Háborús, túlélésért küzdő, merényletes, mágikus.

Az ókori Angliában háború dúl. Zadar király egyesíteni igyekszik az országot, és minden királyságot egyesíteni a saját zászlója alatt. Kegyetlen úr lett, aki elnyomja a népet, és erőszakkal betöri őket, a rómaiak életmódját igyekszik rájuk erőltetni. A harcos Dug királya elesett, a háborúban odaveszett a családja. Nincs már senkije, de bolyongása alatt különös szerzetekbe botlik. Tavasz egy furcsa kislány, aki körül különös dolgok történnek, és akit Zadar vissza akar kapni. Lowa íjásznő, Zadar egyik legjobb harcosa volt, míg a király úgy nem döntött, hogy végez a nő teljes osztagával. Lowa elmenekült, a testvérének nem sikerült, és már csak egy vágya van: bosszúból végezni a királlyal. A terv megszületik, útra kelnek, ám nem sejthetik, hogy ezzel csak kezdetét veszi egy sokkal nagyobb harc.

Alternatív történelmi regénybe, legyen az mellette krimi vagy fantasy, ritkán sikerül belebotlanom, pedig látok lehetőséget az ilyen történetekben. Ahogy a meséknél nem zavar, hogy modernizálják és átírják őket, érdeklődve tudom olvasni azt is, milyen lett volna a történelem, ha…

Itt éppen azt veti fel a szerző, hogy a rómaiak nem vették be Angliát. Mert a druidáknak ténylegesen mágikus hatalmuk volt. Ebbe a korba megyünk vissza – az ókorba, a nagy római hódítások idejére, csak másképpen.

Már az elején leszögezi, hogy azt a történetet meséli el, amikor az angolok megállították a rómaiakat. Vagyis, már most tudjuk, mi lesz a végeredmény. Nem zavar, ez egy olyan történet, amiben fontosabb lesz a megtett út, mint a végcél. A gondom inkább az, hogy nagyon messziről indulunk és az egész regényt csak egy alapozásnak érzem.

Itt még nyoma sincs a rómaiaknak, csak távoli fenyegetésképpen vannak jelen. Majd jönni fognak. A király ezért dolgoz ki egy tervet, hogy a nép java életben maradhasson. Zadar különben meglepően művelt figura, és a terv, amit felállít, működhetne. Csak éppen zsarnokságra és fájdalomra épül, így meg fogják dönteni. Távoli a párhuzam, de mint a Ködszerzet elején az Uralkodó. Nem puszta hobbiból lesz elnyomó szörnyeteg, ez az ő változata a túlélésre.

Azzal, hogy a végére az kerül a trónra, aki. Azzal, hogy Tavasz felfedi mire képes, és lehetnek még hozzá hasonlók, az alapokat rakja le a szerző, hogy kik és miképpen harcolnak majd a rómaiak ellen. Mert totális háború lesz. És gondolom feltűnik, csupa jövő idő. Lesz. Majd. Később. Ezért van hiányérzetem. Ez a kötet csak a nagy egész kezdete.

A cselekmény kalandos, a merénylet kitalálását, megvalósítását követhetjük nyomon, miközben több viszályba és helyzetbe is belecsöppennek a szereplők. Messze nem unalmas, jó a tempója, csak a nagy egészhez képest érzem kevésnek. Amilyen nagy tétek vannak igazán, ahhoz képest ők nagyon lent vannak és hangyáknak tűnnek.

Hiányoltam a politikai játszmákat, valamit, ami túlmutat a puszta háborúzásnál. Mert most tulajdonképpen annyi az alternatíva és a konfliktus, hogy kiálljunk magunkért, a hitünkért és az életünkért, ha abba bele is halhatunk, vagy alkudjunk meg, változzunk és azzal éljünk túl. Amekkora a regény terjedelme, amilyen hosszú lesz várhatóan a sorozat, ennél több és frappánsabb udvari intrikát vártam.

A karaktereket is túlságosan egyszerűen motiváltnak éreztem. Dug, minden harci tudása mellett, egyszerű ember, aki a szíve után megy. Lowa meghatározó jellemvonása, hogy a bosszúért mindenre kész. Nem simán jók vagy rosszak, árnyalt jellemek, de ami mozgatja őket, az egyszerűbb nehezen lehetne.

