Börtönös, bűnözős, ügyeskedős, erőszakos.

Dodi a börtönök világában közismert személyiség. Megfordult már mindenfele, névről ismerik az őrök is. Bűnözői karrierje egy pontján a média első számú közellenségnek is nevezte. A fiú Jehova tanúk gyermekeként a közösségből kirekesztve nőtt fel, aki már gyerekként felfedezte, hogy nagy testi ereje és merészsége könnyű megélhetést tesz lehetővé neki. 14 évesen már 23 éves barátnője volt, és rendszeresen lopkodott, jól élt. Lebukása után a nevelőintézetben is megtalálta a helyét, és újabb bűnözői ismeretekkel jött ki. Dolgozott, családot alapított, de mellette a fekete munkák is maradtak, melyek újra a börtönbe vezették. Ügyeskedett ott is tovább, és rendszeresen ki-bejárt a fegyintézetbe, miközben a felesége elhagyta. De nem vette tragikusan: nők, könnyű pénz, börtön hármasban élte az életét.

Havas Henrik médiaszemélyiség, név Magyarországon. Ha nem is tudunk róla semmit, a nevét és arcát ismerjük – én mindenesetre így vagyok vele. Egy ideje már láttam a boltokban a könyveit is, de eddig valahogy kimaradt, hogy bármelyikbe is beleolvassak. Ha magyar, és tényirodalom, interjúk, sokkal előbb nyúlok egy Kordos Szabolcs kötet után.

Most azonban az Orange is the new black új évadára készülve kiszúrtam a börtönkötetét. És igen, tudom, hogy interjúkötet, de azért soroltam be a dokumentumregények közé, mert most ez a kategóriát használom összefoglalóan az interjúkötetek, memoárok, a tényleges dokumentumregények egységének. Műfaj így inkább, mint a tényirodalom, ami igazából a pontos kategória lenne.

Kezdem máris azzal, hogy nem szerettem a formátumát. Regényszerűen van megírva, mint egy memoár. Mintha Dodi szabadon mesélné el az életét. Ezzel nem is lenne bajom, ha nem éreztem volna folyamatosan az irányítottságot. Olyan volt, mintha egy interjú fele ki lett volna vágva, mintha az interjúztató jelenlétét érezném a szövegből, de ő maga nem jelenik meg. És leplezni akarná a jelenlétét. Nekem tisztább lett volna, ha ott vannak a kérdések és megjegyzések, melyek terelték a beszélgetést, nem ez a művi elmesélt életrajz formátum.

Folytatom azzal, hogy a cselekmény ciklikussága unalmassá válik egy ponton. Mert az elején még érdekes, miket és hogyan csinált, milyen büntetés járt érte, hogyan találta fel magát a börtönbe. Szinte azt mondom, antihőssel kalandregény. Csak aztán minden ismétlődik, rutinná válik, és az unalmas. Még akkor is, ha tudom, hogy ezzel fejeződik az ki, hogy aki egy börtönéletre szocializálódik, mennyire rabja marad örökre és nincs kitörés. A rutin része lesz a leülés, szabadulás, újabb rossz húzás, börtön örök köre.

Nekem gond volt az is, hogy egyre ellenszenvesebb lett Dodi. Egyszerűen nem találtam benne szimpatikus vonást, az életrevalóságát is a börtön és bűnöző lét deformálta.

Arról nem is beszélve, hogy az egész rendszert mennyire rossznak találtam. Az, hogy egy 13-14 éves gyereket se képes rehabilitálni, hanem bűnözői továbbképzést ad neki… borzalmas. Igaz, egy átlag 13-14 éves nem olyan fiatal felnőttként él, mint Dodi tette. De akkor is. Nekem ez a börtönből ki-be is betette a kaput. Nem is titkolom, hogy egy vitán én a halálbüntetés mellett tenném le a voksom, és sokat szigorítanék a büntetéseken.

Egyszer érdekes volt, főleg az eleje, de nem kaptam kedvet további Havas kötetek olvasására.

Az első számú közellenség - Mint dokumentumregény: 60% érdekes, de cselekményben ismétlődő és túlmoralizált a vége.

Szubjektíven: 55% még az eleje tetszett, de aztán egyre jobban megutáltam a főszereplőt.

