Vannak olyan sikeres karakterek, akikről a szerzőik nem mondanak le, és csak írják és írják a történeteket.

Vajon hány kalandnál tartanak az alábbi figurák? (Magyar megjelenések, nem az angol. Az még nagyobb szám lenne...)

1: Lee Chilrd: Jack Reacher

2: Preston & Child: Pendergast

3: Steve Berry: Cotton Malone

4: Bear Grylls: Beck Granger

Megoldás: Tovább!

Nyomozós, korrupciós, kapcsolati káoszos.

William ’Wolf’ Fawkes visszatér a városba, és feladja magát. Van egy ügy, amit el kell rendeznie. Egykori társa és nagyon jó barátja halott – az ügyet lezárták, mint öngyilkosság. Wolf tudja, hogy Finlay soha nem hagyta volna egyedül a feleségét. Alkut köt: az utóbbi másfél évet egy hírhedt bűnvezér elleni bizonyítékok gyűjtésével töltötte, átad mindent és nagy fogáshoz segíti az őrsöt, ha a büntetését mérséklik, és csak azután kell ülnie a maradék időt, ha Finlay gyilkosát megtalálja. Kevesen hisznek neki, köztük van Finlay egykori társa és jó barátja, a rendőrfőnök. Wolf az ügybe ássa magát, és a múlt szennyes titkaira bukkan, miközben Emily Baxter nyomozó is az ügybe keveredik, és a két ember kap egy esélyt, hogy tisztázzák, mi is van pontosan közöttük.

A Rongybaba sorozat eddig kifejezetten jól állt a tetszési indexemen. A popcorn véres thriller kifejezést is e szerzőtől kölcsönzöm, aki egyik előszavában írt arról abszolút értelmesen, hogy olyan véres esetekről ír, amelyek még szórakoztatóak. Nem nyomasztóak és valósak, hanem popcorn véresek. Amiért ezt felemlegetem, hogy most is ezt vártam tőle. Okos és merész sorozatgyilkost, popcorn véres esetet.

Ehhez képest egy hagyományos krimit kaptam, amiről olyan filmek ugrottak be, mint a Beavatás vagy a Gengszterzsaruk. Az egész sokkal nyomasztóbb, reálisabb és ezzel együtt szürkébb is. Még csak egy kiemelkedő sorozatgyilkos sincs benne, hanem egy régmúltban, visszaélésekkel és korrupcióval kapcsolatos ügyet kapunk. Olyat, amit akár el is hihetnénk, amiben nincs meg az a popcorn zamat.

Cole ezt is korrekten megírta, jó volt. A csalódásom a fentiek miatt lehetett – egész egyszerűen nem ezt vártam ebben a sorozatban.

Magánéleti szinten viszont megkaptuk pótlólag a hiányzó szórakoztató faktort. Wolf és Emily között elég komoly kérdések feszülnek, sok minden vár kimondásra és megélésre. Bennem most tudatosult, hogy ez a trilógia az ő kettejük közös története is. Nem akarom előre elmesélni, de eddig nem is vettem észre, milyen szerelmi történet van kettejük között. Itt kaptam nem egy plusz infót, és gondolkodom is, érdemes lenne újraolvasni ezeknek az ismeretében. Lehet, más élmény lenne.

(Romantikus regény így sem lenne, de azt nem is bánom.)

Cole jó abban is, hogy úgy összefűzze a regényeit, ezt is, hogy attól még az adott történet önmagában is értelmes maradjon. Pontosan lehet érteni annak is, akinek a Rongybaba vagy a Bábu nem hív elő emlékeket az agyából. Ez az ügy megáll a lábán, és azt gyorstalpalóban megkapjuk, hogy az egyes karakterek között milyen kapcsolat van. Viszont, szívesen tesz bele utalásokat, gyakran poénokat is, amelyek akkor ütnek, ha ez valóban a 3. rész, amit elolvasunk tőle és ebből a sorozatból.

Díjaztam azt is, hogy érzem a fejlődést egyes karakterek esetében. Wolf keményen dolgozott azon, hogy visszajöhessen. A képességei, a makacssága a régi, de most sokkal jobb csapatjátékos. Annak ellenére, hogy most már nem hivatásos rendőr, külső tanácsadóként tud dolgozni Finlay ügyén, inkább marad a szabályok mentén, mint korábban.

