Háborús, rendszerváltó, szerelmes.

Éva kislánykora óta tudta, mit szeretne az élettől. Mivel korán megárvult, és a mostohaapját soha nem tudta szeretni, egy saját család volt a vágya. Két udvarlója is akadt, egy baráti páros, akikkel játszótársak is voltak. Stevan nyilatkozott az érzéseiről előbb, és mire Martin is megtette volna a vallomást, Éva már eljegyezte magát a másik fiatalemberrel. Stevan elvette, együtt vezették a családi éttermet, és gyermekük született. Szerettek volna testvért is neki, de a fiúnak nem lett kistestvére. A kitörő háború gazdasági nehézséget, majd egy balesetet hoz, amely a férjet kiheréli. Az életerős, érett asszony szembe kell, hogy nézzen a történelem adta egyre rosszabb helyzettel, a férje elzüllésével és a vággyal, amely újfent feltámad közte és Martin között. De hogy lehet kezelni egy ilyen helyzetet? Gondolnia kell a gyermekére, a férjére, akinek hűséget fogadott – de magára is.

Zsánerében korrekt könyv, csak éppen egy olyan témát veséz ki, ami taszít. Így el tudom ismerni az értékeit, de én nem szerettem. A szerelmi háromszögek eleve hátrányból indulnak nálam, ha megcsalás és házasságtörés is van a listán, rosszabb a helyzet.

Pedig a külcsín biztató volt. Ahogy a kiadónak elég sűrűn összejön: szép a borítókép és hozzá passzol, szintén mutatós a belső borító is. Plusz a kosztümös romantika inkább a viktoriánus korban szokott játszódni, így kifejezetten élveztem, hogy modernebb kort, de történelmi környezetet kapunk, amit ezek a képek is megidéztek.

Még csak azt sem lehet mondani, hogy nem fontos a történelem. Alakítja a szereplők életét, és az olyanok, mint a háború vagy a kommunizmus, nagyon is meghatározzák, mi lesz a szereplők sorsa. Ok, nem ismernek fontos személyeket és nincsenek ott a történelmi fordulópontokon, de hitelesen bemutatja, hogy ezek miképpen hatottak rájuk. Így ezzel meg voltam békélve, helyenként – pl. az államosítás – még kifejezetten érdekesnek is találtam.

Csak éppen a regény fókusza egy szerelmi történet, amivel képtelen voltam együtt érezni. Két barát ugyanabba a lányba szeret bele, aki választ és férjhez megy, családot alapít az egyikkel. De egy baleset sok mindentől megfosztja, és a férj impotenssé válása miatt hallgatólagosan beleegyezik abba, hogy a nőnek viszonya legyen a baráttal. Mondanom se kell, senki sem lehet így tökéletes boldog, de jó megoldás sincs. Nem is szerettem olvasni.
Nem tudtam eldönteni, hogy sajnáljam ezt a három embert, vagy mit érezzek velük kapcsolatba? Eszti kapcsán ki lehetne emelni, milyen erő kelhetett ahhoz, hogy az állapota miatt részegessé váló, lezüllő férje mellett maradjon, amikor szerető és jómódú szeretője simán elvitte volna. Még akár gyerekük is lehetett volna, ezzel beteljesítve a nő álmát a nagyobb családról. De a férj is hoz érte egy áldozatot, félrenéz. Ok, talán Martin, a szerető lesz, akit sajnálni fogok. A nőnek ott volt két őt szerető férfi, a fia is. Stevan megtarthatta a házasságát, a látszatot, és összességében a felesége őt választotta, ha viszonya is volt mással. De mi jutott ennek a szerencsétlennek? Lopott percek, szégyen, meg kilátástalanság?

Meg különben is, nem szeretem a viszonyos és szerelmi háromszöges történeteket, ahogy már írtam is. A megcsalt félt mindig sajnálom, és itt is megvolt, akit úgy éreztem, kihasználnak és lehetetlen a helyzete.