Úgy tűnik, a King család ereiben vér helyett tinta folyik. Joe Hill az apja neve nélkül is sikeres horror- és thrillerszerző, és most színre lép Owen King is.

Szerzők: Stephen és Owen King, ahogy fentebb már elárultam, apa és fia páros. Az öreget nem kell bemutatni senkinek, a fiúnak meg ez a bemutatkozása. Olvastam tőle egy idézetet, amivel nem nyerte el a szimpátiám. A Csipkerózsikák kapcsán nyilatkozta, hogy szerinte ez inkább fantasy, mint horror. Mert ugyan vannak benne gyilkosságok, emberek tépik szét egymást benne, de nincsenek benne se bohócok, se baltás szállodások. Talán csak humorizálni akart, de nekem ez nem jött be, Owen.

Cím: Csipkerózsikák

A történet: bolygónk minden nője álomba merül egy gubószerű képződménybe. Ha megpróbálják őket kiszedni, kivágni és felébreszteni, magukhoz térve megvadulnak és átmennek ön- és közveszélyes gyilkológépbe. Egy nő a kivétel, az egykori fegyenc Eve, aki nem aludt el. Mihez kezdenek most a férfiak? Milyen egy csak férfiakból álló társadalom?

Megjelenés: 2018 ősz vége, valószínűleg november.

Miért várós?

• Ez az új Stephen King könyv. Van akkora név, hogy a gyengébb regények ellenére is esemény legyen egy-egy új regénye. Most különben a nevével fémjelzett Castle Rock nagyon megy, ami jó előjel, van még ötlete és tehetsége bőven.
• A Hatalom nő uralta társadalmi képe után kíváncsi leszek erre, mint alternatívára. Vajon mennyire a női mozgalmak kiszolgálója vagy éppen ellenpontja?
• Kevés horror van a piacon, így mindig örülök egy újabb kötetnek.

Poén lenne, ha ezt mesélném el nektek karácsonyra? Jó, lehet, hogy az ünnepekre még se időzítem, de biztosan elolvasom majd, és nektek is elmesélem, hogy tetszett.

Pszichológiai, átverős, pszichopatás, élet tönkretevős.

Dr. Eric Parrish élete mintha minden területén egyszerre omlana össze: a felesége elhagyta, a békés megoldást kereső Ericet sok tekintetben nagyon megvezette, és a férfi kénytelen pert indítani a lányuk felügyeletéért. Az egyik medika, a külsejét is bevető Kristine, aki már bepróbálkozott nála is, feljelentette erőszakért, noha Eric folyamatosan hárította a lány minden közeledését. Kamasz betege, Max pedig a nagyanyja halálát követően bekattant, és Eric a fiú plátói szerelmét féltve igyekezett követni és biztonságban tartani a lányt. De Renée-t megölték, és Eric hirtelen a gyanúsítottak között találja magát. A szakmai hitele, a családja, de még a szabadsága is egy hajszálon múlik, mintha valaki vadászna rá. Eric keresi a megoldást, és a minden mögött álló szociopatát, aki most ellene játszik. Meggyőződése, hogy nem Max az ellenfele, bármennyi nyom is mutasson rá. De akkor ki akarja tönkretenni?

Talán a cím magyarázatával kellene kezdenem. Két dologra is utal, amelyeket csak a cselekmény kezd el megvilágítani: az orvosok a pszichiátriai betegekre az éjjeli műszakban negyedóránként néznek rá. Valamint Max kényszeres tevékenysége, kis rituáléi is negyedóránként ismétlődnek, óránként négyszer. Mélyebb magyarázatot nem kerestem még benne, de jól hangzik és van köze a cselekményhez is.

A történet pedig egy korrekt thriller. A cselekmény folyamatosan pörög, egyre gyorsítva az eseményeket. Nekem kicsit túlzottan fel is pörög, a kezdeti lassabb tempó után kapkodásnak hat, ahogy a végén minden sűrűsödik, és rohamtempóban lezajlik. Ok, izgalmas, olvassa az ember, de mire megemésztünk egy fordulatot, már nyakig vagyunk valami egészen másban.

