Tengerészgyalogos kalandos, harcos, jövőbeli.

Egy csapat tengerészgyalogos érkezik egy kolonizált bolygóra, de nem értik, mi történhetett itt. Hova lettek az emberek? Az emberek maradványait a szekrényekben lelik meg, ott haltak éhen, magukra zárva az ajtót. Akkor még érdekli őket, mi okozhatott ilyen ijedtséget. Akkor már nem, amikor szembe kell vele nézniük. (Raj) A világűr meghódítása több szempontból kihívás az emberiségnek. Többek között egy megbízható fegyverre is szükség van hozzá, ami nem sül be, amikor életveszélyes lényekkel küzdenek. Van egy sugárvető, ami szabvány lett, és nem is egy fegyvergyár rakta össze, hanem egy hobbi fegyverész. (Huszonkettedik epizód) A xenomorf bolyban minden lénynek megvan a maga szerepe. A vadászok levadásszák az élelmet, és amikor már nem képesek harcolni, saját maguk is a királynőnek adják. Így járulva hozzá a boly fennmaradásához és növekedéséhez. (A veszedelmes préda)

Az Alien meghatározó film volt a sci-fi és horror kedvelőknek is. Ezt mi sem mutatja jobban, hogy ez a történet napjainkban is él. A filmeket is folytatták – bár Weaver utódját még mindig nem sikerült megtalálniuk. De vannak videójátékok, regények és ki tudja még, milyen termékek nem készülnek hozzá.

Jonathan Maberry is Alien rajongó volt, és mivel író is, egy projektet is összehozott azzal a témával, ami az ő szívéhez állt legközelebb. Ez pedig a tengerészgyalogság témája, akik most már nem a Földön, emberekkel, hanem kint a nagy sötétben néznek szembe az űr veszedelmeivel. Mivel ezek a történetek az Alien univerzumban játszódnak, itt ez a veszedelem elsősorban a xenomorf rajokat és bolyokat jelenti.

Ami a tartalomjegyzéket kinyitva azonnal feltűnik, hogy elég illusztris gárdát sikerült megnyernie a projekthez. Olyan szerzők, mint Dan Abnett, Scott Sigler, Christopher Golden, Heather Graham és Tim Lebbon is adtak egy-egy történetet. Ahogy már említettem, a közös pont a téma: itt a tengerészgyalogosok életébe nézhetünk bele jobban, és nem kell feltétlenül Ripley történetnek lennie, ha az megengedett is, hogy kapcsolódjanak a filmekhez.

Ami a rajongóknak csemege lehet, hiszen volt olyan szerző, aki élt ezzel a lehetőséggel. Többek között megismerhetjük Hicks előtörténetét, vagy annak a tudósnak a végét, aki keltetőt akart csinálni Ripleyből.

A válogatás egyik legjobb tulajdonsága, hogy nagyon változatos. Sokféle történet fér el benne, az egyszerűbb lövöldözős, harcostól kezdve lélektani mélységig vagy akár dokumentumregény stílusba is belekóstolhatunk. Nekem különben pont az egyik ilyen történet lett a kedvencem: a World War Z stílusában ismerhetjük meg, hogyan lett a tengerészgyalogosok egységfegyvere a sugárvetőjük.

Ezek, amelyekben volt valami plusz – ahogy Sigler a hangyaboly mintáját követve megalkotta egy xenomorf boly életét, vagy ahogy egy android fejébe leshetünk bele egy másik történetben – tetszettek legjobban. A sima harcolós, hiába hoznak idézhető egysorosokat, vagy tipikus tengerészgyalogos hősöket, annyira nem fogtak meg. Abban van valami ismétlődő elem, ahogy az alien lényekkel harcolnak, akik mindig erősek, savasak, gyilkosak és alig van ellenük esély. Azért azon elvigyorodtam, amikor az egyik bolygón hatalmas százlábú férgekből keltek ki, és egészen más fizikai formát kaptak, mint amit megszoktunk tőlük ebben az univerzumban…

Alapvetően jól szórakoztam, ha sok visszatérő elem is van az univerzumból.

Aliens: Életre halál - Mint akció: 70% a zsáner és a világ elemeit szépen hozza, alapvetően macsó és férfias.

Szubjektíven: 65% szerettem a változatosságot és a világhoz kapcsolódását, ha egysíkú is.

Háborús, tengeralattjárókkal küzdő, történelmi.

