• Carta TEEN: Higgy nekem - ifjúsági
• Lettero: Várj, míg sötét lesz - thriller
• Metropolis Média: Ház az égszínkék tengernél - fantasy
• Európa: A vendégkönyv - családregény
• Manó: A Hudson kastély kincse - gyerekkönyv
• Agave: A csütörtöki nyomozóklub - krimi
• Könyvmolyképző: A titkos dal - thriller
  • Mondd, hogy sajnálod - krimi
  • Egy gyilkos elme - thriller
  • Az Eperszív Étkezde - romantikus, női
  • Súlyok nélkül - romantikus

Április

26. Berry: A Romanov-jóslat - kalandregény 4,5

27. Wesley: Hetedhét birodalom - meseregény 4,5

28. Alger: Lányok, mint mi - krimi 3,5

29. Brett: Koponyatrón - fantasy 4,5

30. de la Motte: Kegyetlen tavasz - skandináv krimi 3,5

Május

1. Houser: Hat - képregény 4

    DiMartino: Hatalmi harc 3. - képregény 3,5

    Kennedy: A pont - new adult 3,5

2. McCarthy: A gyümölcskertész - kortárs 2,5

    Reeve: Pokoli gépezetek - disztópia 2

Boldog Anyák Napját! Azt ugye mondanom se kell, hogy virág mellé egy jó könyv se rossz ajándék?

Kalandokat kereső, szabadító akciós, fogságba kerülős.

Évek teltek el, Hester és Tom letelepedtek, és felnevelték a lányukat. Wren helyes 15 éves, de unatkozik otthon. Így amikor felfedezi, hogy az Elveszett Fiúk titkon itt járnak, alkut köt velük. Ellopja nekik a keresett könyvet, a Bádogkönyvet a könyvtárból, cserébe magukkal viszik. Ő teljesíti is az alku rá eső részét, de kalózélet helyett fogság vár rá. Míg új barátokat szerez a rabtársak között, és a szökésen dolgoznak, a szülei a nyomába erednek és igyekeznek kiszabadítani. Közben egy mesterséges intelligencia, egy robot új éltre kel, és próbál az emlékeibe kapaszkodni. Egy arc van előtte, egy sebhelyes arc. Nem tudja, ki volt ő, de tudja, hogy meg kell találnia.

Kezdem feladni. Már a sorozat 2. része se igazán tetszett, és a 3. nekem még annyira se jött be. Hiába próbál Reeve megújulni, és másnak lenni, ez már olyan… ötlettelen és unalmas volt számomra, a legrosszabb helyen érzelgősre megírva.

Bár mozgalmas a könyv és a szereplők folyamatosan mozgásban is vannak, mégsem kötöttek le ezek a kalandok. Már nem olyan nagyszabásúak, és a világ sorsát eldöntők, mint korábban. Olyan szimplának tűnik, a szökés vagy az elment lánygyerek kiszabadítása. Ugyan a háttérben vannak más szálak is, és pl. Csombormenta által létrehozott közösség is bemutatásra kerül, de a világ már nem sokat változott. Nincs olyan karakteres gonosz, mint korábban, ahogy terv sem.
Mondjam úgy, hogy ez egy családi kiskaland a korábbi nagy történések árnyékában?

Amilyen jó ötlet volt egykor a ragadozó városok, most annyira nem tud mit kezdeni a környezettel és a technológiával a kötet. Szőlőföld egészen idilli, Csombormenta világa is működik a maga módján. A ragadozó városok nélkül unalmasabb lett a világa. Arról már nem is beszélve, hogy az ebben a környezetben létrehozott kamikaze örökség sokkal inkább volt vicces, mint ijesztő vagy hatásos.

A legrosszabb azonban az, hogy Hester még mindig nem fejlődő karakter. Tom többször bizonyította neki, hogy kitart mellette és szereti. Elvileg boldog család, és Hester még mindig nem tud ebben hinni. Folyamatosan gyötri magát, és nagyon károsnak érzem, amit az ő énképéből megkapunk. Hester túlélő, harcos, bátor és nem hibátlan. Hősnő alkat – mégis, abszolút úgy éli meg, hogy mivel nem szép – a heg miatt az arcán – mindenki elhagyja, nem szereti igazán és csak sajnálják. Saját magának nehezíti meg az életét, és kifejezetten utáltam, ahogy kamaszlányosan ezen őrli magát, most is.
Tom egészen jellegtelen mellette. Ő az elégedett ember, aki megtalálta az otthonát és szereti a családját. Az ő nagy kalandja már megtörtént.
Wren – a kalandvágyó kamasz. Gyerekesen hoz még rossz döntéseket és nem ismeri ki az embereket, de ez a kora miatt még hiteles is. Ahogy a szülei világa elleni lázadása, a kalandvágya is. Mint karakter, nincs vele gondom, csak kinőttem már az ilyen kamasz szereplőkből. Ő hozza azt az ifjúsági színezetet, amit már unni kezdtem.

