Szerelmi bonyodalmas, robotos, erkölcsi kérdésben megosztott.

Új technikai fejlesztés válik elérhetővé a civileknek is. Turing előállt a mesterséges emberrel, melyet a tulajdonosa programozhat, és alakíthat személyiséggé, hogy aztán magától fejlődhessen tovább. Kísérleti program, összesen 13 gép válik elérhetővé, a nevük Ádám és Éva. Charlie az anyja halála után kapott örökséget költi arra, hogy övé legyen az egyik ilyen gép. Évát akart, de már csak Ádám van, így ezt veszi meg. A szomszéd lánnyal, Mirandával együtt akarja beprogramozni és tanítani, ezzel közös pontot találva a lánnyal, aki még csak barát, de többet szeretne tőle. A terv bejön, és Ádám is értelmes, vonzó személyiséggé kezd válni. Charlie-t így meg is viseli, amikor egyszer hallja, hogy Miranda le is fekszik Ádámmal. Mire rendezni tudnák az érzéseiket, a lány múltjából egy fenyegetés visszatér, és itt már Ádám nem képes kompromisszumra, ami a két embernek sem hagy választást.

Mi fogott meg a történetben? Két dolog. Szeretnék olyan olvasó lenni, aki tud értékelni egy McEwan regényt. Olvastam már tőle, de eddig nem éreztem úgy, hogy nekem írna. Sajnos, ebben nem változtak az érzéseim, ez a történet sem az én fogamra való. Marad a szemezés a Vágy és vezekléssel, aminek neki kellene állnom, csak nagyon nem szeretném, ha az sem tetszene, így tehetségesen halogatom, hogy elolvassam.

A másik annak az elképzelése, hogy Turing nem pusztult bele az angol törvényekbe, túlélte és tovább alkothatott. Ő egyike azoknak, akik nagyon nem azt kapták, amit érdemeltek volna, és itt kíváncsi voltam, milyen életet álmodott neki McEwan. A világ lényegében nem lett más, de Turing tovább dolgozott, és így eljutunk a történethez is.

Ádám emberi megjelenése és viselkedése sok kérdést felvet, amivel Charlie és Amanda szembesülnek is, és dúlnak a viharok. Az egész regény tekintetében a szerelmi balhé a legkevesebb. Charlie az, aki féltékeny és szenved, ugyanazt a helyzetet Ádám sokkal könnyebben és másként kezeli. Ő is szereti Mirandát, de neki nem fáj, hogy a nő a másik férfival van. Van benne emberi vonás, de nem csak az.

Mi viszont kapjuk Charlie érzelmi viharzását, és a vitákat, hogy jogos-e Ádámra féltékenynek lennie, egyáltalán embernek vagy gépnek tekintsék. Mert ha csak gép, eszköz, akkor kb. olyan féltékenynek kell csak rá lennie, mint egy vibrátorra. Mellette és ellene érvelnek, miközben pont a lényeg marad ki: maga Ádám. Akinek vannak érzései, így én nem tudom simán gépnek nézni. Ugyanakkor más az erkölcsi beállítása.

Ami elvisz a másik témához, Miranda múltbeli tetteihez és a következményekhez. Ahol nagyon látszani fog, hogy miben más ember és gép. Mert az emberek érzelmekkel döntenek, árnyalatokat látnak meg, és nekik nem fekete-fehér egy történet. Ádám számára viszont az: ha van egy szabály, egy törvény, akkor azt be kell tartani. Ha megszegted, vállald a következményeket, ahogy annak lennie kellene. Itt kerülnek igazán egymással szembe a felek és jutunk el az elkerülhetetlen végjátékhoz.

Végig volt egy olyan érzésem is, hogy sokkal többet kellene megértenem ebből a történetből, mint amit sikerült kihámoznom belőle. Nekem leginkább barról szólt, hogy az érzelmek miatt az ember nem tud tökéletes lény lenni, a saját szabályainkat szegjük meg, és hibázunk. De valahol ez is a lényeg, az érzelmektől vagyunk valóban emberek.