Ha tanulságot nem is fogok levonni belőle, azért a témájának sajnos még mindig van aktualitása. A rendőri szakma nincs túlfizetve, és megbecsülés szempontjából is hátul kullog. Ez persze nem magyarázat a korrupcióra, de segít megérteni, jó emberek is miért léphetnek a rossz útra. Itt erre van egy jó példa.

Zárásul: nem biztos, hogy végleg elköszönünk a szereplőktől. Ez a trilógia lezárult, de Cole nyitva hagyta a lehetőséget, hogy még ír róluk vagy a mellékszereplőkről.

Cole: Végjáték - Mint krimi: 80% érzelmileg fejlődő hős, több szálon vezetett történet, klasszikus rendőr téma.

Szubjektíven: 65% Wolf szimpatikus hős, de a sztoritól többet vártam. Ez csak szimpla ügy.

Cím: Édes magnóliák

Szerző: Sherryl Woods – ijesztő, miket írt eddig. Romantikus füzeteket, jó sok meg is jelent tőle magyarul is.

Műfaj: csajos, dramedy

Cselekmény: Maddie élete felfordul, amikor a férje elhagyja egy jóval fiatalabb nőért. Az asszonynak újra munkába kell állnia – egy fogadót kezd el vezetni – és megbirkóznia fia gondjaival is. A helyzetet nehezíti, hogy elkezd beleesni fia baseball edzőjébe.

Várható megjelenés: jelenleg őszi, novemberi megjelenés van meghirdetve

Miért várós?

• Mert mindent inkább olvasnék előbb, mint megnézném – ebből pedig van Netflix sorozat.
• Kisvárosi, napfényes sztori jöhetne több is. Szívek szállodája óta hiánycikk.
• A sorozat elég megosztó lett, vajon milyen az eredeti?
• Bírnám, ha magasabb színvonala lenne, mint egy nyálregény füzetnek.

Rendszer ellen lázadó, kamaszos, családot egyesítő.

A Heim a kiváltságosok iskolája. Aki itt tanul, kiemelkedően intelligens, és az ország vezető elitje lesz belőle. A 16 éves Nanouk stratégának tanul itt – a maga területén az osztály legjobbja. Ám titkolja, mennyire gyűlöli ezt az egészet. Mióta nem issza a forrásvizet, elnyomott gyerekkori emlékei is kezdenek visszatérni, és rádöbben, a behaviorista végzős Umia a nővére. Umia is tesz egy próbát, és az álmokkal az ő emlékei is visszatérnek. A két kamasz tudni akarja, mi történt a szüleikkel. Amikor az iskolát támadás éri, kihasználják a lehetőséget, és haza indulnak. Ezzel olyan események sorát indítják el, mellyel eljutnak a gyarmatokra, megmenthetik egy elrabolt osztálytársukat, és a családjuk története is újabb titkokkal bővül majd. A döntéseik pedig meghatározzák, jobb hely lesz-e a három megmaradt nagyhatalom, mint előttük volt.

Ifjúsági regény, de disztópia is. A kettő közt egy erőegyensúly váltást is megfigyelhetünk, ahogy haladunk előre a történetben. Ez egyszerre jó benne, de hozzájárult ahhoz is, hogy a végére elfáradtam a történetben.

A kezdete olvasó és ifjúsági zsáner barát. A kiemelt karakterek átlag életébe nyerünk bepillantást, ahol ugyan megismerjük a rendszer alapjait, de mindezt a személyes történeteken keresztül. Nanouk ugyan rejti az álmait, és kezd rebellis elem lenni, ha még csak titokban is, de fontos kérdések azok is, hogyan érez az előtte ülő csinos Oorsi iránt, milyen érzéseket kelt benne, hogy van egy nővére – családja lesz vele. Érzelmes, személyes, ahogy az ifjúsági zsánerben lennie kell.

Így szórakoztatóan, a cselekményt színesítve kezdenek megfogalmazódni a kamaszokkal együtt a rendszert megkérdőjelező kérdések. Amikor szembesülnek a kontinensen élőkkel, akik rendszeresen betörnek hozzájuk, látják, hogy ezek fejletlenebb, de éhező emberek, nem simán állattá visszafejlődött vadak. Felmerül, hogy azok a fejlett támadások, melyek rendszeresek, ki által jönnek. (Én arra szavazok, hogy maga a kormány az, aki szervezi ezeket, hogy félelemben és állandó készenlétben tartsa a lakosokat.) Az elején még nem a rendszerek kritikája a hangsúlyos, hanem a testvérek története.

