Sorozatgyilkosos, ártatlan lányt kihasználó, rendőrös.

Hónapok teltek el a közös nyomozásuk óta, és Kate még mindig nem tudja, hányadán állnak egymással Johnnal. Valami határozottan van közöttük, de nagy a távolság és mindketten túl nagy terheket is cipelnek. Egy amish tanyán azonban olyan szörnyűség történik, hogy bármi is legyen a civil életükben, a nőnek szüksége lesz a férfi szakértelmére. Egy egész családot mészároltak le, különös kegyetlenséggel. Ahogy az áldozatokat megvizsgálják, az is kiderül, hogy a 15 éves Mary nevű kamasz terhes is volt. Kate mindenkinél jobban tudja, ez a közösség mennyire képes titkot tartani, de most rá kell jönnie a lány rejtette szörnyűségekre, hogy igazságot szolgáltathasson neki. Miközben egy egyre sötétebb és undorítóbb ügy kezd körvonalazódni, Kate újfent kénytelen a saját démonjaival is hadakozni.

Ma valahogy szomorúnak érzem, hogy nem egy Kate Burkholder nyomozáson rágtam át magam, csak éppen a sorozatnak az újabb részein – és rá kell jönnöm, hogy ez a sorozat egykor sokkal többet tudott, mint ami az új részekben van benne.

A második a sorban, a Könyörgés is egy olyan történet, ami sokkal rémségesebb és jobban kidolgozott, mint a későbbi ügyek. Itt még meg tud ütni azzal a szerző, hogy ilyen borzalmakra is képesek egymással az emberek. Nem csak azért, mert a rendőrök egy idő után azt mondják, hogy láttak már rosszabbat is – tényleg ezek voltak a rosszabbak.

Itt már mélyen az amish világban van beágyazva a bűntény, nem csak közvetve szerepel benne a közösség. Egy amish családot végeztek ki, és amiért áldozatok lettek, az mélyen fakad az életmódjukból. Most talán a kritikus hang az erősebb: Kate mélyen együttérez az áldozatokkal, de pontosan látja azt is, hogy Mary azért jutott ide, azért lehettek ezek a körülmények, mert hagyományos amish nevelést kapott. A világtól való majdnem teljes elzárás, ahogy a kiátkozástól való félelem miatt inkább tűr, minthogy megvédje magát. Ahogy a szexuális nevelés hiánya kihasználható áldozattá tette. Valóban rémséges történet bontakozik ki: az csak a jéghegy csúcsa, hogy mit tettek a családdal, de előtte Mary már hónapok óta komoly bűncselekmény áldozata volt.

A nyomozás, ahogy egy krimiben kell, halad előre. Nyomokat és törvényszéki bizonyítékokat követnek, nagyon sok emberrel beszélnek és Kate a bennfentes tudása miatt sok olyasmire is ráérez, amit más nem tudna megtenni a helyében. Kiváló példa, ahogy meggyőz egy amish családot, hogy segítsenek a nyomozásban – ha nyers akarok lenni, ráveszi őket, hogy a gyilkos elfogása érdekében legyenek csalik. (Legalábbis a látszat ez lesz.) Dinamikus, izgalmas, ahogy egyre több minden kiderül és szakaszai vannak a megoldásnak. Az különösen tetszett, hogy Kate addig képtelen elengedni az ügyet, amíg valóban minden pontra fel nem került a pont.

Mellette nagyon személyes is tud lenni, mert Kate kénytelen megint a saját legnagyobb félelmével és rémálmával szembenézni. Sok mindenben hasonlít az eset a saját eltitkolt történetére, és ez feltépi a sebeket. John Tomasetti így most nem csak a nyomozói eszével kell mellé, a férfi lesz az, aki érzelmileg is ott van neki és egyben tartja. Bírom, ahogy alakul a kapcsolat dinamikája – ahogy erősítik egymást, és aki éppen rosszabbul van, az számíthat a másikra. Ez egy olyan szerelmi történet, amibe Castillo kevés romantikát tett bele, de olyan mélyen össze tudnak tartozni a szereplők, hogy eszembe sincs azt mondani, ez nem igazi.