Intellektuálisan megfogott könyv. sok elmélkedéssel és Charlie érzelmi hullámaival. Egyszer érdekes volt, de ahogy már írtam: még keresem magamban a McEwan értő olvasót.

McEwan: Mi, gépek - Mint sci-fi: 65% érdekes ötlet, jól kitalált másik világ, benne az igazság és törvény kérdése.

Szubjektíven: 40% az elképzelt világ tetszett, de az emberi oldal egyik kérdésben sem jött be.

Gaspard és Madeline külön-külön vetik bele magukat a festmények keresésébe. Madeline rendőr volt, ő hivatalos felkérést kap, mint nyomozó. Gaspard meg a neten, könyvekből olvas utána a férfinak, és magától kezd el kutakodni. Menet közben azonban egyesítik erőiket.

A szomszéd is megerősíti, hogy Lorenz dolgozhatott az utolsó időszakban. Ahogy zenét hallgatott, ahogy titkolózott, ilyet akkor csinált, amikor festett. Lekövetik a mozgását, a festékvásárlásait, és végül el is jutnak a három utolsó képhez. Mindhárom mestermű, de az egyik kifejezetten felkavaró: van egy labirintus, egy színfolt, és egy fehér kép, ami szinte a retinába ég. Ha lekapcsolják a villanyt, a fehérben van egy üzenet. Lorenz azt írta bele, hogy a fia él.

Penelope is megnézi a képeket, és felkavarja őt. Tudja, hogy a férje azután festette, hogy volt egy halálközeli élménye. Hinni akarja, hogy az vár rá a halál után. Az a fehér, amit Sean Lorenz megfestett. Ahol hinni akarja, hogy vár rá a férje és a fiuk. Elmegy a metróba, rábukkan egy kocsira, amit még Sean festett ki az ő alakjával. Elfeledve, de csodás állapotban maradt meg a kép. A nő itt lesz öngyilkos. Ahogy keresik, felfedezik a kocsit is, és ezzel újabb művészettörténeti legenda éled fel, Penelope portréiból az utolsó, ami fennmaradt.

Gaspard írhatná a könyvét, Madeline kezelése mindjárt kezdődik Spanyolországban. Gaspard azonban nem tudja elengedni a sztorit. Biztos benne, hogy Sean nem csak képzelte, hogy él még a fia. Ahogy nem véletlenül ment New Yorkba sem, ahol már nem tudta megtenni, amit szeretett volna, mert a szíve elvitte.

Kideríti, hogy Madeline volt, aki keresett, aki akkor még rendőrként dolgozott. Kéri a nőt, tartson vele és együtt keressék meg a gyereket. Madeline végül beleegyezik. Együtt jönnek rá, hogy Penelope és a kisfiú elrablása igazi volt, de a gyereket igazából nem végezték ki az anyja előtt. Csak megrendezték egy bábuval. A kisfiú egy bűnözőhöz került.

Egy hajón bukkannak rá. Orvoshoz kell vinni. Döntést kell hozni, mit tegyenek: adják vissza a világnak Lorenz fiát, és ezzel szabadítsák rá a sajtót, a hiénákat. Vagy vigyék magukkal. Papírokat hamisítanak: mintha Gaspard és Madeline házasok lennének, és a gyerek az ő fiuk lenne. Egy mediterrán szigetre költöznek, ahol a sajátjukként nevelik. Gaspard a történetét írta meg a könyvben, hogy majd a nevelt fia megtudja, ki ő, és az apja hogyan kereste az utolsó leheletével is.

Gazdálkodó, viszonyos, kiemelkedni nem tudó.