Majd, a száműzetéssel együtt egyre inkább a disztópia felé haladunk. Másabbak, lassabbak a kalandok, és sokkal több az elmélet – abban is, ahogy tervezik a következő lépésüket, vagy próbálják tisztázni, ki kivel hogyan áll. Politikai rendszerek készülnek itt összecsapni, és egyre többet megtudunk a másik két hatalomról. Az egyik a bankok vezette, adósságokból rabszolgákat teremtő kapitalista vadvilág, a másik alap eleme is a kegyetlenség.

Egyik világ sem jó, de haladnak a megoldás felé. Aminek volt egy eleme, ami üzenetében nagyon fontos, de olvasni untam róla. A kommunikáció fontos szerepe kiemelten hangsúlyos – nem véletlen, hogy a forradalom jelképe egy olyan gyerek lesz, aki a világrend pusztulása óta elsőként többnyelvű, és kommunikálni kezd tudni a három birodalom emberei között. Ha valamit magunkkal érdemes vinni ebből a könyvből, hogy beszélni kell tudni. Bármilyen helyzet is van, minden konfliktus megoldásának az alapja, hogy legyen közös nyelvünk, és így kooperálva kezelhessük a helyzetet. (Itt már átcsúszik a történet a disztópia és elméletek síkjára, kevesebb kalanddal.)

A fő karakterek szimpatikusak, alapvetően erkölcsösek, de eléggé mások, hogy meg lehessen különböztetni őket. Nincs oka, hogy nem tudtam megkedvelni őket, de ez volt a helyzet. Talán a regény második felében megjelenő kissrác volt a kedvencem.

Fontos dolgokról szól, és izgalmas kérdéseket vet fel szabadságról, szabad akaratról, kommunikációról, mégis sajnálom, hogy a vége nem kalandosabb.

Mészöly & Molnár: Az Emberek Országa - Mint YA disztópia: 70% több verziót vázol, fontos kérdéseket feszeget, szerethető hősökkel.

Szubjektíven: 55% jól indult, de a végére már belefáradtam. Túlzottan elméleti kezdett lenni.

Párt találó, elveszett tárgyas, közösséges.

Jamie elhatározta, ez az ő éve lesz. Az anyjától örökölt annyit, hogy egy évet arra szánhat, rájöjjön, mivel foglalkozna szívesen élete hátralevő részében. Eddig történelmet tanított – a tárgyat szerette, a tanítást nem. De mire váltson? Új lakhelyet választ a cicájával, Mac-kel, és lassan elkezdi felfedezni Los Angelest. Mac, a cica érzi a gazdáján, hogy magányos. Segíteni akar neki, így körbeszaglászik az utcában. Érez egy hímet, aki ugyanolyan magányos, mint Jamie. Így ellop tőle ezt-azt, amit Jamie lábtörlőjén hagy. Majd belelendül, és másoknak is lop olyan tárgyakat, ami olyan emberé, akire szerinte szükségük van. Míg Jamie és David, hogy lerázzák a számukra párt kereső helyieket, ál-randizni, és tényleg barátkozni kezdenek, egy helyi öregúr nyomozásba kezd, hogy megtalálja az utca különös tolvaját.

Most jöttem rá, hogy az utóbbi időszakban ez már a második olyan cuki macskás könyv, ami túl szép és rózsaszín, hogy igaz legyen. Ott volt Alfie, aki egy utcányi embernek igyekezett a házi cicája lenni, és közben elsimította az életük gondjait. Most pedig itt van MacGyver, a gazdinak Mac, aki nagyon hasonló bizniszben utazik.

Kezdjük talán azzal, hogy szerettem ezt a regény. Az a napfényes, könnyed sztori, amitől jó kedve lesz az embernek. Mert kedves és humoros, jó emberekkel jó dolgok történnek benne és nem is kicsit egy olyan idilli világot mutat, amiben szívesen élnénk. Amit még akkor is tarok, ha én kutyás vagyok, és sokkal jobban szerettem volna ezt a sztorit, ha Mac egy kis westie vagy valami hasonló lett volna. De volt annyira cuki macska létére is, hogy nem fogok ezen fennakadni.