Érdekes, kellően szövevényes, személyes dráma is. Határozottan tetszett.

Castillo: Könyörgés – Mint krimi: 95% a nyomozás logikusan és jól felépített, van fordulat és izgalom, dráma is.

Szubjektíven: 90% szeretem, ahogy John és Kate kapcsolata épül, borzongató az eset is.

Ki akarna átláthatóságot varázslat helyett? Ki akarna prózát poézis helyett? Húzd el a függönyt, és mi marad? Egy szerény képességű és képzelőtehetségű, egyszerű fiatal nő. De csomagold be ezekbe a jelmezekbe, kend fel olajjal, és csiribí-csiribá, mi lesz belőle? Istennő!

Edinburgh hercege mindössze három hónap alatt vesztette el fiatal élete három nagy becsben tartott elemét – a tengerészeti karrierjét, családi otthonát és családnevét. Az ilyesmi nem segíti elő egy férj boldogságát.

Történelmi, életutat és egy korszakot bemutató.

A II. VH győzelemmel zárult, Anglia több fronton is helyt állt a királyi családdal egyetemben. Túlélték Edward lemondását és Bertie, aki György néven lett király, a dadogását leküzdve vezette át az országot a háborún. Lánya, Erzsébet pedig készen állt egy új fejezetre. Rég szerelem kötötte a görög herceghez, Fülöphöz, aki szintén Viktória királynő egyik leszármazottja volt. Kompromisszumokat kellett kötni, de a frigy létrejöhetett és egy ország ünnepelte a fiatal párt. A felhőtlen boldogságra nem sok idejük maradt: a király rég beteg volt, és hamarosan a lányának királynővé kellett válnia. Kezelnie kellett a legendás vezető, Winston Churchill távozását. A család neve körüli vitákat. Vagy a húga szerelmi életét, aki egy elvált férfival akarta összekötni az életét.

Az utóbbi évek egyik legnagyobb sorozatsikere az angol királyi családot bemutató The Crown – A korona volt. Történelmi drámaként építkezik a megtörtént eseményekből, miközben szórakoztató műsor is, így vannak csúsztatások és módosítások is benne. Magam is azok közé tartozom, akik szívesen utána is néznek a neten, hogy mennyire látom azt, ami történt.

Ennek a könyvnek az a koncepciója, hogy a nyers igazságot mutassa be, és elválassza egymástól a megtörtént eseményeket és a sorozat kitalált részeit. Teszi mindezt úgy, hogy II. Erzsébet életének krónikáját adja a vizsgált időszakban, megvilágítva a kor arisztokráciájának szokásait, Anglia akkori helyzetét, megismertetve a történelem fontos szereplőit – vagy éppen azokat az embereket, akik segítettek az illúziót fenntartani.

Nem is fogok a sorozatról több szót ejteni – csak egy megjegyzést tennék még. Nálam kisiklott a koncepció. Azt kellene belőle leszűrni, hogy a tények és a sorozat nagyon nem egy. Ehhez képest olyan aprónak érzem a csúsztatásokat, hogy inkább azt az érzetet erősítette fel bennem, hogy sokkal reálisabb és igazabb a sorozat, mint gondoltam. Természetesen azt nem lehet tudni, mit gondoltak és egymás között mit beszéltek ezek a személyek, kritikával kell szemlélni a jellemrajzokat, de különben nagyon figyeltek a részletekre. Mi a legnagyobb csúsztatás? Hogy egy fotót nem a híres fényképész, hanem a család egy barátja készített? Hogy Fülöp nem a Buckingham palotában, hanem hagyományos, bürokratikus úton mondott le a görög állampolgárságáról, hogy angol nemes és a trónörökös férje lehessen? Olyan kis részeleteknek tűnnek ezek a nagy egészhez képest.