A kiskunsági földesurak, dzsentrik mulatságra készülnek. Az egyik helyi lakot akarják megtréfálni: nemesnek mondanak egy ügynököt, aki el is vállalja a szerepet és akinek színházi előadást terveznek. Szakhmáry Zoltán is a csapattal tart, ám a többiek szórakozása elgondolkoztatja a saját helyzetéről. Ő a legsikeresebb gazdálkodó közöttük, aki modernizál és vagyonosodhatna, akinek szerető felsége és két gyermeke van. Ám titkon a tanyán rejteget egy lányt, akit a munkások közül emelt ki. Csinos, hízelkedő, vérforraló. Zoltán maga is tudja, hogy nem várhat tőle hűséget, hogy el fogja árulni, és nyomában sem ér a feleségének, aki hűségesen kitart a férje mellett. Mégsem tud tőle szabadulni. Ahogy a lányt is bevonják a játékba, Zoltán egy olyan játszmába sodródik, mely a pusztulásba tart.

Móricz Zsigmond jellegzetes témái közé tartozik a vidék és az emberi drámák. Mikszáth után nála is megjelennek a dzsentrik, még nyersebben és vakítóbb fényben, mint ahogy Mikszáth korábban ábrázolta őket. Nem is esik jól olvasni róluk, annyi tönkrement sors és tragédia, felelőtlenség van benne.

Nézzük csak meg Szakhmáry Zoltán alakját, akit kettős teher húz le annyira, hogy végül el is bukik a jobb sorsra érdemes ember! A feleség szájába adja Móricz a jellemzést, milyen ember ő. Jó gazdálkodó, tehetséges, akinek az lett volna a sorsa, hogy felemelje a környezetét és sikeres legyen. Nem csak tehetségben, emberként is több, mint a környezete. Csak éppen két végzetes hibája van, ahogy a cselekményből látjuk.

1: a baráti köre. Egy vidéki képet kapunk sok dzsentrivel, vagy a semmiből jött ilyen-olyan gazdálkodóval, akik ügyeskednek, valahogy fennmaradnak, de nincsenek nagy célkitűzéseik. Szórakoznak, mindenféle murit eszelnek ki, és nem haladnak semerre. Lehúzzák magukkal Zoltánt is, aki ennél többre lenne képes, de velük nem lehet. Zoltán nem tagadja meg őket, a kör tagja, és idomul. Neki nem tetszik az eredeti muri sem, de nem lesz kihúzó. A végére aztán az ú murija kiteszi a pontot az egész osztályra: nincs más előttük, mint a tűz.

2: a felemelt lány. Zoltán pontosan tudja, milyen az a nő, és a szépsége is mennyire csak rejti azt a mocsok természetet, ami a sajátja. Még szinte magát is megveti, de nem tud kitörni a bűvkörből. Álltathatja magát, hogy többé tette a lányt, méltó társsá, de a felesége és a lány tettei is azt igazolják, hogy méltatlanra pazarolta az érzelmeit, a pénzét, a szívét.

Attól különben jó vagy rossz a férfi, hogy nem tud az eszére hallgatni, az ösztönei elviszik a rossz útra? Kívülről olyan könnyű azt mondani, hogy az ő hibája is, amibe belesodródik. Ha pontosan látja, milyen emberek, milyen szerető van mellette, miért nem változtat? Amiért pedig Móricz jó jellemábrázoló, hogy meg tudja mutatni, hogy miért nem képes erre. Nem olyan a természete, és az ellen viszont csak egyetlen, végső gyógyszer létezik. Ahogy arra a társadalmi rétegre is ez vár, amely lehúzta magával a férfit.

A szereplőkön túl a történet, a szöveg érdekes azért is, mert Móricz beemelte a szövegbe az egyének egyedi beszédét is. Ezzel is karaktert ad nekik, és irodalmileg az érték. Az már más kérdés, hogy mennyire akasztja az olvasást és nem is tetszett különösebben.

