Kalandos, mágikus, ügyeket rendező, halhatatlan lényes.

Álom kiszabadult, és belekezdett a birodalmának újjászervezésébe és ellenőrzésébe. Már visszaszerezte hatalma eszközeit, és az Álomvilág rendezése is folyamatban van. Sok a dolga, de bátyja, Végzet hívásának ő sem mondhat nemet. Össze kell gyűlniük a halhatatlan testvéreknek, hogy ezzel valami elinduljon a világban. Halál itt jegyzi meg Álomnak, hogy egykori szerelmét igencsak csúnyán büntette meg. Kikosarazta, de ezért évezredek a pokolban? Álom el is határozza, kihozza a nőt, ha így szembe is kell néznie Luciferrel. A pokolban azonban egész más vár a halhatatlan, mint amire számított és a mitikus világok legkelendőbb birtokának tulajaként távozhat. De a történetből kiderül, milyen tippet adott Álom Augustus császárnak, hogy múlt el az utolsó szatír és mi történt Orfeusszal.

Már furcsának tűnik, hogy sokáig magam is azon emberek közé tartoztam, akik szerint a képregények nem is érdemelnek helyet az irodalom polcain, még oldalt sem. Inkább tudtam őket rajzos, festészeti alkotásként értelmezni, mint irodalmi munkaként. Ami megváltoztatta a hozzáállásom, Neil Gaiman és a Sandman volt. Csalódott is voltam, amikor leálltak a kötetekkel, és itt maradtam egy csomó kérdéssel.

Szerencsére a Fumax felkarolta ezt a sorozatot, és a gyűjteményes kötet 2. része már olyan képregényeket is tartalmaz, melyek magyarul eddig nem voltak kiadva. Így hosszú évek elteltével visszatérhettem Gaiman egyik legjobban kitalált világába.

Kezdjük a grafikával. A Sandman nem egy szép képregény. Egyedi, megvan a sajátos képi világa, de szépnek nem jutna eszembe nevezni. Karcosabb, nyersebb, sötétebb. De megvannak benne a jellegzetes alakok, és még találónak is érzem. A fejemben Álom abszolút úgy néz ki, ahogy le lett rajzolva. (Ezért is félek, hogy ebből is tévésorozat lesz…)

Amiért ez a kötet plusz figyelmet kaphat, hogy ebben van benne az a sztori, amiből a Lucifer sorozat kinőtt. Itt olvashatjuk el, mi ütött Luciferbe, hogy a poklot hátrahagyva világgá megy. Sok tekintetben hasonlít is a karakter a sorozatosra, de azért ez egy fokkal összetettebb és komolyabb kérdéseket is felvet, mint az a krimis urban fantasy a Netflixen.

Gaiman továbbra is remek érzéssel keveri a mitológiákat, és ad nekik aktualitásokat. Az Amerika istenei ezért is jutott eszembe, érzek rokonságot a mitikus háttérrel, ahogy a különféle istenek és hitvilágok elélnek egymás mellett. (Az is Gaiman, különben.) Egy olyan felettes világ, mágia épül a lapokon, amiben hinni is tudnék. Helyenként sötét és bizarr, máskor viszont líraian szép. Az utolsó szatír pusztulása, az egyszerre lírai, szép és fájó.

Gaiman tud érzelmi csúcspontokat írni. Minden történetben rá lehet mutatni egy részre, hogy itt, ez az a pont, ahol a karakter nagy fordulata megvan, ahol kifordul a világ a sarkaiból. Miért töltött Augustus egyetlen napot koldusként az utcán? Mi volt az ő terve, álma? Ott is van egy pont, ami miatt oldalakat bírnék írni arról, hogy mit áldozott fel ez a karakter, hogyan alakította a jellemét, és egyetlen pontból hogyan épül fel egy egész életút. Legyek spoileres? Nem akarok. Maradjunk annyiban, hogy Caesar és Octavianus kapcsolata kap egy beteg, sötét színt és az fog olyan nyomokat hagyni, hogy szerintem Augustus végső célja az, hogy Caesar nagy álmát örökre lerombolja és ezzel egyfajta bosszút álljon.