George Krause frissen kinevezett kapitány, aki máris egy komoly feladattal kezdi meg a szolgálatot. A II. világháború idején kell egy konvojt átkísérnie az Atlanti-óceánon, miközben a német tengeralattjárók vadásznak rájuk. Több ezer ember élete és milliónyi érték van rá bízva, melyekre szükség van Európában, ha meg akarják nyerni a háborút. Az út cseppet sem mondható békésnek: amint nyílt vizekre érnek, egy falka rájuk tapad, és igyekszik minél nagyobb kárt tenni bennük. Krause felveszi a harcot, és miközben a kereskedelmi hajókat és tankereket védi, vissza is támad a németekre. Minden óra egy halálos játszma, és a kapitány nem pihenhet. Még a WC-n sincs nyugta, és egyik kávét issza a másik után, hogy ébren és észnél legyen, mert ez az ő felelőssége, amit nem is ad át másnak még egy szundítás erejéig sem. Át kell érniük az óceánon!

Pedig van egy szabályom: előbb olvasok, utána nézem meg a filmet, ami a regényből készült. Ritkán teszek kivételt, ezzel tettem. Ám valahogy úgy érzem, itt mindegy is volt, melyikkel kezdem. Meglepően eltalált adaptáció lett a film, és ugyanazokat a dolgokat szerettem, illetve nem szerettem a regényben és a filmben is.

Kezdjük is azzal: engem nem köt le a modern harcászat. A film is úgy nézett ki, mintha egyik tengeralattjáróval küzdenének a másik után, és egy túlzsúfolt, akcióban gazdag, de különben üres filmet kaptam. (Inkább akciófilm, mint történelmi.) A regénytől többet vártam, de itt is ugyanez volt. Órára lebontva jött egyik jelenet a másik után, hogy éppen hogy mozognak a hajók, kire és mire lőnek, hogyan taktikáznak. A film annyiban jobb volt, hogy ott láttam is, ahogy pl. a torpedók haladnak, vagy robbannak a hajók. Itt nekem kellett volna elképzelni, de annyira nem értek hozzájuk, hogy nem véletlenül használom itt is a hajók kifejezést. Tanker, cirkáló, stb. – nem ismerem őket, elképzelni még annyira sem tudom őket.

Akiknek ez megvan háttérismeretből, és szeretik a tengerészeti csaták leírásait, nekik még tetszhet is. Stílusban, mint a 24: óráról órára haladunk az akciókon keresztül.

Az mondjuk benne van, hogy mennyire feszült volt a helyzet és milyen súlyos teher volt Krause vállán, aki nem is engedett ki egy percre sem, míg sikerrel át nem jutottak az óceánon. Nem alszik, nem pihen – dönti magába a kávét, minden fizikai nehézséget elnyom és figyelmen kívül hagy, hogy a munkáját maximálisan elvégezze. Valahol már abszurdnak is éreztem, hogy még WC-re sem mehet el békében: még ott is képesek rátelefonálni, hogy helyzet van, jöjjön a hídra – remélem, jól írom – azonnal.

Sajnáltam is, hogy erről a férfiról annyira keveset tudunk meg. Az a végsőkig le van írva, mennyire lelkiismerettel és kötelességtudattal vezette itt a hajókat, és küzdött a tengeralattjárókkal. De ki volt ő? Minimális háttértörténetet kapunk róla, azt is inkább a kötet végén. Mivel ő az egyetlen kiemelt szereplő, én nem bántam volna, ha sokkal közelebb hozza a szerző a kapitány alakját, hogy megkedveljem. Így viszont szinte ugyanolyan random, arc nélküli tengerész lett a hajón, mint a többiek.

A stílusa gyors és nagyon realista. Végigrohanunk a szereplőkkel és az eseményekkel ennek a pár napnak a történésein, minimális emberi tényezővel. Sajnos, a nagyja olyan, hogy tőlem távol áll. Nekem kb. annyi volt világos a tengeri csatározásból, hogy szaglásznak lövés után, éreznek-e olajszagot. (Ha igen, elsüllyedt a U-BOOT.)

Némileg fájlalom, hogy nem lett emberibb, regényesebb ez a történet. Kár érte…

Forester: Greyhound - Mint történelmi: 60% az eseményeket részletesen és realistán közli, háborús krónika.