A történetet lineárisan mondják el, és ahhoz képest, hogy történász munkája, nagyon közvetlen és regényszerű a hangja is. Kellemes olvasni, élvezetes, nyoma sincs benne a krónikák szárazságának. Még Lacey humora is átjön belőle, nem egyszer mosolyogtam jót a sorok közé beszúrt kritikán vagy éppen egy-egy érdekes összefüggésen. (Pl. az anglikán egyház merevsége a válással kapcsolatban, noha azért született meg az egyház, mert VIII. Henrik válni akart Aragóniai Katalintól.)

Nagyobb keretet biztosít az eseményeknek, mindent összefüggésekkel együtt vizsgál. A történelembe is illeszti az eseményeket, és egy korszakot is megragad, miközben azt is feltárja, hogy mi miből következett, mi mivel van kapcsolatban.

Roppant informatív a kötet, még az is belefért, hogy egy-egy témához kapcsolódóan kisebb témákat is feltárjon és bemutassa a fontos személyiségeket. Csak egy példa: a koronázás kapcsán meséli el és mutatja be David herceget és nejét, Wallis Simpsont, kiemelve, hogy milyen volt a férfi kapcsolata még a kislány Elizabeth-tel és hogy vezetett a lemondása oda, hogy az öccse lányából királynő lett. Majd az érsek, a királyi család fotósa is portrét kap, hogy egy belső cikk szólhasson végül a koronázás megörökítéséről fotókon. Mindez kisebb-nagyobb cikkeken a szöveg törzsén belül, mondhatni a részeként, de elválasztva tőle. Még szerettem is ezt a koncepciót, egy kivétellel. Nem figyeltek az értelmes beékelésre. Roppantul tudott irritálni, amikor egy mondat még be se fejeződött, de már jött is egy több oldalas cikk mondjuk a királynő ruháiról. Annak vége, és akkor kapom meg a megkezdett mondat végét. Egy témával odébb, más oldalak elolvasása után elég volt visszaidézni, mégis milyen mondat és gondolat szakadt korábban félve.

A külcsín viszont újfent dicséretet érdemel. Rengeteg a fotó a kötetben, és nem csak a sorozatból kiemelt képek. A valódi fotók is itt vannak, a már mondhatni történelmi dokumentumok. Nyugodtan össze lehet nézni, még vizuálisan is mennyire törekedtek a hitelességre – arról nem is beszélve, hogy csak lapozni is élmény a kiadványt.

A sorozattól függetlenül is nagyon igényes és informatív kötet, én még biztosan fogom lapozgatni, és remélem, hogy nem ez lesz az egyetlen Korona-kötet, ami magyarul megjelent.

Lacey: A korona – Mint ismeretterjesztő: 90% szép kivitelű, tartalmas kötet, egy jópofa koncepcióval.

Szubjektíven: 85% jó volt forgatni is, a képek és történetek is tetszettek, csak a beékelések nem. Mondat közben is megszakítás?

Amikor Jo végre hazaindul, magában gyorsan átveszi a sztorit:

Menekülő, elszakadni próbáló, múlttal szembenéző.

Tanya férje meghalt – a nő nem szerette, csalta is, de meg nem ölte. Ennek ellenére mennie kell tovább. Hiszen az igazi neve nem Tanya és ez a házasság is csak azért kellett neki, hogy jobb munkája és jobban elrejtő személyazonossága legyen. Most azonban levetkőzi Tanyát, mássá válva halad tovább. A következő megállónál azonban egy olyan nőbe botlik, aki hozzá hasonlóan más neve alatt él. Olyan helyzetbe kerülnek, hogy kénytelenek összedolgozni, cserélni és újra menekülni tovább. Újabb név, újabb állás, újabb emberek. Dominic, aki történetesen rendőr, még akár megoldás is lehetne, de a nő megy tovább. A múltjához csak egy vékony szál köti, pár e-mail valakihez, aki egykor mindent jelentett neki. De eljön az a pont, amikor már nem lehet tovább futni, csak visszatérni a kezdetekhez. Szembenézni mindennel, ami 10 éve történt és feltárni az igazat.