Azon inkább, hogy nagyon nem macskásan viselkedik. Metz elég erőteljesen megszemélyesítette, és olyan részek is vannak, amikor Mac gondolatait követjük. Nagyon emberiek, csak annyiban illenek jobban egy állathoz, hogy neki az orra az elsődleges inger forrása. Mi nézünk, ő szagol. Azt még el is hiszem, hogy mennyivel kifinomultabb az orra, mint amit mi az érzékszerveinkkel fel tudunk fogni. Azt már kevésbé, hogy lazán kimászik a kéményen, David kutyáját nem csak ki tudja engedni esti sétára, de még vissza is zárja szükség esetén. De ok, szórakoztató könyv, szuperokos macskával. Nem szabad ebbe belegondolni, csak élvezni a sztorit.

Mert az vicces, ahogy az utca nyomozója, az egykori tévés zsaru belelendül. Amiket Mac ellop és otthagy másoknál – nyomorult kamasz, aki megkapta annak a lánynak a melltartóját, aki titkon még tetszik is neki… Az meg nagyon romantikus komédiás, ahogy David és Jamie megegyeznek, hogy megjátszanak egy kapcsolatot. Randiznak, jól érzik magukat egymással, és észre sem veszik, hogy már nem csak megjátszanak egy kapcsolatot.

Ok, David kapcsán azért van egy plusz réteg is. Ahogy a felesége elvesztésén igyekszik túljutni, és közben mégis visszaesik. Jobb ember ettől, kevésbé tipikus könyves jó pasi, csak a végére nem tetszett, amit Metz ebből kihoz. Összecsapottnak éreztem, ami lesz vele, és ahogy majd megoldódik a gond.

A könyv stílusa is kedves, humoros, csajos. Ugyan fontos szereplők között vannak férfiak is, ez akkor is egy érezhetően csajos könyv. Kiemelten fontosak az érzelmek, és ha nem is csöpög vagy agonizál a szerző, néhol alaposabban kitér a szereplők lelki világára és érzéseire, mint ami nekem jól esett. Pláne, hogy Mac a szaguk alapján még kommentálja is, hogy a bugyuta emberek, akik azt sem tudják, mi kell nekik, igazából milyen hangulatban vannak.

Olyan személyeknek merném bátran ajánlani, akik a romantikus regényeket vagy a cicákat nagyon szeretik. Esetleg mindkettőt is. Kellemes nyári olvasmány, sokféleképpen.

Ha egyszer filmesítik, biztosan megnézem, jól működne filmes romantikus komédiának is.

Metz: Cirmos-hadművelet - Mint humoros: 80% kedves szereplők, kedves kisváros, segítőkész állatok – napfényes könyv.

Szubjektíven: 75% bár bírom ezt a macskát, azért ez nagyon mese volt nekem. Csajos mese.

Egyedül az az igazi hiba, amelyet az ember meg sem próbál jóvátenni. (Dabos: Bábel emlékezete)

Látod, édes Claudinám, én úgy gondolom, hogy a történelem azt mondja el nekünk, amit az emberiség cselekedett, a művészet és az irodalom pedig azt, amit az emberiség álmodott. Ezért sokkal-sokkal szebb ám a művészet, mint a történelem. (Dánielné: Rhédey Claudina)

Nem az a legbűnösebb, aki elköveti a bűnt, hanem az, aki megbocsátja. (Kernick: Másodállása: gyilkos)

– A fenébe is! Ez aljasság!
– Az igazság általában az. (Lyons: Királyok Veszte)

Én azt vallom, hogy minden, ami egy fabatkát is ér az életben, minden, ami egy kis örömöt és boldogságot nyújt, az szükségszerűen mindig bonyolult – magyarázta. – Ha valami könnyű, akkor az valószínűleg annyit is ér. (Armentrout: Míg a halál...)