Lehetőség van benne, majd meglátjuk, mit tud a Zengő vas.

Watson: A vas kora - Mint fantasy: 70% sötét és kalandos, többoldalú szereplőkkel, ám még csak egy felvezetés.

Szubjektíven: 55% bár sorozatnyitány, csak fillernek érzem. Arról szól, hogy indul a történet.

Világot bejáró, beszélgetős, más korszakbeli.

A világ megváltozott. Szinte egyik napról a másikra, egyetlen felfedezéssel. Nem egyetlen világ létezik, számtalan Föld követi egymást, amelyek között lehetséges az átlépés is. Egy szerkezet kell hozzá, amit mindenki megépíthet maga, és némi ráérzés, vállalkozókedv. Az emberiség szét is költözött, mindenki megvalósíthatja magát a lehetőségek során. Vannak, akik könnyebben átlépnek és navigálnak a Földek között, mint mások. Ilyen ember Joshua is, akit egy robot keres fel egy különös ajánlattal. Egy léghajóval, gondosan előkészített felszereléssel el akar jutni a Hosszú Föld végére, a legutolsó részre, ahonnan már nem nyílik több világ. Ide kellene Joshua, mint kísérő. Akinek akkor is van esélye hazajuttatni magukat, ha a gépek meghibásodnak. A férfi beleegyezik, és útra kelnek.

Ami megfogott a fülszövegben, az a végtelen lehetőségek sora. Mihez kezdene az emberiség, ha tényleg szabad lenne a vásár, és mindenki elmehetne akár egy saját világba, és azzá válhatna, amivé csak akarna? Az, hogy azutazók világról haladnak világra, egy nagy kaland lehetőségét hozza magával. Fejben pörgettem is, mi mindennel találkozhatnak út közben.

A tényleges regény viszont gyorsan kiábrándított. Kaland? Itt azt ne várjon senki. Inkább kifejezetten unalmasnak találtam, ahogy a hajó szépen szeli át a világok szövetét. Alig látunk belőlük valamit, és az utazókat se nagyon érdekli, mi folyik alattuk. Az ő céljuk a határ elérése, és nem avatkoznak bele a dolgokba.

Azért nem vakok, és a szerzők is vannak annyira rutinosak, hogy némi ízelítőt adnak a világokból. Vannak más lények, különféle elveken működő civilizációk. Ok, kalandok nincsenek, de arról képet kapunk, hogyan néz ki ez az univerzum, és milyen helye van ebben az embereknek.

A világépítés már szinte lírai. A szerzőpárosnak sikerült elérnie, hogy a fizikai és tudományos magyarázaton túl, valóban elképzelhető, ahogy ezek a Földek egy láncolatként összeállnak, és a léghajó utasai haladnak egyik részről a másikra. Csak éppen… hiába van ennek meg a maga puszta szépsége, én egyben unalmasnak is találtam.

A történetben rengeteg a beszélgetés – ha már nem sok minden történik, valamivel meg kellett tölteni a regényt. Nem volt rossz olvasni, de nem éreztem úgy, hogy vezetni mindez valami felé. Haladnak, beszélgetnek, elmélkednek. Én meg csak várok, hogy valami, akármi történjen már!

A karakterek sem fogtak meg különösebben. Nem tudtam meg róluk eleget, és nem is volt olyan helyzet, amiből kiderülhetett volna, milyenek igazán. Joshua ráadásul kék személyiség. A kékek a szabálykövetők, a precízek, akik betartják a szabályokat, és attól érzik jól magukat, hogy mindent szépen kipipáltak a listájukon, és minden rendeltetés és előírásszerű. Nem tagadom, én is ilyen vagyok, így át tudtam érezni a karaktert, de nem egy regényhős alkatok a kékek. Talán nem véletlen, hogy pl. a Vörös lázadásban a kékek csoportja a tudományos személyzet, akik szépen kezelik a gépeket és vezetik az űrhajókat, de különben alig venni észre őket. Csinálják a dolguk, és beolvadnak.