Az tetszett, hogy a különböző cselekményszálakat a helyén tudja kezelni. Úgy alkot belőlük rendszert, melyben a tagok hatással vannak egymásra, hogy elvileg nincs is köztük kapcsolat. Mi köze lenne egy kórházi pletykának Eric feleségéhez vagy a magánpraxisához? De Scottoline mindent rutinosan, okosan összefűz, amit jó volt olvasni. Ha nem is teljesen az, amit okos könyvnek szoktam becézni, de közel áll hozzá.

Minden szálon van annyi történés és feszültség, hogy olvastassa magát. Teljesen át tudtam érezni Eric szenvedéseit, ahogy Caitlin folyamatosan kiszúrt vele. Pl. egy jelképes összeg ellenében a teljes családi házat átengedte a volt feleségének, hogy a lányuk otthona ne változzon. Erre mit csinál Caitlin? Még alá sincs írva a válás, már eladta a házat és összeköltözik az új pasijával. És le is vontam a következtetést: ebben a világban nem éri meg jóindulatúnak és naivnak lenni, mint Eric, mert még a szeretteid is kihasználnak majd. Nehezen is képzelem el, hogy volt kor, amikor a naivitás pozitív tulajdonság volt. Ma nem az.

De izgalmas volt a pszichopata vadászat is. Nekem legkevésbé a kórházi zaklatási ügy tetszett, de a nagy képben annak is megvolt a szerepe.

A csavar is ül, nem az lesz a szociopata, akire számítani lehet. Ezzel kapcsolatba van is bennem egy kis kétely, de arról majd talán a SpoilerZónában mesélek.

Scottoline olvasmányosan ír, és sikerült egy olyan főhőst alkotnia, akinek a személyisége illett az a lelkizés, ami inkább a női karakterek sajátja.

Összességében nekem tetszett, már nézegetem is, milyen korábbi Scottoline szerezhető be.

Minden órában négyszer - Mint thriller: 85% fordulatos, a terápia jól felépített, cselekmény és lélekrajz összhangban.

Szubjektíven: 80% az eleje jobban tetszett, ahogy felpörgött a cselekmény, kapkodóssá vált.

Kamaszos, sorozatgyilkosos, nyomozós, szociopatás.

Jazz 17 éves kamasz, akinek a kisvárosában női holttestet találnak. A srác a tetthely közelébe lopódzik, kilesi a rendőrök munkáját. Meggyőződése, hogy egy sorozatgyilkos ténykedett itt. Ő első kézből ismeri a jeleket: az apja volt koruk leghírhedtebbje, és a fiát kiskorától erre nevelte. Jazz a gyilkos fejével gondolkozik. A seriff azonban nem hallgat rá, sőt, kifejezetten távol akarja tartani a nyomozástól. Jazz azonban képtelen így tenni: küzd a neveltetése ellen, nem akar az apja sorsára jutni. De ehhez az kell, hogy a másik oldalon találja fel magát. Ne öljön, hanem a gyilkos nyomába járjon. Egyetlen barátja, Howie lesz a nyomozótársa, míg barátnője, Connie igyekszik észnél tartani. Ahogy a gyilkos újra lecsap, és Jazz egyre közelebb jut hozzá, kénytelen a legnagyobb félelmével is szembenézni: az apjával.

A thriller kedvenc műfajaim egyike, ahogy a szociopata – sorozatgyilkos témakörbe is szívesen olvasok. Ifjúsági zsánerbe is előbukkan néha valami ilyesmi, de azért nem ez a jellemző. A divathullám inkább a fantasy, disztópia, romantikus vonalnak kedvez, és nem a krimi – thriller – horror hármasnak.

Talán ezért is szerette a kritika annyira a Jasper Dent sorozat nyitányát, mert frissít a kínálaton. Mellesleg tényleg jól tudja ötvözni magában a thriller és az ifjúsági elemeket. Nézzük is meg, hogyan!

A thriller vonalat mutatom fel könnyebben, hiszen egy sorozatgyilkos nyomában jár a történet. Lesi az áldozatait, gyilkol, ügyködik, míg Jazz (még így se láttam a Jasper nevet becézni, de legyen) igyekszik csapdát állítani, megelőzni, elkapni. A maga módszereivel méri fel, amiben benne van a helyszínelői alapok, és a megérzései. Minden jel reflektál arra, amit az apja a fiúba nevelt. Így az idősíkokkal lett feldobva az egész: a jelenben látjuk a nyomozást, amitől felrémlik a fiúban a kiskori élete, amikor az apja átadta neki, hogyan legyen sikeres sorozatgyilkos. Továbbá az is színesíti a szerkezetet, hogy bár Jazz a fókusz, egy-egy fejezetre más szereplő fejébe leshetünk be. A leggyakrabban az Impresszionista, a sorozatgyilkos kapja meg a szót Jazz mellett.

