Nyomozós, házasságos, egymás ellen kijátszós.

Párizs utcáin egy sorozatgyilkos jár, aki nőket kap el és végez velük. A sajtó eredményeket követel, és Maigret felügyelő tervet készít a gyilkos kézre kerítésére. Az egyik emberét álcázza, behozza, mintha gyanúsított lenne. Közben az utcára rendőrnőket küld ki, a gyilkos kedvelt helyeire. Végül egy leszakadt gomb nyomra vezet, egyenesen egy Moncin nevű férfira mutat minden. Ám a letartóztatással még nem oldódtak meg a nyomozó gondjai: a férfi mögött áll ugyanis két nő, egy feleség és egy anya, akik bármit megtennének a szeretett férfiért. Akár gyilkolnának is érte. Így a felügyelőnek még egy gyilkosságot tisztáznia kell, és elvarrni minden szálat a pszichológia segítségével.

A Maigret kötetek egyik ismertebb darabja ez a rész. Köszönhetően a filmeknek: feldolgozták már a franciák évtizedekkel korábban, és bekerült azok közé a kötetek közé is, melyeket a BBC adaptált napjainkban. Ennek ellenére mindenkinek inkább a könyvet ajánlom alaposabb megismerésre – a sorozat részei közül ez az egyik gyengébb lett, de a regény jó.

Igaz, legszívesebben kétfelé szedném. Az első része egy klasszikusabb krimi, amelyben csapdát állítanak a gyilkosnak, és klasszikus nyomozati munkával keresik a tettest. Beépülés, csapdaállítás, az eredményt is majd egy törvényszéki nyom hozza el, egész pontosan egy gomb. Mivel krimiből csavarosabbat szeretek, ha nem is untam ezt a részt, de nem volt benne olyan plusz, ami le tudott volna kötni.

De amint megvan a tettes, indulhat egy másik játszma. Maigret felügyelő mindig úgy közelít a gyanúsítottakhoz, hogy megértse, miért tették, amit. Az emberi oldala érdekli az eseteknek. Most is így tesz, ami duplán jól jön. Nem csak az Moncin, akit sikerül megértenie, de a pszichológiai profil lesz az, ami az ügyből épülő másik ügyet is megoldja.

Egészen pazar, ahogy Moncin alakja mellett megrajzolja az életében levő két nő erős alakját. Moncinné és Yvonne, akik vetélkednek a szeretett férfiért, sokkal színesebb és izgalmasabb alakok, mint maga Moncin. A kettejük közti feszült kapcsolat pedig a regény erőssége lett. Maigret mesterien átlátja a két nő közti dinamikát, és ki is tudja használni. Ez volt a regény bravúrja, az igazi csapda, nem az, amelyet Moncin elfogására állítottak.

Ahogy a többi műve is a szerzőnek, a stíluselemek megvannak. Nagyon tömör, lényegre törő minden Maigret nyomozás. Simenon nem ír hosszas leírásokat, nem göngyölíti a cselekményt hosszadalmasan. Lecsupaszítja a szereplők lelke mellett a prózát és a cselekményt is. Csak az van benne, ami kell. Így minden szónak nagyobb a súlya is. Fitzgerald volt még nagyon jó ebben, és ha Simenon olyan irodalmi magasságokat nem is ér el, a krimiben megvalósította az amerikai szerző stílusának egyfajta mását.

Azon még merengek, mélyebb tartalmat lehet-e, egyáltalán érdemes keresnem-e a történetben. Intellektuálisan szórakoztató krimi, vagy merengjek azon, amit az emberi természetből megmutat? Anyák, ne legyetek helikopterszülők! Ha nem tanuljátok meg elengedni a gyermeketek kezét, még a végén azon kapjátok magatokat, hogy járhattok a beszélőre, ha látni akarjátok a csemetét!

Gyorsan olvasható, korrekt krimi, a hosszú sztorikat nem szeretőknek ideális választás.

Simenon: Maigret csapdát állít - Mint krimi: 75% korrekt, pszichésen jól felépített krimi, Maigret karaktere a megszokott.

Szubjektíven: 65% a cselekmény második fele tetszett, a pszichés csapda. Az eleje kevésbé.

Viszonyos, szerelembe esős, közös életet építős.