Gördülékeny, könnyű olvasni, érthető. Mélység se a cselekményben, se a szövegben nincs, de nem is vártam. Ez egy könnyed posztapokaliptikus kaland, fiatalabb célközönséget megcélozva. Annak korrekt.

Még egy része visszavan, de tartok tőle, hogy az sem fog jobban tetszeni. Erőltetett folytatás volt ez is, és attól tartok, a vége sem lesz jobb.

Reeve: Pokoli gépezetek – Mint disztópia: 35% a világot minimálisan bővíti, erőltetett folytatás, gyerekes hősökkel.

Szubjektíven: 25% bár a tempóját és a cselekmény mozgalmasságát bírtam, Hester irritált.

Sodródó, útkereső, vidéki.

A harmincas évek Amerikája, amikor nagyban működik a szeszcsempészet. A bűnözők élete arany és izgalmas, egészen addig, míg a rendőrség nem nyer meg egy meccset, és akkor börtönbe kell vonulni. Egy fiatal fiú most tanulja a szabályokat – bűnözőktől, meg egy helyi öregtől, aki az öreg gyümölcsösnél él. A fiúnak is megvan a maga terhe: az apja elment, nem jött haza – és az anya megeskette a fiát, ha alkalma lesz, megbosszulja az apját és nem feledi, mivel tartozik neki. Egyikük sem sejti, hogy milyen közel van a gyilkos is, és a férfi teteme is egy kútban, amelynek őre is van. Lesznek, akik menekülnek, lesznek, akik elsodródnak – az életet senki nem tudja kivédeni, miközben telik az idő.

Amikor nem tudom, miről írjak. Az út a kortárs amerikai prózából az egyik legnagyobb kedvencem, és ha nem lenne ott a név a borítón, nem vennék rá mérget, hogy rájöttem volna, egy szerző munkájáról van szó. Pedig de: csak éppen ez McCarthy első regénye, így nem is szabad azt várni tőle, mint a későbbiektől.

Nekem nehezemre esik, hogy elengedjem a cselekményt. Ne akarjak lineárisan, valami cél felé haladó eseménysort, csak nézzem a felbukkanó képeket. Most is nagyon fogtam a fejem, hogy ennek mégis mi értelme, mi a nagy játék? A fiú rájön, ki és mit tett az apjával, és bosszút áll? Nem. A bűnözők és rendőrök közti izgalmas játszma? Nem. Kényszeresen keresném a cselekményt, a szerkezetet, a linearitást.

Pedig tudom, hogy a modern formákban ezt el kellene engednem. McCarthy szépíró is, és nem a klasszikus regényformát követi – már itt sem. Hiába keresnék benne western, történelmi vagy kalandregény elemeket. Ez nem az.
Az idő telik, a mindennapok képei elénk vannak vetítve, és nem tudom megmondani, mi is ez az egész. A harmincas évek kemény világából életképek és ennyi. De nehezem emésztem…

Nincs egyetlen szereplő sem, akit kiemeltnek éreznék, és köré rendeződnének az események. A címbeli gyümölcskertész, vagy esetleg a fiú? De igazság szerint nem sokat tudunk meg róluk, csak próbálják túlélni a köröttük levő világot. Kik ők, hova tartanak? Nem éreztem úgy, hogy alakítani tudnák az eseményeket, csak sodródnak. Ez megint olyasmi, amit nehezen viselek egy regényben. Az olyan reménytelen és céltalan is, amikor csak megtörténnek a dolgok, a szereplőknek semmi ráhatásuk az eseményekre.
Az öreg sorsa legalább valamennyire rendezve lett, de a fiú miatt fogom a fejem. Fel nem tudom fogni, hogy abból a kölyökből olyan bűnöző lett, akit több államban is köröznek. Még csak az sem derül ki, miféle bűnöző lett. Tolvaj, csempész, vagy esetleg gyilkos? Nekem kimaradt egy komoly lépcső, hogy mikor és miért lépett arra az útra.
Azt talán mondanom se kell, hogy kedvelt szereplőm se lett. Ahhoz jobban értenem kellett volna őket, de nem tudtam velük mit kezdeni. Szikárak, szótlanok.