Nem könnyű olvasmány, és elég lehangoló is. De ez fontos a hatáshoz is. Nem lehet egy boldog történet, mert a társadalmi üzenet sem az, amit megfogalmaz.

Így intellektuálisan értékelem, jónak találom, de nagyon nem esett jól elolvasni ezt a kötetet.

Móricz: Úri muri – Mint klasszikus: 75% nagy erővel ragadja meg hőse lelki alkatát és társadalmi korképet nyújt.

Szubjektíven: 40% lehangoló darab, amiben nem csak a hős, de a világ is pusztulásba tart.

Kalandos, kaszinót megszerző, életben maradásért csaló.

Alicia Star a következő pár hétre pihenésre van kényszerítve. Egy szanatóriumban kellene feküdnie, és hozzászoknia, hogy a link a fejébe került és pihenni hagyni az agyát. Szó szerint. Ám a lány nem az a típus, aki nyugton tud maradni. Gondol egyet, és megszökik, meg sem áll Kanadáig. Csak pár palimadarat akar befűzni és gyakorolni rajtuk, de sokkal veszélyesebb ügybe keveredik. Mire észbe kap, már egy maffiafőnök gépén repked, ami a mocsárba zuhan, és a túlélésért fut a kaszinótulajdonos, talán nem is annyira rossz fiúval, míg bérgyilkosok vannak a nyomukban. A lánynak jól fog jönni minden, amit a szüleitől és más barátoktól elsajátított: bátorsággal, hazugsággal, rögtönzéssel elkezdi kivágni magát minden helyzetből, remélhetőleg még azelőtt, hogy az anyja keresni kezdené.

Mennyi előzetes ismeretre van szükség? Fontos kérdésnek érzem, mert ez egy ciklus negyedik darabja. Alapvetően most azt mondom, anélkül is élvezhető és érthető a cselekmény. Az aktuális kaland, a kaszinó körüli balhék és a kanadai gengszterek közti rivalizálás itt követhető és előzmény nélküli.

Viszont, a karakterek és a világ jobban érthető, ha megvannak az előző részek is. Utalnak olyan szereplőkre, akiket korábban ismerhettünk meg, és Alicia egyes beszólásai is akkor érthetőek, ha tudjuk, kit hív a profinak vagy a szamurájnak. Ugyancsak az anyjával kapcsolatos megjegyzései is akkor kerülnek kontextusba, ha az elejétől nyomon követtük azt a lányt is, és hogy mi lett belőle.

A világa azért egy fokkal összetettebb kérdés. Eddig Goldenlane minden kötettel egy-egy más részét mutatta meg a jövőbeli, disztópikus világának. Volt egy nagy katasztrófa, új hatalmak emelkedtek fel, és a tudomány fejlődése is egy bizonyos irányba mozdult el. Mivel most Kanadába megyünk, ahol eddig nem voltunk, nem létfontosságú, hogy pl. korábbról tudjuk, hogy milyen államformája van Kínának és a császárság milyen világhatalom, de minél többet ismerünk korábbról, annál jobban össze lehet rakni, hogy miből mi lett.

A cselekményről nagyon nem érdemes mesélni. Megvan Vavyan Fable és Rejtő Jenő stílusa? Goldenlane is hasonlóban nyomul. Az események gyorsan követik egymást, egy nagy adrenalin- és humorhalmozás az egész, sok párbeszéddel és gyors váltásokkal. Semmiben nem mélyülünk el, és mire feleszmélünk, már végig is száguldottunk a cselekményen. Szórakoztató, változatos, de nem olyasmi, ami mélyebb nyomokat hagyna bennem.

Talán, ha lett volna valami mélyebb tartalom is benne, de ez nem az a stílusú cselekmény. Alicia egy kalandot akar magának, meg is kapja, és minden halad majd tovább. Nincsenek bonyolult játszmák, vagy olyan összetett társadalmi és személyes viszonyok, mint a sorozat első részében. (Igen, nekem még mindig a Napnak fénye a kedvencem, az több tudott lenni, mint egy humoros, akciós kalandregény. A folytatások azonban már azok, ez is.)