Graham Morgan nem szokott metróval járni. Az egy kivételes nap volt, és sikeresen el is hagyta a mobilját. Az ugyanott utazó Soraya Venedetta megtalálta, és vissza is vitte a férfi irodájába. Graham azonban még találkozni sem ért rá, így a nő kreatív bosszút eszel ki. Befotózza dús idomait, lássa csak Graham, mit hagyott ki! A két ember online kezd el flörtölni egymással, majd Graham eléri, hogy igazi randevúk is következzenek. Soraya eleinte igyekszik távol tartani magát a gazdag, nőfaló férfitól, de egy ponton már képtelen erre. Forró viszonyba kezdenek, amely egyre inkább érzelmekről is szól. Ám a férfi múltjából felbukkan egy nő, egy olyan titokkal, ami pont Soraya legnagyobb gyerekkori fájdalmát hozza felszínre. Képes a szerelmük ezt is túlélni?

Erotikus, romantikus regény, így a kérdés természetesen költői. Nem írom le direkt, de szerintem a fülszövegből tudja mindenki, mi lesz a regény vége. Már csak azért is, mert a regény írónő párosa nem tért el a romantikus regények forgatókönyvétől.

Ismételjük át? Ok, de a képlet most sem változott. A két szép, vonzó ember találkozik. Elemi vonzalom, forró viszony, szerelem és boldogság. Egy butaság miatt azonban szétmennek, kutyául szenvednek is. Mire az egyik tesz egy nagy, romantikus gesztust, és a végeredmény? Még boldogabbak és szerelmesebbek lesznek, mint korábban. Tudjátok még, honnan lehet lemérni, hogy tipikus romantikus regénnyel van dolgotok? A végéből. Vagy a lánykérés és esküvő, vagy a teljes családdá alakulás, egy gyermek érkezése zárja a sztorit. Ez sem kivétel.

Ha ennyire a zsánert követi, miért érdemes mégis kézbe venni? Ha a saját példám nézem, ne vegyétek kézbe! Meneküljetek! Van éppen elég krimi, amit olvashattok helyette. Nekem ez nem a zsánerem, így akkor is szenvedek vele, ha azt érzékelem is, hogy a sajkát műfajában nem rossz a munka.

Itt az lehet a vonzó, már aki az ilyet szereti, hogy Keeland és Ward nem elégszik a szereplők szokásos eszköztárával. A zsánerhez képest hosszabb a flört rész, ha nekem nagyon be is idézte, amit Christian Grey és Ana Steel műveltek telefonon. Igyekeztek megmutatni, hogy ez a két ember nem csak az ágyban talált egymásra, hanem valóban megszerették a másikat, és kapcsolatuk van, nem viszonyuk.

De tévedés ne legyen: ez erősen romantikus erotikus történet. A fizikai vonzalom és a különféle szexuális játszadozások jelentős részét képezik a történetnek. (Nem véletlen, hogy nem a zsánerem. Sokkal szívesebben olvasok gyilkosságokról, mint ágyjeleneteket.)

Ami meglepő volt számomra a regénnyel kapcsolatban, hogy több helyen is láttam, hogy kiemelték a humorát. Olvastam, és próbáltam megfejteni, mégis, miért tarja ezt bárki is humorosnak? Ahogy a két főszereplő flörtöl, amilyen szöveg van, nyomokban észlelem, mire gondolhattak. De ez nem igazán vicces. Nem nyálas, flörtölős, de messze van attól, ami szerintem vicces. (Ok, nekem a fekete humor jön be, így ennek a megítélésére könnyen lehet, hogy nem én vagyok a megfelelő ember.)

Sokan szeretik, a kiadónál más regényei is jönnek a szerzőpárnak, ez most nagyon megy. Ettől nem vagyok éppen boldog, de azzal vigasztalom magam, legalább a zsánerében ok.

Keeland & Ward: Nagyképű öltönyös - Mint erotikus: 80% van humora, a szereplőit igyekszik mélyíteni is az erotikus részek mellett.

Szubjektíven: 30% nem az én zsánerem. Nem szerettem a szereplőket, a humora se jött be.

Apollo kevert családba született: afrikai bevándorló anya és fehér, amerikai apa fiaként. Ám az apja egy napon eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. Meghalt, baleset érte, vagy csak elhagyta a feleségét és a fiát? Apollo felvette az anyja nevét, és kizárta az apját a tudatából.