Nem éreztem a regényben igazi konfliktust sem. Talán társadalmi szinten, hiszen egy ponton volt arról szó, hogy mit tesz az államokkal és a gazdasággal, hogy a polgárok bármikor dönthetnek úgy, hogy lelépnek egy másik dimenzióba és ott mással foglalkoznak.

A végére pedig egy másik nagy téma is bejön, de azon már érezni, hogy átvezet a következő részbe. Mihez kezd az emberiség ezzel a korlátlan lehetőséggel? Háborúba kezdenek. Mondjuk, elég lehangoló, amilyen az emberiség e regényben.

A világ megfogott annyira, hogy még visszatérjek, de annyira kellene cselekmény is bele!

Pratchett & Baxter: A Hosszú Föld - Mint sci-fi: 70% alapos világépítés, érdekes felvetés – ám tényleges eseménysora alig van.

Szubjektíven: 30% érzékeltem a szépséget benne, valamilyen lírát, de cselekmény is kellene.

A II. VH hajnala. Caroline, az egykori sikeres színésznő francia árváknak gyűjt. Az egyik estélyen megismerkedik egy francia származású, sikeres színésszel. Kezdettől vonzódnak egymáshoz, majd szeretők is lesznek. A férfinak azonban felesége van, aki Franciaországban ragadt. A férfi hazatér, hogy kimentse az egyre rosszabb körülmények közül. Rátalál, de eljönni már nem tudnak. A náci uralom kezdetét vette.

Caroline mindenre képes, hogy segélycsomagokat állítson össze a franciáknak, és a párja nyomára akadjon. Ezzel telik számára a háború.

Kasia az ellenállás futárja, kamaszlány. Amikor lebukik, a németek munkatáborba zárják anyjával és a nővérével. Az anyjuk képzett ápolónő, erre felfigyelnek, kiemelik közülük és munkába állítják. A lányokat is átviszik, megműtik. Hetekig csak a bűzt és a fájdalmat érzik, még a fájdalmuk sem csillapítják. Amikor szembesülnek azzal, hogy mit műveltek a lábukkal, azt is megtudják, hogy az anyjukat kivégezték – próbálta a lányait levenni a kísérleti nyulak listájáról, segített a betegeknek – ezért az egyik felügyelő agyonlövette.

Kasia a testvérébe kapaszkodik, és túlélik. Pedig vannak fájdalmas veszteségeik, mint a kis barátnőjük, akinek a bátyjába Kasia rég szerelmes.

Herta sebész akart lenni, így vigyáz magára. Amikor ifjúsági táborba küldik, ahol nem is titkoltan az a cél, hogy minél több náci baba foganjon, ő nem kezd viszonyokba. Kivár, tanul és egy állást meg is kap egy fogolytáborban. Elsőre elborzad: a bánásmódon, ahogy az emberekkel bánnak, de nem sok ideje van embernek lenni. Már az első napján közlik vele, hogy a gyengékre nincs szükség, és rá is számítanak, mint a méreginjekciók beadója. Herta fokozatosan lesz egyre kegyetlenebb, és már az sem érdekli, hogy egészséges embereket operál nyomorékká a kísérlet nevében. Kasia anyját ő emeli ki a kórházat rendbe tartani, még a gyűrűjét is visszaveszi az elkobzott tárgyak közül. De amikor a védencét megölik, nem tesz többet, még valami meghal benne. Egy ponton, amikor már tudják, hogy elvesztik a háborút, már csak az érdekli, hogy ne jöhessenek rá, miket művelt a háború alatt.

Caroline a béke után Franciaországba jön, és rá is talál a szerelmére. Egy kis ideig idillben élnek, de akkor a férfi felesége is előkerül. Van egy kérése: a háború alatt közel kerültek a férjével, született egy kislánya. Caroline gyerekekkel foglalkozott végig: keresse meg a kislányt! Caroline szíve vérzik, de megteszi. Majd hazatér Paul nélkül. Nincs szíve akkor sem egy apa és lánya közé állni, ha Paul őt szereti és nem a feleségét.

Kasia hazatér, és rátalál a szerelmére. Házasodnak, kislányul születik, de Kasia keserű. Ezért egyre több a konfliktusa a férjével, a lányával. Amikor egy segélyszervezet lehetővé teszi, hogy amerikai sebészek rendbe teszik a lábát, a nővérével kimennek. A testvére kint is marad. Itt ismerkednek meg Caroline-nal.

