Kamaszos, szerelmes, titkos, balesetet feldolgozós.

Caleb és Maggie élete ugyanazon az estén ment tönkre. Caleb részegen vezetett, elütötte a lányt, és csak később ment vissza megnézni, minek ment neki. Maggie súlyosan megsérült, örökre sánta marad, és annyi lett a sportösztöndíjának is. Caleb a fiatalkorúak javítóintézetébe került, ahonnan bő egy év múlva jöhet ki. Próbál visszailleszkedni az életébe, visszatalálni a barátnőjéhez és a csapatába, miközben Maggie bocsánatát is próbálja elnyerni. Ahogy közelednek egymáshoz, mindkettejüknek szembe kell nézni a kimondatlan igazságokkal és titkokkal az életükben. Kit szeretnek igazán, mennyire hűségesek a barátaik, és mit tesznek meg azokért, akik fontosak a számukra. Szerelembe kezdenek esni egymással, de minden összeesküdött ellenük – lehet bármi esélyük valami jobbra?

Nekem szimpatikus, hogy a Könyvmolyképző a kötetei nagyján meghagyja az eredeti címet is, de azért a magyar is rajt van. A legtöbbször nincs bajom az ő verziójukkal sem, de ez nem olyan eset. Ha nagyon akarom, bele tudom magyarázni a cselekményt a magyar címbe is. Caleb az, akinek a múlt miatt hátra kell hagynia mindazt, ami a Paradicsom lehetett volna neki. A lányt, akit szeret, a családja, mindene. De igazából az eredeti címben nem ez van benne, szerintem. Paradise a város neve, ahol a sztori játszódik. És Paradise maguk mögött hagyása, a kiűzetés ténylegesen is megtörténik, nemcsak képletesen. Talán ezért jobb az angol: az kétértelmű, a magyar nem tud az lenni.

És az is igaz, hogy a címben benne van minden. Mintha már ott le lenne lőve a poén. A regény hangulata is ilyen, komor és fájdalmas. Minden szereplő cipeli a traumáit, és a megoldások nem jönnek. Ugyan vannak boldog, reményt adó pillanatok, de ez a kötet nem a megváltásról, hanem a kiűzetésről szól.

A cselekmény is sovány, több szerepe van a karakterek érzéseinek, és annak, ahogy maguk értelmezik az események és érzéseik, mint a konkrét eseményeknek. A fő cselekményszál az este, amikor a baleset történt. Mindennek az alfája és omegája ott van – és minden arra megy ki, hogy a végére pontosan tudjuk, mi és miért történt.

Azt díjaztam, hogy szerelmes történet is, de nem erőteljesen. Díjaztam, hogy a szerelem nem győz itt le mindent, és nem lesz megoldás. Így súlya lett a drámának, és a tetteknek valóban lettek következményei. Reálisabb, fájdalmasabb és jobb is így a történet.

Még akkor is, ha vannak benne logikai hibák – bár lehet, hogy ezek az érzelmekből adódnak, ami megmagyarázza a logika hiányát. Maggie a számomra legkevésbé logikus, és a végére egészen mást éreznék reális reakciónak, mint amit majd ő tesz. De érthetetlen Leah viselkedése is, és szinte mindenkinek tudok mondani egy olyan tettét, aminek nincs értelme vagy nincs összhangban más tetteivel.

De legalább nem unalmasak a karakterek. Nem hibátlanok, nem tökéletesek sehogy sem. Ettől lehet igazán együttérezni velük, kivéve, amikor nagyon nem tudom megérteni, miért teszik, amit. Nekem bőven volt ebben a kötetben ilyen, zavart is eléggé.

De a legnagyobb bajom, hogy nem lett igazság sem. Különben nem lenne rossz, sok jó dolog akad benne, de az a fajta igazságtalanság, ami kibontakozik, nagyon nem megy le a torkomon.

Kiűzetés a Paradicsomból - Mint ifjúsági: 65% sok jó ötlet van benne, de nincs kibontva. Olvasmányos, jó szereplőkkel.

Szubjektíven: 40% utáltam, hogy nincs igazság benne. Sok szálat érzek záratlannak is.

Hello!