A szeretet és a szerelem épp olyan szélsőséges érzelmek, mint a gyűlölet. Az ember képes mindegyikre, olykor-olykor egyszerre, egyazon személy iránt. Épp ez teszi annyira félelmetessé. Mondjuk csak ki az igazságot: maga, én és mindenki más, aki módosítás nélkül fogant, egy eleven időzített bomba. (Hendon: Gyomláló)

Beleolvasok a kórlapokba, mielőtt vizitkor megvizsgálnék egy idős nő beteget.
Jó hír: A gyógytornász végre járt nála.
Rossz hír: Beírta, hogy „A beteg álmos, nem vizsgálható”.
Benézek hozzá. Halott. (Kay: Ez fájni fog)

ha a fegyverek bevonulnak, a hit visszakozik. (Huszti: Mesteralvók hajnala)

Az akarás nem elég. A tehetség és a vágy semmit sem ér szakértelem és képzés nélkül. (Lyons: Királyok Veszte)

Megérkezett az ebédünk. Egy törődöttnek látszó sonkás saláta nekem, chilli con carne Maliknak, ami nemcsak futólag emlékeztetett kutyaeledelre. A kocsmáros nyersen jó étvágyat kívánt, de azt hiszem, ez a veszély nem fenyegetett. (Kernick: Másodállása: gyilkos)

Igen, két pártra szakadt a világ, ahogy az már lenni szokott, nem igaz? Aztán szépen elkiabálnak egymás mellett. Ehhez értenek a legjobban. (Hendon: Gyomláló)

Kórházas, nőgyógyászati osztályos, gyakorlóéveket töltő.

Adam Kay Angliában tanult orvosnak, majd kezdte el a nőgyógyászati szakképzést. Míg a szakorvosi címet megszerzi, több kórházban is egy-egy gyakorlóévet kellett eltöltenie. Ezen idő alatt ízelítőt kapott abból, milyen áldozatokat kell hozni azért, hogy majd idővel jó fizetésért és jó időbeosztással dolgozhasson. Véget nem érő műszakok, minimális szabadidő, elvesző emberi kapcsolatok. A kórházi esetek között is bőven akadnak tragikusak, vagy éppen olyanok, ahol az emberi ostobaság nem ismer határokat. A nőgyógyászaton láthatta, az emberek mi mindent képesek a testükbe erőszakolni, milyen őrült módokon mutatnák ki a vonzalmukat. Ám a hálás pillanatokért sokáig csinálta: amikor megmentett egy életet, amikor a visszajelzések is mutatták, hogy most valami nagyszerűt tett.

Bár naplók az alapja, azért kissé kritikusan kell a történet felé fordulni. Senki ne legyen olyan naiv, hogy azt higgye, Adam Kay minden változtatás nélkül közreadta az orvosi gyakorlóévei alatt írt naplóit. Utal is rá, hogy szerkesztve lett a szöveg, és nagyon érezni is belőle, hogy célja van annak, hogy ez a kötet megjelent.

A szerkesztés különben remekül sikerült, szolgálja a szerkezetet és az üzenetet. Könnyed beetetéssel kezdünk. Olyan történeteket mesél el, melyeken jókat lehet mosolyogni, és ha egyben-egyben érezni is, hogy azért komoly drámák is zajlanak a kórházakban, ott még az van megragadva, hogy az ember őrült egy lény, és az orvosnak olyan, mintha állatkertben járna minden nap, és ott nézné az egzotikusabbnál egzotikusabb különös lényeket.

Vannak hasonló történetek, ami nem véletlen. Ahogy, gondolom, minden orvosi szakágnak megvannak a tipikus betegei, Adam Kay is bőven találkozott ilyenekkel a szülészeten és a nőgyógyászaton. Amit már említettem is, a dugdosók. Még évekkel a szakma kezdete után is meg tudta lepni az orvosokat, hogy az emberek szó szerint mit képesek magukba dugni. Most mondok egy gusztustalant: egy nyugdíjas nő egy gyorsétterem csirkeszárnyait dugta fel magának. De volt olyan nő is, aki tampont akart magának gyártani valami szivacsféléből, levenni nem tudta, úgyhogy rohadt a testében hónapokig – miközben örömlányként dolgozott, és a pasik is lökték benne…

De, főleg az elején, még a humort leli meg a szerző az esetekben és az őrületekben. Nem ítélkeznek, dolgoznak. Aztán, ahogy megy előre a könyv, egyre érzékelhetőbbek, hogy mi őrli fel az orvosokat. Kevés pénz, őrült munkaidő, és egyre inkább azt érzik mindenben, hogy mi az, ami rossz. A rendszerben, a felszerelésben és mindenben. Kay kapcsolata is rámegy a munkájára, és csak remélni tudja, hogy egy napon majd megéri. Nekünk meg egyre világosabb a tanulság, hogy komoly gondok vannak az angol egészségüggyel. (Nekem megfordult a fejemben, hogy nagyon kíváncsi lennék egy ilyen sztorira, magyar orvostól. Talán egyszer Kordos megírja az Egészségügy by Hungary-t is, bár azt hiszem, azon nagyon tudnánk szörnyülködni, és fogni a fejünk, hogy igen, ez van, sajnos.)