Kamaszregénynek meg attól jó, ahogy Jazz érzelmi élete a fókuszba kerül. Az ifjúsági regények erősen én-központúak, és útkeresősek, érzelmekre épülnek, személyesek. Itt ez tökéletesen megvalósul, és a kamasz regények hőseinek nyomain haladva Jazz is keresi a maga identitását. Ki vagyok én? A kamaszkor nagy kérdése. Csak Jazz esetében regényesebb a válasz, hiszen neki a saját szociopata késztetéseivel kell birkóznia mellette. Így, ami a kamaszkorban mindenkinél megvan, pl. az első szexuális együttlét iránti vágy és félelem kettőse, itt kap egy extra hatást azzal, hogy Jazz attól is tart, az lenne a kanóc, ami begyújtja a sorozatgyilkos ösztönöket.

Kevés karaktert mozgat, de azok emlékezetesek. Főleg Jazz, aki tényleg árnyékokból és fényből van összerakva, és ebben a részben küldetést talál magának.

Sorozatnyitánynak kiváló, cselekménydús, jól megalapozza a karaktereket és a világukat, miközben már a folytatás irányát is sejteti. Olvasmányos, szórakoztató. Korrekt.

Még az se zavart, hogy nagyon emlékeztetett Dan Wells hasonló sorozatára.

Gyilkosokra vadászom - Mint ifjúsági thriller: 90% fordulatos, izgalmas, hatványozottan kiemelve kamaszkérdéseket.

Szubjektíven: 80% van benne potenciál, ha nagyon emlékeztet is a John Cleaver sorozatra.

Ügyeskedős, túlélésért küzdős, politikai, ármányos, kalandos.

Jazz Bashara még gyerekként lett a Hold lakosa. Bár kiváló képességei vannak, nem állt be a robotok közé, hanem más módon igyekszik boldogulni és meggazdagodni. Futárként dolgozik, és a Földről csempész be egy barátja segítségével illegális anyagokat. Például a milliárdos Trondnak szivarokat. Trond ismeri a lány mérnöki és szerelői kvalitásait, így egy kisebb vagyonért egyéb munkával is megbízza: szabotálja a Sanchez Kohó begyűjtő robotjait, így Trond felvásárolhatja a céget. Jazz belemegy, kieszel egy tervet és belevág a megvalósításba. Nem is sejti, hogy egy halálos játszmába csöppent, melynek tétje a Hold további jövője és gazdasága. Jazz így nem elégedhet meg a puszta túlélése biztosításával, az otthona jobb jövőjéért is küzdenie kell.

Andy Weir hatalmasat ment a Marsival, amit a többség Mentőexpedíció címen jobban ismer, hiszen a belőle készült film ezt a magyar címet kapta, majd ehhez igazodva a filmes borítós kiadásra az Agave is ezt a címet nyomta. Azért nekem marad Marsi…

De nem is ez a lényeg. Hanem, az Agave kihozta a szerző újabb regényét is, ami szintén sci-fi, kalandregényes elemekkel, tudományos alapossággal. Merték is ajánlani mindazoknak, akiknek a Marson ragadt űrhajós története bejött. Beszereztem én is. És most azonnal le is írom, hogy a Marsi tetszett jobban. Nem rossz az Artemis se, csak a másiknak jobban bejött a története és a humora.

Amit bővebben kifejtve, a Marsi kaland- és túlélő regény zsánerrel mixelt sci-fi volt, jópofa naplós formátumban. Ezzel szemben az Artemis politikai és gazdasági thrillert kever a sci-fi zsánerrel – napló helyett klasszikus elbeszélés levelekkel feldobva. Akinek ez jön be jobban, az Artemis fog neki jobban tetszeni. A hozzám hasonlóaknak meg a Marsi.