Ígértem, hogy felsorolás helyett jelzem, ha kiadnak egy könyvet, amit korábbra vártunk.

Akkor most jelzem: jött egy!

A Magyar Irodalmi Ház kihozta az Ezerszín című novellás gyűjteményt.

A fülszöveg alapján fantasytól kezdve abszurdig lesz benne minden jó.

Kalandos, kosztümös, romantikus, nemeseket halálból kimentős.

A Francia Köztársaság vérre szomjazik: az arisztokratáknak nincsen menekvés, az őseik bűneiért is ők fizetnek, várja őket a guillotine. De újabban sokan kicsúsznak a kezükből: feltűnt a titokzatos Vörös Pimpernel, aki ravasz álcáival és merészségével szökteti meg a nemeseket, menti őket Angliába. Chauvelin ered a nyomába, és tudja, kit használhat kémként. Lady Blakeney neves párizsi színésznő volt, Európa legokosabb asszonya, aki az egyik leggazdagabb angol nemes felesége lett. Őt zsarolja meg a bátyja életével, aki a Pimpernel embere. Marguerite, aki szenved attól, hogy a házassága egyre inkább csak látszat, mindenre kész a bátyjáért. Későn ébred rá, hogy férje látszólagos közönye és ostobasága csak látszat, mögötte maga a Pimpernel rejtőzik. Marguerite így harcba indul a szerelméért és testvéréért.

Az Atlantic Press új sorozatba kezdett, ami a Női remekírók címre lett keresztelve. Nyitókötetül megkaptuk a XX. század első felének egyik nagy közönségsikerét, a Vörös Pimpernelt. Akkoriban ponyvának lehetett olvasni, ma már könnyeden besorolom a romantikus kalandregények közé. Ha az a klasszikus érték nincs is meg benne, mint egy Jókai kötetben, de szórakoztató irodalomként működik ma is.

Amire rá kell állnia az olvasó agyának, az a nyelvezete. Nem sokban tér el, de sokkal körülíróbb, testesebb, mint amit ma olvasunk és használunk. De közben hangulatot és ízt is ad ez a történetnek – és Orczy marad a köznyelvnél. Nem használ idegen kifejezéseket, nem kell latin szótár, hogy képben maradjunk. Nekem simán adta a korszak hangulatát a nyelvezete is, ami illett a francia forradalom korabeli nemességhez, legyenek azok franciák vagy angolok.

A cselekmény a romantika stílusjegyeit hordozza: kalandos, szenvedélyes, nagy fordulatokkal és hőssé tett főszereplőkkel. A személyes kedvenceim azok a részek voltak, amikor Pimpernel álcát öltött és kicselezte a franciákat, de emellett volt benne bőven ármány, színfalak mögötti mesterkedés és a szerelmi szál is erős. De egészen másképp, mint ami ma lenne egy regényben. Bár Marguerite és Percy házasok, van köztük egy titok, és ettől olyan a viszonyuk, mintha nem is házasok, csak ismerősök lennének – a felszín alatt sok elfojtott érzelemmel. De amikor ezek ki is törnek, akkor sem kapunk nyálas jeleneteket. Mai szemmel még csak romantikusakat sem. Bár a regény ezzel nem foglalkozik, de nekem az is megfordult a fejemben, egyáltalán elhálták-e ezt a házasságot, mert tényleg úgy viselkednek sokáig, mintha nem és nem is lenne ez téma.

A szereplők a meséket idézik. A gonosz ármányos és sötét, a jók hősiesek és hibátlanok. De itt nem bántam ezt sem, valahogy benne van az egésznek a hangulatában egy népmesei, lánymesei jelleg. Eredetileg valóban egy k9s könnyed női olvasmány volt.

Nem tudom figyelmen kívül hagyni az örökséget sem, amit a regény gyakorolt a kultúrára. Tulajdonképpen az egyik archetípusa volt a többieken segítő gazdag nemesnek, aki álruhában végezte áldásos tevékenységét, a világ előtt felelőtlen világfinak álcázva magát. Orczy Emma ihlette meg a Zorro írónőjét. És ennek az archetípusnak a modern változata személyes kedvencem, Batman.

