Túszejtős, kapcsolatos, orvosi.

Egy abortusz klinikára egy felbőszült apa ront be, fegyverrel és túszokat ejt. A túszai között van egy fiatal ápolónő, aki éppen azt próbálja eldönteni, hogy megtartsa-e a saját gyermekét és hozzámenjen-e az apához, vagy messze fusson előle. Egy elkötelezett orvos, aki szerint a nőnek joga van dönteni a testéről. Egy álruhás aktivista, aki a klinika becstelenségére keresett bizonyítékot. Egy abortuszon átesett nő. Egy kamaszlány a nagynénjével, aki fogamzásgátlót szeretett volna felíratni. A kiérkező nyomozó döbbenten jön rá, hogy az egyik túsz a saját lánya. Végül Hugh nem tud mást kitalálni, magát ajánlja a lányáért. Míg a patthelyzet eldől, kiderül, hogyan jutottak ide ezek az emberek és milyenek is ők igazán.

Ilyen se nagyon akad. Egy olyan Picoult regény, aminek nincs bírósági része. Ugyan jogi és etikai kérdéseket érint most is, de a cselekmény egy része sem a bíróságon zajlódik. A szereplőknek az adott nehéz helyzetről egy más, feszült helyzetben kell dönteni.

A komoly téma, ami korunk egyik nagy etikai kérdése is, most is kipipálható. Abortusz. A regény szereplői más-más értékítélettel bírnak a témában, így Picoult úgy tudja mindkét oldal nézeteit bemutatni, hogy nem kell állást foglalnia. Azt meghagyja nekünk, ha ugyan dönteni akarunk. Ahogy én kivettem a szövegből, a történet mélyén az bújik meg, mindegy, hogy valaki mellette vagy ellene érvel, ha a másikat nem hallgatja meg, és nem tudja elfogadni az ő igazát is, akkor értelmetlen az egész párbeszéd és harc. Mindenkinek joga van a maga hitéhez, de az már bűn, ha a magunk igazát is másra akarjuk erőltetni.

A regény nagy trükkje a szerkezete is. Jodi Picoult úgy rakta össze a cselekményt, hogy megbontotta az időrendet. Az utolsó előtti fejezettel kezd, majd szépen visszahalad a kezdőpontra. Látjuk, mire jutottak a szereplők, mi a történetük vége, majd visszafelé haladva meglátjuk, hogyan jutottak el abba a pontba. A végén pedig valóban az utolsó fejezet az utolsó, a nyitva hagyott kérdések zárása. Nekem tetszett így, és annyira nem csavarosak az események, hogy ne lehetne fordított sorrendben is követni a cselekményt.

Ami van, de szokás szerint nagyon hangsúlyos az érzelmi oldal is. Minimális esemény történik, de ami a szereplők lelkében zajlik, sokkal összetettebb és részletesebben megírt. Picoult fejlődési íveket ír le, és ezekben képes pozitív utakat mutatni.

Így a kemény téma, a nehéz kérdések ellenére is pozitív a regény hangulata. Mert akármi is történik a szereplőkkel, fejlődnek, és jobbak a végére, mint a kezdetkor voltak. Az egyik rájön, ahelyett, hogy azt keresse, ami elválaszt, arra kell koncentrálnia, ami összeköt. Az elvakult megtanulja elfogadni a másik döntési szabadságát és akaratát.

Ha valamit hiányolni fogok, az a csavar meglepő ereje. Van egy szál, ami látszólag nem illik a regénybe. Egy olyan szereplő története, aki fizikailag máshol van, és látszólag nem kapcsolódik a többiekhez sem. De szerintem nagyon könnyen ki lehet találni, ki ő és miért van itt az ő története is.

Picoult stílusa ebben a regényében is olvasmányos, tele olyan szentenciákkal, amelyeket érdemes kiírni, átgondolni, magunkkal vinni. Szövegileg is igényes.

Összefoglalva, nekem tetszett a regény, megérte elolvasni.

Picoult: Életszikra - Mint dráma: 80% jól felépített, gondosan szerkesztett, mély karakterekkel elgondolkodtató.