Ha valami olyat keresek, amiben legalább érzem, hogy McCarthy az lesz, aki – ez az első regénye volt, vagyis még alakulóban a stílusa és a világa is – az a nyelviség. Az a vigasztalan komorság, az a nyers és erős atmoszféra. Ahogy az életképekbe nem tudtam beleélni magam, a szöveg atmoszféráját átéreztem. De jól nem esett, sötét világ- és emberképe van a kötetnek. (Azért annyira nem vágott fejbe, mint Az út.)

Érdekes volt, de nem esett jól ez a könyv. Hangulatban remek, cselekményben nem. Marad Az út a kedvencem a szerzőtől.

McCarthy: A gyümölcskertész - Mint kortárs: 55% a nyelvezete nyers, szikár és idézi a sikerszerzőt. A történet lassú, komor.

Szubjektíven: 25% az atmoszférája be tudott szippantani, de cselekmény- és hőshiányom van.

Berry: A Romanov-jóslat

Lord és Akilina követik a nyomokat, amelyeket Amerikába vezetik őket. Találkoznak a katona fiával, akinek az volt a feladata, hogy épüljön be II. Miklós rabtartói közé, és vigyázzon a családra. Ott volt, amikor megölték őket. Alekszejt azonban az apja teste megvédte, egy karcolás nélkül megúszta a lövéseket és a szúrásokat. Anasztáziának voltak sérülései, de a fűzőjébe varrt ékkövek őt is megmentették a haláltól. Kicsempészte őket, és egy unokatestvér vette át a feladatot.

A kisvárosban egy címer vezeti őket nyomra, egy ügyvédi irodái. A tulajról derül ki, hogy ő Alekszej unokája. Ő mondja el a történet második felét. A két gyereket az Államokba rejtették, ahol álnéven éltek tovább. Alekszej 18 volt, amikor Oroszországból nemesi származású, 16 éves lányt adtak mellé, akit aztán feleségül vett és akitől 2 éven belül fia lett, Michael apja. A nagyszülei szeretetben éltek együtt, a nagyanyja halálig gyászolta a férjét, aki 21 éves korában egy tüdőgyulladásba halt bele. Mivel a hemofília női ágon öröklődik, a fiuk és az unokáik már egészségesek voltak. Anasztázia a húszas évei elejét érte meg, akkor hunyt el az esküvője előtt. Michael apja várta, hogy majd rátalálnak, úgy nősült, hogy a felesége akár cárnénak is alkalmas legyen. A fiának továbbadta a titkot, a lányai nem ismerik a származásukat, ahogy Michael sem avatta be a feleségét - aki szintén eleget tesz a cárnéi feltételeknek - és a két fiukat, akik egyetemisták.

Lord főnöke és emberei találnak rájuk, meg akarják ölni őket. Michael azonban vadászkutyákat nevel, el tudnak a segítségükkel menekülni, és végül ők kerekednek felül. Michael felvállalja a származását, DNS teszt megerősíti, és a történet végén orosz cárrá koronázzák.

Wesley: Hetedhét birodalom

Hófehérke férje hadjáratba kezd a királyságok elfoglalására. A lány sereget állít ellene, és háborúba mennek. Florian veszít és meghal, Hófehérke már özvegy. Sejtetve van, hogy az őt elengedő vadász fia, aki gyerekkori pajtása volt, lehet a szerelem az életében.

Legjobb barátja azonban halálos sebet kap, és meg sem akarja próbálni, hogy mágiával meggyógyítsák. Még örülni is tud a halálnak, a szeretett és meggyilkolt felesége után mehet. A győzelmi ünnepet a királynő magában neki szenteli.

Az uralkodóit vesztett királyságok sorsáról döntenének, amikor a palotába érkeznek a hercegnők családjaikkal: Csipkerózsika és Fülöp az ikreikkel, Hamupipőke a férjével és Aranyfürt. Készek elmesélni, velük mi történt.

Egyetemi, szerelmes, viszonyos.