Ami miatt hiányérzetem van, valószínűleg abból fakad, hogy regényszerűen olvastam a kötetet, noha nem az. Képregény sorozat volt, egy-egy története pár számban, vagy akár egy-egy számban bomlott ki. Nekem pedig egybe olvasva kellettek volna elemek, melyek összefűzik a történeteket. Vannak szakadékok az egyes történetek között, nem egymásra épülnek, nem követik egymást. Értem, miért, de a hiányérzetem attól még valós.

Utolsó gondolatként azt írnám ki, a Fumax kiadványa méltó a történet nagyságához. Csodás.

Gaiman: Sandman – Az álmok fejedelme-gyűjtemény 2. - Mint képregény: 90% tartalmas, egyedi, mesés és sötét, amelynek a külleme is sajátos.

Szubjektíven: 75% nagyon szeretem a világát, a történeteit, de van hiányérzetem egységből.

Útkereső, szerelmes, elköszönő.

Allison nem tudja közel engedni az embereket. Árva volt, aki egyik nevelőszülőtől került a másikhoz, intézetekkel tarkítva. Ugyan lett egy nevelőapja, aki kitart mellette, de a lány még benne sem képes bízni. Egy barátnője van, akivel minden kis örömét és fájdalmát megosztja, de a lány másik egyetemen tanul tovább. Allison egyedül marad a tanszéken, és beletemetkezik a tanulásba. Míg bele nem csöppen egy pszichológiai kísérletbe, ahol 180 másodpercig kell egy idegen szemébe néznie. A 3 percet egy szenvedélyes csók követi, ami netes szenzáció lesz. A helyes idegen, Esben ugyanis közösségi médiasztár. Allison eleinte csak fel akarja pofozni, de aztán a srác randira hívja, és mire Allison észbe kap, már kezdi leengedni a falakat és beengedni az embereket. De a szerelem képes lehet legyőzni a gyászt is, amivel Allisonnak meg kell birkóznia?

Először is, ez egy valóban létező pszichológiai kísérlet, aminek már több verziója is létezik. Már ifjúsági regényt is olvastam, majdnem ugyanezzel a kísérlettel. Abban őszintén kellett válaszolni előre megírt kérdésekre egy idegennek. Ez valami hasonló.

Fontos téma az ilyesmi, mert ez a modern kor, a számítógépekkel és a közösségi médiával elveszi a személyes élményeket. Nekem van olyan sztorim, hogy a szomszéd szobában levő öcsém inkább felhívott telefonon, minthogy egy szobányit (!) megtegyen, és személyesen beszéljünk. Szóval igen, ez egy olyan problémakör, ami aktuális, és ami miatt érdemes olyan fiataloknak szóló könyveket írni, amelyben a személyes kapcsolatok fontossága van kiemelve. Ezt tudtam értékelni ebben a kötetben is.

Azt már kevésbé, hogy Allison mennyire terhelt személyiség. Mivel ez new adult, nagyon fontos benne a romantika és a szerelem sok mindent megold. Csak éppen nem tudok hinni abban, hogy ennyi mindent. Allison az egyetlen barátnőjét leszámítva senkit nem enged közel, kb. olyan mint egy remete. Olyan szokásai és berögződései vannak, amellyel mindenkit ellök magától. Azzal, hogy szerelmes lesz, viszontszeretik, aláírom, hogy javul a helyzet, de ebben a regényben ez túl gyorsan és varázsosan megy végbe. Túlságosan gyógyszer a szerelem.

A regény konfliktusával is ellenérzéseim vannak. Nem kezdem el mesélni, mi fog történni, és miért akar Allison visszamenni a csigaházba, de nagyon bután van kezelve. Próbálok magambak azzal menteni, hogy érzelmi reakciókba ne keressem a logikát, és lehet ilyen gyerekes, de akkor is zavart.