Szubjektíven: 75% nagyon bírom a fordított időrendet, de kicsit több utóhatás jó lett volna.

Egész jól kezd beállni, hogy a karácsony közeledtével a meghirdetett dátumokra jönnek a regények. Csúszások ugyan előfordulnak - most nagyban mutogatok a Maxim Kiadó regényeire - de korábbra hozott könyv kevesebb akad. Most egy ilyet, egy olyat ajánlok figyelmetekbe.

- Schwab: Egy sötét duett. Verity szörnyei visszatérnek, a korábban megismert két kamasz sorsa megint összeér. Kaland, fantasy, kis horror. Direkt nem kutattam jobban, meg akarok lepődni. (Ez csúszott másfél hetet.)

- Raabe: A csapda - a nő testvérét meggyilkolták. Ő pedig igazságot fog szolgáltatni, csapdát állít a nővére gyilkosának. De mi van, ha nem a megfelelő ember az, akit elkap? (Ez pedig másfél héttel korábban lett elérhető.)

Cím: Vox

Szerző: Christina Dalcher, ezzel a kötettel robbant be, úgyhogy nagyon nincs még mihez mérni.

Műfaj: disztópia

Cselekmény: a jövőben a nők másodrangú polgárok, akiknek egyre több jogát veszik semmibe és el. A legújabb kormányrendelet azt korlátozza, mennyit beszélhetnek egy nap. Egy nőnek naponta 100 szó jut. Egy anya harcba kezd, hogy a lányának ne egy ilyen világba kelljen felnőnie.

Várható megjelenés: 2018 tavasz

Miért várós?

- az ilyen disztópia nagyon divatos most, és ez végre más ötlettel áll elő, mint a Szolgálólány meséje, ami a trenddiktáló lett.

- érdekel, mit takar a címben a Vox.. Magyarul is ez lesz a címe.

- annyira rejtélyes a cselekmény egyelőre, hogy többet akarok tudni. Tárgyalótermi lesz, vagy társadalmi szatíra? Eseménydús, vagy merengősebb?

Jövőbeli, menekülős, mesterséges intelligenciás, kapcsolatos.

Irina fejében beépített memória van, ami különleges képességet adott neki. Képes átlátni a számítógépes rendszereket, így egyike azoknak, akik képesek valamiképpen a megfogathatatlan mesterséges intelligenciákkal kommunikálni, és megfejteni termékeiket. Most kizárólagos szerződést akarnak kötni vele, a pénz csábítja is: állandóan az éves Mayo Klinika kezelésre gyűjt, mellyel az öregedést állítják meg. Kern harcművész tolvaj, akinek egy telefont kell elragadnia. De amint hozzákerül a készülék, vadászni kezdenek rá és az életéért kell futnia. Thales műtét után ébred: az apja mellett volt egy merényletkor, szétlőtték az ő fejét is, egy új memórialemez tartja életben. De sok emléke hiányzik, máshogy látja a világot is. Valakinek terve van hármójukkal, és a küldetésben mindenki az életét kockáztatja. Mert van egy rendszer, amit nekik kell felszámolni, bármi is legyen az ára.

Zachary Mason regénye egy másik világba visz el, amelynek sokkal fejlettebb a technikája, mint ami nekünk a rendelkezésünkre áll. Viszont, olyan irányba fejlesztette a társadalmait és a technikát, amire a kezdeményeket mi is észrevehetjük.

A világépítésével egyszerre voltam elégedett és elégedetlen. Az ötletek, amelyeket bevezet és megmutat, érdekesek és van bennük ötlet. Még akkor is, ha emlékeztettek másra. Ahogy ezek a memórialemezek képességet adnak, megőrzik az emlékeket, nekem beugrott Johnny Mnemonic. A gépekből olvasó/kommunikáló személyek ötlete is ismerős valahonnan, bár azon még agyalok, honnan. (Az Anon című filmben is volt ilyesmi, de más is volt.) Az MI önállósodása viszont nekem újdonság volt, a Terminátor nyomaiban haladva a mesterséges intelligenciák nekem olyan történeteket juttatnak eszembe, mint a Robokalipszis is, amelyekbe az okos gépek az ember ellenségei lesznek. Ez, ahogy kivonulnak a világból, de valahogy mégis manipulálgatják azt, érdekes.