Akinek lesz egy kérése: Herta ugyan életfogytigot kapott a tetteiért, pár éven belül kiengedték, és most sikeres nőgyógyászati klinikát vezet. Kasia kellene, hogy ránézzen és leleplezze. Ahogy szembesülnek, Kasia megkapja a választ, mi történt az anyjával. Herta még mindig hordta a gyűrűjét is – visszaköveteli. Nem megy a sajtóhoz, de Caroline-nak megírta, ő az. A náci orvos. Ő már megbékélten tud hazatérni a családjához.

Testvért visszaszerző, bosszút áll, összeesküvős.

Orry Kent a jövő gyermeke, egy csillagközi tolvaj és szélhámos lánya, aki már gyermekkorától kezdve az apja ügyeibe segít be. Az anyját korán elvesztette, így a kisöccsét még jobban szereti. Ethan más, mint az apjuk és ők – helyes srác, aki csodákra képes a számítógépekkel, de a terep nem az ő világa. A legutóbbi feladatuk egy gróf örökösének átverése, akinek egy könyvet loptak el, de a pénzzel, a könyvvel és egy családi ékszerrel együtt leléptek. Nem sejthették, hogy az ékszer miatt mibe keverednek. Zsoldosok erednek a nyomukba, akik végeznek az apjukkal, Orryt kilökik az űrbe és az öccse egyedül marad, rejtőzködve a hajón a gyilkosok elől. Orry szerencséjére egy morgós öreg felveszi, akinek van elszámolnivalója a zsoldossal. A nyomukba erednek, és miközben a csapat egy kalandvágyó nemessel bővül, Orry megtud pár dolgot a családjuk múltjáról és egy összeesküvésről.

Papíron ez egy olyan sci-fi, ami nekem tetszeni szokott. Cselekményközpontú, ráadásul a főszereplők között ott van egy szélhámos. Nagyon bírom a típust a regényekben, filmekben, de még sorozatokban is. Sok benne az akció, kalandos. Mégis, azt vettem észre magamon, hogy ez most mégsem nyert meg magának. Még magam is keresem a választ, miért.

Ha csak a cselekményt nézem, az elvileg rendben van. Folyamatosan történnek az események, és még változatosak is. Látunk itt átverést és beépülést, kardozást, lőpárbajt, űrcsatát és hajszát. Közben családi szálakkal is játszik a szerző, és elkezdi bonyolítani a szálakat Orry és a csatlakozó fiatal nemes között.

Azonban úgy éreztem, nem egyszer, hogy csak átrohanunk az eseményeken. Pillanatok alatt történnek benne jelentős dolgok, de semmit nincs idő még szinte felfogni, mert azonnal újabb vészhelyzetbe keverednek a szereplők. Súlytalanná teszi a kalandokat, hogy sosincs végük, az egész regény egy nagy hajsza. Kalandregénybe ezzel nem lenne gond, de ez nem egy olyan tipikus világba van elhelyezve, amit minden infó nélkül magunktól ki tudunk rakni.

Ez ugyanis egy sci-fi, amelyben az emberiség már nem a mi társadalmi rendünk és hatalmi viszonyai között létezik. A technika is teljesen más. De nekünk mindent menet közben kellene kitalálni, minimális támpontokkal. Ok, cselekményközpontú a regény, de a világépítést nem lett volna szabad ennyire elhanyagolni. Ez így nem egyszer olyan volt, mintha csak kalandoznánk, de nem érteni a mélyebb összefüggéseket, mert nem ismerjük a világot, amelyben ezek a kalandok megtörténnek.

Nem szerettem a szereplőket sem. Ugyanúgy el vannak hanyagolva a karakterek, mint a világuk. Mindenkiről egy-egy apróságot megtudok, de igazán senkit nem lehetett megismerni. Mintha mindenkinek lenne egy rögeszméje, aköré lenne felépítve a jelen cselekményben való fellépése, és be kell érni ennyivel. Orry vissza akarja kapni a testvérét. Van, aki csak kalandokat akar. Más vagyonra vágyik. Annyira egyszerű mindenki… Érzelmileg pedig csak Orry van némileg bemutatva.