Mondjam ki, hogy maga Allison is zavart? Ok, a gyerekkorában megvolt a maga baja, de most minden kerek és jó körötte. Nem tudom átérezni, hogy mégis ennyire szenved még mindig a múlt miatt. Ez a továbblépésre képtelenség olyasmi, amivel nem tudok azonosulni.

Esben, a másik főszereplő pedig túl tökéletes, hogy igazi legyen. Igazi lányregény álompasi, akibe nem lehet belekötni, még minimális szinten sem. Nagyon jól néz ki, természetesen. Segítőkész, okos, jószívű és annyira pozitív személyiség, hogy a nap ragyogása is halvány az övé mellett. Neki is van egy múltbeli traumája, amit szintén eltúlzottnak érzek. Vagyis, nála is megvan a továbblépési gond, ami már Allison esetében sem tetszett.

A cselekmény nem sok, szerelmes, ismerkedő, bizalmat építő. A gyors utazás, a követők segítségével kicsit feldobta a történetet, és humort is csempészett bele, de amíg oda eljutunk, sok szerelmes részen kell átolvasni magunkat, ami engem bizony untatott is.

Végül, a regény nagyon pozitív világképe és hangneme. Ehhez én már cinikus vagyok. Az ember közösségi lény, kellenek a kapcsolatok, eddig ok. De hogy ennyire bízzunk és higgyünk… nekem ez már túl rózsaszín.

Kamaszként többre értékeltem volna, ma már ebből kinőttem.

Park: 180 másodperc - Mint new adult: 65% némi humorral, sok szerelemmel mesél az útkeresésről és a közösségről.

Szubjektíven: 50% elment, minden benne van, de az a plusz, amitől ütne, az hiányzott nekem.

Menekülős, bolygót gyarmatosító, családos.

Ripley már magához tért, felvették a kapszuláját, és szembesült vele, hogy mennyi idő telt el. El kell fogadnia, hogy már nem térhet vissza a kislánya életébe. Nem ér rá gyászolni sem, mert egy vészhelyzetben kérik a segítségét. El kell indulniuk egy bolygóra, amelyet gyilkos, a nő számára ismerős fenevadak leptek el. Míg a hajó a bolygó felé tart, kibomlik a telep drámája. A keményen dolgozó családok, akik otthont építettek maguknak a semmiből. Nyuszi volt az első gyermek, aki már itt született. Van egy szeretett bátyja, a szülei. Ugyan most van egy kis feszültség, mert anyja egykori szerelmét pont ide helyezték ki szolgálni, de ez a család összetart. Amikor a furcsa tojásokból kikelnek a pókszerű lények, elveszti az apját, az anyja egyetlen célja, hogy a gyerekeit kijuttassa a pokolból.

Biztos jobban tetszett volna ez a könyv, ha jobban szerettem volna a második Alien filmet. Sajnos, elég halvány emlékeim vannak róla, és nincs is kedvem újra megnézni, hogy jobban képbe kerüljek. Pedig, kellene hozzá. Tudom.

Hiszen ez egy előzményregény. Még nem is Ripley a főszereplő, ő szinte csak említés szintjén van benne, hogy a filmhez képest időrendbe állítsák a regény történetének idejét. Biztosra veszem, hogy aki képben van a filmmel, mindenféle húsvéti tojásra bukkan. Nekem ellenben csak annyi volt meg, hogy Nyuszi az a kislány, aki a szellőzőből kerül elő, és akit Ripley majd a védelmébe vesz.

A regény első fele egy nagy alapozás, ami inkább a jövőbeli telepeslét nehézségeit emeli ki, mint bármi mást. Olvashatunk arról, hogy mennyire el tud távolítani egymástól egy szerető férjet és feleséget a mindennapi robot és küzdelem. Milyen alaptalan féltékenységet szül egy régi ismerős felbukkanása. Inkább családi történetnek éreztem, mint sci-finek.

