szeretem. Csajos, de van humora. A kutyasétáltatás okoz mosolygós pillanatot is, így nem csak a lezárás véglegessége van meg, hanem valami humoros is.

• Karády: Cigányélet grófi módra

Otthont találó, szerelembe eső, kosztümös.

Ria egész életét kitaszítottként élte cigány apa és magyar anya lányaként. Apja és fivérei halála után, miközben anyja haldoklik, nem tudnak a táborral tartani. Ria beteg anyjával egy elhagyott házba húzódik be, de érkezik a gróf az örökségébe. A gyászoló férfi szeme megakad a lányon, és lassan valami épülni kezd a két sebzett ember között.

Karády Anna megint megcsinálta. Nem gondoltam volna, hogy különösebben érdekes tud lenni, amit A füredi lány két mellékszereplőjének sorsa köré ír, pláne egy novellában.

Ehhez képest olyan cselekménysort kapunk, amiből más szerző akár egy regényt is kikerít. Tragédia, szerelembe esés, a jövő megválasztása. Még úgy is lekötött, és izgultam, hogy a későbbiekből tudtam, mi lesz a páros sorsa.

Nagyon jó a karakterábrázolás, és Ria személyében erős, ugyanakkor olyan hősnőt kapunk, akit szánni is lehet. Nekem tetszett, ahogy minden nehézség ellenére túlélt és képes volt megválasztani a maga útját.

Most sem lehet panasz a történelmi színre. Nem történelmi eseményeket kapunk, de hitelesen a kort és a társadalmi berendezkedést. Az csak plusz, hogy mára is van benne tanulság. Sajnos, még mindig nem az számít, ki vagy, hanem mi.

• Belle: Megtörtek 1,5 – A szeretet ereje

Családos, egymásba kapaszkodó, jövőt építő.

Hunor és Dása Oroszországban talált rá a közös útra. A férfi a tehetségkutató után fel lett fedezve, most a zenének él és jól keres. Dása megnyitotta a cukrászatát, és imádja. Összeházasodtak, boldogok, ikreket várnak. Ám komplikáció lép fel, épp egy turné alatt.

Ez már nem a szerelmi konfliktusok regénye, szerencsére. Díjaztam, hogy Belle nem a szereplők közé ver éket, hanem egy nehéz helyzetet kell túlélniük karácsonykor. Ez a Mi lett velük később? fejezet novellaként. Happy end kis vészhelyzettel.

Van benne egy karácsonyi üzenet is, az azért nekem kicsit sok, de ünnepre jobban tolerálom az ilyen emberszerető üzeneteket is. Igen, úgy kellene élni.

A szereplők továbbra is szimpatikusak, itt már nem fejlődnek, de nem is kell. Aláhúzza, milyenek és milyenné tették egymást. Jó páros, bírom őket együtt és ezzel a véggel még könnyebb elengedni őket, mint a Megtörtek végén.

Jövőt látó, egymásról lemondó, szerelmes.

Joel sok tekintetben ideális partner lehetne. Jól néz ki, figyelmes, állatbarát. Ugyanakkor, bárki kerül közel hozzá, éreznie kell, hogy valami nem stimmel. Joel falakat húz és titokzatos. Nem akar szeretni másokat, az állatorvosi praxisát is feladta. Csak alkalmi kapcsolatokba megy bele, miközben imádja a testvére gyerekeit és jó testvér is. Vannak különös dolgai, megjegyzései és rendszeresen fáradt is, alvászavarral küzd. A kedvenc kávézójában dolgozik az életvidám Callie, aki mégis a falakon belülre kerül. Vonzzák egymást, és Joel nem tud ellenállni a lánynak és a szerelemnek. Még a titkát is képes lesz megosztani: Joel megálmodja a szerettei jövőjét, és bár sok mindent tud segíteni, vannak megmásíthatatlan tragédiák is. Amikor Callie halálról álmodik, kérdéssé válik, így együtt tudnak-e maradni.

Holly Miller kötete azért biztosan emlékezetes lesz, mert sok-sok pontban eltér a klisétől és valami újat nyújt. A cselekményben, a befejezésben, a szereplőkben azért annyira nem.