Allie maga alatt van. Szakított a barátjával, megint. De ismeri magát, tudja, milyen könnyen visszakozna, amit nem akar. Így a barátokat kéri meg, hogy akadályozzák meg, ha így tenne. Csak éppen elutaznak, és egyedül marad a hokisok egyik sztárjával, Deannel. Dean, aki helyes és nagyon gazdag, ráadásul az egyéjszakás kalandok királya. Allie is kapott már ajánlatot tőle. Most azonban kettesben vannak, előkerül az alkohol, és egymás mellett ébrednek. Allie elfelejtené az egészet, de Dean nem akarja hagyni. Allie ugyanis bejön neki, és hiába próbálkozna mással, kicsi Dean csak Allie látványára hajlandó keményedni.

Próbálkozom megbarátkozni ezzel a sorozattal, de még most sem akar menni. Azt ugyan értem, miért van akkora rajongótábora Elle Kennedynek, de attól tartok, én nem fogok csatlakozni a klubhoz. Nekem annyira egyforma minden sztorija…

Ha jól számolom, ez a negyedik kötet a szerzőtől, amit olvastam. Észre lehet venni, hogy összetartoznak. Nagyon egységes a stílusa, azt hozza hangulatban, szövegben, amit korábban is. Vagyis, akinek egy tetszett, fog a többi is.
Újfent olyan hősei vannak, akik illenek a sorba. Dögös, rosszfiús srác, aki találkozik a megfelelő lánnyal és megjavul, szerelmes lesz. A magabiztos, csinos lány, aki beadja a derekát. Egyik sem hibátlan hős, hibáik is vannak, amiért lehet velük azonosulni, de eközben azért álomalakok is. Szebbek, sikeresebbek, mint az átlagember.
Alapvetően a szerelmi tematika uralkodik, és a fő konfliktus az, hogy Dean meg tudja-e hódítani a lányt és van-e jövője a kapcsolatuknak. Közben bőven van erotika is. De Kennedy mást is tesz be a sztoriba. Mindketten az útjuk keresik, és próbálnak szembeszállni az elvárásokkal. A szülőknek megvan a maga nyomása, de tényleg azzal akarják tölteni az életük, amit szánnak nekik? Vagy mernek másba fogni?
Ehhez hozzájön, hogy Kennedy nagyon egyben tartja a regényei világát. A szereplők átjárnak egymás történeteibe, és úgy összetartja őket, hogy mindegyik külön történet, értelmesek csak azt olvasva is, de együtt is. (Dean húgának történetét már olvastam, ami elvileg két kötettel későbbi. Abszolút működött ilyen kevert olvasással is.)

Vagyis, pontokba összeszedve, amit Kennedy stabilan hoz:
1: pimasz, egyedi stílus. 2: romantikus történet erotikus betétekkel és egy komolyabb témával mellékszálon. 3: tipikus, egyszerre álombéli és hihető karakterek. 4: a történetek közti kapocs az azonos szereplők színre lépésével.

De akkor nézzük azt is, melyikkel mi a személyes bajom, ami miatt nem leszek Kennedy-fan.
1: a stílusában sok a trágár elem. Egyszerűen nem értem, több szereplőnek is miért olyan mocskos a szája. Nem érzem, hogy lenne bármilyen funkciója.
2: a romantikus szál abszolút tipikus. Már az elején tudod, mi lesz a vége, meglepetés nincs.
3: nagyon sémába illenek a karakterek. Nekem már össze is mosódnak a srácok a fejemben, lényegében minden srác és lány ugyanolyan a szériában.
4: ok, átlépnek egymás történeteibe a szereplők, de lényeges szerepük nincs. Beszélgetőtársak ugyan, de nem több. A történet ettől még kétszereplős marad, itt éppen Allie és Dean körül forog minden.

Ugyanazt megkaptam, amit eddig is a sorozattól. A zsánerében ok, de nem az én világom továbbra sem.

Kennedy: A pont – Mint new adult: 70% rutinosan hozza a zsáner kötelező elemeit, miközben megvan a stílusa.

Szubjektíven: 50% nem fáj, de nem is szeretem. Ismerős sztori, karakterek és káromkodások.

Világmentő, harcos, hatalomért küzdő.