A cselekmény lassabban indul, de ez indokolt is. Egy holdi várost kell bemutatnia a szerzőnek, és a tőle megszokott alapossággal mindenféle szempontból megismerjük az Artemis életét. A puszta felépítésétől kezdve a technikai részleteken át a gazdaságát, társadalmát, a lakóit. Ez lassítja a cselekményt, és a sok technikát nehezebb is befogadni, bármennyire is szórakoztatóan tudja Weir átadni a szakismereteket is. Ezt követően a cselekmény felpörög, és igazán izgalmas tud lenni a mindenféle machinációval, akcióval és személyes szállal. A múlt a levelekből elevenedik meg, bár ez nem annyira a cselekményt dúsítja, hanem a magyarázatokat adja meg a jelen eseményeihez. Mindenesetre okos könyv, gondosan megszerkesztve.

A humora – miért tetszett kevésbé? Mert maradt a férfias humor, amivel nem volt bajom, amíg a főszereplő is pasi volt. Most viszont egy Jazz van, vagyis Jasmine. (Azért poénosnak tartom, hogy a holnap sorra kerülő Jasper Dent regény hőse, Jasper is a Jazz becenévre hallgat.) Egy lánytól furának tartom ugyanezt a stílust. De mivel Jazz alapból is nagyon fiús, a végére megbarátkoztam vele és a szerintem túl férfias stílussal is.

Jó karaktereket is kaptunk, ha nekem nem is a főszereplő lett a kedvencem. Valamiért a szociálisan béna mérnök, Svoboda lett a szimpatikus figura. Jókat mosolyogtam rajta…

Nem is mondtam, már ennek is elkeltek a filmjogai. Vajon ennek is lecserélik a címét majd?

Artemis - Mint sci-fi: 90% humoros, de mellette okos, átgondolt is. Világépítés és cselekményközpontú.

Szubjektíven: 75% idő kellett, amíg beindult. Nekem Jazz túl fiús hős, de a végére bírtam őt.

Irigykedős, ármányos, helyátvevős, amnéziás.

Volt három kislány, beceneveiken Mi, Do és Lo. Gazdag nagynénjük csak az első lányt szerette, a másik kettőt figyelmen kívül hagyta. A felnőttkort Michelle és Domenica érik meg. Mickey híres modell, aki a gazdag rokontól mindig számíthatott apanázsra, míg Do pénztárosként próbál megélni. Michelle figyelemre, szeretetre szomjazik, ezért is veszi maga mellé a csúnyább rokonát. Nem is sejti, hogy Do titkon mennyire gyűlöli, és egy ismerős bátorítására tervet sző Mickey ellen. Egy lakástüzet követően az egyik lány meghal, a másik súlyos sérülésekkel, de túléli. Azonban a memóriája sérül, még a saját nevére sem emlékszik. Csak érzi, hogy valaki les rá, veszélyben van, miközben próbál arra is rájönni, milyen játszmák zajlottak Michelle és Do között, melyik kettejük közül ő.

Még röviden összefoglalni is lehetetlennek tűnik, annyira ugrál a történet. Ami nem feltétlenül rossz, de itt mintha kicsit túlzásba esett volna a szerző.

Hiszen nem csak az időrendet variálja meg. Össze-vissza ugrálunk az időben, a jelen, a közeli múlt, a távoli gyerekkor, a kettő közti átmenet. Ez még kezelhető lenne, ha néha zavaró is. Amit viszont nem bírtam megemészteni, az elbeszélő személyiségének váltogatása.

Tudom, hogy plusz poénnak kellene lennie, hogy ki lehet a túlélő lány, ahogy maga is egyszer ezt hiszi, máskor azt, attól függően, mit tud meg éppen a múltról. A körötte levő emberek se ugyanazt mondják neki – a közvélekedés szerint ő Mickey, de van, aki mást mond. Néha ő is elhiszi, hogy ő mégiscsak Do. Mégse éreztem ezt jó játéknak, annyira zavaros az egész. Mire azt hinném, hogy már értem, és tudom, melyik lány melyik volt, jön egy újabb csavar és megint minden a feje tetejére áll.

Nekem az se tetszett, hogy nincs rendes zárlata. Persze, valami történni fog a szereplőkkel, élnek majd egy életet, de sok mindenre nem kapunk választ. Ami engem kifejezetten irritált.