Megvolt a magához való esze, és egy napon a hivatása is megtalálta. Szerette a könyveket, felkutatni a régiségeket és különlegességeket, értékesíteni őket. Nem is tanult tovább, az utcai alkuk majd a saját vállalkozása tökéletesen kielégítette.

Majd az életébe lépett Emma, és vele a nagy szerelem. A nő kalandra vágyott, és hiába szerettek egymásba, tudták, hogy kevés időt tölthetnek együtt. A nő Dél-Amerikába vágyott humanitárius munkát végezni, csak pár hét, és elrepül. De azt az időt együtt töltik, és Apollo tudta, megtalálta az egyet, aki kell neki. Megvárta Emmát, bár ő hosszú ideig távol volt. Akinek ott voltak más kapcsolatai is, de semmi végzetes és komoly.

A kapcsolatuk lassan újra szárba szökkent, összeköltöztek, megesküdtek, és idővel a gyerekvállalás is szóba került. Emma teherbe esett, és megszületett Brian. Boldogok voltak, Apollo úgy érezte, az istenek segítik a lépteit. Szerencsés ember volt.

De Emma egyre fáradtabb volt, direkt kerülte a fiukat. Egyre megszállottabban viselkedett, és állította, Brian nem az ő fiuk. Lassan már a közelében sem bírt megmaradni. A helyzet odáig fajult, hogy Emma végzett a pár hónapos kicsivel, majd felszívódott. Apollo teljesen megkattant, gyászolt és keresni kezdte a feleségét. A közös barátokra úgy rátört, hogy le is csukták érte.

Leülte, és továbbra is válaszokat akart. Ahogy kijött a börtönből, Emma nyomában járt, egy új közösségre bukkant rá. Egy olyan valóságra, melyet időbe tellett feldolgoznia is. Megtudta, annak idején egy hajónyi ember, amikor Amerikába indultak új életet kezdeni, képtelen volt teljesen elszakadni az otthontól. Biztosítékot akartak. A troll jó szerencsét hoz, csak bele kell menni a mocskos alkujába. Ott egy férfi így tett. Áthozta a lényt magukkal. A családja ettől kezdve kénytelen volt őrnek lenni, és teljesíteni az alkut.

A troll családot akart, saját gyermeket. De mivel nem lehetett, emberi gyermeket próbált a sajátjaként nevelni. A család eleinte saját kicsinyeit áldozta fel: mert az ember gyerek egy idő után felbosszantja a lényt, aki végez velük. Majd kis idő múlva újabbat akar. De a jelenlegi generáció őre úgy döntött, olyan gyerekeket áldoz fel, akiknek különben sem lenne jó életük. Brian ugyan nem ez a kategória volt, de akkor nagyon kellett egy gyerek. Ő cserélte ki a gyerekeket, és az igazi fiút a troll barlangjába vitte.

Már Apollo is átlát a káprázaton, meglátja, amit Emma látott. A szörnyet, aki valóban nem a fiuk volt. A nőre is rábukkan, az erdőt járja, a troll nyomában jár. Vissza akarja kapni a fiát. Apollo már az egész családját vissza akarja kapni: a fiát, de a feleségét is. Együtt dolgoznak ki egy tervet.

Majdnem belehalnak, de kihozzák a fiukat a barlangból. Egymásba kapaszkodnak, és igyekeznek nem belegondolni abba, mi történt a gyerekkel és miket tanult ott. Hogy a gügyögése kísértetiesen hasonlít a troll hangjára. Apollo hálát ad magában, hogy esélyük van felnevelni, minden konfliktusért is előre hálás.

Kapcsolatos, felnövős, élettel szembenézős.

Connell tehetséges, de munkáscsaládból származó fiatalember. Műveltségével, külsejével ellensúlyozni tudja az elit iskolában is, hogy az anyja csak egy takarítónő. Különös barátság fűzi osztálytársnőjéhez, a gazdag és különös Marianne-hoz, akiknél az anyja dolgozik is. Titkon legjobb barátok, majd lassan többek is lesznek egymásnak. Barátok extrákkal. Mindketten többet is szeretnének, de Connell tart attól, mit szólna a baráti köre, hogy a nem szép, furcsának tartott Marianne-nal jár. Elszakadnak egymástól, de végleg soha nem sikerül szakítaniuk. Az egyetemen, majd a mindennapokba kiszabadulva is vissza-visszatérnek egymáshoz, együtt haladva a felnőtté válás útján.