Asami fogságba esett, és a Triád rá akarja venni, hogy egy léghajót gyilkos fegyverré alakítson át nekik az apja tervei alapján. Asami ellenkezne, de tudják, mivel lehet megzsarolni. Az emberi élet érték a lánynak, és megvan a maga terve is. Miközben látszólag együttműködik, elrejt egy meglepetést a munkájában. Közben Korra a kiszabadításán dolgozik a fiúkkal – a terv kockázatos, de bevállalják. Olyan megoldást keresnek, mellyel minden embert megvédhetnek. Még talán arra is lesz esélyük, hogy a szellemvilág lakóit megbékítsék és bevonják az események alakításába. A légidomárok pedig a szellemvilág átjáróját őrzik, amit a polgármester ostrommal fenyeget. A választásokba bekapcsolódó Zhu Li is állást foglal a kérdésben. Mert a választások nem csak azt döntik el, ki vezesse a várost, hanem a szellemvilággal való kapcsolatról is döntenek ezzel.

Szépen zárja a történet eseményeit, és pont azt nyújtja, amit az előzmények alapján elvár az ember. Csak éppen nem bírok szabadulni attól a gondolattól, hogy nagyon nem olvasóbarát módon lett kiadva Korra története.
Hiszen egy nagyon vékony kötetről beszélünk, amit ráadásul jó magasra is áraztak be. A történet pedig annyira egy, hogy egyetlen oka lehetett annak, hogy 3 kötetben jött ki: a mocskos anyagiak. Ez eléggé le is lombozott. Azzal vigasztalom magam, hogy Aang képregényét legalább egyben hozzák majd.

Minden cselekményszál itt éri elő a tetőpontot. Össze is kapcsolódnak, a végén egy helyszínen dől el minden konfliktus végjátszmája. Nagyon érezni is, hogy az előző részek is ide vezettek – itt már nincs újdonság, minden arra a végső csatára összpontosul, és a cselekmény egyéb részei már nyílegyenesen ide mutatnak. (Nincs is különben sok előzmény, maximum annyi, hogyan érkeznek az egyes szereplők a végső csata helyszínére.)
Nem is történik itt már más, minden szereplőt ide összpontosítanak, hogy a végén mindenki megkapja, ami jár neki. Ebben nagyon mese, minden tökéletes véget ér. Még a gonosznak sem kell komolyan megfizetnie, ez egy igazi happy end zárlat.

Hiányoltam is a feszültséget, annyira egyirányú a cselekmény, hogy izgalmas pont azért nem is tud lenni. Gyorsan történik sok minden, és mindenki vív még egy csatát. Olyan érzet volt, mintha fogná a szerző a szereplőket, mindenki kap egy-egy jelenetet, és csak pipálja a kötelezőket.

A szereplők már nem fejlődnek, maximum kimondanak valamit, amitől megint szimpatikusak és helyreáll a világ rendje. Korra szülei megbékélnek azzal, kit szeret a lányuk és Mako is áldását adja arra, hogy az exei egymásban lelték meg az igazit. (Különben Mako és testvére azok, akikkel látványosan nem tud mit kezdeni a történet, itt már nagyon periférián vannak és keveset szerepelnek.)

A sorozat humora azért meg tud jelenni. A mellékszálakon akad egy-egy karakter, aki még mindig könnyedebb és nekik jutnak a mosolygós egysorosok is. Korra és a főszereplők már komorabbak, és nehezebb döntéseket hoznak.

Grafikában pont olyan, mint az előző két kötet. Hozza az anime képminőségét, és a mozgások is elég dinamikusak. Egyes hátterek nagyon sivárra sikerültek, de különben nem kötnék bele.

Összességében a történet korrekt zárása, egy korrekt Avatar-sztori, csak nagyon ellenszenves, ahogy a kiadó 3 részre törte.

DiMartino: Hatalmi harc 3. Korra legendája - Mint képregény: 65% az anime minőségét hozza képben. Meglepetés nincs, de korrekten zár.

Szubjektíven: 55% nagyon ellenszenves a három részre bontás, ez már nem több a zárásnál.

Kísérletes, kamaszos, menekülő.