Joel, Callie és a köréjük tett mellékszereplők is mind jó emberek. Nincsenek is viták, vagy személyek közti konfliktusok. Mindenki küzd a boldog életért, és lehet is drukkolni nekik, hogy elérjék a célokat. Legyen az egy rég tervezett nyaralás, egy második gyermek a családban vagy éppen egy jobb állás. Szinte hétköznapiak, csak azért jobbak, erkölcsösebbek, mint szeretem az átlagos emberek. A feljavított verzió…

Egyetlen konfliktus lenne (Joel rájön, hogy az apja nem a biológiai apja, és megtalálja a vér szerinti apját is), de Miller azt is feloldja szeretetben és egymás iránti odafigyeléssel. Kissé csalódott is voltam, hogy itt mindenki mennyire szeret, és mennyi áldozatot hoznak egymásért. Ahogy írtam, túl jó, hogy igaz legyen.

A főszereplő, Joel különösen ez a kategória. Azt még értem, hogy miért húzza fel a falakat. Nem akar szenvedni, védi magát. Azt is értem, miért engedi el a szerelmét, hiszen az álmaiban látta, hogy ezzel tesz neki jót. Azt viszont nem tudom, miért kell mártírnak is lennie mellette. Callie megtalálja a neki rendelt férfit, házasodik és anya lesz – bár Joel néha eszébe jut és mindig is szereti egy része, de elengedte, nem is keresi. Akkor Joel miért nem lép tovább? Neki ott lehetne Rose, de nem is próbál semmit, mert kísérti Callie. Akiről nagyon jól tudja, hogy boldog mással. Akkor miért hű a nőhöz, aki túllépett már rajta? Lehet, hogy ettől tartják romantikus és szép regénynek, de engem ez inkább idegesített.

Az tetszett, hogy nem a szokványos módon alakul a pár története, maga a zárás is rendben, csak ez a várakozás, ez az utolsó 7 év zavar borzalmasan.

A cselekmény kényelmes tempóban halad, és igazság szerint nagy események nincsenek is benne. Nem érződik ki, mert Joel képessége és a felvetülő kérdések megtöltik tartalommal. Miller jól kitalálta, mire képes Joel és mik a szabályok. Ötletes, van benne tragédia, de valami pozitív is és betartja a szabályokat.

Jó kérdésfelvetés, hogy jó lenne-e, ha előre tudnánk dolgokat. Átok vagy áldás, ami Joellel történik? Egyetértünk a nővel, aki nem akarja tudni, mikor és hogyan? Mindenki választ ad a kérdésre a kötetben, lehet velük egyetérteni vagy sem. Elgondolkoztató, és vannak variációk is. Volt, akivel jobban egyetértettem, volt, akivel kevésbé.

Stílusában nagyon női regény. Ugyan váltott szemszögből van megírva, felváltva Callie és Joel története, de mindkettő érzelmes és érzékeny. Nincs benne férfias vonás, nem különül el Joel és Callie hangja. Nem zavart, de nem is a regény előnye.

Szórakoztató regény, női történet – tanulságot nem kell keresni benne.

Nem fájt elolvasni, egyes részei még tetszettek is, de azért nem tartom valószínűnek, hogy lesz kedvem újraolvasni.

Miller: Álmomban már szerettelek - Mint romantikus: 75% önfeláldozás, tragédia, szerethető karakterek és nem szokványos vég.

Szubjektíven: 50% Joel hősszerelmes volta egy ponton már az agyamra ment, a vége se ok.

Néhány fanartot látva nem egyszer eszembe jut, hogy egy-egy regénysorozat mennyire működne anime vagy rajzfilm formában is.

Ez is - de melyik sorozat is ez?

Megoldás: Tovább!

Újságírós, sztárhoz beépülő, botrányt felderítő.