Vagyis, a borító, a történelem felhasználása és a lélekrajza van a pozitív oldalon. A helyzet lehetetlen volta, a nekem nagyon ellenszenves szerelmi háromszög a másik oldalon. Összességében így egyszer elolvastam, nem is szenvedtem vele, de nem szerettem meg.

Pap: És újra felkel a nap – Mint történelmi romantikus: 60% emberi dráma, átérezteti a helyzetet, miközben történelmi.

Szubjektíven: 15% egyszerűen taszít a kialakuló helyzet, és hogy nincs itt jó megoldás.

Angliába utazós, kurzusos, életutat választó, irodalmi felfedezős.

Claire nem gondolta volna, hogy valaha is Angliába utazik azért, hogy részt vegyen egy Jane Austen szemináriumon Oxfordban. Nem az írónő rajongója, ellentétben a húgával. Ám egy veszélyeztetett terhesség miatt a nő nem utazhat, így Claire kénytelen menni a testvére dolgozatával. A hely varázsa gyorsan hat rá, és akaratlanul is felméri, mire jutott az életében – felnevelte a korán megárvult húgát, de csak asszisztensként dolgozik és a párkapcsolata sem az igazi. Itt viszont bárki lehet, hazudhatja magát orvosnak és flörtölhet a jóképű New York-i kiadóval. Amikor egy helyi, idős asszonnyal elegyedik szóba, egy titokba is bepillanthat: létezik a Büszkeség és balítélet egy korábbi példánya, amelyben Austen egészen másként alakította hősnője életét és mások a szereplők is. Claire a saját életére vár onnan tanácsokat, és mire észbe kap, már szerelmi zűrök, testvérharc és egy irodalmi örökség kérdése vár rá.

Kezdjük talán azzal, hogy nagyon kevés a kapcsolat ezen regény és az előző kötet között. Új hősnőt kapunk, új életválságot. Csak éppen ebben is felbukkan az a társaság, amellyel az előző főszereplő is kapcsolatba került. Ennyi.

Mennyire kötött le Claire drámája? Alig. Volt a nőben egy olyan vonás, ami miatt idegenkedek a szereplőtől. Azt meg tudtam érteni, hogy nem szerette a saját életét. Rossz volt olvasni, ahogy felgyülemlett benne, hogy ő mindig csak ad és ad, de semmit nem kap érte cserébe. Csak a rosszat látta a barátjában, a munkájában, és a felszín alatt éreztem azt is, hogy az is okoz feszültséget, hogy a húgának milyen boldog élete van hozzá képest, noha máig Claire az a biztos pont, aki mindent elintéz a testvérének. Soha nem mond nemet. Egyszerűen nem bírom azokat a szereplőket, akik csak nyavalyognak az életük gondjai miatt, aztán meg várják a sült galambot, hogy egyszer majd jobb lesz.

Claire odáig megy, hogy egy regényből akarja megtudni, mit csináljon. (A Büszkeség és balítélet első verziója, amit darabokban olvashat el.) Utáltam, ahogy megjátssza magát. Utáltam, amikor egy közhelyes felismeréshez ér el. Egyszerre fogja fel, hogy neki is változtatnia kell, de vannak jó dolgok is az életében. Mint a barátja. Persze, pont akkor jön rá arra, hogy Ő az igazi, amikor ráébred, hogy Mr. New York csak azért flörtölt vele, mert általa akart közelebb jutni a kiadatlan Austen kötethez… Pattillo különben nem cinikusan írja meg, de egyszerűen érzelmileg képtelen voltam azonosulni a hősnővel. Így a romantikus én- és világfelismerése nekem hiteltelen, csöpögős, fárasztó volt.

Nem szerettem a regény másik verzióját, ami köré épül minden. Itt idegesített, ahogy annak a kitalált első verziónak a mintájára írja Claire életét is Pattillo. Mindig az a regény, amihez visszatérünk, és nem simán csak regény a regényben, de beszélnek róla, átviszik a tanulságait a szereplők az életükbe – túl sok ez így belőle.

