Sorozatgyilkosos, nyomozós, összeesküvéses.

London, Viktória királynő uralkodása alatt. A trón egyik közvetlen várományosa, a királynő unokája nem a megfelelő rangú nőbe szeret bele. Mi több, a viszonyból házasság lesz. Amikor a helyzet már azzal fenyeget, hogy lelepleződik a fiatalember titkos élete, a nagyanyja közbelép. Azt a házasságot, a nőt és gyermekét el kell tüntetni! Ám az asszony ismerősei között akadt olyan örömlány, aki összerakta az események sorrendjét. Mivel pénz kellett neki, a barátnőivel zsaroló levelet írtak. Viktória az udvari orvosát bízza meg, hogy a titok valóban titok maradjon. Arra nem készülhettek fel, hogy az orvos félelmetes elméleteket gyártott magában a nőkről, akiknek meg akarja törni a hatalmát. Így az örömlányok elhallgattatásában kiéli saját sötét terveit, és a sajtó hírhajhászásának hála megszületik Hasfelmetsző legendája.

A képregény alapján készült egy film, amit évekkel ezelőtt már láttam. Nem volt a kedvenc filmem, nem szerettem a végét, de különben rendben volt. Most a képregény is olvashatóvá vált magyarul, és sajnos a csalódásaim gyűjteményét tudom beszámolóként megírni belőle. Nem tetszett, hiába próbálkoztam.

A legnagyobb gondom vele a kinézete volt, vagyis a rajzok. Az egy dolog, hogy fekete-fehér. Sok kiadvány az a képregények között. Az már nagyobb baj, hogy mennyire vázaltosak és furcsák benne az emberek. Még csak a főszereplőknek sincs olyan jellegzetes alakja, hogy rájuk lehessen ismerni belőle. Ok, Viktória királynő a kivétel, de ő nem főszereplő, és azért neki elég jellegzetes volt a gyászruhája, a haja/fejkendője – koronában, ha jól rémlik, nem láttam a lapokon. Ami szép volt benne: London. Ami hiányzott az emberekből, az épületekbe beletette a grafikus.

Ami viszont meglepő ilyen, majdnem gyerekes rajzok között, a szexualitás ábrázolása. Az nyers, és nagyon obszcén volt számomra, ahogy a vázlatos, alig emberszerű alaknak olyan pénisze van rajzolva, hogy az már szinte részletes. A szexualitás sokkal erőteljesebben és látványosabban van jelen a kötetben, mint az erőszak a rajzokon.

A történet maga nem lenne rossz. Egy elképzelhető teória, amit hitelesen vezet fel a szerző. Akár így is lehetett volna. Csak éppen duplán nincs miért meglepődni: eleve a Hasfelmetsző szemszöge a legerősebb a kötetben, és az olvasó az elejétől tudja, ki ő és mit miért csinál. Egy külön fejezet van arra szánva, hogy elmagyarázza az elméletét. Nem valami könnyen felfogható, van benne némi őrület is. Másrészt, a királyi család érintettségébe és ugyanígy a filmből már nagyon is ismerős volt. Egyszerűen nem volt min meglepődni.

Ami viszont ötletes, és nagyon bejött: ahogy elterjedt és megszületett Hasfelmetsző Jack legendája. Az akár mai is lehetne, ahogy a sajtó mesterségesen generálja a félelmet a nagyobb hírverés és a nagyobb eladott példányszám kedvéért. Ahogy pedig az őrült doki reagál…

Tanulságot nem nagyon tudnék levonni belőle. Van egy érdekes elmélete, azt is jól megfogja, ahogy a doktoron elhatalmasodik az őrülete. A cselekmény nem nagyon tudott lekötni, sokkal izgalmasabb is lehetett volna a Hasfelmetsző szemszögéből végigkövetni az eseményeket. Talán annyi, hogy kétszer gondold meg, kit zsarolsz meg?

Alan Moore más munkáit sokkal jobban szerettem, ez nem jött be.

Moore: A pokolból - Mint képregény: 50% a grafikája durvább, a történet egy hitelesen előadott elmélet a múltról.

Szubjektíven: 30% a film jobb élmény volt, ráadásul nagyon nem szerettem a kötet rajzait.

Mikulásra érkezik az egyik kedvenc sorozatom folytatása.

Vajon van annyira jellegzetes a borítóinak a stílusa, hogy rá lehessen ismerni egy részletből?

Megoldás: Tovább!

Ősi jóslatos, emberek létére törő, varázslatos.

Az emberek egykor nem voltak többek rabszolgáknál. Hatalmas, mágikus lények uralkodtak rajtuk. De fellázadtak, és egy nő vezetésével, aki maga is varázsolt, kivívták a szabadságuk és megalakították saját királyságuk, ahol a Királynő leszármazottai uralkodtak. A haldokló zsarnokok baljós jóslatát nem hitték el. Évszázadok telnek el, a régi történetek mesékké váltak. William király azon dolgozik, hogy lányai örökölhessék utána a trónt. Udvarában titkos összeesküvés készül, miközben legifjabb lánya életében először szerelmes lesz, és az anyja jobbnak látja messze küldeni a forrófejű lányt. Közben a vadonban is gyűlnek a baljós jelek: Aspen egy mitikus lény, a Hangakirály nyomába ered, aki állítólag felébred és pusztulást hoz az emberekre. Egy kolostorban Stephen pedig baljós szövegekre bukkan. Közeledik valami borzalmas, egyre sokasodnak a jelek.