Caroline új fejezetet kezdett az életében. Belátta, hogy a távkapcsolat nem működik, és se Tom, se ő nem akarnak költözni, így megint szingli. Duval ötlete a világ körüli nyomozásokkal is várat magára, helyi ügyekkel köti le magát az újabb nagy ügyig. Míg a francia tulaj ki nem találja, mi legyen a hónap cikke: a Hollywood-i sztár, Emily Montgomery testőrt keres. Caroline egy hetet kap, hogy valami védelmi technikát tanuljon, és álnéven már kezdhet is a nőnél. Magánórák, és barátkozás a gondolattal, hogy bár madárfóbiás, etetnie kell a sztár papagáját, miközben még vegánnak is hiszik. Caroline beköltözik, és szaglászni kezd. Egy vonzó magánnyomozóval összedugja a fejét, és a színésznőt fenyegető alak nyomába erednek. Caroline ízelítőt kap abból, mennyire nem napos a sztárélet a látszat mögött.

Bár eddig is azt vallottam, hogy a Caroline Wood-sorozat strandkönyvnek való, nyaralásra pont jó bedobni egy-egy kötetet a táskába, most pláne ezt érzem. Kis nyomozás, kis románc, kis bulvár – ideális strandkönyv.

A történet viszonylag távolról indul, a könyv jelentős első részén túl kell jutni, mire hősnőnk megérkezik a sztárhoz. Azonban ez sem üresmenet, humorral el van adva és alapozza a későbbieket is. Mivel Emily Montgomery kitalált karakter, Caroline ezen idő alatt utána tud olvasni, amiből mi is el tudjuk őt képzelni.

Majd jön Hollywood, és a sztárlét a színfalak mögött. Ami nekem végig eladta, az a könyv humora. Nagy karakter lett a házvezetőnő és Emily ’kis’ állatai is megkapják a maguk jeleneteit. Mivel a madárfóbia nekem is megvan, nagyon együtt tudtam érezni Caroline szenvedéseivel, amikor etetnie kellett a madarat. De sok mindenbe belekeveredik a nő, könnyed a hangvétel és a cselekmény is. Olvastatja magát.

Elsőnek a bulvár erősödik fel, hiába jön Wilson és kicsit nyomoznak is. (Caroline részéről ez inkább leskelődés, de hamar le is tettem róla, hogy ezt krimiként komolyan vegyen.) Titkos viszony, zsarolás, az egész annyira… mű és az a máz, amit az ember könnyen beleképzel a sztárvilág kulisszái mögé. Ami még lehetne, mondjuk egy forgatás vagy valami igazi háttér, ebbe a történetbe nem kap helyet.

Ezzel még el is voltam. Amit inkább közhelyesnek éreztem, hogy mi lesz Caroline fő témája. Jön a #metoo, de olyan erővel, mintha itt ez Caroline nagy ötlete lenne. Ugyanaz merül fel benne, ami az utóbbi években a csapból is folyt. Így ezt nem tudtam nagy ötletnek értékelni, és nem is hiszem, hogy olyan jó cikk lett volna belőle. Most az a nagy ötlet, hogy felfedi, a szereposztó dívány mennyire nem ment még ki a divatból? A Weinstein botrány óta ez köztudomású. Úgy tűnik, a regény univerzumában nem volt Weinstein.

Nem véletlen, hogy a végére Caroline belecsöppen egy hagyományosabb bűnügybe, amiből cikket lehet írni. Ott már lesz gyilkosság és kísérlet rá, szörnyű titkok, és annak csak egy része, hogy ki alá kellett a színésznőnek a sikerért befeküdnie.

De nem bántom jobban, mert olvasni élveztem. Nagyon szórakoztató, tele van humoros részlettel, és amikor a nők elleni visszaélésekről van szó, azoknak is megvan a maga súlya. Nem hagyományos krimi, de Caroline gyűjti az adatokat, és ott van Wilson is, akivel szerelmi szálat is kap.

Belemenjek? Ezt a dolgozó, magabiztos Caroline-t bírtam. Azt is teljesen jól kezeli, hogy nem szerelmet keres: tudja, mit akar a magánnyomozótól. Nincs lánymese. Akkor Duval ne legyen már szerelmi lehetőség neki! Úgy utálom, amikor egy szereplő egyik pasitól meg a másikhoz!

Szórakoztató, kikapcsol, egy nyári regényhez elég változatos és csajos is a cselekmény. Kisebb bajaim akadnak vele, de azokkal együtt is szerettem a kötetet.