A konfliktusai tompák. Sehol nem éreztem igazi téteket. Melyik férfit válassza? Kiadják-e a könyvet? Érdekel ez valakit? Engem nem. Meg különben is, miért egy vadidegen döntheti el, mi legyen az Austen-örökség sorsa? (Irodalmi szinten majdnem ugyanaz a konfliktus, mint az előző részben, ugyanazzal a végkifejlettel.) Értem, ahogy Pattillo a nővérek közti kapcsolatról, karrierről, szerelemről próbál kellemesen írni Austen hagyományokat követve, de olyan semmilyen lett a végeredmény…

Ragozhatom még egy kicsit, de a végeredményen ez nem változtat. Ez egy kis limonádé, nem fáj, nem rossz olvasni, csak olyan ízetlen is mellette…

Pattillo: Mr. Darcy összetörte a szívemet – Mint női: 55% kis szerelem, kis válság. Sok női téma, de az irodalmi kérdésköre ismételt.

Szubjektíven: 45% kis kellemes, de nem tudott igazán lekötni. Az Austen párhuzam erőltetett.

A 21. éves Carla szép életet él: jómódú, eszes és csinos fiatal nő, aki élete szerelméhez készül feleségül menni. Ám most szembesült azzal, kiknek a gyermeke igazából. Apja, híres festő volt, akit a felesége mérgezett halálra, majd halt meg a börtönben. A kisgyermekük, feledve a régi életét, rokonoknál nőtt fel Kanadában. Ám a 21. születésnapjára megkapta anyja levelét, melyben megírta, hogy ártatlan volt, nem ő a férje gyilkosa.

Carla nyugodt szívvel akar férjhez menni – így Poirot lesz felkérve, hogy azon a végzetes hétvégén a házban tartózkodó emberekkel beszéljen, és igazolja.

Poirot minden történetben talál valamit. A nevelőnő látta, ahogy az asszony a halott férje kezébe nyomja a sörös üveget – de nem szólt, szerette a nőt és nem akarta bűnösebbnek láttatni, mint amilyennek tűnt.

A szerető állítja, hogy a festő elvált volna érte és új életet kezdenek együtt. Elmondja, amikor a feleség meghozta a sört, amíg őt festette a férfi, meg is jegyezte a megivásakor, hogy ma minden milyen keserű.

A család barátja, aki nagyon Caroline ellen vallott, elmondja, igazából miért volt annyira a nő ellen. Amikor a férje csapodársága miatt a nő egyszer kikezdett vele, ő tényleg akarta Caroline-t. A nő azonban visszakozott, még így is a férjét szerette.

A szomszéd birtokos, aki növényekkel dolgozott, mutatta meg az egész társaságnak a mérget, ami aztán a bajt okozta. Mindenki ott volt és látta, hol tartja.

Caroline húga akkor még kislány volt, aki kezdett kamaszodni. A nővére mindentől nagyon óvta – amikor testvére született, féltékenységében csúnyán megsebezte a kicsit. Nyílt titok volt, hogy a férje nehezen viselte, hogy mennyire kényezteti a felesége a testvérét. Intézetbe akarta küldeni ősztől, ami miatt szintén voltak viták.

Poirot pedig összerakja az igazságot: Caroline tényleg ártatlan volt. Látta, hogy a húga az italokat babrálta a hűtőben és tudta, hogy már volt olyan eset, hogy besózta a férje italát. Most azt hitte, ő tette bele a mérget a sörbe. Ezért nyomta az üvegre a férje kezét, ezért nem védekezett a bíróságon. Azt hitte, őt menti meg. A méreg azonban a pohárban volt, és nem a sörben. Azért is mondta a megivásakor, amit. A vita, hogy a lánynak mennie kell, valójában a szeretőre vonatkozott. Ez volt a festő módszere: festett, beleszeretett az alanyba, viszony, majd visszatért a képhez és utána búcsút mondott a nőnek. De ez a nő nem viselte ezt el. Ő mérgezte meg, majd nézte végig a halálát, míg készült a portré, amin Poirot fel is ismeri a gyilkos tekintetet. Kezdeményezi az ügy felülvizsgálatát, és Carla nyugodt szívvel házasodhat.