Végül, a tragédiák. Mivel elég sok orvosi sorozatot nézek, és olvasni is szívesen olvasok ilyesmit, tisztában voltam, hogy milyen tragédiák történhetnek. Mégis, van ebben egy olyan történet, ami szíven ütött. Úgy, hogy a karácsonyi különkiadásból – vicces módon azt már olvastam, míg az alapkötetet csak most – már tisztában voltam vele, hogy mi vár rám. De alapból is, azokat érezzük a legnagyobb tragédiáknak, amikor a babának van valami komoly baja, vagy már megszületnie sem sikerül. Gondolom, nem árulok el nagy titkot, hogy itt is lesz ilyen, és szívet tépő eset is – ha nem is bőven, de van benne.

A végére sötétedik el a hangulat, és így aláhúzza azt is, miért hagyott fel az orvoslással.

Érdemes elolvasni, és ha angol viszonyok is vannak benne, tanulságos.

Kay: Ez fájni fog - Mint humoros/napló: 90% miközben szórakoztat és egy orvos életét is átadja, üzenete is van.

Szubjektíven: 85% élveztem, amíg volt benne humor. Bírtam az iróniáját, a kiszólásokat.

5: Leiner: IOV 1-3 – kicsit közvetve, mert nem magáról a rákról szól. Inkább arról, hogyan kell túlélni, ha már elment, akit szerettél és aki hiába küzdött a kór ellen. Villanásnyi képek, visszaemlékezések akadnak, de most nem ezért emeltem ki ide. Komolyan, talán ifjúsági regényhez képest mélyen is benne vannak a gyász folyamatai és fájdalma.

4: Higginbotham: Éjfél Csernobilban – a csernobili események krónikája, aminek részét képezi a sok betegség is, ami a katasztrófa után történt. Köztük a rák is. Erősen agyaltam, hogy a Csernobili imát teszem ide, amiben szintén fontos ilyen részek vannak, de magyarul ez jelent meg utóbb. Ismeretterjesztő jelleg, széles képet ad az eseményekről.

3: Percin: A Remény kalózai – Tania átlagos kamasz volt, akinek sokáig az volt a legnagyobb gondja, hogy az apja elhagyta a családját, és ketten maradtak az anyjával. Ám amikor kiderül, hogy az anyjának mellrákja van, és nagy küzdelem áll előtte az életért, a lánynak támasznak kell mellette lennie és felnőnie kettejükért.

2: Arikawa: Az utazó macska krónikája – Szatoru haldoklik, a rák hamarosan végez vele. Előtte azonban van még egy feladata. Biztosítani akarja, hogy szeretett macskájának, Nanának jó helye legyen az ő halála után is. Sorra látogatja az életében fontos embereket, és miközben elköszön az élettől, otthont keres a cicának, aki végig mellette van az úton.

1: Green: Csillagainkban a hiba – Hazel rákos, és haldoklik. Egy kísérleti gyógyszert váratlanul leállította a további romlást, de ki tudja meddig. Egy rákbeteg fiataloknak fenntartott csoportban ismerkedik meg az életvidám Gusszal, aki a csontrák ellen a lábát vesztette el. Összebarátkoznak és szerelembe esnek, Amszterdamba is eljutnak Hazel kedvenc könyvének szerzőjét kutatva, amikor a rák megint lecsap. Jó a történet is. Híres a belőle készült film. De főleg azért tettem az első helyre, mert ez indította be a halálos betegségekkel foglalkozó ifjúsági irodalmat. Ez volt az első nagysikerű fecske.

Hatalmi harcos, mágikus képességes, jóslatos.