Igazság szerint a stílusa se fogott meg. Érzelmes, nőies, túlzottan is. Plusz, pont azok a dolgok hiányoznak a leírásokból, amelyek engem érdekeltek volna. Az elbeszélő, akiről nem tudjuk, hogy Mi vagy Do, a körötte levőkről is elsősorban úgy ír, hogy mit érez velük kapcsolatban. Így pl. tippem sincs, hogy néz ki az udvarlója. Pedig lehetne a külső is egy nyom, akár a lányok személyazonossága felé is. De ez itt nem szempont. Ahogy a két lány anyagiak miatti különbségei is inkább érzelmi szinten van meg – Do irigy a luxusra, amit Mickey megkapott. De pontosan mire irigy? Az már nem derül ki.

Lehet, hogy az igazi bajom az, hogy tényleg minden érzelmi alapon közelített és megítélt. Nekem egy pörgős cselekmény, valami kézzelfogható akció jobban feküdt volna, mint ez a sok kétség, kérdés, irigység.

Vagy egy kis humor… ha nem is depresszív a regény hangneme, de nem is mondanám szórakoztatónak. Ahhoz túl sok benne a negatív érzelem és a szenvedés, több szinten is.

Még csak tanulság, vagy némi mondandó se kihámozható belőle. Aki másnak vermet ás, maga esik bele? Ha valakin bosszút akarsz állni, két sírt áss – egyet magadnak is? Ezeket rá tudom húzni, ha akarom.

Személyiségcserés sztori akad több is, és vannak jobbak, ez túl homályos és megoldatlan.

Csapda Hamupipőkének - Mint thriller: 75% csavaros, folyamatos nézőpontváltásokkal és időugrásokkal bonyolított.

Szubjektíven: 55% túl sok hasonló született e regény óta, és helyenként túl homályos volt.

Nem újdonság, hogy a szépség háborút szül: trójai Heléna óta tudjuk. (Rothschild: Valószínűtlen szerelem)

Ha már meg kell halni, hát attól haljunk, amit szeretünk. És azok mellett, akiket szeretünk. (Réti: Budapest Boulevard)

• Itt van az intézmény vezetője?
• Nálunk tilos házalni.
• Házalni? – Erőltetetten kuncogtam, és esedező mozdulattal széttártam a karomat. – Hölgyem – folytattam –, én az ősemberre sem tudnám rásózni a tüzet. (Eskens: Temetni jöttünk)

Minden, ami felemelkedik, el is bukik – mondja. – Birodalmak, társadalmak, kormányok. Egyik sem tart örökké. Miért? Mert bár ők maguk is a változás termékei, mégis ellenállóak lesznek a változással szemben. Minél tovább marad fenn egy társadalom, annál jobban ragaszkodik a hatalmához, és annál inkább ellenáll a haladásnak. Minél inkább ellenáll a haladásnak – ellenáll a változásnak –, annál több állampolgár fogja azt követelni. Erre válaszul a társadalom szorítása erősödik, kétségbeesetten igyekszik fenntartani a kontrollt. Fél, hogy elveszti az uralmat. (Schwab: Felszabadulás)

• Szerinted hol lehet? – kérdezte Majdnem.
• Eddig azt hittem, hogy te vagy a nagy nyomkereső.
• Odakint a vadonban igen, de most nem vagyunk a vadonban.

Jeg felhúzott szemöldökkel szemlélte az üres kunyhókat.

• Nálad ez már a civilizáció csúcsa, mi? (Abercrombie: Szép kis útonálló, In: Veszélyes amazonok)

Gondoljanak bele, mennyivel előnyösebb lenne minden reggel azzal a kérdéssel munkába indulni: „Kin és hogyan segíthetünk ma?” Ahelyett, hogy azt kérdeznénk: „Kinek árthatok, és milyen hasznom lehet belőle?” (Clinton & Patterson: Az elnök eltűnt)

• Baszd meg… ha ezt megírom, téged ezért megölnek. Még itt, Magyarországon is!
• Téged talán nem?
• Én Arany Tollat kapok majd a tényfeltáró cikkért. Aztán ölnek meg. (Réti: Budapest Boulevard)

De a remény az – folytatta a macska – amitől a lehetetlen lehetségessé válik. (Meyer: Szívtelen)

• A nagyi otthon van, ha bármi kéne, neki szólhatsz.
• Tudom, úgy száguldozik a porszívóval, mint a boszorkányok a seprűvel. (Gibney: Az elrabolt lányok)

Focizni lehet labda nélkül. Írni lehet tinta nélkül. Táncolni lehet zene nélkül. Szállni is lehet szárnyak nélkül. Egyet nem lehet. Élni álmok nélkül. (Geszti: A Pál utcai fiúk - A zenés játék dalai)

Akciós, terroristák ellen harcolós, politikai.