A kapcsolatrendszereik is túlságosan egyszerűek. Van, akinek a céljai egyeznek a hősnőével, ők a jók. A többiek meg az ellenség. Egy egész létforma megsemmisítésére vonatkozó összeesküvés is úgy van itt tálalva, mint egy szimpla kaland. Miért akarja ezt valaki? Milyen mélyebb összefüggések vannak társadalomban, hatalomban, az egyes karakterek szintjén? Ilyenek nem derülnek ki, csak a kaland megy.

Tanulságok sincsenek ebben a regényben, maximum annyi, hogy soha nem szabad feladni. Mindig jöhet olyan helyzet, ami megváltoztatja az esélyeket. Ám ez egy szórakoztató regény, nem akar különösebben tanulságot megfogalmazni.

Hiába szeretem a cselekményközpontú regényeket, világ és karakterek is kellenek hozzá.

Dulley: Repeszhold - Mint sci-fi: 50% új világot vázol, sok (túl sok?) kalanddal, de a háttértörténetben sok a lyuk.

Szubjektíven: 45% nem szerettem a karaktereit, hiányzott a történet alapozása is. Kevés így!

Hazatérő, látszatházasságban élő, áldozathozó.

Japán megnyitja a kapuit a nyugat felé, és a szigetországban hirtelen nagyon sok amerikai is megjelenik. Kereskedők, diplomaták és katonák is állomásoznak is a XX. század első felében. Pinkerton katonatiszt, akit az Államokban jó családból származó menyasszony vár haza. A férfi azonban két évnyi kiküldetés alatt sem akar lemondani a női társaságról. Azt találja ki, hogy ágyast vesz magának. A csodaszép Csocso árva, akit a nagybátyja kész eladni a férfinak. Az ártatlan lány azonban nem sejti, mi történik valójában. Még színjátékot is rendeznek neki, mintha Banjamin Pinkerton feleségül venné. A 2 év letelte után azonban Benjamin hazatér és megnősül. Csocso megszüli a férfi fiát, és reménykedik, hogy a férje visszatér hozzájuk. Ám amikor eljön, abban nincs köszönet: meddő felesége Csocso fiát akarja megszerezni.

A történet nem véletlenül hasonlít Puccini híres operájára. A szemfülesebbek még azt is észrevehetik, hogy a nevek is egyeznek. A regény címéről nem is beszélve… A szerzőt az opera ihlette meg, és annak története alapján írt regényt is.

Manapság kétlem, hogy ez akkora PR érték lenne. Sokkal nagyobbat tud ütni, ha egy olyan felkapott karakter kap történetet, mint Tony Stark vagy rá lehet sütni egy olyan címkét, hogy akár a Downton Abbey – jobb, mint A lány a vonaton. Abban a korban, amikor az olvasás hanyatlásáról írnak tanulmányokat, sokkal könnyebb egy popkulturális sikerhez rákapcsolódni és figyelmet szerezni, mint egy klasszikussal.

Én azonban az a csodabogár vagyok, aki be meri vallani, hogy szereti a klasszikus zenét és az operákat is. Mozarttal kezdődött a szerelem, és szívesebben is olvasnék egy A varázsfuvolán vagy a Figarón alapuló regényt (igen, tudom, hogy színdarab az alapja, amit elolvashatnék, de nem véletlenül írtam regényt – nem ugyanaz), de ez is felkeltette az érdeklődésem.

Az előismeret révén megadatott az a plusz, hogy azt figyeltem, mennyiben tér el és mit vett át az eredetiből Kimura Rei. Azt valahol tudtam is értékelni, hogy ebben a történetben nem a szerelem, a szenvedély lett a kiemelt rész. Valamennyire történelmileg akarja alapozni, és Csocso anyai érzelmeire és áldozataira fektet hangsúlyt.

Az ő témája az, hogy az amerikaiak/nyugati népek hogyan használták ki a helyi lehetőségeket és hogyan zúztak össze életeket. Ha nem is megy bele részleteibe, de érzékelteti, hogy mennyire kilöki a japán társadalom a félvéreket. Az egy zárt világ volt, és hiába nyitottak a nyugat felé, nem ment egyik napról a másikra forradalom végbe. Csocsónak kellett a házasságról papír, hogy beköltözzön a férfihoz és az övé legyen. Az imádott fiáról azért lesz képes lemondani, mert tisztában van azzal, hogy amerikaiként esélyei lesznek, és nem fogják kitaszítani a japán vére miatt. Japánban viszont örök pária lenne az amerikai apja miatt.