Nekem összességében tetszett, kalandos és szórakoztató – a belőle készült film is tetszett.

A Vörös Pimpernel - Mint történelmi kaland: 80% zsáner mintapéldány kalanddal, szerelemmel, ízesen elbeszélve.

Szubjektíven: 85% a filmet szerettem, a regény is tetszett. Lehetne kalandosabb, de így is OK.

Világmentős, űrháborúra készülős, taktikai.

Az emberiség már tisztában van vele, hogy nincs egyedül a világegyetemben. Mi több, egy másik faj útban van a Földre – 400 alatt ideérnek, és lerohanják a bolygót. Jelen állás szerint esély sincs a győzelemre. A helyzetet nehezíti, hogy kémek is vannak itt: a sophon láthatatlan, érzékelhetetlen, és mindent jelent. Még tervezni sem lehet, mert ők mindent kilesnek. Így az emberiség más megoldást talál ki a közös munka helyett: kineveznek négy Falképzőt, akik az emberiség minden anyagi eszközével rendelkezhetnek. Nekik kell tervet kidolgozni, amit senkivel nem oszthatnak meg, csak végrehajtják. A négyből egy van, akit korábban nem ismert senki, egy Lou Ji nevű kínai csillagász. Mindegyikük a tervébe vág, a Trisolaros figyel és merényleteket foganatosít, miközben az emberi természet is veszélyt jelent.

A sci-fi nehéz műfaj, sokkal nagyobb erőfeszítést igényel a befogadása, mint a más szórakoztató zsánereké. Ugyanakkor lehetőség van benne arra, hogy elgondolkozzunk a jövőnkről, az emberiségről, a világról. Lehet köztük kalandosabb, filozofikusabb, elvontabb és könnyebben feldolgozható is.

Az író számára is kihívás a sci-fi. Mert ebben a műfajban a világteremtés kiemelten fontos. Ha csak kicsit is megy előre az időben, vagy egy más civilizációt akar bemutatni, akkor is az alapoktól kell felépítenie mindent, a lehető legnagyobb logika mellett. Amilyen következetlenséget egy fantasy vagy romantikus regény elbír, a sci-fi nem.

Cixin Liu kínai szerző, és az ötödik sci-fi regényénél tart. Ez az ötödik, a Sötét erdő, ami egyben a Háromtest – trilógia második darabja is. Ami elvárás a zsánerrel, tökéletesen hozza is: profi a világépítésben, és olyan kérdéseket vet fel, melyek foglalkoztatják az emberiséget.

Egyedül vagyunk a világegyetemben? Cixin válasza, hogy nem. És máris egy háborús helyzetet választ, ahol az emberiség tudatába jut, hogy úton a vadász, aki végezni akar vele. Intelligensen áll a kérdéshez a szerző, és felettébb logikus is, ahogy a válaszreakciók megszületnek. A Falképzők titokzatos munkája, aminek külső szemlélőként mi is csak a külsőségeit látjuk, de egészen az adott részek tetőpontjáig nem fedi fel a szerző, mi volt a stratégia és ötlet. Az egész ismeretében akad benne érdekes is, de mind okos a maga módján.

Az pedig különösen szimpatikus, amelyik a megoldást jelenti majd. Mert az a természetet veszi alapul, az egy stratégia és nem olyan látványos erődemonstráció. Nem akció, elmélet, de nagyon működik. Tetszett a Sötét erdő metafora is, amely az egésznek lesz az alapja. (De nem mesélem el, az egyik tetőpont, amikor Lou elmagyarázza.) Bár sci-fi, és valamiért azokról nekem sötét jövőképek ugranak be, Cixin verziójában van remény és emberség.

Jó abban, ahogy az emberiség fejlődési útját megrajzolja. Nem egy vadidegen technológiát bont ki, hanem továbbgondolja a ma megoldásait. Ugyan nem a jövőbeli részek csúcsa a technika milyensége, az emberi tényező ott is fontosabb, de attól még értékeltem, amilyen politikai – technikai környezetet teremtett neki.

Olvasni viszont nem egyszerű. Komoly a regény, néhol, ijesztően tudományos nyelvezettel. A szereplők lelki világa is komor, nagy kérdésekkel birkóznak. Gondolkodni kell a regénnyel.