R. Kelényi: Halálos Hollywood – Mint női krimi: 65% humoros, van benne kaland és botrány, de krimiként még kevés lett.

Szubjektíven: 75% jókat nevettem rajta, tetszett a sztárélet belülről is, csak a krimi egyszerű.

Cím: Batman: A világ

Szerző: antológia lesz, így több szerző munkája is belekerül. Maga a projekt is érdekes. Mire mozikba kerül az új Batman-film, több képregénykészítőt is felkértek, hogy meséljenek el egy-egy történetet a denevéremberről. A neveiket (pl. Roca, Blotta és Mari, stb.) nem találom annyira informatívnak, azt már inkább, hogy többek között cseh, brazil, kínai, japán, stb. szerzőket hívtak meg vendégszerepelni.

Műfaj: képregény (akció, krimi)

Cselekmény: részleteiben erről sincs még adat. Ami bizonyos, hogy Batman fog történetekben nyomozni, harcolni, a bűn útjába állni.

Várható megjelenés: szeptemberben jön nálunk is a világpremierrel.

Tengerészeti, történelmi, birodalmat építő.

Portugália előnytelen helyzetben volt – a mindenki által megszerezni kívánt fűszerkereskedelem a velenceiek, majd az oszmánok kezében összpontosult a Földközi-tengeren. Ha részt akartak belőle, vagy akár átvenni az irányító szerepet, új útvonalakat kellett találni. Kolumbusz Kristóf a spanyolok megbízásából indult neki a tengernek, míg a portugál királyok egy másik irányban keresték a megoldást. Hitték, hogy Afrika megkerülhető és így a muszlimok területét kihagyva eljuthatnak Indiába. Vasco da Gama sikere után megindulnak, és gyarmatosítani kezdenek, kereskedelmi kapcsolatokat kialakítva Indiával. Még arra is kísérletet tesznek, hogy indiai központtal megtörjék a törökök blokádját és fölényét a Földközi-tenger felé.

Első pillantásra meglepődtem. Nem ez az első Roger Crowley-kötet, amit a kézbe veszek. Eddig azt tapasztaltam, hogy egy nagy témája van, amit különböző szemszögből vizsgál. A keresztes háborúk, a törökök térnyerése és a Földközi-tenger kereskedelme. Fel is fedeztem az átfedéseket az eddig magyarul megjelent kötetek között.

Portugália és a tengeri birodalom építése azonban elsőre másnak hangzott. Aztán, nagyon hamar rájöttem, hogy ez újfent ugyanazt a kort és jelenséget mutatja, csak most megint egy másik szemszöget és gondolatsort kapunk.

Portugália szegény volt, a kereskedelemből akart részesedni, és mivel háborúban esélye sem lett volna se Velence, se a törökök ellenében, maradt az új útvonalak felfedezése. Így már az eleve megmosolyogtatott, hogy Vasco da Gama felfedezése és hírneve mögött nagyon is gazdasági cél volt: kellett egy másik út Indiába.

Crowley jó érzékkel és érthetően kapcsol vissza folyamatosan a nagy témájához, és nézi meg ezt portugál oldalról. Új ismeretet jelentett számomra, hogyan kezdtek indiai központtal harcba azért, hogy úgymond hátulról szorítsák vissza a törököket, ha már a Földközi-tenger felől nem ment.

Most is igaz, hogy nagyon a témára fókuszál a kötet. A történelemből csak azt emeli ki, ami a témához szorosan köthető. Ezt egyszerre szerettem is, nem is. Nagyon hozzáértő a témában, érthetően átadja a következtetéseit, de nem helyezi bele egy nagyobb képbe. Mivel több előző kötetét olvastam, én pl. összeraktam az eseményeket azzal, amit a Kalmárköztársaságban olvastam, és több mindent érteni vélek a nagy gazdasági sakkjátszmáról a korban. De, aki csak erre a kötetre támaszkodik, neki ez nem lesz meg.

Ismeretterjesztő kötet, és rengeteg anyag és kutatás van benne. Bőven használ forrásokat, idézeteket és hiteles is. Ez azonban nem megy az olvasmányosság kárára. Még a stílusában nagyon más korabeli idézeteket is sikerül úgy beleemelnie a saját szövegébe, hogy belesimul és nem ugrik ki.