Ami kissé ambivalens érzés, hogy a szerelmi szálban szerettem, hogy nem érzelmes. Nem is illett volna a cselekményhez, hiszen Benjamin és Csocso kettőse inkább üzleti alku révén kerül össze, nincs szó érzelmekről. Ez az amerikai házasságban is érezhető, ha ott egy fokkal több érzelem is van. Viszont, ugyanez a stílus kevés volt a történet másik feléhez. A meddőség, a gyerekről való lemondás is olyan szikár, tömör, mint a frigy korábban. Itt igényeltem volna, hogy az érzelmeimre is hasson a szerző.

Kicsit olyan ez a regény, mintha még csak a cselekmény váza lenne készen belőle. Megvannak a jeleneteket, a történet szerkezete, de még karakterekkel, színekkel és érzésekkel fel kellene tölteni.

Az operához képest nagyon más a vége is, és nem vagyok benne biztos, hogy ez így tetszett. Csocso életére ok, de nem volt a végén semmilyen nagy érzelmem. Vége volt és kész.

Érdekességnek elment, de irodalmi élményt nem nyújtott.

Kimura Rei: Pillangókisasszony - Mint női: 45% a szerelem, anyaság és önfeláldozás témáit variálja, kissé száraz stílusban.

Szubjektíven: 40% az alapötletet szerettem, a kivitelezését kevésbé. Száraz, vázlatos.

Láttam egy borítót, ami nagyon megfogott.

Itt egy részlete. De még nem árulom el, melyik regényé, mert el is akarom olvasni, és majd írok róla.

Családi titkos, kamaszodó, visszaélő.

Julia 14 éves kamasz, aki túl korán vesztette el az édesanyját. Édesapjával kettesben él a szinte erdőben fekvő házukban, szinte vadócként, akinek az apja hagyja elvadulni az életüket, a birtokát. A Teknőc becenevű lányban a tanára lát lehetőséget, és sokan aggódnak amiatt, hogy mi történik abban a házban zárt ajtók mögött. Még a lány nagyapja is igyekszik érdeklődni, minden rendben van-e otthon, de Teknőc hűségesen kiáll az apja mellett, aki korántsem mintaszerű apa. Amikor hosszabb időre egyedül marad, és Teknőc barátságot köt pár korabeli kamasszal, akkor kezdi el felfogni, hogy nem egészséges, ahogy ők élnek egymással. Szeretet és gyűlölet viaskodik a lányban, és az apja elmegy a határig – ott már Teknőc sem tud megbocsátani neki és harcolni kezd.

Furcsa, hogy ezt a könyvet egy férfi írta meg. Bár, talán pontosabb úgy, hogy furcsa, hogy ennek a történetnek egy kamasz lány a főszereplője, erősen karakterközpontú is a történet, a szerző viszont férfi. Pedig annyira személyes, mély sebekről van benne szó, amit ezzel a nembeli különbséggel nem hiszem, hogy igazán meg lehet fogni.

Talán Teknőc fiús lány, de akkor is lány. A teste változik, kamaszodik, és az apja olyan téren használja ki, ami kifejezetten szexuális. Egy női szerzőnek jobban elhinném, amikor ilyesmiről ír. Nem egyszer volt olyan érzésem olvasás közben, hogy Teknőc nagyon furán reagál, nagyon nem lányosan. Kicsit ezt ide vezetem vissza: szerintem egy nő máshogy éli meg és dolgozza fel, egyáltalán máshogy vélekedik a nemi erőszakról és a pedofíliáról, mint egy férfi.