A szereplőkkel is nehezebben azonosulok. Alapvetően szinte mindenki adrenalinfüggő, nagy játékos, akik játszmáznak a céljaikért. Ebbe a történetbe illenek így, megvan a maguk bája, csak éppen itt is hiányoltam legalább egy szereplőt, aki nemesebb ennél. Valakit, akinek nagyobb céljai is vannak, mint a gazdagodás, több hatalom vagy egy szórakoztató nap.

A nyelvezet nagyon az írónő sajátja. Mert nem csak események pörögnek, a szereplőknek eszméletlen helyzetekből kell kibeszélni magukat, és pörögnie kell a nyelvüknek is.

Mivel Alicia messze nem a kedvencem az univerzumból, annyira ez a kötet nem fogott meg.

Goldenlane: Térdig sárban – Mint humoros disztópia: 40% az írónő stílusjegyei most is megvannak, akcióhajsza a köbön.

Szubjektíven: 25% egy-egy része tetszett, de hiányzott valami plusz, valami mélység belőle.

Az alábbi képen egy híres nyomozó jellegzetes tárgyai, ruhadarabjai tűnnek fel.

Egy kivétellel - ő egy másik nyomozóhoz tartozik.

Kikre gondoltam?

Megoldás: Tovább!

Képességes, barátokból ellenséggé váló, bosszút álló.

Victor Vale 10 évet töltött börtönben, és még ülnie kellene. Amikor azonban lehetősége nyílik a szökésre, az itt szerzett egyetlen barátjával megragadják azt. Hamarosan Vic egy kislányt is magukkal cipel, aki elhagyatottan bandukolt az út mentén. Céljuk van: Vic le akar számolni egykori legjobb barátjával, akinek köszönhetően börtönbe is kellett mennie. A terv készen áll, és hármasban elkezdik megvalósítani. Közben feltárul a múlt is: amikor a zseniális Vic Vale már válogathatott az orvosi végén a jobbnál jobb állásajánlatokból. Amikor versengett a szobatársával és egyben egyetlen barátjával, a szintén kiemelkedő Elivel. Eli a szakdolgozatának izgalmas témát választott: a különleges képességekkel akart foglalkozni. Vic lassan gyakorlati oldalra terelte a munkáját, és így rásodródtak egy szupererőhöz és kárhozathoz vezető útra.

Victoria Schwab azon írók közé tartozik, akitől eddig nem olvastam olyat, ami ne tetszett volna. Talán az Archívum volt némileg gyengébb, de még az is belefér a jó kategóriába. Különben meg olyan remek regényeket köszönhetünk neki, mint a Viszály.

Egy összetett, több zsánerbőr gyúrt regény lett ez, jól összerakva.

Első körben az orvosi thriller fogott meg. A regény flashback jelenetekkel végigveszi, hogyan lett Eli és Victor az, aminek a jelenben látjuk őket. Maga az orvosi egyetem légköre is tetszett, az is, ahogy Vic és Eli megkezdik az elmélet gyakorlati tesztelését. Életveszélyes kísérletek, titkok és az egyre nagyobb féltékenység. Még úgy is feszült és izgalmas, hogy a jelen párhuzamosan elmesélt eseményei miatt tudjuk, hogy mi lesz a végeredmény: ki milyen képességet szerez, ellenségekké váltak. De hogy hogyan, azt csavarokkal és izgalmasan meséli a szerző.