Nem szokásom elemezni a borítókat, legfeljebb egy-egy jobban sikerültnél megjegyzem, hogy szép lett a borító is. Most ilyen megjegyzést nem fogok tenni. Legjobb esetben is a különös, amit rá tudok mondani. Ha őszinte leszek, számomra még taszító is ez a kép. A zöld állítólag nyugtatja az idegeket. Az enyémet nem. Ez a halkonzervben összecsavarodó pár is… nagyon posztmodern. A regény ismeretében a történethez megy, de minden egyes alkalmat utáltam, amikor becsuktam a könyvet és láttam ezt a képet. Biztos vagyok benne, hogy a Könyvhéten hozzá kapott kitűzőmet sem fogom hordani.

Miért fáj nekem ez a kép? Mert tudom, hogy sokan a borítóról ítélnek. Ez a regény pedig egy modern szerelmes regény, ami messze túlmutat azon, hogy a két szép ember találkozik, őrülten vonzódik egymáshoz, sokat bujálkodik és happy end forever. Ez félig szépirodalom is, sokkal több van benne, tartalmasabb. Szomorú, hogy sokan mégsem adnak majd neki esélyt, mert nem elég, hogy nem egy félmeztelen félisten van az elején, hanem ráadásul fura konzerv.

Ez egy mélyen emberi történet a kapcsolatokról, társadalmi és csoportnyomásról, felnőtté válásról és szerelemről. Semmi sem egyszerű vagy fekete-fehér benne, nincsenek előre alkalmazható képletek. Pedig nagyon tipikusan indít: szegény fiú, gazdag lány, titkos szerelem. Ami kibomlik belőle, már teljesen más.

Izgalmas, ahogy Rooney meg tudja ragadni, hogy a szerelem sokszor nem elég. Nem is egyértelmű. Hol végződik a vágy, és kezdődik a szerelem? Mit érdemes feladni érte? Mennyit szabad érte küzdeni? Meg sem próbál happy end felé lökni minket Rooney, nem a habos rózsaszín mesék érdeklik.

A karakterei sem a romantikus regények tipikus szereplői. Marianne nem a környék szépe, de még csak a kedves szomszéd lányt sem testesíti meg. A külseje, de a belseje is különös. Annyira, hogy meg sem tudtam kedvelni se lányként, se nőként. Connell jobban megfelel a kliséknek, és valahogy szerethetőbb is. De az ő karakterében is bőven vannak emberi, és nem regényszerű vonások. Elég csak az összeomlására gondolni. Ő nem hibátlan, szépséges amorózó, hanem egy gyötrődő emberi lény, akinek magával és a környezetével is tisztába kell jönnie, harcolnia.

Szerettem a szöveget. Nem mászott be a fülemen, nem egy dallam, de sok olyan megállapítása és üzenete van, amiben magamra ismertem.

Értékeltem, ez egy ütős kortárs regény, de ennek ellenére nem szerettem. Azért ez komor…

Rooney: Normális emberek - Mint kortárs: 85% emberi, hiteles, ami visszatükrözi a jelent. Szerelmes, de drámába oltva.

Szubjektíven: 65% értékeltem, de nem szerettem. A jelen lecsupaszítva hangulatromboló.

Ha csak a csini rucit mutatom, beugrik, melyik borítón láttad?

Megoldás: Tovább!

Családos, vidéki, feltámadós, megváltozós.

Dr. Creed a nagyvárosi veszélyek és túlterheltség elől költözik a családjával vidékre. Egy bájos, erdei házba költöznek be feleségével és két gyermekükkel. Az emberek, szomszédok is barátságosak. De van valami a levegőben, Louis érzi, hogy a békés felszín alatt valami lappang. Amikor kislánya macskája elpusztul, a szomszéd Jud felajánlja, hogy segíti eltemetni az állatot. Ám távolabb viszi a férfit, egy erdei, rejtett temetőbe. Louis itt érzi igazán, hogy valami baj van, de a hely ősi varázsa őt is elragadja. Hiába érzi, hogy baj lesz, ha nem áll ellen. A macska visszatér, de a viselkedése megváltozik. Folyton bűzlik, vérszomjas lett, mintha a lelke odalenne. Louis legszívesebben elfelejtené a különös temetőt, de amikor kisfiát elütik, át kell gondolnia mindazt, amit a halálról és lélekről eddig hitt. Mit tegyen?