Ami viszont remekül megvan a könyvben, és ami miatt ennyire sikeres lehetett világszinten is, hogy az erőszaktevő – áldozata közti kapcsolatot egy családon belül nagyon összetetten tudta megmutatni Tallent. Ha a szexualitást kivesszük a képből, csak a kihasználást és a családon belüli erőszakot nézem, akkor hittem neki végig. Ahogy az apa fel sem igazán fogja, hogy bűn, amit elkövet. Amilyen pszichotikus kirohanásai vannak. Egy beteg ember. Ahogy Teknőc egyszerre gyűlöli és szereti – néha zavart is, ahogy szinte bekezdésről bekezdésre vált: ő a szeretett apja, majd már megölni is képes lenne, annyira gyűlöli.

Ehhez a dinamikához hozzálépő külsősök nem tudtak ennyire működni. Teknőc kis szerelme egy környékbeli fiúba még felesleges is volt számomra. Annyira mocskos és gyomorforgató, ahogy az apa – lánya beteg dinamika részleteit megtudjuk, hogy ez a nagyon ártatlan, nagyon naiv vonzalom túlságosan ellentétes volt vele.

A tanára, aki tudott hozzátenni a történethez. Ő az alap, amire majd Teknőc a későbbiekben építhet. Csak éppen magában kell először eljutnia addig, hogy változtatnia kell, máshogy kell élni. Mert Teknőc ennek a történetnek az áldozata, ez tény. Az különösen sötét ebben a sztoriban, ahogy az apa elhiteti vele, hogy ami köztük történik, az a lány hibája, mert olyan csábító az apjának. Így nem is érzi magát áldozatnak, van, hogy magát látja a rossznak. Mentálisan is sokat kell harcolnia, hogy ezeket legyőzze, és el tudja fogadni az olyan emberek segítségét, mint a tanára vagy anyja egykori barátnője.

Milyen a stílusa? Leginkább tömény. Magamon nagyon azt vettem észre, hogy kivetítem a szövegre azt, amit a cselekmény kapcsán érzek. Volt, ahol nagyon mocskosnak találtam. A szexuális részek úgy voltak alpáriak, hogy meg sem közelítették, azt a szintet, amit egy erotikus regény szokott. Mindig arra találtam rá a szövegben, ami érzelmileg aláhúzta az olvasott cselekményt. Ez valahol remek is, csak éppen annyira sok a mocsok, elfojtás ebben a sztoriban, hogy nem volt kellemes olvasni.

Nagyon nem ezt vártam előzetesen. Nem rossz könyv ez, csak brutális és megrázó.

Tallent: Drága kis szívem - Mint női/dráma: 75% erőteljes a témája, a hangulata és a brutalitása. Releváns, nyers kortárs.

Szubjektíven: 55% számomra túlzottan durva a témája, és a regény megoldása is csak fájó.

Cím: Az utolsó vonat Londonba

Szerző: Meg Waite Clayton – nálunk ezzel a regénnyel debütál, angolul már nem elsőkönyves. Például írt Hemingway és Gellhorn kapcsolatáról is.

Műfaj: történelmi regény

Cselekmény: Ausztria. A kamaszok gondtalanul törődnek a maguk ügyeivel. Stephan például jómódú család sarja, kezdő drámaíró, álmodozó kamasz, aki nem is sejti, mi következik a náci uralommal. A menekülés útja egy holland ellenálló lehet, aki Londonba csempészi a veszélyeztetett gyerekeket. De az út egyre veszélyesebb, és vajon mi vár rájuk egy idegen országban? Újabb veszélyek vagy biztonság?

Várható megjelenés: ősszel

Miért várós?

• Még nem unom a II. VH témáját.
• Kalandosnak tűnik a menekülés része a fülszöveg alapján.
• Érdekel, életben maradnak-e a gyerekek a történet végére.
• Van egy olyan érzésem, hogy egyszerre lesz sírós és felemelő.

Vizsgára készülő, szerelmes páros, baráti társaságos.

Soma elérte, hogy otthon maradhasson, és a testőre társaságában Magyarországon készülhet az év végi vizsgára. Így Nikitől sem kell elválnia, aki pedig nem akarja megélni, hogy az utolsó évet Somával és mégsem vele töltse – már pedig az lesz, ha a fiú megbukik és évet kell ismételnie, míg Niki végzős lesz. Így szigorúan fogja a barátját, és előírja a napi leckét. A tanáruk a pótvizsgára készülő Csanádot is beosztja melléjük, akinek lenne esze, Soma néha féltékeny is rá, de a családi körülményei sokszor hátráltatják. Nem sejtik, hogy más veszély is leselkedik rájuk. Afrikában, Soma szülei egy titkos projekten dolgoznak, és valaki a gyerekükön keresztül akarja őket rávenni arra, hogy megszerezzék a technikát.