Szubjektíven: 35% hiányoltam a szereplők megismerését, és sajnos untat is a nyers hajócsata.

Quinn: A herceg és én

Miután Daphne és Simon lebuknak csókolózás közben, kénytelenek összeházasodni: Anthony képes lenne párbajozni a húga miatt, és egy kirobbanó botrány tönkretenné a lány esélyeit egy másik házasságra.

2 hétig szépen meg is vannak egymással, de akkor Daphne rádöbben, mit tesz Simon azért, nehogy gyerekük legyen. Kijátssza, a férfi dühbe gurul és Daphne távozik is a birtokról Londonba. Ott van hetekig, várja, sikerült-e teherbe esnie.

Anthony és a fivérek mennek Simon után, hogy csináljon valamit, mert már kezdenek beszélni róluk. Daphne is ír: gyerekük lesz. Simon utánamegy, és magában elrendezi a dolgokat. Azzal csak magának árt, ha az apja miatt nem vállal gyereket. Így már szomorkodni is tud, hogy Daphne mégsem terhes. De megegyeznek, hogy lesz családjuk.

A zárlatban már négy gyerekes szülők, három kislány után lett egy fiuk is, akiket ugyanúgy ABC sorrendben neveznek el, mint a lány szülei a gyerekeiket.

Arlidge: Erdő mélyén

Rájönnek, az áldozatokat az egyetem kapcsolja őket. Volt egy eset, amikor egy lányt megerőszakoltak. Nem hittek neki, és megnehezítették az életét, még a barátai is. A lány öngyilkos akart lenni – azóta is katatón állapotban, kómában hever.

Az apja most, hogy már nincs sok hátra, bosszúhadjáratba kezd. Akiket felelősnek tart a lánya állapotáért, levadássza. Helen és a csapat az utolsó lányt tudja megmenteni, aki tényleg bánja, ahogy viselkedett és szeretné jóvátenni is.

Charlie rádöbben, hogy a kislánya miatta feszült. Megfogadja a rendőrfőnök tanácsát, megnyugszanak mindketten, és már tud annak is örülni, amikor kiderül, hogy megint gyereket vár.

Helen ad egy esélyt az új kollégának a magánéletben is, viszonyt kezd Joseph-fel.

Túlélésért küzdő barátnős, munkatáboros, varró.

Ella, Rose, Mina és Carla – négy fiatal nő, akik ugyanazt a helyet igyekeznek túlélni. A kis Ella még fiatal, és a nagyanyjától gyönyörűen megtanult varrni. Amikor elvitték Nyírligetbe, gyorsan felmérte, hogy ha életben akar maradni, egy jó munkahelyre kell bejutnia. A varroda ideálisnak tűnt, és a lánynak meg is volt hozzá a tehetsége. Elkezdett összebarátkozni az egyik lánnyal, akire varrtak. Carla ugyan az őrük volt, de néha egész emberien bánt vele. Ahogy tudott, Ella segített az egykori grófnőnek, Rose-nak, aki mindenkivel olyan kedves volt, ami itt egyet jelentett a halállal és kihasználtsággal. Mina, a varroda vezetője pedig azt tanította meg neki, hogy lehet túlélni, bármi legyen is az ára. De ahogy Ella szembenéz azzal, hogy Nyírliget – Auschwitz pokla milyen mély, már nem tudja, Rose vagy Mina nyomába lépjen.

Vannak olyan témák, amikről elképzelni nem tudtam eddig, hogy lehet könnyeden is írni, akár ifjúsági regényt is. A munkatáborok, holokauszt is ilyen, de pl. Csernobil kapcsán sem tudok elképzelni egy ilyen típusú történetet.

Lucy Adlington viszont írt egyet, nem is kicsit lepve meg, hogy lehet ezt így is. A piros szalag négy nő története, akik tulajdonképpen mind nagyon fiatalok még, 15-20 év közöttiek. A fő karakter Ella, és hozzá kapcsolódnak a többiek. De nem csak azért ifjúsági, mert ennyire fiatalok a szereplők.

Azért, mert Ella nagyon sokáig nem fogja fel, hova került és mire megy a játék minden nap. Roppantul izgalmasnak találtam, ahogy a lány kifejleszt egy szelektív látást magának. Ami megzavarná, vagy fájna, azt egyszerűen nem látja meg. Nem véletlen, hogy a tábort sem nevezi a nevén, hanem a sokkal barátságosabb Nyírligetet használja. Rákoncentrál a ruhákra, varr, eltölti az idejét a lányokkal. Nem akar kinézni a varroda ablakán, átnéz a kerítésen és az őrökön. Ez egy pszichés blokk, és feszültség van benne, mert mi olvasóként tudjuk, mi lesz, ha egyszer elkezd látni is Ella.