Korrekt a zárás is, az utolsó részek miatt tetszett a könyv. Érdekel is, hogyan akarja folytatni.

A sötét erdő - Mint sci-fi: 80% korrekt világépítés, szimpatikus üzenet, akció helyett emberi dilemmák.

Szubjektíven: 60% a vége megmentette – tetszett, amerre elment a regény és az üzenete is.

Az eddigi tapasztalatai fényében Malone nem rajongott különösebben Istenért, és úgy gondolta, hogy az érzés kölcsönös. Persze szívesen föltett volna neki pár kérdést, ha egyszer kihallgathatná, Isten valószínűleg egyetlen szót sem szólna, hanem ügyvédet hívna, és a saját gyerekével vitetné el a balhét… (Winslow: Az egység)

Walt kevésbé elegánsan vészelte át az utat a repülő hátsó csomagterében. Bár igazság szerint – gondolta végig a nő egy alkalommal, amikor épp elszundított a kellemes úton – még ő is jobban ki tudta nyújtóztatni a lábát a koporsóban, mint azok a szerencsétlenek a turistaosztályon. (James: Amíg a halál el nem választ)

A felnőtté válásban az a legrosszabb, hogy az ember kezdi belátni, talán sehol sem egyszerű. Rohadékok mindenütt vannak. (Backman: Egymás ellen)

A vég ismeri a kezdetet, de ugyanez fordítva már nem igaz. (Winslow: Az egység)

Először is gőzöm sincs, miből gondolja, hogy megbíztam üzenetközvetítéssel. Az anyjával lakik ebben a viktoriánus házban (két sarokra Sal bárjától), mindig a verandán gubbaszt vagy a folyosókon őgyeleg, amíg az anyja a különféle bácsikáit szórakoztatja odafenn. Ha nem hivatásos a nő, akkor nagyon szorgalmas amatőr. Persze tőlem a srác akár ki is nyírhatta az anyját és beletömte a jégszekrénybe hónapokkal ezelőtt; bár nem valószínű, mert túl csökött, hogy egy ilyen akciót véghez vigyen, még ha bőven el van látva lelkesedéssel és rossz szándékkal. (Moore: Noir)

Mi kell ahhoz, hogy jó szülők legyünk? Nem sok. Csak minden. Minden. (Backman: Egymás ellen)

A hűtlen asszony:

• Mit akarsz azzal a fejszével, egyetlenem? (Örkény: Még megkérdezte)

• Gondolj erre a házra úgy, mint egy… mint egy állatkertre!
• Egy állatkertre? – suttogta sápadtan.
• Bezárva neveltek olyan emberek, akik abban bíztak, hogy majd egy szörnyet tenyésztenek ki. (Accardo: Remegés)

Azt mondják majd, hogy ezen a nyáron Björnstadba látogatott az erőszak, bár ez hazugság, az erőszak már rég itt volt. Mert néha annyival egyszerűbb gyűlöletet szítani, hogy szinte hihetetlennek tűnik, ha olykor mást is csinálunk. (Backman: Egymás ellen)

• Kertész Bogi. A Vadkacsa várományosa.

Erre elkerekedtek a szemei, én meg elröhögtem magam.

• Csak vicceltem. Egy darab porszem se kéne innen. Különben apám akkor is vezetni fogja a helyet, ha a síron túlról kell hozzá felkelnie. (Király: Strand, papucs, szerelem)

Nagyvállalattal harcolós, börtönből szabadítós, jövőbeli.

James minden szabályt megszegetett, most vadásznak rá egykori társai és a nagyvállalatok. De megérte, mert minden nehézség ellenére mindene megvan: kimentette a húgát a halál torkából. Az oldalán van a jelenében a múltból átjött Elise, akinek esélye lehet a bolygó megmentésére is. Így a halálos küldetést is vállalja egy börtönbe, hogy szerezzen egy időugrót, aki helyette végzi a mentéseket. Hogy találjon egy orvost, aki hajlandó kezelni a testvérét. Közben Elise szövetségeket köt, és vezetni kezdi elfrethek népét. Mert ő már látja, csak akkor van esélyük, ha az állandó menekülés helyett megállnak, és felveszik a harcot a Valta embereivel és a korrumpálódott KronoCom egységeivel.