A Menő Könyvek ezen sorozata kedves a szívemnek. Minden tagnak egy koncepciónak kell megfelelnie: egy kamasz témát kell kiveséznie, és két szemszögből. A legtöbb kötet el is különül e két részre. A könyv egyik fele az egyik, a másik fele a második elbeszélő története. Ugyanaz a történet, de két oldalról, máshogy látva ugyanazokat a konfliktusokat.

A Hidd el végre! eltér ettől a recepttől. Meghagyja a két elbeszélőt, a fejezeteket Niki és Soma felváltva mondja el, de nem ismétlik az eseményeket, lineárisan haladunk előre. Nincs meg a közös vég sem, amit más részeknél le is ragasztanak, hogy az olvasónak kelljen felvágni a könyvet. Kicsit sajnálom is, hogy most ez az élmény elmaradt.

De nem véletlenül alakult ez így: ez már a szerzői sorozaton belül is sorozat, és érezhetően nincs meg az a nagy konfliktus, ami az elején adott volt. Soma és Niki már fix pár, és jó érzékkel a szerző nem is szedi szét őket, hogy egy mondvacsinált ürüggyel húzza az olvasók idegeit és romantikus drámázzon.

Helyette hétköznapokat kapunk, egy jól működő kapcsolatot és némi humoros helyzetet is. Most is vannak kamaszos témák: a féltékenység, néha még ok nélkül is. Ezt Soma produkálja, de gyorsan le is rendezik egymás között. A másik szál, Niki félelmei a külseje miatt. Erre kicsit több súlyt tesz a szerző, és igyekszik pozitív üzenetet sugallni, és arra bíztatni a sorok között, hogy fogadjuk el magunkat, és nem kell mindig azt kutatni magunkban, ami lehetne jobb is. Inkább az értékekre kell koncentrálni, mert tökéletesek nem lehetünk soha.

Amivel viszont nem tudtam mit kezdeni, a thrilleres vonal. Már akkor mosolyogtatónak találtam, amikor a bevezetésben röviden megmutatták, mi folyik a kutatáson és milyen nemzetközi veszély áll fenn. De ahogy ez átcsapott Soma megfigyelésébe, majd veszélyeztetésébe zsarolási céllal…

Értem, valamivel fel kellett dobni a cselekményt, így lett benne konkrétan némi akció. Csak éppen ez annyira elüt a regény egészen addigi hangulatától, hogy nem tudtam örülni neki. A megoldás is túlságosan könnyen jön. Ok, ifjúsági regény és nem thriller. Ez nem olyan emberrablós, mint A szoba vagy a Pillangók kertje. Csak, ha már ehhez a zsánerhez és cselekményhez nyúl a szerző, a thriller rajongó énemnek ez kevés. Komolytalan.

Sokkal jobban működött a baráti társaság és a kamaszos vonal. Bár Soma és Niki a kiemelt szereplők, nekik igazál nagy konfliktusok már nincs. A barátaik azonban különféle ügyekben szorulnak tanácsra és segítségre, így nem csak háttérben maradnak, erőteljesebb alakokká tudnak válni. Saját kötet erősségűen nem, de jól kiegészítik Soma és Niki kettősét.

Stílusában hozza azt, amit egy ifjúsági regénytől vár az ember. Könnyen értelmezhető, eléggé érzelmes, de azért események is vannak benne. Irodalmi mélysége nincs, de nem is kell keresni benne. Némi tanulság és a sorok közti üzenet mellett egy szórakoztató regény.

Különben még mindig olyan a vége, hogy akár folytatni is lehetne. Kellemes kikapcsolódás volt, de azért nem vagyok benne biztos, hogy van még ebben a történetben még egy rész.

Erdős: Hidd el végre! - Mint ifjúsági: 70% kicsit kalandos, vannak benne érzelmek és humor. Kellemes szórakoztató.

Szubjektíven: 65% bírom a szereplőket, szerettem a humorát, de cselekményben nincs plusz.