Adlington nagyon eltalálta, mi lesz az a pont, ahol Ella már nem álltathatja tovább magát. Amikor őt küldik el az Áruházba, és a lány kénytelen meglátni mi az és mit jelent. Ezt itt nem is akarom elmagyarázni, az egy annyira erős és hatásos jelenet, hogy érdemes érte elolvasni a könyvet, bár vannak más értékei is.

A Cilka kapcsán már merengtünk a kollaboráns fogalma felett. Ahogy Cilka, Ella is szembe kell nézzen ezzel a kérdéssel. Náciknak varr az életéért: akkor ő most kollaboráns? Rose és Mina árnyalják ezt a kérdést is. Mina az – bármit megtesz, hogy éljen. A saját fajtáját simán gázba küldi, és erre neveli Ellát is, akiben felfedezi a saját keménységének a magját. Rose viszont az emberi hang a lány mellett, aki inkább arra buzdítja, hogy segítsen a nála rosszabb helyzetben levőknek, és túléljen csak, ne adja el magát. Mert nem mindegy, hogy kényszerből varr a náci Carlának, vagy mert összebarátkozott vele.

Ahhoz képest, hogy ezt milyen súlyosra és drámaira lehetett volna megírni, meglepően könnyed a hangulata. Ettől lesz igazán ifjúsági, miközben azért benne van a történelmi helyzet borzalma is. Meg, talán azért is, mert Adlington meglepően pozitív befejezést írt a történetnek. Annyira, hogy elsőre el sem akartam hinni, hogy így révbe juttatja a szimpatikus hőseit – nekem több volt a rózsaszín, mint amit egy ilyen sztori végén várnék.

Olvastatta magát, volt értelmes cselekménye is, és a hősnőit is jól bemutatta. Határozottan kellemesen meglepett a regény, és érdemes volt elolvasni is.

Adlington: A piros szalag – Mint ifjúsági: 80% van drámai ereje, de nagyon ártatlan is a témához képest. Alapozni ok.

Szubjektíven: 75% tetszett Ella nézőpontja, jók a fő karakterek, de a vége… túl rózsaszínű.

Végső csatás, mágikus, világot megváltoztató.

Furia nem akar több lenni egy átlagos könyvmágusnál, de rá kell döbbennie, hogy ez neki soha nem volt lehetőség. utolsó leszármazottja egy olyan erőnek, mellyel a világot végromlásba vagy megújuláshoz lehet vezetni. És döntenie kell, mit tegyen, mert minden szerette, a világon minden veszélyben van az ideák felemelkedése miatt. A többiek számára sem jöhet el a béke: van, aki hatalmi játszmákkal jut egyre feljebb a ranglétrán, és más módszerrel igyekszik változtatni. Van, akit elvakít a bosszú lehetősége, ezért nem gondolja át a tetteit és olyan döntéseket hoz, mellyel a saját szeretteire is nagy csapást mér. Minden végpontjában pedig ott van Furia, és a döntés, melyet meg kell hoznia.

Sorozatok esetében legtöbbször felvetem azt a kérdést, hogy kell-e ismerni az előzményeket. Most bizton állíthatom, hogy kell. Hiszen én olvastam az előző két részt is, de annyira régen, hogy elég kevés emlékem maradt meg belőle. Furia családi viszonyaira és a mágia alapjaira emlékeztem, de már a mellékszereplőkkel és egyéb játszmákkal bajban voltam. Hamar észre is vettem, hogy ezért sok minden homályos nekem a jelen kötet eseményeiből is.

Ennek ellenére nem kaptam egyszer sem kedvet ahhoz, hogy utólag visszaolvassam a két korábbi kötetet, vagy legalább belenézzek. Mert az volt a tapasztalatom, hogy viszonylag kevés most a cselekvő hős. Mindenki gyötrődik, és keresi az utat, amire ráléphet. Mintha csak el lenne húzva a cselekmény a végéig, amíg Furia lépéskényszerbe kerül, és muszáj már valamit cselekednie.