Egyike azon Stephen King történeteknek, melyek ma már klasszikusnak számítanak. Ezt mutatja az is, hogy filmen is többször feldolgozták – a legutóbbi verzióról nem is régen meséltem nektek a filmes blogon. De ez könyves, így itt azt emelem ki, mennyi kiadást megért már a történet. Még címe is több lett: nekem egy korábbi kiadás szerepel, ahol még Állattemető volt a címe. Ma már Kedvencek temetője néven fut, talán ez az, amely jobban visszaadja az eredeti, angol változatot is.

Mitől válhatott modern klasszikussá? Szerintem a titok abban van, hogy King a hétköznapi életben idézi meg a rettenetet és az ősi félelmekre játszik rá. Nézzük ezt a kettőt kicsit alaposabban meg az Állattemetőben!

Az ősi félelem, a toposz, a halál. Ami után nem tudjuk, mi jön. Amitől elidegenedett a korunk, a nagy többség fél tőle. A regény különösen kegyetlen helyzetben idézi meg – itt nem a kisállatra gondolok, de ennél jobban nem fejtem ki, hátha valaki még nem ismeri a történetet. Maradjunk annyiban, Louis a szülők rémálmával szembesül. És annyira fáj, hogy a beletörődés helyett szórakozni kezd a természet szabályaival. Aminek mindig rossz vége lesz. De maga a halál, a gyász, aminek a fájdalma behálózza a kötetet. Az orvosi praxis miatt, a macska miatt is, ami később jön. Vannak a környéken történetek, már egyfajta mitológiai háló is kiépült. Ha az élet örömeiről is ír éppen King, akkor is ott van a háttérben a megkerülhetetlen vég, ami az egész kötetet behálózza.

A hétköznapi élet, amit mindenki él, az adja az alapot. Nyugodt kisváros, barátságos emberek. Egy élhető idill, amit majd szörnyűségek dúlnak fel. King házhoz hozza a horrort, azt sugallja, hogy bárkivel megtörténhet. Az otthon biztonságát vesztik el a szereplők, amivel mi is szembesítve leszünk: sehol nem vagyunk védve. A regény tetőpontjáig építi a félelmetes elemek piramisát, és a végén sem enged ki. Ez tipikusan olyan regény, amitől görcsbe áll az olvasó gyomra, és King nem is akarja ezt feloldani.

Azért van bennem egy gonosz manó, aki legszívesebben megkérdezné Louis-t, miért pont ide költöztette a családját. Ahogy King leírja a környéket, regényei halálos helyszínei vannak a környéken. Az lakik a szomszéd városban! Nem éppen az a hely, ahol biztonságra lelhetnek.

A karaktereket szokás szerint jól kezeli a szerző, életszerűek és gyarlók.

Nem ez a kedvenc King történetem, de korrekt. Valamiért a téma nem kötött le annyira.

King: Állattemető (Kedvencek temetője) - Mint horror: 75% fokozatosan építi fel a rettenetet, még ma is vannak ijesztő elemei.

Szubjektíven: 70% King klasszikus, szeretem, ahogy a fenyegetettség benne van végig. De…

Cím: Az irgalom útja

Szerző: David Baldacci. Sikerszerző kint is, nálunk is. Ugyan még emésztem, hogy az Európa mutatós keménytáblásai helyett papírborítóval nyomul a General Press, de kárpótol érte a rendszeresebb, évi kettő megjelenés.

Műfaj: krimi

Cselekmény: Atlee Pine sorsa már kisgyermekként eldőlt, amikor egy emberrabló előtte számolta ki, hogy őt vagy az ikertestvérét rabolja el. Mercy lett az áldozat, és Atlee arra tette fel az életét, hogy a hasonló szemeteket megállítsa és elkapja. FBI ügynök lett, aki a Grand Canyon közelében szolgál. Amikor egy férfi eltűnik, csak a kibelezett szamara marad utána, a nő nyomozni kezd. Egyre közelebb jut egy összeesküvéshez, amikor a felettesei elveszik tőle az ügyet. Kockára tegyen mindent a válaszokért, az igazságért?

Várható megjelenés: már ősszel a polcokra kerülhet

Miért várós?

• Baldacci kipróbál egy női hőst, újabban elég kevés ilyet kaptunk tőle. Érdeklődve várom, milyen személyiség lesz Atlee.
• Már láttam a magyar borítót. Talán puha, de mutatós. (Ez igaz a többi General Press Baldacci-regényre is, különben.)
• A szerző könyveiben nem szoktam csalódni. Pörgősek, izgalmasak, csavarosak. Ezt várom most is.
• Összeesküvés – vajon milyen? A fülszöveg bogarat tett a fülemben, már szeretnék válaszokat kapni.