Kamaszos, életben maradásért küzdő, menekülő.

Mike és Elly a szüleikkel tartanak azok munkája miatt. Most éppen az Amazonas mellett telepedtek le, ahol a két kiskamasz hamar összebarátkozik két, már régebben itt élő fiúval. Matti és Gabriel szintén testvérek, Gabriel valósággal bálványozza a bátyját. Amikor lehetőségük nyílik egy repülős túrát tenni az esőerdő felett, a gyerekek megragadják a lehetőséget. Nem tudhatták, hogy katasztrófa lesz a vége. Lezuhannak, és csak ők négyen maradnak életben. Komolyabb bajuk nincs, de a helyzetük reménytelennek tűnik. Se élelem, se víz, se felszerelés. Csak annyi holmi van náluk, amivel az útra indultak. Abban sem reménykedhetnek, hogy gyorsan rájuk találnak – a fák sűrűjében egy gépről nem látják meg őket. Nekik kell kitalálni, mit ehetnek és ihatnak, merre induljanak, hogyan védjék meg magukat a vadállatoktól. De nagyobb veszély is les rájuk, mint az állatvilág.

Jól beindul ez a sorozat is. Már a sokadik rész fog kijönni magyarul is, és nem úgy tűnik, hogy a szerző rövidre akarja fogni. A borítók korrektek, az alapötlet se rossz, utána kezdenek el jönni a gondok.

Ahogy elkezdtem olvasni, nagyon hamar beugrott egy másik regénysorozat, szintén gyerekeknek. Bear Grylls írja sorra Beck történeteit, aki a világ különböző pontjain keveredik életveszélyes helyzetekbe és a vadonban kell túlélnie. Ő is gyerek, neki is inkább az emberekkel gyűlik meg a baja, mert a természetet tudja kezelni. Nem maga a cselekmény vagy a helyszín, inkább az egésznek a szerkezete, a csontváz, amire ráépül majd a regény teste, ami nagyon ismerős. Mivel az a sorozat jobban tetszik, ez már hátrány ennek.

Nem az igazi a cselekmény vezetése sem. Nem egy kalandregény érzetét kelti. Inkább olyan, mintha lennének ismeretterjesztő betétek, amelyek köré írni kellett valamilyen történetet. Még a szerkezet is ezt erősíti meg bennem: a történetet megszakítva vannak oldalak, ahol egy témát járnak körbe enciklopédia szócikket megidézően. Így mutat be pl. állatokat, vagy magyarázza el, hogy kell ívóvízhez jutni az esőerdőben.

Nem lettek emlékezetesen a gyerekek sem. Eléggé üres figurák, könnyen bele lehet képzelni magunkat, mert igazából csak egy-egy jellemző tulajdonságot kaptak. A nagyobb testvér iránti rajongás. Ahogy Matti tele van kis tényekkel az esőerdővel kapcsolatban. Még csak vitáik sincsenek: ugyan Mike fejében megfordul, hogy kritikával kezelje Matti tudását az esőerdőről, de nem folytatnak le harcot a vezetőségért, Mike még csak egy megjegyzést sem tesz. Ezt éreztem köztük a legnagyobb ellentétnek. Nagyon egy célért küzdenek: ki akarnak jutni és életben maradni.

Nagyon természetbarát könyv és benne van, hogy nem a puszta természet az ember ellensége. Ha ismered a szabályokat, növényeket és állatokat, ők békében megvannak veled. Bele tudnék kötni abba, mennyire szerencséjük van sokszor, és a természet még segít is nekik, de ez is csak aláhúzza az üzenetet. Az ember az, aki felégeti az esőerdőt pusztán anyagi okokból. Az ember vadássza le az állatokat, és nem a húsért, hogy életben maradhassanak. A gyerekekre is az emberek jelentik a veszélyt, sokkal inkább, mint a vadak. Kegyetlenebb, ha egy ember öl meg nyereségvágyból, mint egy állat ösztönből.