Talán az volt a másik nagy bajom, hogy Furia, aki itt mindennek az alfája és omegája, nekem kifejezetten ellenszenves volt. Egyrészt, azzal, hogy mennyire nehezen vállalja fel, hogy neki kell a megmentőnek lennie. Mintha az eddigi két kötetből nem lett volna nyilvánvaló, hogy nem lehet belőle átlag lány, ez a történet vele kezdődött és vele is ér véget. Halogat, szenved, nekem meg simán az agyamra ment.

Meyer nem romantikus regényt írt, de két-három halvány szerelmi szálat is betett a kötetbe, és egyiket jobban rühelltem, mint a másikat. Egy páros volt, akiket bírtam együtt, és végre pár is lettek – erre mit kezd velük az író? Nem árulom el, de maradjunk annyiban, hogy pont azoknak nem jut a happy end, akiknek szerettem volna, ha lesz.

Furia és az ő romantikus kalandja is… Nem érzem reálisnak, hogy egy regényszereplő iránti vonzalmát akarja szerelemmé alakítani. Vagy nem is ez a jó szó. Simán csak nem tetszik, hogy egy regénybeli élmény után keresi a mellette megjelenő fiúban a regénybeli énjét. Nekem jobban tetszett volna, ha Jimet magáért, nem a regényben olvasottakért szereti. Meg az is benne van, hogy mivel az én kedvelt páromnak nem jut a boldog végből, nem érzem fairnek, hogy Furia megkapja a reményteljes befejezést.

A vége… legyek gonosz? Ez egy trilógia vége, Meyer elvarrja a szálakat. Minden konfliktus végére pont kerül és új kezdetet kap a világ, amelyben több lesz a mágia. Minden szereplőt többé-kevésbé nyugodtan engedhetünk el, mert ha nem is jut nekik happy end, a világban helyük lesz. Csak éppen hagy magának a szerző egy menekülő utat. Pontosan érzem, hol hagyott esélyt arra, hogy onnan folytathassa. Remélem, nem fogja.

Pedig a könyvmágusok világában még látok ötletet és lehetőséget is, csak nem így megírva. Ebből trilógia? Tömörítéssel, jobban összehúzott szálakkal, és sok gyötrődés helyett cselekvő hősökkel sokkal jobb szájízzel köszönnék el Meyer sorozatától.

Meyer: A kezdet könyve – Mint gyerekkönyv: 35% van egy ötletes, kihasználatlan világa és szenvelgő hősei. Kár érte.

Szubjektíven: 15% a világában továbbra is látok lehetőséget, de a végét és Furiát is rühellem.

Színeket keresünk!

Regénycímben milyen színű volt:

1: notesz, szalag, bicikli, Donovan ezredes kabátja, kalitka, levelek

2: város, vér, gyémántok, doboz, kávé, lista, vízililiomok, lapok

3: szemű fiú, dália, delfinek szigete, füst, macska, sorsjegy, labirintus, horizont

Megoldás: Tovább!

Nyomozó, régi sérelmeket megtorló, magánéleti zűrös.

Helen Grace démoni egyre erősebbek. A nő vissza tudta fogni magát, egy ideje nem a szenvedésbe menekül, de az üres viszonyok és az érzelmei elfojtása lassan fölé nőnek. Beosztottja, egyben jó barátja, Charlie is küszködik. A kislányának rémálmai vannak, és a nőt kétségbe ejti, hogy képtelen segíteni a kicsin. A férje pedig pont most vetette fel, hogy szeretne még egy gyereket, de Charlie kétkedik. A munka, amibe mindketten menekülhetnek, és most felzaklató esetet kapnak: az erdőben ragadnak el fiatalokat, vadásznak le és ölnek le brutálisan. Ahogy belevetik maguk a nyomozásba, lassan rájönnek, hogyan kapcsolódnak össze az áldozatok, és miről is szól ez a játszma igazán. Közben pedig új nyomozó érkezik a gyilkossági osztályra, Joseph Hudson és Helen között pedig izzani kezd a levegő. Vajon kezd ezzel valamit a nyomozónő?

Ez már Helen Grace nyolcadik nyomozása. Ha már ennyire sokadik kötetnél tart a sorozat, be merhet kapcsolódni új olvasó is? Nyugodtan. Minden részben más krimit kapunk, és ha vissza is utalnak korábban történtekre, általában van annyi körítés, hogy az is értse a lényeget, aki az adott részt nem olvasta. A magánélet csak a folytatólagos, de az simán érthető az adott részben történtek alapján is.