Kihrin kamaszfiú, aki lázad a sors ellen, amit apja szán neki. Esze ágában sincs előadónak és énekesnek állni, amikor máshoz is van tehetsége. Mágikus látásának köszönhetően minden fémet és ékkövet fel tud becsülni, átlát a mágián és képes láthatatlanná tenni magát. Ideális tolvajjá teszi mindez, és titokban ezzel is foglalatoskodik. Míg bele nem fut egy démonba, és fel nem figyel rá a gazdag és hatalmas Darzin D’Mon. Mire a fiú feleszmél, a családját lemészárolták, őt pedig a palotába viszik. Darzin állítja, Kihrin az elrabolt elsőszülött fia, az örököse. Kihrin hercegként rengeteg hatalmi játszma célpontja lesz, ami úgy végződik, hogy ketrecben egy alakváltó gyilkosnak kénytelen mesélni az életéről. A játék azonban még nem ért véget, és egy sötét jóslat arra vár, hogy beteljesedhessen.

Jenn Lyons monumentális sorozatba kezdett, és úgy tűnik, szerencsénk lesz, magyarul is olvashatjuk majd a további köteteket. Mert aki szereti a fantasy-t, nagy eséllyel ebben a regényben megtalálja, ami leköti. Van benne mágia, hatalmi játszmák, rengeteg lény, csavaros történetvezetés és emlékezetes karakterek is. Én rákaptam, gondolom, ezt érezni is az ajánló jellegből. Várom is a folytatást, nem titok.

Ami elsőre megragadta a figyelmem, a dupla idősík használata. Bár, ha teljesen pontosa akarok lenni, akkor hármas. A jelenben Kihrin ül a ketrecben, és mesélnie kell az alakváltó szörnynek. Ő onnan mondja el a történetét, hogy már ismerte a származását, és elrabolták. Az útját, hogyan szökik, talál szövetségeseket és lesz részese egy ősi jóslatnak, világ sorsát alakító mágikus játszmának. Közben az alakváltó, a lopott emlékekből az elejéről meséli Kihrin történetét – onnan, hogy még csak egy tolvaj volt, aki rosszkor volt rossz helyen, és felhívta magára a hatalmasságok figyelmét.

A két szál felváltva halad, hogy összeérjenek, és visszatérjünk a jelenbe. Ott már vár ránk egy kis kaland és fordulat. Itt meg is jegyzem, hogy Lyons mert bátor véget érni a történetnek. Nem sajnált senkit, jó pár karaktert elintézett és bőven hagyott kérdéseket. Le is zárt egy eseménysort, de valami újat és nagyot kezdett el felvezetni azonnal.

Kihrin megkapó főhős lett, aki alapvetően jellemes és nevezhetem hősnek, de egyben elég csibész is ahhoz, hogy ne legyen csak jó vagy unalmas. Pont azért tud váratlan dolgokat húzni, mert több egy sima jófiúnál. Jellemben talán nem fejlődik a történetben, ugyanazok a tulajdonságok benne szunnyadnak végig, amiket a végső oldalaknál mondanék róla, de a játszmákba nagyon belenő. Ravaszabb és ügyesebb bábjátékos lesz a végére, aki nem törődik bele abba, hogy mások játszmáiban figura legyen, inkább alakítja az eseményeket.

Mellette sok emlékezetes, szimpatikus vagy éppen sötét alak szerepel. Azt még emésztem is kicsit, hogy Lyons a szimpatikusakat is milyen könnyedén küldte a halálba. Még akkor is, ha egy olyan fantasy világ, amiben lehetséges a feltámasztás is.

Ha már a világ. Alapvetően szeretem, ahol ennyire tág. Sok lény él benne, történelme van a helyszíneknek, a karaktereknek. Annyi volt csak a gondom, hogy sok minden olyan evidenciaként van kezelve, ami nem volt alapozva. Menet közben találjuk ki, melyik lények és népcsoportok milyenek, mi a történetük. Az egyik családról volt családfa a kötet végén, és olvasás közben nem egyszer éreztem késztetést, hogy másokról is rajzoljak valami ilyesmit. (Plusz, megállapítottam, hogy előre lelő egy poént az a családfa. Ki Kihrin igazából? A történetben nem derül ki azonnal, az is egy olyan dolog, amit Kihrin fokozatosan sejt meg, más családi titkokkal együtt, de a családfáról már az elején minden leolvasható.)

Van benne humor, nagyon gördülékeny a szöveg és vitt a cselekmény is. Tetszett annyira, hogy nem azt keresgettem, miről mi jut eszembe, csak vitt a sztori előre.

Lyons: Királyok Veszte – Mint fantasy: 70% dupla történetvezetéssel feldobott, összetett világú, hatalmi játszmás.

Szubjektíven: 75% bírtam a szereplőit, volt fordulat, csak a végére sok volt már minden.