Az egyik szemem sír, a másik nevet. Jó folytatást kapott az Időrabló, Wesley Chu olvashatóan nem fogy ki az ötletekből. Ugyanakkor, rá kellett döbbennem, hogy ez a sorozat is nyúlni kezd. Olyan nyitott vége van ennek a résznek, hogy még azt is el tudom képzelni, hogy nem csak trilógia, de sokkal hosszabb történet születik majd. Bár, ha a szerző bírja ötletekkel, nem baj. Egyelőre bírja.

Ez a történet is, nagyon jól megáll a maga lábán, felvesz egy új ritmust és történetszálakat, miközben szerves folytatása is a korábban történteknek. (Érdemes is az első résszel kezdeni, és nem kihagyni. Kellene fog a teljes megértéshez!) Már nem az időugrások körül bonyolódik a cselekmény, maradunk a jelenben. Ahol mindenféle akció követi egymást: James börtön kalandja, szöktetés, Elise és a túlélés a bolygó felszínén, majd a végére a nyílt csata. Mindeközben előkészíti a sorozat folytatását, olyan függő véget hagyva az utolsó fejezetnek, hogy azonnal akarjuk a folytatást.

A cselekmény pörög, kalandokkal teli. Megfelel a kívánalmaknak, miközben olyan kérdéseket is feszegetni kezd, mint az emberiség és a vállalatok érdekei. Humánum a haszon ellenében. Az idő kérdései most másodlagosak, de nem is hiányoztak nekem. Így is tudott olyan sci-fi mélységeket elérni, mintha az a zsáner is aktív lenne a részben.

Helyette a jövő világát ismerjük meg jobban, és korrekt társadalmi képet kapunk belőle. Nincs olyan világépítése a kötetnek, mint egy Térség történetnek, de így is működik, érdekes, és még lehetőség is akad benne bőven. Van egy olyan érzésem, a következő részben mélyebbre látunk a vállalati világba is…

Ami hiányérzet maradt bennem, az a szereplők miatt van. Szerepelnek, akcióznak, de róluk, magukról kevés derül ki. Nem robotok, de nem is egyszer annak éreztem őket. Mennek, ténykednek, és minden érzést nekem kell elképzelnem hozzájuk. Elisa és James itt már párként működnek, és egyszerűen nincs nyoma, mikor lettek szerelmesek és ilyen hevesen. Az ilyesmik zavarnak, mert hiányosnak érzem a karakterábrázolást. De ez a regény nem is lelkizős irányba akar elmenni, akció és világépítés van benne.

Chu stílusa is teljesen korrekt. Olyan reális, ami egy sci-fi regényhez szükséges. Technikát kell elmagyaráznia, kalandokat közvetít a technikai részeknél némileg színesebben. Nem túl bonyolult, követhető, de annyira tudományos, hogy a jövő is hiteles legyen.

Korrekt sci-fi sorozatrész, szerintem filmen is jól működne. De egyelőre a folytatás a várós.

Időostrom - Mint sci-fi: 80% erős világépítés van benne, a cselekmény és akciók dübörögnek.

Szubjektíven: 60% elment, de a karakterekből nagyon keveset kaptam. Érzelmileg üres.

Kamaszos, balatoni nyaras, családi.

Bogi már a nyár elején ír egy listát, hogy mi az, amit biztosan nem fog megtenni az elkövetkező pár hónapban. A legfontosabbak, hogy nem lesz balatoni nyara, nem tölti az idejét az apjával és nem lesz szerelmes sem! Ehhez képest az anyja munkaügyben el kell, hogy utazzon, és kénytelen a volt férjére hagyni a lányt. Aki ott találja magát egy balatoni kempingben, az apjával, aki most mutatja be neki a terhes menyasszonyát, akiről eddig Bogi nem is tudott. Ráadásul a kemping mindenese egy nagyon helyes egyetemista srác. Bogi szédeleg is Soma körül, próbálja megmenteni a kempinget és összebarátkozik az egyik nyaraló fiúval, Robival, akinél jobb barátot találni sem lehetne. Nyár végére már nem is utálja annyira a balatoni nyarat, annak minden meglepetésével.