Amit értékelni tudtam benne, hogy ebben is vannak utalások arra, milyen a világ. A Weyland-Yutani sötét húzásai most is megvannak, ha erről sokkal többet is olvastam volna, mint azt a pár utalást, amit elszórtak a cselekmény közben.

Számomra túl sokáig tart, amíg a xenomorfok felbukkannak. Nem tehetek róla, de ha az Alien a cím, már pedig ez egy Alien regénysorozat, én várom, hogy jöjjenek ezek a gyilkos űrlények, és essenek neki az embereknek. Ők pusztán a gyilkos természetük és képességeik miatt ijesztőek. Ösztön hajtja őket, rovarszerű a társadalmuk, nem lehet rájuk úgy építeni, mint pl. a Vének háborújában a mindenféle idegen lényre.

Furának találtam azt is, hogy milyen szimplán gyilkolnak. Ok, nincs változatos harcmodoruk és azt sem díjaztam volna, ha nagy véres leírásokat kaptam volna arról, hogy tépik szét az embereket, de ez meg a szinte semmi volt. Annyi Alien regényt olvastam újabban, és az összes filmet is láttam már, hogy az elhallgatás nekem már nem ijesztő. Itt nem működött esetemben, hogy ijesztőbb, amit el tudok képzelni. Mert már olvastam, láttam elégszer, így nem fog meglódulni a képzeletem.

Az is zavar, talán be nem vallottan is, hogy az értelmetlen halálok az agyamra mennek. Itt pedig az egyik gyerek valami olyat tesz, aminek semmi eredménye, esélye sem volt, csak megöleti magát a semmiért. Ez az a momentum a cselekményben, ami annyira nem tetszett, hogy nem is bírtam túllendülni rajta.

Egyszerűek a karakterek és az indítékaik. Igaz, nem vérhatok egy Alien mészárlás történetbe nagy konfliktust. A xenomorf szaporodni és enni akar, az ember meg túlélni. Ilyen egyszerű.

Megírva nincs rosszul, Golden rutinosan ír filmregényt. Gyorsan pörgethető, könnyed. Annyira alapozott is, hogy filmes ismeretek hiányában is olvasható.

Ezzel ez a trilógia véget ért. Már leírhatom, a Lebbon jegyezte rész volt a kedvencem belőle.

Golden: A Fájdalom Folyója – Mint sci-fi: 65% korrekten megadja a film előzményeit. A történet végére a horror is elindul.

Szubjektíven: 40% a filmek közül ez tetszett legkevésbé, és nem fogott meg az előzménye se.

Cím: Bronz és Napraforgó

Szerző: Cao Wenxuan – kínai szerző, kint nagyon sikeres ifjúsági és gyerekkönyveivel, nyert Andersen-díjat is. Magyarul ez lesz tőle az első kötet.

Műfaj: ifjúsági

Cselekmény: két magányos gyerek meséje, aki egymásban lelnek igaz barátra. Bronz túlélő, egy tűzesetben olyan traumát szenvedett el, hogy megnémult. Napraforgó egy szobrász kislánya, akit vidéki munkára telepít ki az állam apjával együtt. Amikor elveszik, Bronz családja fogadja be, és segít egymásnak gyógyulni a két gyerek.

Várható megjelenés: nyár végére van ígérve a Ventus Libro Kiadótól.

Miért várós?

• Felszínes leszek, elsőre a borító fogott meg. Szép. (Nem ez az angol, már bemutatta a kiadó a magyar verziót is. Az tetszett meg a napraforgókkal.)
• Alapvetően nyugati irodalmat olvasok, de nyitott vagyok arra, hogy kipróbáljak valami mást is.
• Érdekel, mi lesz benne a történelemből és a kínai társadalomról.
• A sztori vége is érdekel. Lesz happy end, vagy valami keserédes? Egyáltalán mi számítana egy ilyen történetben happy endnek?

Múlt után kutató, szerelmes, családi titkot felfedő.