El előtt már 10 gyerek szenvedett a laborban, hogy a tudósok eljuthassanak arra a pontra, hogy a természetfeletti fegyverkezésben megelőzzék a Szovjetuniót. Hat, vagyis Francine kiskorától más volt. Fiatalon kerül be a laborba: az ő képessége, hogy a jövőből lát bevillanni képeket. Az apja ezt szerencsejátékozásra használta, itt addig akarnak eljutni, hogy Hat ne csak előre lásson, legyen képes változtatni is az eseményeken. Francine szembesül azzal, milyen embertelenül bánnak itt a gyerekekkel, vele is, és ez sem jobb, mint az apja. Érzi azt is, hogy valami nagyon rossz közeleg. Szökni kell, de ez nem egy olyan hely, ahonnan csak úgy el lehet menni. Összefogva pár gyerekkel, köztük azzal a fiúval, aki annak idején segített neki menekülni az apjától, és akinek szintén képessége van, belevágnak.

A Stranger Things is olyan franchise lett, amihez már van minden. Ott a sorozat, regények, játékok, képregények… Már szinte várom, hogy bejelentsék, lesz film is. De egyelőre maradjunk a képregénynél.

A sorozat második kötete távolról kapcsolódik El (a Tizi-t minden erőmmel feledni kívánom!) történetéhez. A lány mindössze egyetlen jelenetben látható, akkor is csak távolról, ennek a sztorinak a hősnője csodálkozik rá. Az első képregénnyel nincs kapcsolatban, mindkettő az univerzum egy kevésbé kidolgozott darabját bővíti, de más-más részét. Vagyis, nem kell az értéséhez a Stranger Things 1.

Egyszerű, de jól összerakott történetet kapunk. Kicsit fel is idézte bennem King Tűzgyújtóját, csak itt gyerekekkel kísérleteznek. (A Tűzgyújtóban egyetemisták kapták a szert, bár tény, hogy amikor Charlie megszületett, és képessége volt, meg akarták szerezni maguknak.) A történet Francine szemszögéből van bemutatva, és egyre jobban mélyíti el, hogy mennyire barbárság, amit a gyerekekkel művelnek. Francine szeme rányílik a hely bűnös voltára, és vele együtt mi is jobban megismerjük a helyet, a dolgozókat és a látszólag nagy fegyverkezési versenyt, ami a későbbiek ismeretében totális elmebaj.

Vékony a kötet, a terjedelméből fakadóan nem is egy összetett sztori ez, de jól áll neki az egyszerűsége. Hatásos az üzenete, és a labor kegyetlen légkörét így is sikerül visszaadni.

Francine nagyon szerethető hősnő lett, megkedveltem a lányt. Fiatal, sok mindenben bizonytalan is, és a családból súlyos sebeket hozott magával. De harcos, és helyén van az erkölcsi érzéke. Valahol nagyon durva is, ahogy egy gyerek mennyivel tisztábban tud látni, mint a felnőttek, akiknek itt a gondjaira van bízva. (Talán túl démoni is az ügynök alakja, de a sorozathoz passzolt, ott is ezt az irányvonalat folytatták.)
A mellékszereplők halványabbak nála, kevés vonással jellemzettek, de nem is rajtuk van a fókusz. Az intézet és Francine a lényeg.

Beletettek egy nagyon halvány szerelmi szálat is, ezzel erősítve az ifjúsági jelleget. Szerencsére ez csak színezi a történetet, nem a fő szálak közé tartozik.

A rajzok kevésbé tetszettek, mint maga a történet. Miközben egy-egy képen nagyon el vannak kapva az alakok, és szinte szépek, a többség sokkal egyszerűbb. A hátterek is szinte csak egy-egy vonással vannak megragadva. Az arcokon és arckifejezéseken van a súly, az érzelmek át is jönnek, de valahogy… olcsóbb rajzfilmesnek hat. Főleg a borítóképekhez képest.

A történet lekötött és jó adalék volt az univerzumhoz. Az csak sajnálatos plusz, hogy vékony kötet, kisméretű – ehhez képest drága. Az a nagy, piros Stranger Things felirat sokba kerül.

Houser: Hat – Stranger Things képregény 2. - Mint képregény: 70% korrekt kiegészítője az univerzumnak. Kerek, érdekes sztori és új hős.

Szubjektíven: 75% Francine és a srácok szimpatikusak, jó a légköre is, még a rajz is korrekt.

Mivel holnap anyák napja, ma olyan regényeket keresünk, melyekben anyák a főszereplők, és a regény cselekményében is nagyon fontos az anyaság.

A borító kis részlete adott, mi a regény? (Ahol több kiadás van, nem a filmeset választottam. Az már dupla súgás lenne...)

Megoldás: Tovább!

Nyomozós, régi titkot felfedő, bűntudatot cipelő.