Nem lehet jól írni erről a regényről, ha nem akarom előre elmondani a megoldását is az eseményeknek. Mert sajnos az lenne az a része, amiről érdemben lehet beszélni. Két csavarra van az egész sztori kihegyezve, különben egészen üresnek éreztem.

A történet nagyja abból áll, hogy a hősnő váltogatja a személyiségét és mindig menekül tovább. Közben történik ez-az, de igazság szerint semmi nem tud kibontakozni. Akár bűnügy, akár szerelmi szál, nincs rá tere és ideje, mindig korlátozott az idő, amit egy helyen tölthet és nem is kötődhet senkihez.

Nem voltak izgalmasak a közbülső állomások és nem ismerhettem meg egy mellékszereplőt sem eléggé ahhoz, hogy kedveljem őket. Tévésorozatban el tudnám képzelni, ahogy halad a nő személyiségről személyiségre, csak akkor jobb történetek kellettek volna közben. Azt nagyon hiányoltam most is.

Az hozza a feszültséget és a rejtélyt, hogy az olvasó sem ismeri az előzményeket. Nem tudni, ki volt a nő korábban, mi történt vele. Ahogy váltogatja az éneket, még csak abban sem vagyok biztos, mi volt igazán ő és mit játszott meg. Ő is annyira üres, hogy nem tudtam kedvelni, bár utálni se utáltam. Közömbös lett – ez meg egy főszereplőnél gond.

Egy pontig szórakoztatott, hogy az e-mailekből raktam össze a részleteket, gyűjtöttem még az olyan adatokat is, hogy mennyi idős, milyen szociális kapcsolatai voltak otthon. Arra nagyon hamar ráéreztem, hogy Ryan, a levelezőtárs volt a nagy szerelem az életében, de elárultatott a férfi által és egyszerre szereti még, de gyűlöli is érte.

A dinamika, ami miatt nem jött össze a mutatvány. A regény nagyjában csak csöpögteti a szerző az infót, túl kevés, hogy igazán összerakjuk az eseményeket. Amilyen körítés van körötte, ráadásul valami sokkal nagyobb bűnt vártam, mint amire a végén fény derült. Minimum iskolai merénylet vagy tömegmészárlás, nem ilyen… szinte balesetnek beillő esemény, amit nem hiszem el, hogy nem lehetett volna normálisan, bírósággal intézni. De, amire ki akartam lyukadni, hogy a két csavar mindegyike nagyon adja magát, ahogy Lutz a végén 2 fejezetben mindent elmond, amit addig elhallgatott. Az igazi bűnös személye nem is rejtély, igazság szerint, a főszereplőnek ismert információ, amit meg is oszt velünk, amint odáig ér a történetben. A másik, a magánéleti csavar – logikusan az az egy dolog lehetett, nagyon csodáltam is, hogy ők maguk nem jöttek rá már 16 évesen, amikor minden elkezdődött. A pletykák, a tiltások, minden erre mutatott. Semmi meglepetés, én pont ezt vártam.

Még talán azt jegyezném meg, hogy ellenérzésem volt attól is, ahogy Jo írt Ryannek. Az a vádló hangnem… De most komolyan: amikor Jo férjhez megy, le is ír mindent, várná, hogy Ryan csak vegye tudomásul és ennyi. Amikor Ryan nősül meg, neki meg joga van kiakadni és kifakadni? Az egész helyzet igazságtalan, tény, de Jo is az volt benne.

A legnagyobb jóindulattal is, nálam egy átlagos thriller – egyszer elment, de nem lesz maradandó emléknyom utána az agyamban.