Tudjátok, mit mondanak a színházban a falon levő fegyverről? Hogy el kell sülnie még a darab vége előtt. Itt ez az ifjúsági regény, ami azzal kezdődik, hogy egy lány listába szedi, mit nem fog tenni ezen a nyáron. Lehet tippelni, mi fog vele megesni a balatoni nyaraláson!

Ezzel le is írtam a regény legnagyobb baját. Nagyon kiszámítható – minden fordulata előre sejthető! Ok, egyet leszámítva. Volt benne egyetlen olyan kiderülő titok, amire nem számítottam. És utólag átgondolva se láttam semmi nyomát. De arra biztos jó volt, hogy a szerelmi háromszöget nagyon egyszerűen feloldja. De erről többet nem is mesélek. Az a lényeg, hogy eredeti, meglepő, új ötlet nincs a regényben. Csak az van benne, ami egy ilyen történetben nagyon tipikus.

Agyaltam azon is, miért lett ez Rólad-neked regény. Leginkább Bogi miatt, akivel könnyen azonosulnak a lányok. Mert tegyük a szívünkre a kezünk! Ki elégedett az alakjával? Maximum az, akinek Amy Schumer a neve. Bogi is küzd az önértékelésével, miközben tele van jó tulajdonságokkal. Jó barát, nagyszájú, jószívű, amilyen barátnőt minden lány szívesen elfogadna: mert az őrültségekre, de lelkizésre is kapható.

A mellékszereplők között is tipikus alakokat találunk: Soma, a part helyes egyetemistája, aki nem csak jól néz ki, hanem kedves is. Robi, aki nem egy Adonisz, de kedves, figyelmes, jófej. Meg az ő gonosz bátyja, akinek mindig akad egy csípős megjegyzése. A csini lányok, akik dögösek, de az IQ szintjük nem veri a plafont. Nem lep meg senki, nincsenek fejlődések, bonyolult jellemek.

Ok, annyit megengedek, hogy Bogi egy leckét megtanul a végére. Valaki majd rámutat, hogy nem a külseje a legfontosabb. És lehet, hogy valaki szépnek látja így is. Miért nem képes ő is azt meglátni magában, ami érték?

Ez lenne a regény üzenete is. Senki nem tökéletes, azt kell szeretnünk magukban, amiben jók vagyunk. És sokkal boldogabbak leszünk, ha tudjuk értékelni magunkat, és nem azzal foglalkozunk, milyennek látnak minket. A felszínesség nem tesz senkit boldoggá. Az önbizalom viszont sugárzik: ha elfogadod magad, mások is el fognak.

Nem ez a sorozat legerősebb darabja, de a célkitűzést ez is megvalósítja. Kamaszos, tini problémákkal és pozitív üzenettel. A szerző elsőkönyves fiatal, ennek minden gyengeségével és vonzóságával. A szerkezet, nyelvezet még javítható, a korosztálynak passzol.

Strand, papucs, szerelem - Mint ifjúsági: 65% klisés, de vannak jó ötletei is. A stílusa, nyelvezete még kiforratlan.

Szubjektíven: 60% nem tudott meglepni, de pont azt adja, amit az ilyesmitől vár az ember.

Csak jövő hétre vártam, de már a héten polcra kerülhet a 3 következő kötet is:

- Falling Kingdoms - Lázadók tavasza (Menő Könyvek kiadvány, szeretik úgy reklámozni, hogy Trónok harca kamaszoknak. Tényleg trónért harcolnak, fantasy kaland sorozat, de azért a GoT szint messze van.)

- Sötét úton (General Press kötet, a legújabb Linda Castillo krimi. Ebben az a Kate nevű nyomozónő, aki amish gyökerekkel rendelkezik, ezért rendszeresen nála kötnek ki az ilyen ügyek. Az előző részt olvastam, az tetszett, ez a sorban különben a 9. regény.)

- Az én pasim (Athenaeum romantikus sorozatának tagja, Rachel Gibson hokisainak 6. kötete. Nekem nyálas, de a romantika rajongóknak bejöhet.)