Ugyanakkor annyi rétegét nem látom át az egész rendszernek, hogy maradtak bennem kérdések. Pont azért, mert az MI annyira fejlett és az ember felett áll, nem bírom megérteni, mit tett az a bizonyos intelligencia, hogy egyesek annyira ki akarják iktatni. Mintha csak a végcél lenne, hogy pusztuljon a gonosz MI, de engem érdekelt volna az is, mitől lett gonosz.

A karaktereket ügyesen kezeli, az osztott fókusszal mindenkit kellően be tud mutatni és árnyalni. Vannak köztük bonyolultabb, egyszerűbb személyiségek is. Irina, a kapcsolati hálójával és a hozzá kapcsolódó emberekkel talán a legérdekesebb. Kern kapja a mozgalmas szálakat, vele történik sok minden, hiszen ő az, akit üldöznek, és akinek futnia kell az életéért. Thales szemszögén át pedig mi is rácsodálkozhatunk a szép új világra.

A történetnek íve van, és megvan a kellő lendülete. Lassabb indítással bemutatja a szereplőit, és a világot, amiben élnek. Mivel mindannyian nagyon más körülmények között és társadalmi szinten vannak, velük a társadalmi csoportokra is ad a szerző egy kis kitekintést. Majd beindulnak az események, és a külön történetek lassan összeérnek. Nagy meglepetésnek kellene lennie, hogy miért is függ össze az életük, mi az ügy, de pont ennek a nagyságát nem éreztem ki a kötetből, ha intellektuálisan fel is fogtam.

Inkább tetszett, mint sem, de nem ez lesz a kedvenc sci-fi regényem. Egyszer érdekes volt.

Mason: Void Star - Mint sci-fi: 75% okos szerkesztés, érdekes történet, inkább kalandosan, mint agyalósan.

Szubjektíven: 65% a történetet érdekesnek találtam, a szereplőket annyira nem. A vége fura.

Szegénynegyedes, versenyes, sakkos, gyerekes.

Uganda elszenvedte Afrika történetének egyik legnagyobb diktátorának rémuralmát. Az emberek többsége felfoghatatlan nyomorban és viszonyok között él. Robert Katende a sportnak, a footballnak köszönhette, hogy sikerült nyomornegyedi és fattyú származása ellenére egyetemre mennie és mérnöki diplomát szereznie. A beígért állást azonban nem kapta meg, szegény gyerekek tanítójának szegődött a Katwe negyedbe. A football minden gyereket nem kötött le, így kitalálta, hogy sakkozni tanítja majd őket. Egyszer egyik állandó játékosának a húga is benézett hozzájuk, a kislányt megbabonázta a játék. Phiona visszajárt, és még Robert is meglepődött, amikor egy ugandai versenyen a csapat, és Phiona különösen jól szerepel. A lányra nemzetközi karrier várhatna, ha sikerül az anyagiakat előteremteni.

A film sokkal előbb elérhető lett, mint a regény, amiből készült. A Disney készítette, és már hónapok óta meg lehet nézni szinkronnal is. A regény viszont friss megjelenés – eléggé meg is lepett, hogy egy olyan történetet, amely nem kasszasiker, amely különösebb visszhang nélkül jelent meg a magyar dvd piacon, megkapja a regénybeli megjelenést is. Érdekelne is, ki az, aki a film miatt esetleg a regényt kézbe venné. Vagy elég érdekes lehet magában a könyv?

Dokumentumregény, és bár Tim Crothers törekedett nem szárazon a tényeket közölni, messze nem is szórakoztató regény. Ahhoz túl realista és száraz, túl erősen támaszkodik tényanyagokra, és nagyon sokszor egy újságcikket idézett fel bennem a stílusa és az elbeszélés módja. Vagyis, nehezebb olvasni, mint egy regényt.

(Hozzáteszem hamar, hogy a regényhez képest egy előnye is van a dokumentum formátumnak. A fotók. Azért annak hangulata van, hogy fotókon látod azokat, akikről olvasol.)