Petra most vesztette el imádott nagyapját, és vele a célt is, amire az életét fel akarta építeni. Nélküle már nem látja értelmét a diplomának és doktorinak, miközben a neve kötelezi. A férfi életrajzírója a lány egyetemén tart előadást, és tesz egy olyan megjegyzést, ami mélyen megbántja a lány érzelmeit. Elhatározza, kideríti az igazat, és nem hagyja, hogy a férfi emlékére bárki is árnyékot vessen. A múlt kutatása közben azonban egy különös történetbe botlik. Kb. 80 évvel korábban, Párizsba érkezett egy tudatlan vidéki fiú. Boldogulni akart, és megragadta az alkalmat, amikor egy híres cukrászdába segédként lehetőséget kapott. Volt hozzá esze és ügyessége. A szeme pedig megakadt a tulaj lányán… De mi köze mindezhez Petra nagyapjának? Mit tett ellenük?

Történet a történetben, a romantikus történelmi regényeknél divatos formátumban. A jelenből egy leszármazott nyomozza ki, mi történt az ősével, miközben a saját élete modern konfliktusait is megoldja, és szinte mindig szerelemre lel. Pont ilyen ez a regény is.

Érdemes a két idősíkot külön kezelni, mert más a stílusok és az élvezhetőségük is.

A jelen kapja tőlem a kevesebb pontot. Abszolút untatott, hogy Petra hogyan hergeli magát és próbálja a történet szilánkjait összerakni. Nem nyomozó, csak egy lelkes rokon, aki túlélőket és írásos nyomokat keres. Közben a környezetében valakiről felfedezi, hogy fontosabb neki, mint egy barát. De ez olyan érzelemmentesen és szinte meglepetésként van beleírva, hogy igazából csak annyi funkciója van, hogy a végére hősnőnk is megkapja a full boldog véget.

Maga Petra is semmilyen. Kedves lány, aki még keresi a helyét és szerette a nagyapját. Nem tudok olyan tettét vagy tulajdonságát kiemelni, amiért emlékezetes maradt volna.

Az egyetlen feszültségforrás, hogy sokáig nem jönni rá, Petra felmenője hogyan lesz részese a cukrászat meséjének, hiszen nincs a szereplők között azon az idősíkon. Sokáig.

A múlt sokkal ízesebb és élvezetesebb jelenetsorokat kap. A cukrászda belső világa elevenedik meg, ahogy a cukrászati csodák elkészülnek. Mennyire nem mindegy, hogy milyen tésztát gyúrsz – még azt is megtudtam, az sem mindegy, milyen a kezed. Hideg vagy meleg. Az egésznek miliője van, egy rendezett káosz, amiben alkotnak. Abban sajátos szépség volt, ahogy a desszertek műalkotásként születnek meg.

De nem csak a cukrászda érdekesebb. Guillaume lentről érkezik, és törekszik felfelé. Benne megvan az a tetterő, törekvés, amit Petrában nem találtam meg. Az érdekelt is, vele mi fog történni. A szerelmi szála már kevésbé kötött le. Romantikus regény tipikus: a gazdag lány, aki nem elégszik meg az örökségével, saját jogon akar boldogulni és tényleg boldognak lenni. A törekvő szegény fiú, akit megbabonáz a lány, akihez foghatót még soha nem is látott. Gui oldaláról értem is, miért lesz annyira szerelmes. Jeanne már nehezebb kérdés, annyira a fiú felett áll minden téren. Nem is az anyagiak miatt, hanem a lány tanult, sok mindenhez ért, míg Gui magán viseli annak a bélyegét, hogy a semmiből jött. Miről beszélgetnek egyáltalán?

De ez nem is fontos. Itt nagy szerelem lesz, amiért küzdeni akarnak.

A múltbeli részeknél sem rohan a cselekmény, de sokkal hangulatosabb.

Az csak hab a tortán, hogy a múltbeli események Párizsban játszódnak. Eleve szeretem a helyszínt, és az is érdekes, hogy már akkor megvolt az előítélet, ami ma is, sokfelé. A város jobb, a városi ember jobb, a vidéket meg le kell nézni.