Thea a férjével bérel ki egy kastélyt, amelyhez rejtélyes esetek kapcsolódnak a múltból. Három lány is itt lelte a halálát – az egyik eset kb. 35 éve volt, és Thea nem tud szabadulni a történettől. Elita szépséges cigánylány volt, akit tavaszi áldozatként beállítva hagytak hátra. A nő nem hiszi, hogy a lány mostohabátyja volt a gyilkos. Nyomozni kezd, előássa a múlt darabkáit, aminek sokan nem örülnek és nem is akarják elmondani neki, mi történt itt 86-ban. Thea azonban nem tud leállni, a történet túlságosan is a saját sebeit tépi fel az eltitkolt múltjából. Elita ügye mellett a sajátjával is szembe kell néznie.

Kell neki egy kis időt adni, de aztán magára talál a regény. A sorozatba is jól illik, aki eddig olvasta, nem e kötet miatt köszön el.

Skandináv krimi, és szépen ki is tudom pipálni, amit az ilyen történetekben várunk.
Thea egy szenvedő hősnő, aki állhatatosan kinyomozza a történteket, és közben küzd a múltja árnyaival. Thea nem az, akinek mondta magát, és nem véletlen, hogy Elita ügyét nem tudja elengedni. Thea is cigánylány volt, de megszökött és új életet kezdett, új néven és tagadva a származását. Szimpatikus, jót akar, de a titkok lassan felőrlik. Ahogy általában az ilyen szereplőknél lenni szokott, inkább sajnálni tudtam, mint kedvelni. Alapvetően pozitív karakter, és a sötét titka is inkább önvédelem, mint gonoszság. Ha nem teszi meg, amit, csúnya vége lett volna a történetének. Az már más kérdés, mennyire sikerült így boldognak lennie. A szerző érzékenyen nyúl az alakjához, és lélektani mélységgel boncolja, hogyan érez és miért képtelen elengedni az ügyet.

A világképe és a hangulata is sötét. Áthatja az egészet az értelmetlen tragédia, a tagadás és az egésznek az elfojtó volta. Nem is könnyű ezért olvasni – letöri az embert, még akkor is, ha a bűnügy nem brutális vagy mocskos. Egyszerűen az atmoszférája átható és nehéz. Ami a regény értéke, de nem könnyíti meg az olvasást.

Végül, van társadalmi kérdéskör benne. Egyrészt, megjelenik, hogy a cigányság hogyan kötődik a bűnözéshez, egy szegénység – bűn jellemezte kultúra képét ragadja meg, amit örökítenek a következő generációra is. Ezért kellett Theának szökni: ha marad, neki is ez lett volna a sorsa. Elita kapcsán nem is a környezetből jön a rasszizmus vagy a lenézés, inkább Thea az, aki érzékeny a témára, és más megközelítést használ. Nincs arra utalás, hogy a rassza miatt történt volna a lánnyal, ami.

A történet lassan is bomlik ki. Megismerjük a szereplőket, Thea lassan kezd beilleszkedni és sokat gyötrődik. A nyomozása esetleges, és csak akkor indulnak be az események, amikor a családja rátalál és nyomást kezd kifejteni rá. Bár krimi, van nyomozás, nem annyira a cselekmény a lényeg, sokkal inkább éreztem fontosnak Thea alakját és az ő lelki útját.

Még azzal is viaskodom, mennyire tetszett a történet megoldása. Nem ezt vártam, szépen le is van vezetve. Korrekt, de valahogy… egyszerű? Abból is azt érzem ki, hogy az emberek maguknak okozzák a legnagyobb bajokat, és ha elkezdenek beszélni, nem csak elfojtanak dolgokat, akár a tragédia is, de a következményei mindenképpen elkerülhetők lettek volna. Így viszont sokan bele lettek kényszerítve évtizedekre egy titok megőrzésébe és a bűntudatba.

A második felére már beszippantott, de addig azért küzdöttem vele. Túl sok a szenvedés, bűntudat, és olyan sok minden értelmetlen is. Nem egy szórakoztató darab. (Igaz, a sorozat egy kötete sem az.)

de la Motte: Kegyetlen tavasz – Mint skandináv krimi: 70% a zsáner elemeit korrekten hozza, miközben a hangulata átfogó.

Szubjektíven: 55% nyomasztott a hangulata, sajnáltam a hősnőt és a vége nem igazán tetszett.