Ha már a magánélettel kezdek. Abban nagyon érzem a skandináv krimik örökségét, továbbra is, hogy mennyire nyomorultak a magánéletben a nyomozók. Charlie ugyan erős családban él, de mindig van valami, ami aggasztja és árnyékot vet a boldogságára. Nála nagyon látni, hogy a sok borzalom, amit rendőrként lát, hogyan megy vele haza a családhoz is. Helen pedig démonoktól üldözött karakter, aki pont azért annyira jó rendőr, mert a múltja annyira nehéz és annyira sebzett még mindig a nő. Azért azt nem bánom, hogy Arlidge most mintha kimozdítaná őket erről a pontról. Megvannak most is a lelki traumák és gyötrődés, de mindkettejük életében van olyan fejlemény, ami pozitívabb irányba kezdi húzni őket.

A krimi továbbra is minőségi. Nagyon szeretem ebben a sorozatban, ebben a részben is, hogy itt egy csapat dolgozik össze. A gyilkossági osztályon mindenkinek megvan a maga feladata, és együtt jutnak el a gyilkosig. Helen nem csak azért jó rendőr, mert jók a megérzései és önfeláldozó, ő vezetőnek is jó. Kiosztja a feladatokat, maga is aktívan nyomoz, de nem akar mindent maga intézni. Nyomelemzés, adatgyűjtés, kihallgatások, hajszák – akad itt minden, amit egy krimiben szívesen látok.

Izgalmas az ügy, kellően borzongató és Arlidge jó tempóban, tévesen gondolt szálakkal vezet el a végjátékhoz. Attól nekem hihetőbb a krimi, hogy nem egyből jönnek rá a jó irányra, vannak hamis feltevéseik is, amin dolgoznak. Ám ahogy látják, hogy ez rossz út, vagy más bizonyítékok merülnek fel, keresik a jobb megoldást. Ettől logikusnak is érzem.

Arlidge tud olyan befejezéseket írni, amelyeket egyszerre érzek logikusnak, a cselekményből következőnek és mégis csavarosnak, meglepőnek. Ez a történet is ilyen véget kapott, jó volt olvasni és szórakoztatott.

Arlidge a stílusán sem változtatott, de ez nekem bejön, így ezzel is elégedett vagyok. Gyorsan pörgeti az eseményeket, amit sok párbeszéddel ér el. Vannak leírások is, de a lényegre törnek, és rövidek is. Az is ritka nálam, de itt néha még kevésnek is éreztem a leíró részeket. Ok, ez most nagyon csajos lesz, de pl. hogy néz ki Hudson? Annyit kaptam, hogy jóképű.

Még egy rész van a polcomon, és érdekel is tovább, így folyt. köv.

Arlidge: Erdő mélyén – Mint krimi: 85% magánéleti problémákat és nyomozati munkát is szórakoztatóan tálal, ütős.

Szubjektíven: 75% amiért szeretem ezt a sorozatot, ebben a kötetben is megvolt. Korrekt!

Cím: Filmszakadás

Szerző: Elizabeth Little, aki még elég fiatal is, és női thrillereket ír. Már magyarul is olvashattunk tőle: Amíg a lányod voltam.

Műfaj: női thriller

Cselekmény: Marissa vágó, aki nagy lehetősége kap. Egy nehéz természetű, de zseniális rendező új filmjén dolgozhat, amely egy valódi gyilkosságon alapul. A stábbal utazik a szigetre, és a színészek között nagy a feszültség. Van a levegőben valami. Marissa összebarátkozik két helyi lánnyal, akik elhatározzák, megoldják a film témájául szolgáló gyilkossági ügyet. A gyilkos könnyen lehet, hogy még szabadon van és veszélyes.

Várható megjelenés: jelenleg áprilisra lőtte be a Libri.

Miért várós?

• Imádom a kulisszatitkos regényeket. Itt egy filmforgatás díszletei közé leshetünk be.
• Tetszik az alapötlet, a gyilkossági civil nyomozás és a filmforgatás ötvözete.
• Az Amíg a lányod voltam annyira nem tetszett – de annyira igen, hogy még egy Little-regényt el akarjak olvasni.

Alkuból szerelem szövődő, kosztümös, családi.