Üzenetet nem fedeztem fel a sztoriban, de itt nem is hiányoltam. Ez egy női, szórakoztató regény, amiben sütnek, szerelembe esnek, kutakodnak.

Az átlagos szintet simán eléri, amin dob még egy kicsit a jól eltalált borító is. Igaz, nekem Párizzsal sok mindent el lehet adni…

Madeleine: Egy cukrászmester meséje - Mint romantikus: 55% a történelmi résznek megvan a maga íze és színe, a jelen csak keret.

Szubjektíven: 50% kellemes, de mélyebb benyomást egyik fele sem tett rám. Egyszer elmegy.

Testvéres, eltussoló, szerelem és család között választó.

Korede nem született szépnek, de végtelenül precíz és komoly nő. Ápolónő lett, aki úgy nőtt fel, hogy az anyja elvárta, vigyázzon a húgára. Ez a legfőbb feladata. Nővérével ellentétben Ayoola gyönyörű, de egyben komolytalan és veszélyes is. Amikor először hívta a testvérét azzal, hogy a barátja rátámadt, önvédelemből leszúrta, még elhitte neki. Segített eltűntetni a nyomokat és a hullát. De már harmadszor hívja ezzel… és a férfinak a hátába állt bele a kés, akkor hogyan lehetett önvédelem? Korede nem akar szembenézni a valósággal. Ám húga újra szerelmes – a kiválasztott férfi orvos, a nővére kórházában. Tade művelt, kedves, figyelmes – Korede titkon régóta szereti. Ráadásul Muhtar, a kómás beteg, akinek eddig mindent bevallhatott következmények nélkül, felébred…

Vártam ezt a regényt, és nem csak azért, mert Booker-díj döntős volt. (Pedig vagyok annyira sznob, hogy szeretek díjnyertes könyveket olvasni.) Nagyon jónak tűnt az ötlet.

Ezt különben még mindig tartom. Jó ötlet bőven van benne – már eleve az alaphelyzet. A testvére felé hűséges az ember, és sok mindenre kész. Korede is ilyen. Csak neki sokkal extrémebb helyzetben kell bizonyítani a hűségét. Egy sorozatgyilkos húg – mert Korede bármit is gondoljon, három hulla felett a sorozatgyilkos a megfelelő terminus, és Ayoola messze nem egy áldozat típus.

Tetszett, mennyire kettős érzelmek között őrlődik Korede. Mert a testvérével való kapcsolata nem szeretetre és bizalomra épül. Ayoola elkényeztetett és hiú is, aki talán észre sem veszi, mennyire kihasználja a nővérét. Neki természetes, hogy Korede ugrik neki, bármi is történik. Ez nem szeretet. Ahogy Korede sem szeretetből segít – inkább kötelességből és a múlt titkai miatt. Megvan benne a testvére iránti hűség és féltékenység egyszerre. Nagyon emberi attól, hogy látszólag ellentétes és szélsőséges érzelmek között viaskodik magában.

Nagyon jó a hangulata, ahogy szorong, és sok-sok tényező növeli a feszültséget. Ahogy félti a szerelme életét, ahogy a lebukás árnya vetül rájuk, a felébredő kómás beteg miatt.

Mindez bejött, a történet jó.

Ahogy a szerző megírta, abba se akarok belekötni. Gyorsan olvasható, lényegre szorítkozó, tömör és rövid fejezetei vannak, amelyeket olvasva úgy is éreztem, hogy végig száguldunk az eseményeken és a könyvön. Stílusa van, ami megfog. Még akkor is, ha…

Ha a szereplőket nagyon rühelltem. Ez vitt el a történettől, elég messze is. Nekem kell egy szereplő, akivel legalább minimálisan együtt tudok érezni, gyűlölöm vagy szeretem. Itt viszont mindenki beteg és nem keltettek bennem szimpátiát vagy utálatot. Ayoola simán elmebeteg, Korede függősége is beteges, de ahogy Tade IQ-ja is komoly pontokat esik, ahogy Ayoola bűvkörébe esik… Kinek kellett volna itt szorítanom? Nem tudom.