A stílusát nem szerettem. Nem elég mesélős, végigszalad a cselekményen és bár díjazom, hogy ismereteket közvetít, az nem tetszett, ahogy enciklopédiává válik egy-egy oldal erejéig.

Egy próbát még biztosan teszek vele, majd kiderül, érzek-e javulást a sorozaton.

Schlüter: Az Amazonas sűrűjében – Mint gyerekkönyv: 55% informatív és tanít is, de erősen hasonlít Bear Grylls sorozatára.

Szubjektíven: 45% kicsit letudott iskolai feladatnak tűnik: kis kaland, kis ismeret, kis szín.

Posztapokaliptikus, küldetéseket teljesítő, harcos.

A világ veszélyes hely lett, ahol több csoport is vetélkedik a hatalomért. Egyesek bármire készek a megragadásáért: nem csak gyilkolnak, de démoni lényeket küldenek ölni, idézőket kényszerítenek rabsága és velük szörnyetegek felett uralkodnak. Ebben a világban némi rendet képviselnek a futárok. Felveszik a küldeményt, a kívánt helyre elviszik. Bania az egyik futár, aki nem ismer lehetetlent. Lehet a csomag akár egy személy, akár egy dobozka, ő leszállítja. Akkor is, ha ehhez be kell jutnia a szerzetesek ostromlott várába. Akkor is, ha a gyermekének örökséget küldő anyának a fia testét kell majd hazavinnie. Miközben a saját múltja is titkot rejt, lassan belesodródik egy a világ sorsát eldöntő küzdelembe: egy sárkány ébredezik, és ő kapja a megbízást, hogy az igézőt a sárkány hegyéhez kísérje, miközben démoni seregek járnak a nyomukban.

Először is, az első kötetet nem sikerült beszereznem. Így kissé sérült is az élmény, mert máig nem tudom, hogy a világ felépítésével kapcsolatos kérdéseimre ott lehetnek-e a válaszok. Milyen erők viaskodnak a hatalomért, ez valami posztapokaliptikus világ, van-e valami története a futároknak, mint szervezetnek?

Ennek ellenére maga a történet érthető lett, köszönhetően annak is, hogy az első kötetek epizodikusak. Egy-egy füzet általában 1 egész és két fél kalandot tartalmaz. Az előző részben megkezdett futár-feladat vége, egy teljes történet és egy kezdet, ami majd a következő részben fog véget érni. Ezekben általában Bania elindul a küldeménnyel, a cél előtt valami komoly akadályba ütközik, és harcolnia kell, hogy a csomag célba érjen. Nem egyszer van keserédes vége a sztorinak, de az illik is ehhez a világhoz. Nem minden történet happy end, de a kiszállítás megtörténik, és az embereken múlik, mit tudnak kihozni a helyzetből.

Az utolsó két részre uralkodik el az átívelő szál, és már a sárkányküldetés zajlik a fejezetekben. Sokkal több ezekben a harc, és Bania múltja is ezekben tárul fel. A szereplők haladnak a cél felé, és közben rengeteget harcolnak.

Jellemző a szériára, hogy nagy mennyiségű csata van benne. A szereplők verekednek, Bania elég jó is benne. Sokaknak van kardja, így fegyveres harcot is kapunk. Az idézők miatt szörnyek is vannak, bár azokkal más a harc. Mit lehet kezdeni egy olyan lénnyel, ami kb. úgy néz ki, mint a Tremors hatalmas gilisztái, csak ezek démonok, a felszínen járnak és akkorák, mint egy ház? Mondjuk úgy, ha egy idéző színre lép, egyszerűbbé válik a képlet.