Másodszor, a csupa antihős szereplőgárda sodort magával. Ebben a regényben maguk a szereplők is megfogalmazzák, hogy ők nem jó emberek. Itt csak rossz és még rosszabb akad. (Eli kissé máshogy látja a dolgokat, de ő úgyis külön patológiai eset.) Több karakter is érzékletesen, részletesen elénk lép: Vic, Eli, Sydney, Mitch, Serena. Mindenki gyilkos, de szó szerint. Mindenkinek megvannak a maga gondjai a fejében, és istenkomplexus sorozatgyilkostól szociopatán át manipulátor bajkeverőig akad itt minden. De akkor is szórakoztatóak, összetettek és érdekes kérdéseket vetnek fel.

Mert ez a regény nem csak szórakoztat, de gondolkoztat. Meddig lehet elmenni a tudomány nevében? A cél szentesíti az eszközt? Meddig lehet elmenni anélkül, hogy a sötétség ne nézzen vissza beléd?

Harmadszor, a bosszú motívuma. Nem akarom a cselekményt lelőni, de Victor és Eli is zsenik, akik egymás ellen játszanak. Szuperképességük van, nem riadnak vissza az erőszaktól sem. El lehet képzelni, mi lesz, ha elszabadulnak és egymás torkának esnek. Egy olvasói fogra való, adrenalin és elme pörgető eseménysor, ami egyre gyorsul. Hiszen, miután az egyetemen történteket megismertük, a jelenben nagyon beindulnak az események.

(A zseni meg ugye az egyik karaktertípus, akikről imádok olvasni. Itt ráadásul gonosz zsenik vannak, és kész guilty pleasure belesni az ő fejükbe.)

Negyedszer, a regény humora. Ez az, amivel ki is akasztottam a családom. Én felettébb jókat nevettem a könyvön, és elkövettem azt a hibát, hogy volt, amit fel is olvastam otthon. Mondjuk úgy, ha nekik lenne meg Vic képessége, rángatóztam volna a fájdalomtól. De akinek a fekete humor hozzám hasonlóan bejön, érteni fogja, miért remeklés humorban is a regény.

Értelmeset már nem fogok tudni mondani, átveszi a rajongói énem az uralmat. Jó hír: ki lesz adva a folytatás is magyarul, már alig várom!

Schwab: Viszály – Mint thriller: 95% rafinált történetben több idősík, izgalmas karakterek és motivációk.

Szubjektíven: 100% az ilyen antihősöket nagyon csípem, ráadásul Schwab stílusát szeretem.

Cím: A madár és a kard

Szerző: Amy Harmon - magyarul eddig történelmi romantikus regények szerzőjeként ismerhettük.

Műfaj: YA fantasy

Cselekmény: volt egy jóslat. Egy asszony utolsó szavai, mellyel átkozottá teszi a gyermekét, akinek ezentúl némának kell lennie. Jóslat a királyról, aki eladja a lelkét és akinek a fiát elnyeli az ég. Az asszony férje pedig lesben kezd állni, mert a koronára fáj a foga.

Várható megjelenés: márciusban jön magyarul is.

Miért várós?

• elég homályos a fülszöveg, hogy érdekeljen, mi lesz ez. Az elátkozott hős egyáltalán fiú vagy lány? Most nézem az angol borítót, erre már megvan a válasz. Lány. Akkor a herceg lesz a szerelmi szála, akit elnyel az ég?
• Eddig kettőt olvastam a szerzőtől, az egyik tetszett, a másik kevésbé. Meglátjuk ez milyen lett.
• Tetszik a borító. A magyar szebb, mint az itt mutatott angol.

Nyomozós, festményeket kereső, élettragédiát feldolgozó, művészetes.

Két embernek is feltöltődésre, erőre van szüksége az előttük álló feladathoz, így kibérelnek egy párizsi apartmant, ahol néhány hetet töltenének el. Ám ott szembesül vele az egykori nyomozó, Madeline és az író Gaspard, hogy nem az egész ingatlant, annak csupán felét bérlik, és osztozniuk kell. Egyikük sem költözik, ahhoz túl vonzó az épület rejtélye. Itt élt a zseniális festő, Sean Lorenz, aki kisfia elrablása és meggyilkolása után nem alkotott többet. Vannak azonban jelek, hogy a zseni a halála előtt még festett. Az egyiküket a kíváncsiság, a másikat egy megbízás hajtja, hogy az eset végére járjanak. Miközben megismerik Lorenz tragikus történetét, arra is rájönnek, hogy sokkal többről szól ez a történet, mint az elveszett és talán nem is létező három festmény. A gyermekről szól, akit Lorenz elvesztett.