Kalandossá is teszi a téma – mert nem csak azt érthetjük meg, milyen anyagi megfontolás volt a hajózás fejlesztése mögött, de itt vannak az anekdoták és történetek a portugál hajósokról és expedíciókról. Jó, azért kalandregény nem lesz belőle, de színesebbé és szórakoztatóbbá teszik az ilyen leírások.

A kedvenc részem különben az volt, amit tudtam a magam tapasztalataihoz is kötni. Lisszabon fejlesztése, a Szent Jeromos-kolostor és a Belém-torony építése. Hozta vissza a nyaralási emlékeim, és lekötött, hogy már tudom, miért és hogyan épültek.

Jó az is, hogy a kötetben van illusztráció. Csak tollrajzok, de feldobják.

Abszolút megérte elolvasni a könyvet, tanulságos és olvasmányosan tanít, és még a szerző munkásságába is jól illeszkedik.

Crowley: Hódítók - Mint ismeretterjesztő: 95% igényes, bő forrásanyagból, olvasmányosan. Az életműbe is illik.

Szubjektíven: 70% igényes kiadású, jó volt lapozni is és informatív. Mégsem új téma volt.

Háborús, mágikus, rendet teremteni próbáló, hatalmi harcos.

A csapat sikerrel járt, Blaine McFadden, az utolsó vérnemes meg tudta kötni a mágiát és nem pusztult el az ismert világuk. Ám ennek Blaine minden nap megfizeti az árát: egymaga horgonyozza le a teljes mágiát, az ereje egyre fogy. Ha valami megoldást nem találnak, bele fog halni, és akkor végleg elveszik a mágia. Így egy régi szertartást szeretnének megismételni, és felkutatni a varázstárgyakat, mellyel végre lehet hajtani. Ha sikerrel járnak, új vérnemeseket lesznek képesek a körbe vonni, és meg lesz osztva a teher. Ám nem mindenki akarja, hogy Blaine és társai vigyék ezt végbe. Vannak, akik kihasználnák a helyzetet és saját hatalmukat növelnék, maguk irányítanák a háttérből az új nemeseket. Blaine, miközben nősülne és az öccse miatt is aggódik, kénytelen a háborúban is helyt állni.

Gail Z. Martin sorozata is azok közé tartozik, amelyeknek köteteit úgy adták ki, hogy mire az új részt kézbe veheted, már elfelejted, mit olvastál korábban. Így felmerül az előzmények kérdése, amit Martin nem használ. Talán óvodás módszernek tűnik, de én az ilyen kiadásoknál szeretem, ha emlékeztetnek, mi történt korábban és ki kicsoda. Az is ok, ha valami miatt a szerző a cselekménybe építi be a korábban történtek összefoglalását. Martin ezt sem nagyon használja.

Bár ezért panaszkodom, a regényt tudtam élvezni ebben a formában is. Ugyan némely mellékszereplőre már nem emlékeztem, de maga a történet érthető. Van egy nagy megoldandó konfliktus: az új vérnemesek lekötése, és e köré rendeződik a cselekmény.

Háborúznak, kémkednek, haladnak a mágikus vonalon is. Nem körömrágóan izgalmas, de Martin kitöltötte a cselekményt. Vastag a regény, de nem azért, mert csak húzta és húzta ugyanazokat a szálakat. Váltogatja a nézőpontokat, több szemszögből megmutatja a kialakult helyzetet és a végére még arra is rádöbbentem, hogyan talált ki egy szálat, amellyel majd görgetheti tovább a felvirágzó birodalmak sorsát.

Egyértelműen cselekményközpontú a regény, bár a világépítése sem rossz. Sokféle mágikus lény tölti meg ezt a világot, és most kaptunk új adalékot a vámpírokról, a mágia működéséről és a múltról is.