Rendőrös, különleges egységes, korrupttá válós.

Denny Malone soha nem gondolta volna, hogy egyszer a börtönnel néz szembe. Kitűntetett, hős rendőr volt. Egy másik hős rendőr fia. Szeptember 11-i hős tűzoltó bátyja. Az elit egység főnöke, Észak-Manhattan királya. Aki rendet tart az utcákon, és szállítja az eredményeket. Ő és emberei a legjobbak között is a legjobbak. Nem csak barátok, de testvérek is. Ám most visszanézve látja, ahogy egyik lépés követte a másikat a bűn felé. Ahogy a kenőpénzek nőttek, ahogy az ügyeket úgy rendezte, hogy meglegyen a maga haszna is. Ahogy a társai vele tartottak az úton. Mert a rendszer, az utcák mocskosak, kinek fáj, ha az életükért és vérükért cserébe kapnak is valamit? Ahogy alkut köt, és árulóvá válik, egyre reménytelenebbnek tűnik a megváltás is – pedig, ő csak jó rendőr akart lenni.

Ahogy olvastam, gyakran eszembe jutott Hank Voight. Ő a Chicago PD központi karaktere, szintén egy különleges osztag feje, akik lazán kezelik a szabályokat a jó ügy érdekében. Amit Hank megfogalmazott, hogy korrumpálódni is kétféleképpen lehet, ez van e regényben is. Csak Denny már átlépte azt a vonalat, amit Hank nem. Mindketten segíteni akarnak az embereken, mindketten tesznek érte bűnöket, de Denny már magért is.

A regény úgy meséli el ezt a folyamatot, hogy közben folyamatosan fenntartja a figyelmet. Tulajdonképpen két idősíkon halad egy végzetes tetőpontba: az alkut megkötő Denny, aki a maradék elveit is sorra elárulja, míg átgondolja, hogy jutott ide. A jelen és a múlt akciói lassan összemosódnak, és eljutunk oda, hogy már Denny sem látja a kiutat. Amikor legalább kénytelen magának beismerni, hogy mocskos rendőr lett belőle, magáért, és nem a rendért. Akkor még igyekszi megváltani magát, de az kemény harc.

Így a regény abban is kettős, hogy miről olvasunk. Egyszerre karakter- és cselekményközpontú. Folyamatosan követjük Denny logikáját, az érzéseit és döntéseit. Miközben a rendőrségi akciók történetei követik egymást. Rendőrségi rajtaütések, nyomozások, akciók. Így az is megkapja az élményt, aki a rendőri lélekre, és az is, aki a munkára kíváncsi. Pörögnek az események rendületlenül, végig a regényen.

Winslow emlékezetes szereplőket és kapcsolatrendszereket teremt. Képes átéreztetni bajtársiasságot, árulást, csalást, szerelmet, veszteségeket. Nincs a világában fekete vagy fehér, csak nagyon sok szürke. Mert ezek az emberek tesznek nagyon durva dolgokat, de mellette hősieseket is. És ahogy ki tudnak tartani egymásért… annál csak az keményebb, amikor elárulják egymást. És mindennek megvannak a következményei.

Nagyon komoly kritikát kap az egész rendszer a szerzőtől. Olyan szinten mocskos és korrupt, tönkretett minden ebben a New York-i képben, hogy az ember komolyan úgy látja, kellene egy olyan igazságosztó az utcákra, mint Batman vagy a Zöld Íjász, akit nem korrumpálhat maga a rendszer. Mert nagyon kemény, ahogy a rendőrök a mocsokban állnak minden nap, amiket látnak, ahogy bánnak velük és mennyi eredményt tudnak csak elérni.

A stílus nagyon Winslow, talán mesélősebb a szokottnál. Frappáns, még trágárságában is hiteles, és most nem csak tőmondatokkal büntet a humora sem. Visz előre a szöveg is.

Nem olyan könyv, ami feldobja a napom, de nagyon elgondolkoztat.

Az egység - Mint akció krimi: 85% elgondolkoztató, reális, éles helyzetekkel teli. A világa kőkemény.