Lutz: Az utas – Mint thriller: 55% a feszültség megvan benne, és jól húzza az ember agyát, mi a nő múltjának titka. A megoldás azonban olcsó.

Szubjektíven: 40% egy ponton kevés volt, hogy találgassam a szinte semmiből, mi elöl fut a hősnő. Amikor meg jöttek a részletek, túl könnyen átlátni az egész sztorit.

• Agave: Vulcanus kalapácsa - sci-fi
  • Így szerettelek - fejlődésregény, női
• Animus: Összezárva - skandináv krimi
• Gabo: V-2 - történelmi, thriller
• Európa: Az elveszett kenyér - történelmi
• Athenaeum: Bár itt lennél - női

Minél erősebb valaki, annál kevesebb mozgásteret kellene kapnia.

– Láttál már ilyet?
– Van egy hívóigém, amivel tucatnyi ilyet elő tudok idézni – vallottam be. – Azzal gyújtották fel az alexandriai könyvtárat.
– Neked mire kellett?
– Kértem egy igét, amitől világosabb lesz a szobám, te barom, és azt kaptam!

…könnyű az embereket nevezni gonosznak a döntéseik helyett, mert ezzel csak igazoljuk a gonosz döntéseiket, hiszen ezzel mintegy meggyőzik magukat arról, hogy semmi baj, mert a szívük mélyén még mindig ugyanazok a jó emberek.

– Az affinitásod…
– Úgy jegyezheted meg, hogy „imádni és félni" – mondtam.
– Tessék? – kérdezte Liu.
– „S imádni és félni fog minden" – idéztem. Továbbra is értetlenül meredt rám. – Galadriel A Gyűrűk Urából.

Ja, végül is érthető – vágta rá Aadhya. – A fiúk már csak ilyenek: két hétig is képesek járni valakivel úgy, hogy nem árulják el neki.

Varázslós, vizsgára készülő, szövetségeket kötő.

El igyekszik nem kitűnni a diákok közül, noha tisztában van vele, hogy az egyetlen esélye az iskolán túli túlélésre, ha egy csoport befogadja a tagjai közé. Ha szabadon eresztené az erejét, lenne is biztos helye. A lány olyan pusztító erő birtokában van, amitől a saját családja is halálra rémült, és a nagyszülei ki akarták végezni már kisgyerekként. Édesanyja, a világ egyik legismertebb gyógyító varázslónője azonban életben tartotta, szerette, és arra nevelte, hogy ne váljon belőle lélekfaló halálosztó. Nem könnyű feladat, amikor a varázsiskola egyre löki a pusztítás felé. Sötét van a szobában és kér egy igét? Ad neki egy olyat, amivel mindent fel tudna égetni. A rejtőzködés ideje azonban lejár – az iskola bajnoka, a nagy harcos Orion felfigyel rá, és újabb és újabb kalandokba sodorja. Orion sokak életét megmentette már – és ezért fizetni kell. Rajtuk múlik az új tanulók élete, és lassanként egyre többen ráébrednek, mi minden lakik a jelentéktelennek tűnő lányban.

Nagyon nem egy Harry Potter. Pedig ebben is varázsiskola van, meg mindenféle diák – a hasonlóságok ezzel véget is értek. Ez a történet nem gyerekeknek, szerintem nem is kamaszoknak szól. Talán 17-18 évesek a főszereplők, de ez nem egy YA világ.

Meg is fogott, hogy milyen sötét hely a Solomancia. Ott az a mindennapos, hogy egy szörny levadász egy vagy több diákot. Ott minden arról szól, hogy kinek sikerül életben maradni. Azért nem gyakori, hogy a hősnő azon aggódik a nyitányban, hogy az egyik szomszédja szerinte megölte a másik szomszédjukat, és a teteme valahol a srác szobájában rohad. Roppantul tetszett is, ahogy ez egy horror iskola. Itt minden veszély – a leckék, az órákra járás, de még egymásban sem bízhatnak meg a leendő varázslók. A túlélésért semmi sem drága, és akadnak, akik gyakorló sötét varázslók. (Azért néha veszélyesebbek azok, akik ártalmatlannak tűnnek.)