A karakterek lesznek azok, amelyekben talán gyengébb a szerző. Semmi energiát nem pazarol arra, hogy a cselekedeteiken túl árnyalja a szereplőit. Mi jár a fejükben, mit éreznek – mintha nem is nő jegyezné a könyvet, ilyesmi nem kerül elő. Meg is lepődtem, amikor Blaine és Kestel esküvője jött, mert nem érzékeltem a cselekményből, hogy ők párt alkotnak és szeretik egymást. Ok, az rémlik a 2. kötetből, hogy már ott átalakul a kapcsolat bajtársiasságból, de érzelmi alapozás onnan sem rémlik. De ugyanígy említhetném a gyászt is: van olyan családtag, akit itt elvesztenek, és nem mondhatnám, hogy lett volna gyász vagy megbirkózás a veszteséggel. Leginkább fekete-fehér karakterek haladnak a céljuk felé.

Igaz, heroikus fantasy, Blaine a világot menteni igyekvő hős, akit az vezérel, hogy a mágia biztonságos megkötésével és horgonyzásával mindenkit megmentsen, és közben építenének egy élhetőbb világot is.

Az tetszett, elegáns, ahogy ennek a kötetnek a nagy konfliktusát zárja és elvarrja a szálakat – mégis, el tud indítani egy vonalat, amire majd felhúzhatja a folytatást. Ha az nem lenne, simán zárulhatna és trilógia lenne belőle.

Korrekt, szórakoztató történet, amiben gyorsan lehet haladni. Az agyam nem igazán igényelte, nem ármányos fantasy, harcos és varázslós, de abból jófajta.

Kellemes benyomást hagy maga után, és most érzem először, hogy tetszik is nekem ez a regényvilág. Szerencsére a negyedik részt is bevártam, így én dönthetek, mikor folytatom.

Martin: Az árnyak háborúja – Mint fantasy: 65% sok lény, egy nagy konfliktus, jól elvarrt szálak; cselekményközpontú.

Szubjektíven: 70% lekötött a cselekmény, de azért a szereplők emberibbé tétele hiányzott.

– Az összes embere olyan, mint valami agresszív kismalac? – szegezte a kérdést a kapitánynak.
– Csak a legjobbak – válaszolta az. (Christopher: A sötétség fejedelme)

A történelem és a politika már csak ilyen. Egyeseket piedesztálra emelnek, aztán a következő vezetés porba dönti, vagy épp fordítva. Nem lehet rajta kiigazodni. Mindig az a hős, aki az aktuális hatalomnak épp megfelel, és az a szörnyeteg, aki nem illik bele a képbe. Nem voltunk ott, nem tudjuk. (R. Kelényi: Róma, Róma)

A bosszú az passzió. Az nem lényegi dolog. A végén semmit sem változik a helyzet, csak rátesz egy lapáttal a már amúgy is elkövetett hibákra. (MacLean: A Lepke és a Láng)

Nem tudhatod, mennyire vagy erős, míg próbára nem tesznek. (Bengtsson: Egy szerelem története)

A zene, gondolta Eve, a világ legátfogóbb érzelme. (Robb: Halálos ítélet)

Sajnos az emberek alapvetően nem tanulnak a háborúból – mondta Audrey. – Olyan nagy szükségünk volt egymásra, hogy kedvesek voltunk, elbújtattuk egymást, enni adtunk egymásnak. De amikor vége lett, olyanok lettünk, mint előtte – pletykásak és rosszindulatúak. (Matzen: A holland lány)

Még mindig harcolhatnék anyuval, tudom. Visszamászhatnék, hogy Leót ne egyedül nyomja agyon a démon. De ez őt nem mentené meg, engem viszont megölne.
Kiválasztottnak lenni könnyű.
A választásba viszont megszakad az ember szíve. (White: Vadász)

A média a sarkamban liheg, értik? Válaszokat akarnak, én meg egy gyanúsítottat a celláink egyikében! Azok a cellák, tudják, amelyek gránitból vannak, drágák voltak, és üresek! (Gibney: Titkok terhe)

(…) keresd mindenkiben a jót és igyekezz te is olyannak lenni. (Burnett: A kis lord)

Háborús, jellemet formáló eseményes, életutas.