Valószínűsítem, hogy sokunknak van egy olyan témája, amiről szívesen olvas. Egy olyan elem, részlet, sajátosság, ami bevonz a történetbe és nem ereszt. Nekem a zsenik és a művészet ilyen. Ha valaki a legjobb a szakmájában, és tör felfelé, engem leköt a könyv, attól függetlenül, hogy sportoló, tudós, művész, vagy akár sorozatgyilkos az illető. Ugyanakkor, ha művész, akkor egy fokkal még inkább beránt a történet. A festészet az egyik gyengém, és a zseniális festők történetei így duplán kiemelt helyen vannak nálam.

Így lehetséges, hogy bár Musso ezen regénye Gaspard és Madeline története, engem ők nem nagyon tudtak érdekelni a cselekményben. Pedig mindkettő karaktere építkezik, egyedi. Nem tipikus hősök, de belekeverednek az ügybe és válaszok nélkül nem tudnak leállni. Gaspard kissé cinikus, magának való, Madeline kiábrándult és fáradt.

A cselekmény vázát az ő nyomozásuk adja: először a festmények után, majd abban az ügyben, amire a festmények miatt figyelnek fel. A regény tempója is egyre jobban pörög: amíg a képeket keresik, lassabb az eseménysor is, és nagyon sok a beékelés. Onnan ismerjük meg Sean és a felesége történét. Abban van botrány, szenvedély, szinte guilty pleasure élmény, csak tragikusabb a végkimenetele. Majd a regény második felében egy nagy hajszát kapunk, az elképzelhető majdnem legboldogabb véggel. (Azért bennem nagyon buzog a kisördög, hogy mi lett volna, ha Penelope nem követi el, amit és vajon mit mondanak el a gyermeknek idővel. Vagy a regény lenne a vallomás a számára?)

De, amire ki akarok lyukadni, hogy mindezek ellenére engem Sean Lorenz története fogott meg, a múltbeli jelenetek és az onnan megtudott dolgok. Hogyan vált egy graffiti festőből kora egyik legnagyobb zsenije? Hogy lett szerelmes, és a művészetével hogyan hódította meg az imádott nőt és indult be körötte minden? Milyen volt az a házasság, milyen képeket ihletett, majd mit tett a festővel az apaság. Annak a három képnek a története, és amit ábrázolnak. Musso nagy tehetséggel láttatja a festményeket, magam elé tudom képzelni őket. Mennyivel jobb is, amikor erre használja Musso az írói vénáját, és a nem ételeket emel a cselekménybe – az elején mondjuk megijedtem, mert az indulásban még az volt. Az ízek, ételek jellegzetesen annyira Musso városábrázolásának a részei, hogy már egy gasztroregényt is írhatna, annyira sokszor alkalmazza ezeket.

Sean és Penelope sokkal jobban élnek a lapokon, mint a két főszereplő. Talán azért is, mert szenvedélyes és gyarló emberek, színesebbek és érdekesebbek. Az pedig, hogy Sean élete és a festészete hogyan kapcsolódik itt össze, messze a regény legjobb része szerintem.

A tényleges nyomozásba bele lehetne kötni, de minek? Nekem ez inkább Sean története.

Musso: Egy párizsi apartman – Mint thriller: 70% jól összerakott sztori, amiben ha nem is logikusan, de összeállnak a szálak.

Szubjektíven: 85% a festő életével kapcsolatos részek velem olvastatták, a végén merengek.