Simon Basset olyan fiatalember, aki mellett bármely anya boldogan látná a lányát: a gazdag herceg intelligens, jóképű, kellemes modorú. Csak egy baj van vele: semmi kedve megnősülni, ki is jelentette, hogy agglegény marad. Daphne Bridgerton helyes, jó családból származó ifjú hölgy, akit az anyja nagyon ki akar már házasítani. A lány azonban szerelmet akar találni, és időt szeretne még. Mivel a lány bátyja, Anthony és Simon jó barátok, a fiatalok megismerkednek és alkut kötnek: a világ szemében Simon udvarol a lánynak, és így mindkettejük megszabadul a társaság nyomásától. Csak azzal nem számolnak, hogy a játszma alatt igaz érzelmek ébrednek majd bennük egymás iránt. De elég lehet a szerelem, hogy Simon feledni tudja az esküjét és boldog legyen Daphne oldalán?

A Bridgerton család akkorát robbantott a Netflixen, hogy lassan ciki lesz, ha valaki még nem látta Simon és Daphne egymásra találását. A helyzet az, hogy én előbb olvasni szeretek, ha egy shownak vannak irodalmi alapjai. Annak a sorozatnak vannak: Julia Quinn egyik legsikeresebb sorozatának, a Bridgerton családnak az alapján készült. Eddig nem terveztem ebbe belemerülni, de a Netflix mikre rá nem vesz…

Azt kell mondanom, nem bántam meg, hogy beleugrottam ebbe a világba és a történetbe. Noha, fenntartom, ami ezzel a kötettel és általában a zsánerrel a problémám: történelmi romantikus, de történelmet olyan kis mértékben tartalmaz, hogy nem is lenne szabad annak nevezni. Itt is, mennyit kapunk a korból? A bálokat, a ruhákat, azt a társadalmi nyomást, hogy mindenki házasodjon és tartsa életben a család nevét. Még csak azt sem tudjuk meg, ki az uralkodó éppen Angliában, vagy mi történik az országban. Bezzeg a pletykalapról többet tudhatunk, mint ami érdekelt volna… Szóval, a viktoriánus Angliát nem innen fogjuk alaposabban megismerni.

Ha már emlegetem a pletykalapot. Maga az alapötlet nekem tetszett: egy botrányokat meglengető heti lap. Csak éppen nem éreztem úgy, hogy különösebben botrányos lenne. Nagyon szolid – egy viktoriánus Gossip Girl? Ha szaftosabb lett volna, talán jobban tetszett volna. Az mindenképpen jó ötlet, hogy fel még nem lett fedve. Könnyen lehet, egy Bridgerton fiú majd mellette jut el a boldog véghez…

Romantikában meg hozza mindazt, amiért ez a zsáner népszerű. Nagyon szerethető, szimpatikus hősöket kapunk. Simon a leg-fiú: leggazdagabb, legjobban néz ki, a legokosabb. Csak az apja miatt van pár traumája, ami miatt emberi és szerethető, nem egy mesehős. Daphne pedig a szomszéd lány karakter, akivel könnyű azonosulni: helyes, de nem gyönyörű. Okos, de nem kékharisnya. A vágyai addig terjednek, hogy boldog feleség és anya legyen.

Azt díjaztam, hogy Quinn hagy időt nekik, hogy tényleg egymásba szeressenek, évődjenek, és nem esnek rögtön egymásba és ágyba. A regény második felében eljutunk oda is, de addigra már kaptam valami pluszt, ami miatt azt is hajlandó voltam elolvasni, és drukkolni, hogy Simon ismerje fel, lehetne valóban és teljesen boldog, ha hagyja magának.

Nagyon el lett találva maga a Bridgerton család. A 4 idősebb gyermek van előtérben, és van családi hangulat. Mind mások, de összetartanak. Szeretik egymást, és az külön mókás, ahogy az anyjuktól tartanak. Ő meg a felnőtt fiait sem rest a fülüknél rángatni…

Van humora, van egy értelmes cselekménye, még akkor is, ha a végére már csak a szerelmi konfliktus és évődés marad. Addig viszont több egy szimpla nyálregénynél.

Quinn: A herceg és én – Mint történelmi romantikus: 75% történelem az csak keret, de a sztori etalon a zsánerben.

Szubjektíven: 70% megszerettem a karaktereket és a családot, még mosolyogtam is rajta.