Jonathan Duncan katonaként fogságba esett, kínvallatáson esett át. Pár hónapja elvesztette a feleségét rákban, saját vérbetegsége is egyre jobban kínozza. De soha nem kellett olyan kihívásokkal szembenéznie, mint most. Duncan az országáért tűzbe menni is kész elnök, akit a saját szenátusa rendel be kihallgatásra, és a politikai halálos ítéletét készülnek aláírni. És Duncan nem avathatja be őket, hogy az országot minden eddiginél nagyobb támadás fenyegeti. Egy iszlám terrorista egy olyan kibertámadást készít elő, mely a középkorba repíteni vissza az országot. Szerencsére van egy esély, egy zseniális informatikus, aki kész segíteni, de maguk mellé kell őt állítani – ehhez az elnöknek a saját épséget kell kockára tennie. Közben a politikai játszmák és a nagyhatalmak is a figyelmét igénylik.

Talán azzal kezdem, hogy a címnek nekimegyek kicsit. Ha azt nézem, hogy figyelemfelkeltő, stimmel. Ki hagyta volna ki a ziccert, hogy egy olyan regénynek, melynek Bill Clinton a társszerzője, nem nyomja be valahogy a címébe, hogy elnök? PR szempontból piros pont. A cselekmény ismeretében azonban kevesellem. Az elnök eltűnése csak egy akciósor a regényből, ha számosítani akarom, durván 50 oldal a 450-ből. Nem az van a címben, amiről a regény igazán szól. Ezért visszavonom a piros pontot, PR ok, tartalom nem.

A történet sokkal okosabb, összetettebb, mint ami a címből kitűnik. És nem az elnök eltűnése a cselekménye. Hanem az elnök tevékenysége, a különféle katonai, kém- és informatikai akciók, mellyel egy válsághelyzetet kezelnek és elhárítanak egy katasztrófát. Az eltűnés csak az egyik akció a sok közül.

Izgalmas, mennyire összetett játszmát kapunk.  A terrorizmus elleni harc a 24 évadait idézi, a politikai játszmák pedig a House of Cards játszmáit idézték fel bennem. Vagyis, mondhatjuk, hogy mindkét téren nagyon erős a regény. Aki azt szereti, hogy ármánykodnak, terveznek és egymást kijátsszák intellektuálisan, meglesz az öröme. Akinek az kell, hogy rúgják be az ajtót, és ragadjanak fegyvert, legyen hajsza és vér, akció, neki sem lesz oka panaszra. Ami pedig mindkettőt igazán jóváteszi, hogy okos is mellette a cselekmény.

Krimis, ahogy a nyomok az áruló, a terrorista felé összeállnak, és jöhet a megtorlás. Tetszett, hogy ülnek a csavarok is, mert akad benne az is.

Sokféleképpen olvasható, kicsit zsánermix. Több thrilleres vonása is akad – Duncan elnököt fenyegetik politikailag, nem egyszer az élete is veszélybe kerül (nem is mondtam, van a történetben egy profi bérgyilkos is, aki sorra likvidálja a célpontjait, és fogják keresztezni egymás útjait), de akciójelenetek sora is van benne, miközben ott a politika is.

A karakterek emlékezetesek, Duncan meg olyan elnök, akit mindenki szeretne. Van egy olyan sejtésem, hogy ilyen államférfiak, ennyire jó és megingathatatlan emberek a valódi politikai életben nem élnék túl, de jó reménykedni, hogy ilyen emberek is vezethetnének.

Minden szórakoztató faktor mellett dob fel a regény sok olyan helyzetet, kérdést, melyet jó lenne világszinten kezelni. Azt ugyan nem tudom, az egyes embernek ilyen globális kérdésekre milyen válaszadási lehetőségei vannak, de már a gond tudatosítása is egy lépés.

A regény jó volt, kifejezetten szórakoztatónak találtam, érdemes elolvasni!