Ella bárónő nem egy szokványos nemes kisasszony volt a XX. század első felében. Bár férjnél volt, és két fiút is szült a férjének, 25 évesen felpakolta a gyerekeit és visszaköltözött az apjához. Hamar elvált, hogy hozzámehessen egy fess angolhoz, akinek szintén el kellett válnia, hogy a frigy létrejöhessen. Mindketten csalódtak a másikban: sem az életre szóló nagy szerelem, sem a biztos anyagi vagyon nem lett meg. Egy kislány viszont született a kapcsolatból. Audrey az anyjával és a holland rokonokkal nőtt fel, és korán nagy szenvedélye lett a balett. Kemény dolgozott, hogy príma lehessen belőle, megküzdve a magasságával is. A kitörő világháború azonban megtörte a karriert: jött az éhezés, a harcok, a rokonok elvesztése. A lány híreket vitt, táncolt az ellenállóknak titkon és ápolónőként állt helyt. Olyan emlékeket szerzett, melyek miatt világsztárként, 30 évesen nemet kellett mondania Anne Frank eljátszására. Túl személyes lett volna, ami fájó emlékeket kavart volna fel.

Audrey Hepburn olyan filmcsillag volt, akire nehéz rossz szavakat mondani. A bája, a szépsége, az arisztokratikus tartása… Nem véletlen, hogy máig legenda. A története azonban nem a filmezéssel kezdődött. Robert Matzen arra vállalkozott, hogy megmutatja nekünk a kamaszlányt, aki átélte a II, világháborút, és feltárja, ezek a tapasztalatok hogyan alakították azt a színésznőt, akit egy világ imádott.

Ahogy egy klasszikus életrajzban szokás, Matzen is a családfával kezd. Ella bárónő régi család sarja, és ha az ő korszakára a vagyon már jócskán meg is apadt, büszke és nagy múltú nemesek sarja volt. Megismerhetjük a rokonokat, majd eljutunk Audrey szüleiig, az ő kapcsolatukig. Ezt követik a gyerekévek röviden, hogy eljussunk a háborúig.

Hiányérzetem is volt, mert pont az, amit a cím és alcím ígért, azt nem kaptam meg teljes egészében. A szerzőnek sikerült pár történetet feltárnia, amiben valóban Audrey a főszereplő. Lekövette a családtagjait, és részletesen lenyomozta, hogy lett a nácik áldozata az egyik közeli rokona, Otto bácsi. De mindez nagyon kevés – kitölti a helyet azzal, hogy Hollandia történetét mondja el helyette. Mi történt az országban? Fogta a híres ostromokat, leginkább Arnhem történetét, és ezekbe burkolta azt a keveset, ami tényleg a holland lányról szól.

Az sem igazán tetszett, ahogy az időben ugrált. Nem egyszer egy teljesen más korszak jelenetét eleveníti fel, pl. Audrey és első férje, Mel Ferrer utazását, ami csak nagyon halványan köthető az éppen a fő témát érintő részhez.

Igaz, értem, miért járt el így. Nincs személyes kapaszkodó, amely érzelmileg elhelyezné a hősnőjét a világháborúban. Így megragad minden későbbi morzsát, ami egy kis részt is elárul abból, hogyan emlékezett vissza a színésznő, hogyan élhette meg azt az időszakot. Sok interjút be is idéz tőle, a későbbi Audrey Hepburn szavaival tölti ki a réseket.

De még ezzel a módszerrel is, homályban marad a hősnő. Igaz, ez nem regény, nem kell érzelmi körívet rajzolnia, de akkor is személytelennek éreztem szinte végig. Sokkal élőbb Audrey Hepburn, a sztár portréja, mint Adriaantje alakja, Hollywood és a hírnév előtt. Pedig Matzen igyekszik olvasmányosan írni, amit lehet, regényesen elmondani.

Értékeltem viszont a fénykép mellékletet a végén, amelyekről tényleg a kamasz és a gyerek néz vissza ránk, életének helyszínei. Azok nem azok a fotók és témák, amelyek közismertek a színésznőről. Durva, de csak egy van, amin megismerném…

Az ötletet és az alaposságát díjazom, de valami személyes hiányzott belőle.

Matzen: A holland lány – Mint történelmi: 60% alapos munka, jegyzetekkel és mellékletekkel, de Audrey csak köret.

Szubjektíven: 50% végig hiányoltam az emberi oldalt, érzéseket. Nekem személytelen lett.