Ahogy olvastam, rájöttem, hogy Phiona története önmagában nem valami izmos. A cselekmény gyorsan összefoglalható, és egy ponton túl ismétlődik is. Crothers úgy igyekezett ennek a buktatóját kikerülni, hogy egy másik karakterét is középpontba állította. Robert Katende személyében, aki az edző. Kettejük történetében még hasonlóság is akad, és így a cselekménysor is bővülhetett.

Mindkét karakter a születése bélyegével kényszerül harcolni. És ezzel tér rá a szerző arra, ami szerintem igazából a regény lényege. Kicsit elgondolkoztatni azzal, a világ másik felében hogyan élnek, és mi számít normálisnak. Phiona, Robert is egy viszonyból született, amelyben a férfi közel 40-es, feleséggel és családdal, az elcsábított pedig egy 14-15 éves lány, aki aztán sorra szüli a gyerekeket – a semmire, a semmibe. Utáltam elképzelni, ahogy ezek az emberek élnek. Viskókban, elképzelhetetlen nyomorba, ahol a 4-5 éves gyerekre már munkaerőként kell tekinteni, és nem egyszer a napi egy étkezésre sem telik. Reménytelen, pokoli, borzalmas, ilyen jelzők jutnak eszembe. Nem véletlenül azt tartom a regény érzelmi csúcsának, amikor az olimpiáról hazajön a lány a nyomornegyedbe, és összecsap a fejében a két világ.

Mennyire borzalmas, hogy tehetségek sikkadnak el, vesznek bele ebbe a nyomorba, mert arra sem telik nekik, hogy egy versenyre eljussanak. Esélyük sincs. Jól túl is nyomva ez az üzenet.

A film pozitív, ez sokkal kritikusabb és elkeserítőbb. Túlzottan is, ne rágd ennyire a számba!

Crothers: Katwe királynője - Mint dokumentumregény: 60% a történet érdekes, a beleerőszakolt erkölcsi mondandó nem.

Szubjektíven: 50% túl sok volt a lelkiismeretre hatás, a nyomor, filmen jobban tetszett.

Ha a jog gyakorlása valami olyasmi, mint megtanulni teniszezni, akkor az első leckéjét nem a helyi parkban kapta a kedves öreg oktatótól. Nem, ő egyből a salak királyához, Rafael Nadalhoz iratkozott be. Most pedig az ütőjét szorongatva várta, hogy érkezzen az első szerva, máris 150 mérföldes sebességgel. (Tobisman: Gyanú)

Különösnek tűnhet, de a könyvszakmában az ember hozzászokik az ilyen karmikus pillanatokhoz. A könyvek azt akarják, hogy elolvassák őket, méghozzá a megfelelő olvasók. (Albert: Mogyoróliget)

• A boszorkányok tényleg seprűn utaznak?
• Manapság egyre ritkábban, de meg tudom érteni. Utaztam már seprűn, és hidd el, szörnyen kényelmetlen. Mostanság áttértek az új technológiai újításokra. Nagy motorosok ám!

Ezen már a lánynak is nevetnie kellett, főleg, amikor elképzelte a vasorrú bábát egy Harley Davidsonon száguldani. (Webb: Az utolsó)

Képmutató színész, nem Isten embere. Nem Jézus, csak egy ötvenes évei közepén járó férfi. Nem bárány, hanem farkas. (Aichner: Holtak asszonya)

Egyértelmű hát, hogy a valódi érdeklődésünket nem az egyes helyszínek bilincselik le, hanem az, hogy képesek vagyunk-e eljutni egy adott helyszínre. A felfedezés folyamata nyűgöz le bennünket, nem a felfedezett földrajzi pontok. (Robinson: Vörös hold)

Ez az a rész, amit a mai napig nem értek meg. Talán Harold jersey-i akcentusa fogta meg Ellát? Vagy az inge nyakánál göndörödő szőr? Úgy tippelem, hogy talán a csuklóján csillogó drága karóra volt az, vagy ha nem akarok cinikus lenni, a szeme. Mély, melankolikus kék szeme volt, ami azt sugallta, valami érdekes rejtőzik a mélyében. Még akkor is, ha nem látom, hogy ez az ígéret beteljesült volna. (Albert: Mogyoróliget)