A másik nagy jellemző a humor. Az első részekben erőteljesebben – több a vicces szituáció, és Bania nem egyszer kap idézhető egysorost. A történet végére azonban annyit komolyodik és mélyül a figura, olyan mély a dráma azzal, ahogy szembenéz a másik felével, hogy a humorért Csonti lesz a felelős. Ő egy beszélő kard. Olyan szöveggel… a zárlatot konkrétan Csonti beszólásai oldják fel kicsit, csak azért nem egy drámai vérfolyam az egész.

Ha már emlegettem, két olyan karakter van benne, akit érdemesebb alaposabban megnézni. Bania, aki a mangák hőstípusa. Rendíthetetlen, bátor, ügyes, rejtélyes múlttal. Már akkor hős, amikor csak egy futárnak tartja magát. Amikor kiderül, ki volt korábban, a saját rosszabb felét győzi le és azonosul teljesen Bania alakjával – ez a nagy diadala a harci képességein túl. A másik Muah, aki szintén rejtélyes alakként érkezik és kap egy meglepő fordulatot az ötödik részben. Voltak tippjeim, erre nem gondoltam.

Kár, hogy fekete-fehér, mert különben korrekt, szórakoztató manhwa volt a sorozat.

Young-Oh: Bania, a pokoli futár – Mint képregény: 70% akcióval teli, egyre jobban felépülő történet, korrekten megrajzolva.

Szubjektíven: 70% a humorát nagyon szerettem, kedveltem a hőseit – anime-ban is elnézném.

Egy regényből emelek ki pár kulcsszót. Melyik a regény?

• drog
• erőszak
• háború
• harcművészet
• iskola
• keleti
• mágia
• sámánizmus

Annyit azért súgok, hogy egy trilógia első részét keressük. Már magyarul is megjelent az összes része, jó vaskos mind, és a COVID miatt nem dedikáltathattam a Könyvhéten tavaly.

Megoldás: Tovább!

Régi ügyet felderítő, botrányközeli, gyilkost kereső.

Poirot bájos vendéget üdvözölhet. Carla életrevaló, csinos teremtés, aki készül férjhez menni. Ám mielőtt igent merne mondani a szerelmének, tudnia kell, milyen örökség nyomja a vállát. 5 éves volt, amikor az anyja megmérgezte az apját, majd hamarosan árva lett – az anyja a börtönben hunyt el. Őt kanadai rokonok nevelték, és nem régen tudta meg, kiknek a gyermeke. Az anyja a halálos ágyán egy levelet írt neki, melyet most, a 21. születésnapján kapott meg. Caroline állította, hogy ártatlan volt, nem ő végzett zseniális, imádott, de nőcsábász férjével. A lány tudni akarja az igazat, bár 16 év telt el közben. Közismert, botrányos történet volt ez akkoriban, és Poirot tetszését elnyeri, hogy az eltelt idő miatt csak a személyiségek, az érzelmek és indítékok, amelyek nyomra vezethetik. Öten jöhetnek szóba gyilkosként: a szerető, a legjobb barát, a szomszéd, a nevelőnő és a sógornő. A nyomok Caroline felé mutatnak, de Poirot felkeresi a történetben részt vevőket és lassan látni kezdi, mit is festett igazán Crale a halála előtt.

Nem szokás ezt a történetet sokat emlegetni Christie hagyatékából. A Tíz kicsi néger, az Orient Expressz inkább a sláger regényei. (Fogadunk, hogy a film majd Poirot nílusi kalandjának eladásait is megdobja kicsit?) Pedig az Öt kismalac egy gyöngyszem. Még nem raktam össze a Top3 Agatha Christie regényem, de ennek biztosan helye lenne rajta, előkelő helyen. Rengeteg minden van benne, amiért erre a történetre rákattantam.

Az egyik kedvenc témám a művészek élete. Lehet festő, zeneszerző, divattervező, filmes – ha valamit alkot, ami esetleg a történetben is megjelenik, az le szokott kötni. Itt pedig Crale fest és Poirot szemén keresztül is látjuk a műveit. A modern festőművészettel mindig hadakozom kissé, de Christie a belga nyomozón keresztül remekül megfogja, miért ilyen a modern festészet, mit közvetít. Kedvet kaptam Crale-képeket nézni. Kár, hogy kitaláltak.