Szubjektíven: 90% mocskos, nehéz is olvasni, de hiteles, érdekes is volt, mozgatta az agyam.

Végzet asszonyás, úrlényes, titkos szervezetes, noir.

Sammy nem sok vizet zavar. Mivel keresi a rendőrség, egy helyi gengszter adott neki új papírokat és adott neki állást a bárjában. Így most Sammy csapos, kevés pénzért, mert váratlanul sokáig tartozik a segítségért Salnek. De itt találkozik a dögös Stiltonnal, aki álmai nője lehetne. Meg kell hódítania, miközben Sal is talál neki feladatot: egy tábornoknak olyan lányokat kell keríteni, akik nem néznek ki hivatásosnak, sima átlag nőknek. Sammy azt se tudja, hogy fogjon bele, amikor Stilton eltűnik, és valahogy ehhez az ügyhöz van köze, meg egy Roswell nevű helyhez. A mentőakció mellett egy kígyót is meg kell találni, hiszen be akartak szállni a kígyópisi üzletbe – csak éppen a megvett halálos fekete mamba nincs oda a dobozos életmódért, inkább kereket oldott és pár embert megmart út közben.

Christopher Moore olyan agyamentségeket ad ki a kezéből, hogy az ember azon gondolkozik, nem-e a bolondgomba a kedvenc élete. Vagy titkon összejár Csodaországba a Bolond Kalapossal, és tea partikon együtt ötletelnek. A Noir is pont olyan, hogy simán rá tudom mondani, rajta az író kézjegye.

Vagyis, most a noir világot fogta, és megbolondította. Akár paródiának is mondhatnám, de szívesebben fogom fel komédiának, ami noir elemeket használ. Megvannak a sötét bárok, az alkohol és csaposok, a rossz lányok és a végzet asszonya, a titokzatos kormányügynökök, a magányos farkas nyomozó – aki itt éppen csapos is. A hangulat, az egésznek a színei a noir stílusjegyeit mutatják. Ha nem figyelnék a karakterekre, a cselekményre, csak a világépítésre, akkor egy fekete-fehér filmben is érezhetném magam, ahol a zongoránál Sam játssza újra a dalom. Csak éppen van cselekmény és karakterek is.

A karakterek kattantak. Látszólag a zsáner figurái, de igazából mégsem. Jó értelemben őrültek, inkább a cselekmény miatt, mint magukban. De valahogy mégse és mégis autentikusak ebben a közegben.

A cselekmény viszont beteg. Helyenként vicces is, akinek erre van humora, végig. Nekem nem teljesen – ezt mutatja, hogy számomra az volt a legizgalmasabb, amikor a mamba szemszögéből követtük az eseményeket. Annak a leírása, hogy egy ideig életben hagyta a kajának mellétett patkányokat, mert képesek voltak kirágni maguk a zsákból – kész. De az is megér egy misét, hogy kerül a gengszterek, bárok és a háború utáni Államok életébe pár ufó.

Az biztos, hogy nem unalmas a cselekmény, Moore bírja ötlettel végig és folyamatosan pörgeti is az eseményeket. Az már más kérdés, hogy logika nem sok akad benne, így inkább egy komikus jelenetek sora jön ki, mint egy értelmes noir sztori. Arról nem is beszélve, hogy a krimis elem hiányzik. Helyette vannak az ufók. Az meg nem ugyanaz.

A Moore regényekkel azért is rendszeresen vannak fenntartásaim, mert nyersebb a nyelvezete, mint ami a fülemnek jól esik. Itt sincs ez másként. Mondjuk, bújt már ki jobban a bőréből a szerző, ezt még lenyeltem, és valamennyire a regény cselekményébe is belefért, de akkor is! (Igaz, most legalább azt nem kellett számolgatnom, mennyire vérfertőzők a szereplők. Még anno egyszer a főszereplő kavart a nagybátyja feleségével, majd összejött a lányával. Juj.)

Műfajában jó, az ízlésemhez annyira nem passzolt. Csak elment.

Noir - Mint paródia: 80% a noir elemeket használja, csak a történet és a szereplők agyamentek.

Szubjektíven: 55% sok szereplőt nem bírtam, és a történet akkora katyvasz… sok(k).