Egyik napról a másikra kellett megtanulnia, hogy milyen kegyetlen lehet az élet, a halál milyen véres, milyen hangos. Semmije sem maradt, senki, aki törődött volna vele. Reza egyedül volt, nem volt tető a feje felett, nem volt pénze, semmije sem volt. Csak vér és háború és halottak. (Aichner: Holtak asszonya)

Akciós, mentőakciós, politikai érdekes.

Tom Locke korábban elit kommandós volt, most egy magán katonai szervezetnél dolgozik. Mert valóban tenni is akar valamit, jobbá tenni a világot, nem csak politikai érdekeket szolgálni a sereg tagjaként. A legújabb megbízatás Ukrajnába szólítja, ahol az oroszok igyekeznek hatalmat szerezni, és amíg a világ Afrikára figyel, Kelet-Európából harapni egy nagyot. Karpenko milliárdos, aki Ukrajnáért küzd, akit ezért meg akarnak ölni, és akit Locke csapatának kell kimentenie családostól. Ám két váratlan fordulat nehezíti meg az akciót: szaglászva, egy CIA ügynök segítségével felbukkan a riporter Alie, aki 10 éve Locke nagy szerelme volt, de csúnyán váltak el. És valaki cégen belül is áskálódik, mert az olajérdekek felülírják egy nemzet szabadságának kérdését.

Az akcióregények között is lehet találni jobbat, de gyengébbet is. Mert nem elég az, hogy pörögnek az események, és tényleg tele van akcióval az egész, kell valami több is, hogy igazán működjön a történet. Ezért szeretem annyira David Baldacci regényeit, nála meg van ez a plusz, miközben nagyon pörgős regényeket is ír.

A McFate – Witter páros regénye sok tekintetben teljesíti az elvárásokat, de mégse tudott tetszeni. Hiányzott pár dolog, ami nekem kell a szórakozáshoz.

A cselekménypörgetésben nem volt hiba, minden fejezetben lökték előre a cselekményt. Még arra is oda van figyelve, hogy ne csak akciót kapjunk végig, hanem a politikai háttér és ármányok, a magánéleti szálak is megkapják a maguk fejezeteit. De valahogy mégsem áll össze, nincs benne feszültség. Én legalábbis egy ponton sem izgultam a szereplőkért, vagy az ügyükért.

Talán azért, mert az egész rendszeren átsüt a korrupció. Nagyon nehéz egy olyan csapatnak drukkolni, akik bérzsoldosok, teljesen magukénak vallják a tételt, hogy ők most jobbá teszik a világot. Nézőpont kérdése – attól függően melyik oldalon állsz, más kell a világnak. Mert nem embereket mentenek, diktátorokat fékeznek meg, hanem a pénzesek érdekeit érvényesítik.

De az se segített sokat, hogy nem szerettem a szereplőket. Locke alakjáról nem tudok meg annyit, hogy érzelmi viszonyulásom legyen hozzá. Vannak pozitív tulajdonságai, amelyek jó harcossá teszik, és mégis, nézeteiben elég naiv tud lenni. A végére jön el az illúziói halála, ott már érdekesebb lenne, de ott a regény vége. Alie viszont totálisan az agyamra ment. Álszent, kihasználja az embereket, és ő is a világ megmentőjének képzeli magát, miközben ténylegesen alig csinál valamit, építi a karrierjét.

A szerelmi szál is inkább csak egy elvesző szál, mint a cselekmény része. De ezért hálás is vagyok, így is túl sok szerepet kapott Alie, nem kellett, hogy azt kelljen olvasgatnom, hogy Locke mennyire nincs még túl a nőn. Nem is illett volna ez a katonai akciók közepébe.

Stílusát tekintve realista, férfias, rideg. Ez is a része lehet annak, hogy nekem nem igazán működött. Ha nem kapok érzelmi vetületet, ha az egész szárazan történik, akkor nem fog lekötni, ha különben korrekt jelenetek is vannak benne.