A sötétségen túl egyedi is, ahogy ez a tanárok nélküli, túlélésre játszó iskola működik. Valóban egy más világ, és nem sűrűn botlok bele ilyesmibe. Novik ezt nagyon jól kitalálta, és folyamatosan plusz feszültséget ad a bezártság: innen a záróvizsgáig nincs kiút, körbeveszik a szörnyekkel teli falak a szereplőket…

Azért akadnak benne tipikusabb vonások is. Ahogy az iskola legmenőbb sráca figyel fel hősnőnkre, aki titkon a legnagyobb varázsló az egész iskolában. Ahogy van egy jóslat, amit kellően sötéten lehet értelmezni. Mondjuk, nekem már most azon jár az eszem, hogy akár másként is fel lehetne fogni. Nem a pusztítással azonosítani, hanem a jelenlegi rendszer lecserélését valami jobbra. Már itt vannak arra kezdemények, hogy Orionnal javítsanak az iskola igazságtalan voltán. Ugyanezt, nagyobb távlatban, a varázslók világában is elkezdhetnék megtenni.

Hála égnek Novik nem a szerelem irányába viszi el a sztorit, inkább sötét humorral operál és fekete kalandokkal és szörnyekkel. Nálam több horror is beleférne, de a világát így is nagyon tudtam szeretni. Ahogy azt is, hogy El cinikus, és nem egy szokott stílusa van. Orion már szimplább álomfiú, bár azért nála is van egy réteg, ami még érdekel. Mennyire szerep, ahogy mindenki megváltója igyekszik lenni? Miért nem enged közel senkit a maga köreiből? Azt még nagyon nem értem, ha mindenki az ő barátja akar lenni, ő miért nem akar senkié sem, ha megmenteni bárkit hajandó lenne.

Jó a nyitott vége, kellően pörögtek az események is, és van még lehetőség ebben a regényvilágban. Várom is a folytatást, érdekel, merre tovább.

Novik: A végzet iskolája – Mint fantasy: 75% izgalmas és egyedi világot teremt, miközben némi ismerős elemet is kapunk.

Szubjektíven: 70% a történet szórakoztató, jópofák a szereplők – csak nagyon nem látom, mire megy ki a játék.

Mások életébe befurakodó, áskálódó, identitást váltó.

Charlotte éppen úton van, amikor egy férfit vesz észre a sikátorban. Fotóról ismeri, egy alkalmi ismerősének lett volna randevúja vele. Részegnek tűnik, de sérült. Mentőt hív, és felméri, a családnak szüksége van segítségre. Az övére. Charlotte könnyen megkedvelteti magát, tudja is ezt magáról, és most sem esik nehezére elhitetni a családdal, hogy ő Luke barátnője. Belé kapaszkodhatnak, amíg gyászolnak, ő pedig megkaphatja azokat a szülőket, akikről mindig álmodott. Csak éppen Luke nővére, Rebecca, aki mindig is a kevésbé szeretett gyerek volt, rájön, hogy valami nem stimmel a lánnyal és a történetével. Nyomozni kezd, miközben ő maga is őriz egy titkot. Charlotte nem engedi veszni az áloméletét, és a két nő között egyre elmérgesedik a viszony – ki tudja, milyen katasztrófát szabadítva el.

Milyen lett volna az Aludj csak, én álmodok, ha Sandra Bullock karaktere történetesen egy pszichopata lett volna? Valami ilyesmi. Lehetett ez volna jobb is ez a sztori, de nem tetszett. Tulajdonképpen se a szereplők, se a sztori nem tudott megfogni.