A másik, maga a cselekmény és az a környezet, amiben játszódik. Újfent az a felsőbb társadalmi réteg a téma, ami még nem a nemesség, de irigylésre méltó életet élnek, gazdagok és jómódúak, szépek. Így megvan a maga botrány színezete, ami átsüt az egészen. Nem véletlenül lett a Crale-gyilkosság a regénybéli sajtóban is szenzáció. Szex, pénz, művészet és gyilkosság – nagyon eladható.

Végig izgalmas, és folyamatosan meglepő, mit fedezünk még fel az ismétlődő jelenetekben. Még egy olyan forma, amit szeretek. Ugyanazt látjuk, de mások szemszögén át. A kis finom részletek, nyomok, remekül elrejtőznek és imádtam őket felfedezni. (Az nekem is leesett, hogy mit jelent az, hogy Caroline az üvegre hamisította az ujjlenyomatokat. Az ital ízére tett megjegyzés viszont nem esett le, pedig hányszor elhangzott…) Imádom az ilyen kirakósokat, és Agatha Christie nagyon profin is rakja össze a részeket.

Gyakran hiányolom a karakteres szereplőket, itt viszont 5 erős egyéniséget kapunk, plusz Crale és Poirot. 7 olyan szereplő, akik mind eladnák a történetet magukban is. Az itt is igaz, hogy mindenkinek van egy jellemző tulajdonsága, ami meghatározza az egész jellemét, de mellette tele vannak színekkel, indulatokkal. Ráadásul duplán, mert a 16 eltelt év miatt az akkor és a most alakokat is megismerhetjük. Durva, ha minden hibája ellenére én Crale személyét bírtam nagyon? Ok, a zsenik és a művészek, meg a gonosz zsenik a gyengéim.

Hogy tud ennyire pörögni, amikor beszédek sora az egész? De működik.

Rejtély, miért nem népszerűbb darab az életműben. Pedig zseniális.

Christie: Öt kismalac - Mint krimi: 100% ugyanaz, sokszor és mégis izgalmas végig. Kis részletek, lélekrajz, Poirot.

Szubjektíven: 100% a történet, a szereplők, az egésznek a hangulata megfogott és nem ereszt.

Cím: Egy kémnő Párizsban

Szerző: Michelle Moran már a magyar olvasóknak sem ismeretlen szerző. Híres nők, történelmi személyek krónikása. Egyiptomi királynék, francia forradalom és madame Tussaud… Igaz, kiadó váltás van, de ez a legkevesebb. Főleg az egyiptomi történeteit szerettem.

Műfaj: női, kémregény, történelmi

Cselekmény: Mata Hari, akiért nem is olyan régen tömegek rajongtak, most egy börtöncellában vár a kivégzésére. A csendet megtörve egy riporternek meséli el az életét: holland kislányból unatkozó jávai feleség, majd hírhedt táncosnő. De kém is?

Erre a kérdésre magam is várom a választ – milyen szemléletet választ Moran? Plusz, én szeretem az ilyen életmeséket, legutóbb Chanelről olvastam hasonlót, és a Kossuth Kiadónak is van olyan sorozata, amibe simán beleférne ez a kötet is.

Várható megjelenés: elvileg még ősszel a Letterónál, november második fele

Jövőbeli, nyelvhez kötődő, kémkedő, birodalmi játszmás.