Az elnök eltűnt - Mint akció: 90% szórakoztató, feszült helyzetekkel, csavaros, elgondolkoztató adalékokkal.

Szubjektíven: 95% bár a hősei túl jók a valósághoz képest, a történet jó, és drukkoltam nekik.

Kalandos, összeesküvős, világot megváltoztató.

Tom történész tanuló Londonban. Szívvel-lélekkel a ragadozó város híve, aki a városlakókkal együtt örül annak, amikor abbahagyják a rejtőzködést, és elindulnak vadászni. Büntetésből, de átnézheti a maradványokat a történészek fejével, példaképével, Valentine-nal. Ő menti meg a férfit, amikor az egyik rabságba esett lány a férfinak támad, majdnem megöli. Majd a lányt kezdi üldözni, aki elárulja, hogy Hester Shaw a neve, és Valentine-t kérdezze, miért ilyen csúnya az arca. Amikor ezt Valentine visszahallja, a lány után löki a szemétledobóba a fiút. Hester talál rá, együtt indulnak London után, és igyekeznek túlélni a világot. Közben Tom megismeri az igazat a példaképéről, és esélyt kap, hogy egy jobb világért harcoljon.

A téli filmes időszak egyik nagy durranása lehet a Ragadozó városok. Az alapja egy regénysorozat, melynek az első része – melyből mellesleg a film is készült – már egy ideje nálunk is kapható. Mivel a film érdekel, időben beszereztem a regényt is. És jó előérzetem lett tőle a filmmel kapcsolatban is.

Először is, nem annyira fantasy, mint inkább egy kalandos ifjúsági disztópia a történet. Remekül kibont egy világot, amely a mi korunk pusztulása után játszódik, és az emberek elég eredeti módot találtak ki a túlélésre. A címbeli guruló, ragadozó városokat, melyekben nagyon kötött társadalmi rend is uralkodik. Az egésznek a felépítése érdekes, és nagyon látványos írásban is, ahogy ezek a városok élnek, vadásznak, túlélnek.

Kalandos is, a városbeli kis konfliktusoktól kezdve Tom és Hester folyamatos harca a túlélésért Londonon kívül. Megismerhetünk több közösséget, lesznek nagy menekülések, csaták, mindenféle tervek és egy szuperfegyver, mely örökre megváltoztathatja a világot, és nem a jó irányba. A cselekmény bonyolódik azzal is, hogy egyre több múltbeli igazságot ismerünk meg, már ott indul az összeesküvés. Mint egy kirakós, egyre többet tudunk meg a történtekről és értünk meg egyre több mindent.

Ugyan a csavarok egy része kiszámítható, de mint disztópia, kellemesen más, mint az Éhezők viadala nyitotta korszak ifjúsági regényei. Talán azért is, mert időben korábban keletkezett. És most alkalmas lehet arra, hogy új lendületet adjon a zsánernek. Egyrészt, itt nem kell végignézni, ahogy az átlag lány a rendszer megújítója, a lázadó lesz. Hester eleve egy lázadó, egy harcos. Egy erős női karakter, akinek menet közben egy érzékenyebb oldalát is megismerhetjük. Tom sem változik, csak a szeme nyílik rá a valóságra. Egy jó gyerek, erkölcsös, aki kész a jó oldalért harcolni.

A karakterek nem bonyolultak, kamaszregénybe illően árnyaltak, de nem összetettek. Még az is elég egyszerű, ki a jó és a ki a rossz. És kamaszregényhez illően a végére mindenki elnyeri méltó helyét, a pár mártírtól eltekintve. Nekik élet járt volna, de kellettek áldozatok is, hogy legyen tragédia is, ára a megnyert szabadságnak.

Megírva is úgy van, ahogy a hasonló regények. Könnyen olvasható, könnyed, a nagyobb irodalmi igényesség nélkül. Hiszen szórakoztatni akar. Ugyan a legjobbak képesek elvekről többet mondani, így is a jobb disztópia ifjúságiak között van.

Remélem, a film sikeres lesz, folytatásokkal, akkor a regénysorozat is jöhet új kötetekkel.

Ragadozó városok - Mint YA disztópia: 80% kalandos, szimpatikus hősök, eredeti ötletű világ, némi tipikusság.

Szubjektíven: 75% a kalandok jók, az ötlet is eredeti, csak a fordulatai nagyon kiszámíthatók.