A legnagyobb bajom az volt, hogy folyamatosan úgy éreztem, hogy ezt a történetet már ismerem. Először olvastam Vallance könyvét, de még szinte a fordulatokat is előre láttam. Ahogy szenved Rebecca, hogy kiderítse az igazat, miközben annyira nyilvánvaló innen kívülről Charlotte minden mesterkedése…

Eladhatta volna az, hogy Charlotte mennyire beteg személyiség. Van abban valami különösen zavaró, hogy mennyire gátlástalan és hogyan gázol át mindenen, miközben ő még el is hiszi, hogy ebben a történetben ő a jó ember, aki segít másoknak és ő az, akit mindig kihasználnak. Az egyetlen fordulat, ami meglepett, is szépen illik ebbe a sorba. A végén derül ki, hogy Charlotte okozta Luke sérülését, amiért az kinevette, amikor Charlotte fel akarta szedni. Luke életének lesz tulajdonképpen vége, és Charlotte van kiakadva, hogy Luke kinevette… Hogy lehetne bármilyen szinten is átérezni egy ilyen karakter világát? Nekem nagyon nem ment.

Sajnos, más szereplő sem akadt, akit meg tudtam volna kedvelni. Rebecca maga is bűnös, igaz, kisebb-dolgokban. Nem egy szimpatikus nő, és nem csak azért, mert mindig fájóan tudtában volt annak, hogy Luke a szülők kedvence. Keserűbb, sarkosabb és van benne egy olyan hidegség, ami ellenérzést váltott ki belőlem. Viszont, Rebecca egy harcos. Így az számomra nagyon nem illett a történetbe, hogy a végső összecsapásnál hagyja, hogy az történjen, ami. Az egész egyszerűen nem illett hozzá. Miért kellett az?

Luke, az áldozat meg az a fajta ellenszenves és önző alak, aki azt nem érdemelte, amit kapott, de nem volt jó ember ő sem. Ő meg a mindenki kedvence, aki ki is használta, hogy bármit meg tud úszni. Ha lett is volna lehetősége többé válni, Charlotte elvette tőle.

A szülők – most belőlük is a kétszínűséget éreztem ki. Ok, valamit találtam, ami mégiscsak tetszett a könyvben. Ahogy ütközteti azt, amit a szülők látnak magukról és a családjukról, meg amit Rebecca megélt ebből. Mondhatni, megtévesztés és hazugság az egész, sok a megjátszás és az emberek becsapják egymást, magukat is. Ha viszont ezt a gondolatot viszem tovább, akkor nem is érdemelnek mást, mint Charlotte őrületét.

Játékos, ahogy a nézőpontok váltják egymást és egyre többet megtudunk a tényekből is. Van egyfajta húzása a cselekménynek – csak ne lenne annyira egyszerű és kiszámítható…

Most úgy látom, ez a kihagyott lehetőségek regénye. Nem esett jól olvasni.

Vallance: Charlotte – Mint thriller: 50% a nézőpontváltások feldobják, van feszültség is, de sok hasonló volt már.

Szubjektíven: 25% ha nem is untam, de Charlotte nagyon átlátszó volt és senkit nem kedveltem meg.

Elolvasom a befejezéseket.
– Mielőtt elolvasná a könyvet?
– Igen.
– Miért?
– Ha nem tetszik a befejezés, minek vesződnék a a történettel?
– Minek vesződne a történettel, ha már tudja a befejezést?
– Mert a könyv egy utazás, a befejezés pedig csak egy része ennek az utazásnak.

Vannak olyanok, akik csak feketében és fehérben látják a világot. Az élet azonban a szürke árnyalataiban játszik. Nem lehet kőbe vésett szabályokkal meghatározni, hogy mi helyes és mi helytelen, mert semmi sem ilyen egyértelmű.

Találd meg a boldogságot, Brochan.! Az élet túl rövid ahhoz, hogy gyűlöletben éljük le.