Szétesett világot összetartós, küzdelmes, jövőbeli.

5 év telt el, hogy Truth megnyomta a gombot, nukleáris hulladékká változtatva a szerelmét, de vele együtt a Szellemet is. A világban azonban nem lett béke. Az emberek között háború dúl, és a hatalomért küzdenek. Truth csak békét akarna, gyászolni, de kötelessége, hogy rendet teremtsen. Miközben jelölteti magát a választásokon, igyekszik hárítani a japánok törekvéseit, és a Szellem visszatértével, újabb játszmáival is számolnia kell. Közben még mindig vádolja magát Kaled haláláért, és nehezen engedi el a fájdalmát. Pedig az oldalán van Aoi, aki mindenre képes lenne érte. Ott van Ardan is, akit akár szerelemmel is képes lenne szeretni. De Avalon sorsa fontosabb, mint a saját boldogsága. Közben Kaled is azon dolgozik, hogy békét teremtsen. Kaled, akinek maradt egy utolsó, kijátszatlan lapja még.

Évek teltek el az első rész óta. Aki akkor olvasta, közben átment egy életszakaszon. Aki kamaszként ismerkedett meg a szereplőkkel, egy ifjúsági disztópia olvasója volt, aminek a végére több sci-fi elem is bekerült. De az idő eltelt, és most se az ifjúsági, se a disztópia nem állja meg a helyét.

Ez a folytatás felnőtt, ahogy az eredeti olvasói is. Ez már sci-fi, akció betétekkel, érzelmekkel, de már idősebbeknek szól. Ezzel nincs is baj. Ha a megjelenésekor olvasom az első részt, most örvendeznék, hogy velem együtt komolyodott a történet is. De mivel nekem csak pár hetes az olvasási élményem az előző kötetről, nehezebben emésztettem meg a jelentős váltást. Mintha egy új világba léptem volna, hiába ugyanazok a szereplők.

Nem éreztem annyira ötletesnek sem a cselekményt. A hatalmi játszmákkal, különféle csoportokkal jól eljátszott a szerző. Az a feltevés is tetszett, amikor azt kérdezi a hőseitől, ha a rendszer, amiben hiszel, nem a neked tetsző eredményt hozza ki (pl. az ellenfeled nyeri a választásokat), szembefordulsz-e az általad is helyesnek gondolt módszerrel, vagy elfogadod, ami általa történik?

Van benne bőven akció is, harcolnak, ármánykodnak, az unalmas jelző eszembe se jutna.

A gond az, egyetlen nagy csavarra épül az egész kötet. Nem olvastam el előre a végét, de így is túl hamar rájöttem, mi az a történet, amire csak a végén szabadna rájönnöm. Már Kaled harmadik feltűnése körül arra lyukadtam ki, ez csak akkor lehetséges, ha. Két tippem volt, ami a kötet végére egyre szűkült. Az lett Aranth megoldása is. Én meg kissé csalódott vagyok, hogy most nem volt olyan csavar a végén, mint az Oculus zárása. Ott meglepődtem, itt nagyon nem.

Az utóhang tetszett nagyon. Ott van egy jó üzenet, ami a regényből nem jön úgy át, de ott a szerző szépen megfogalmazta.

Amit még szerettem, a szeretet és szerelem témaköre a regényben. Rengeteg arcát megmutatja a szerző, és ezen a téren valóban benne van az, amit az utóhangban is megírt. Senki nem tudja, mennyi idő jutott neki. Így meg kell élni mindent, a szerelmet és szeretet pláne.

A karakterek is folyamatosan mélyülnek, az 5 év nyomot hagyott mindenkin. Izgalmas is, hogyan változtak. Kár. hogy Truth és Aoi nekem egyszerűen nem szimpatikusak.

Mást vártam, de nem volt rossz. Korrekt, vannak ötletei, csak kár, hogy nem lepett meg.

Aranth: Propheta – Mint sci-fi: 70% sok jó ötlet van benne, okosan építi a karaktereit, de nem olyan meglepő.

Szubjektíven: 40% túl hamar ráéreztem a végére. Nekem ez már túlzottan sci-fi lett.