Pedig, az érdekes, hogy a lányok miképpen lettek ilyenek. Már szinte balladai, hogy a múltjukban milyen történet kapott helyett. Ott van sok mindennek a gyökere, és Braithwaite ebből nagyon keveset mutat meg. Sejtet dolgokat, utal másokra, de mit lehet tényleg tudni? Semmit. Ez pedig nagy ötlet, amikor a hiány mond el egy történetet.

Még akkor is, ha a regény végét sem szerettem. Az csak egy dolog, hogy sokan nem azt kapják, amit érdemelnek. De az, hogy Korede teljesen feladja magát és a saját vágyait, nem is kicsit a megmaradt erkölcseit, azt nem bírtam.

Még nem láttam, hogy készülne folytatás, de elbírná a regény. Vannak még kérdések, és a búcsúnál is elég feszült a helyzet.

Vagyis, ez egy korrekt regény. Hangulatos, jól olvasható és bőven van benne ötlet. Csak ne lenne ennyire beteg Korede és Ayoola is…

Braithwaite: Hugicám, a sorozatgyilkos - Mint thriller: 70% van benne ötlet, feszült a hangulata, és nagyon betegek a főszereplői.

Szubjektíven: 55% túl sok az ellenérzésem. A nem szimpatikus hősök, meg a vége is…

Úgy gondolom, a legjobb az apróságok miatt aggódni. Segíthet, ha aggódunk a dolgok miatt. Mint amilyen egy kagylóleves megfőzése, vagy hogy adjak-e neked kávét. A nagyobb cuccossal pedig, hát, akkor kell foglalkozni, amikor szembekerülsz vele. (Pratchett & Baxter: A Hosszú Föld)

Lehetetlen nincs, Alvin – sóhajtotta Szipirty. – Csak valószerűtlen. (Cowell: Így harcolj egy sárkány dühével)

– És mit műveltél Ultronnal?
– Finomabb megoldásra nem volt időm, így csökkentettem a karom sűrűségét, majd belenyúltam a koponyájába, és olyan szintűre növeltem a sűrűségét, ami felülmúlta a szegényített uránét.
– Kirobbantottad Ultron agyát?! – kérdezte Stark döbbenten. (Abnett: Mindenki uralni akarja a Világot)

Mert akármilyen furán is hangzik, szeretni is meg kell tanulni. (Erdős: Hidd el végre!)

Az emberek nem egyértelműen jók vagy rosszak. Egyszerre jók és rosszak. (Watson: A vas kora)

Vagy épp az a legemberibb tulajdonságunk, hogy az örök érvényűre vágyunk? Hogy tudjuk, minden változik, de mégis megpróbáljuk fenntartani az örökkévalóság látszatát és reményét? (Gaura: Lidércnyomás)

Itt van nekünk ez a rengeteg föld, mindennel, amit csak az ember akarhat, mindez szorozva millióval. Mégis akadnak olyanok, akik háborút akarnak indítani. Micsoda remekmű is az ember! (Pratchett & Baxter: A Hosszú Föld)

Harcos, gonoszok terveit szétzúzó, hősies.

Valami nagyon nem stimmel. A Bosszúállók nem érik el egymást, valami akadályozza a kommunikációt. Ráadásul mindenki egy-egy vészhelyzettel szembesül, melyben valamely ősellenségük a Föld uralmára tör. Amerika Kapitány Berlinben a Hydra legújabb terveibe rondít bele. Tony Stark, a Vasember szembe kell, hogy nézzen Ultron zsenialitásával. Thor egy másik dimenzióban csap össze egy mágussal, egyetlen reménye Boszorkány, aki vett ugyan néhány leckét a Föld mágusától, de azért messze nem tud még annyit, mint Strange… Ahogy küzdenek, egyre biztosabbak benne, hogy mindez egy nagyobb terv része. De kié, és mit akar elérni? Erre már közösen keresik a választ, és mentik meg a Földet, sokadszorra is.