A tanulság meg a szokásos kiábrándítóság, meg se lepett. A pénz ural mindent és az érdek.

Egyszer el lehetett olvasni, de újrázni kétlem, hogy bármikor is lenne kedvem.

McFate – Witter: Árnyékháború - Mint akció: 70% katonai akciójelenetekben erős, tipikus szerelmi szál, összeesküvés árnyal.

Szubjektíven: 40% nekem túl katonai volt, és Alie kifejezetten ellenszenves volt.

5: Forsyth: Az Odessa-ügyirat – kicsit kilóg a sorból, mert inkább a háború utáni időszakkal foglalkozik, és nem magával a világháborúval. De egy izgalmas, csavaros regényről van szó, melyben a háború bűnök nem avulnak el és a legyilkoltak családtagjai bosszút állnak. Forsyth stílusa néha szárazan realista, de itt a történet ezt simán feledteti. Film is készült belőle.

4: Adler-Olsen: Más bőrében – a szerző a skandináv krimi piacon ismert, de ezzel a történettel egy nagyon durva háború thrillert tett le az asztalra. Adott két menekülő, angol pilóta, német területen. Egy sebesülteket szállító vonatra szöknek fel, ahol két halott német helyére feküdnek, kórházba kerülnek, miközben kénytelen másnak tettetni magukat. A kórházon belüli viszonyok, a hátország borzalmai, idegölő játszmák a szökésért, majd a regény második felében a múlt kísérti a jelenben a túlélőt, és kénytelen nyomozásba kezdeni. Sokkoló, csavaros, a szerzőtől megszokott minőségben.

3: Deaver: Vadak birodalma – ez sem magát a háborút ábrázolja, ez viszont nem az utóélettel, hanem a háborút megelőző korszakkal foglalkozik. Egy bérgyilkos érkezik a náci Német Birodalomba, ahol a küldetése teljesítése közben szembesül azzal, merre halad az ország, hogyan lesz egyre nehezebb bizonyos rétegek élete. Lassan a munkája több lesz, mint munka, kötelesség, hogy javítson a világon. Nagyon izgalmas, nagyon kalandos, és nagyon visszaadja a náci vadak birodalmát még a vihar kitörése előtt. Olyan tekintetben is izgalmas, hogy Deaver thrillereket és krimiket ír elsősorban napjaink korszakában, ez tőle valami új.

2: Weir: Fedőneve: Verity – van ifjúsági regény vonulata is, de felnőtteknek is nagyon szórakoztató és borzongós tud lenni. Adott két barátnő. Az egyik munkáscsalád sarja, és a háború alatt pilótának áll. A másik úrilány, kiváló neveléssel, akit kémnek képeznek ki. A pilóta dobná le a barátnőjét a franciáknál, ahol csatlakozna a nácik ellen ténykedő partizánokhoz. De a gép lezuhan, a nácik lecsapnak, és megkezdődik a kegyetlen vallatás. De vajon ki játszik kivel? Olyan durva csavar van a végén, ami ifjúsági regényben ritka. Barátságról, bátorságról szól a II. világháború poklában, én nagyon szerettem.

1: Duenas: Öltések közt az idő – hosszú korszakot ölel fel, egy egész életutat. Egy lány története, aki kislányként már dolgozni kényszerült Madridban. Remekül varrt, boldogult, míg szerelmes nem lett. A férfi gazdag volt, messze vitte, kényeztette, míg a csalására fény nem derült, és a lány nagyon rossz helyzetben egyedül maradt. Felépít egy saját életet és egzisztenciát magának, amikor kitör a spanyol polgárháború, majd jön a világháború. Kémkedésre kérik fel, a német feleségek szabója lesz, lesi a titkaikat, közben a szerelem is rátalál. Reménytelen is pár sorban összefoglalni, vastag kötet, és nagyon eseménydús is. Stílusos a szöveg, hangulata van a történetnek, és nagyon jó karaktereket is mozgat. Soha nem hittem volna, hogy még a varrásról is lehet izgalmasan írni, de ez a regény bizonyította, lehet.