A Föld lakhatatlanná vált, az embereknek a világűrben kellett új hazát és megélhetést találni. Az új életforma más változásokat is hozott: a hagyományos kommunikáció ideje lejárt. A technikának hála az emberek már informatikai rendszerekkel egymáshoz kapcsolódnak, és a gondolatokkal, képekkel és nem szavakkal kommunikálnak. Két nagy birodalom épült fel így. A kettő között egy mesterséges bolygó, ahol máig őrzik a szavakat és hagyományos úton beszélnek. A moyer nem csak ezért különleges: a Hálóhoz, vagy bármely más, képeken alapuló kommunikációra épülő egyén agyában a moyer beszéd függőséget okoz, és irányíthatóvá tesz. A legkeresettebb drog a nyelv lesz, és miközben a moyer közösség a túlélésért küzd, a két szomszédos hatalom mindent megtenne, hogy végezzenek velük.

Első pillantásra a borító megcsapott: mégis, mi ez? Nem nagyon tudtam hova tenni a könyvet, és most, a történet olvasása után már értem, mi van a képen (a moyer nép lakhelye valamilyen bolygó előtt lebegve), de még mindig nem tudom eldönteni, mennyire tetszik. Azt hiszem, az érdekes a legjobb jelző, amit találok.

Ez a cselekményre is igaz. Különböző szereplőket követünk nyomon, és jót is mosolyogtam, amikor leesett, hogy földrajzi neveket kaptak meg saját névnek. A kém Maros, a katona Sió – elsőre még azzal is bajban voltam, ki férfi és ki nő. Eleinte nincs kapcsolat közöttük, mindenki a maga küldetését végzi és szembesül az állapotával járó veszélyeknek: olyan génmódosításokat kaptak, ami lecsökkenti az életidejüket és vannak egyéb tünetek is. Időt kellett hagyni a történetnek, hogy a nagyobb összefüggéseket és a cselekmény mögötti szálakat megértsem – miközben Maros és Sió kalandjait követtem, Baráth lassan megmutatta, milyen ez a világ és miért küzdenek.

Más, mint amit egy sci-fiben megszoktam. Az, ahogy a moyer nép mindene a nyelv köré épül, ami drogként hat a köröttük levő két birodalomban élőkre… Elég egyedi és nem is jut eszembe olyasmi, ami ennyire a nyelvet tette volna témává. Ok, az Érkezés is a nyelv körül bonyolódik, de egészen másképpen.

Baráth ezen felül saját nyelvi közeget hozott létre – tele van szakszavakkal és kifejezésekkel, melyeket ismerhetünk, de ebben a közegben egészen más jelentést kapnak. Mint a nyelvőrök – akár egy jó hasonlat. Annyira van az értelmükben hasonlóság, hogy értsem, miért ez lett a nevük, de egészen mást jelent a mi és a regény jelenében.

Miközben minden a nyelvről szól, nagyhatalmi birodalmi játszmás sci-fi is. Kicsit mindkét nagyhatalom életébe bele lehetett lesni, hiszen a kémünk egyik feladata volt a teljes beépülés, és ő belülről tapasztalta meg, milyen a Hálón. Közben meg taktikáznak egymás ellen.

Érezni a beletett munkát, alapos és jól megírt. Az más kérdés, hogy az egyedisége folytán számomra kicsit fura is, így lekötött, érdekelt, de igazán szeretni nem tudtam.

A szereplőket is egy egészen más normarendszer alapján kell megítélni. Alapvetően jó embereket állít a szerző elénk, akiknek lehet drukkolni a céljaik elérésében. Csak éppen ez nem a szereplőkről szól – egy nagyobb játszma részesei, amiben nem a saját sorsuk és az érzéseik a lényegesek, hanem a moyer nép jövőjéhez mit tesznek hozzá.
Világépítős sci-fi, szerencsére elég cselekményelemmel benne, hogy le tudjon kötni.

Nagyon profi, eredeti és a folytatást is el tudom képzelni. Korrekt, de hogy mennyire szerettem? Még nem döntöttem el. Értékeltem, ha érzelmileg nem is kötődtem hozzá.

Baráth: Afázia – Mint sci-fi: 75% kidolgozott és jól kitalált történet, egy kifejezetten érdekes alapötlettel.

Szubjektíven: 65% intellektuálisan lekötött, és tetszett, mennyire más. A történet kevésbé.