Feltették már azt a kérdést, hogy mi értelme van képregényből regényt írni, ha eleve ott a képregény, amit el lehet olvasni. Lenne erre egy cinikusabb, meg egy reménykedőbb válaszom is. Ha a pohár félig üres: az üzlet miatt. A Marvel most annyira megy, hogy mindent el lehet a karaktereikkel adni. A Bosszúállókkal pláne. Büszke nem vagyok rá, de nem is tagadom, hogy az a franchise beszippantott engem is. Doktor Strange poszter van az ágyam mellett, a bögrémen Grot pózol és van Bosszúállók pólóm is. Miért ne írnának a sztorikból regényt, ha film is készül, animáció is, és az emberek veszik?

A pozitívabb válasz, hogy így eljut olyan emberekhez is, akik nem olvasnak képregényt. Vagy csak magyarul olvasnak, és nem fogják az eredeti képregényt angolul beszerezni. Nagyobb közönséget nyernek meg, és ez is csak olyan átdolgozás, mint akármi más.

Akár félig tele, akár félig üres az a bögre, ez a regénysorozat dübörög előre és még idén több kötete is érkezik.

A jelen darab abszolút rajongói kötet. Aki képben van a szereplőkkel, a Marvel világgal, nagyon fogja élvezni. A legnagyobb hősök, a legnagyobb ellenfelek csapnak össze egy nagyon pörgő, akciódús cselekményben. Aki ezzel akar képbe kerülni, inkább ne.

Abnett jól írt, szórakoztató, de alapozás nincs benne semmi. Ha nem tudod, ki az a Sólyomszem és Fekete Özvegy, honnan ismerik egymást és mivel foglalkoznak, el fogsz ebben veszni. Abnett semmit nem magyaráz el. Nem mutat be senkit. Úgy használja az egész univerzumot, a szereplőket, mintha mindenki mindent tudna.

Azt se szégyellem bevallani, hogy volt, aminek utána kellett olvasnom, mert az ellenfelek között voltak olyanok, akiket a filmekben még nem láttam, és nem tudtam velük mit kezdeni. (Azért a jófiúkat a filmes előismeretekkel ki lehet pipálni.)

A regény szórakoztat, kalandos és megvan a saját humora. De nem egy mély élmény, nem lesz maradandó és tanulsága sincs. Ami jelen esetben nem is baj. Kell olyan is, amin csak kikapcsolom az agyam, és jól szórakozom.

Azt már nehezebben viseltem, hogy nem okos regény. Az ellenfelekkel összecsapás az elején 6 külön sztori, amelyek csak a motivációban érnek össze. Egyik sem túl bonyolult, és mindenki magához fogható ellenfelet kap. Tony az eszét és a páncél erejét használja. Banner a megoldáshoz Hulkot hívja elő magából. Lineáris cselekményűek, egyszerűek, gyorsak. Szimplák. Amivé pedig összeállnak, már szinte butaság. Jól hangzik, de veleje nem sok volt. Elvileg ez egy okos és ravasz nép terve, de én kifejezetten butának éreztem. Csak azért nem írom azt, hogy képregényesen egyszerű, mert vannak olyan képregények, amelyekre sok jelzőt tudok mondani, de az egyszerűség és gyerekesség nincs köztük. (Sandmant olvasok éppen, hogy egy ilyen példa is itt legyen. Ami több, okosabb.)

De, kiemelném újfent a lényeget. Annak, aki szereti a Marvel univerzumot, remek kis kikapcsolódás ez. Akciódús, könnyen olvasható, jól illeszkedik az univerzumba. Bírtam.

Abnett: Mindenki uralni akarja a világot (Bosszúállók) – Mint akció: 50% előismeretekre épít. Gyors, akciódús regény, gyakran gyerekes megoldással.

Szubjektíven: 65% rajongói kötetnek teljesen ok, sok kedvenc benne van, és kalandos is.