Mindig szerettem az olyan történeteket, melyekben éreztem, hogy alaposan át vannak gondolva, logikusan építkezik a szerző. Greg Keyes Tövis és csont országai ciklusa négy kötetből áll, és már most, az elsőnél azt éreztem, hogy hiába négy kötet lesz, ez egy történet, és már most a szerző fejében van, hova és hogyan akar elvezetni bennünket.

A Hangakirály bevezet minket ebbe az univerzumba. Egy keveset megtudunk a múltjáról, a legendákról, még többet a szereplők jelenéről. Milyen államforma van, hogyan élnek az emberek, hogyan gyülekezik valami baljós sötétség a felszín alatt, amit a szereplők most kezdenek el érzékelni. Annyira bevezetésnek éreztem ezt a kötetet, hogy volt is olyan érzésem, hogy vissza vannak fogva az események. Mintha lehetne pörgős, sodróbb ennél, de direkt időt kapunk, hogy még a látszólagos nyugalom alatt megismerjük a szereplőket. Ez egyszerre jó és rossz élmény: valahol jobban tetszett volna, ha gyorsabban haladnak az események, de hangulatot teremt így a szerző és valóban közel tudja hozni a szereplőit.

Mivel egy nagy oldalszámú, sok szálon haladó és összetett regényről beszélünk, Keyes nagyon sok szereplőt mozgat. A teljes királyi családot, közemberek sokaságát. Mindenki megkapja azokat a fejezeteket, amikor a vele történtek kerülnek előtérbe. Sok szál között egyelőre kapcsolat sincs, de ez nem volt zavaró. Minden szereplő története rohan a kezdődő pusztítás felé, és ha még életútjaik nem is találkoztak, ugyanazzal a közeledő gonosszal kell szembenézniük, és ez összeköti őket. Keyes sok szimpatikus hőst ad nekünk – bár bevallom, a sötétebb karakterei jobban tetszettek nekem.

Változatos eseményeket ismerhetünk meg. Ugyanúgy belefér a cselekménybe a hercegnő flörtölése a szegényebb fiúval, mint a trónért folyó gyilkos intrika és a vadonban vagy az ősi szövegekben folyó kutatás. Hangulatilag is széles a paletta. Van a kötetben kis humor, kis romantika, de baljós és ijesztő részek is akadnak benne.

Keyes jó mesélő – sodor magával a kötet hangulata és a cselekmények is, ha azokat kedvem lett volna felpörgetve is. Összességében sok minden zajlik, csak az egyes szereplők életében haladnak lassabban a történések, mint ahogy nekem jól esne.

Még alakul az egész világ, vele a történet tanulsága is. Jó, hogy sok lehetőség van még benne.

Hamarosan mesélek a 2. kötetről is – érdekel a folytatás, nem is várok vele sokat.

Keyes: Hangakirály – Mint fantasy: 80% nagyívű történet, ami még csak bevezet a szerző. Változatos, sokszereplős.

Szubjektíven: 75% egy-egy karaktert már most megszerettem, van humora, de még nem sötét.

Szerelmes, új életet kezdős, felnövős.

Darby Dixon sok rossz döntést hozott életében. Arra törekedett, hogy mindenki elégedett legyen a környezetében, nem tudott nemet mondani. Így kötött ki egy férfi mellett, aki rendszeresen verte. Hozzá is menne: de az esküvő előtt rádöbben, hogy terhes. Már nem csak magáért, a babáért is felelős. A szökés mellett dönt. A hegyekben kezd új életet, ahol pincérnőnek áll be. Ide járnak a hegyi tűzoltók és a közeli katonai bázis dolgozói is. Trex veterán, aki sok harctéri sérülést cipel a lelkében. A lányt meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt: amíg eléri, hogy Darby többet lásson benne, mint egy újabb férfiban, már tovább tart. Ketten képesek lehetnek megbirkózni a démonaikkal, és családdá válni.

Jamie McGuire annyira sikeres lett a Maddox testvérekkel, hogy képtelen szabadulni tőlük. Miután hosszan elbeszélte Travis történetét, következhetett a sok fivére, most pedig már az alkalmi ismerősöknél tartunk. Meg is lepődtem, amikor a Maddox ikrek pont abban a bárban iszogatnak, ahol Darby dolgozni kezd. Ezen most sírni vagy nevetni kellene? Pártolom az univerzumépítést, de ez már kezd sok lenni.

Hiszen itt nem fontos, hogy ezek a szereplők ugyanabban a valóságban léteznek! Semmit nem ad a történethez, hogy a tűzoltók között ott van ez a testvérpár is. Maximum az elszánt rajongók örülhetnek, hogy jut nekik 1-2 mondat az egész történetben. Aki viszont nem megszállott rajongó, az hozzám hasonlóan felvonhatja a szemöldökét, miért kellett e fiúknak megint feltűnnie, ily értelmetlenül ráadásul.

Igaz, a szerelmi szálért sem lelkesedtem jobban. Annyira mese ez a sztori, hogy egyszerűen nem vette be a gyomrom. A csaj, aki tényleg iszonyatos mélyre lement megfelelési kényszerből, egy csapásra megváltozik, mert terhes lett? Az, aki gyerekként hagyta, hogy molesztálják, hogy örüljön az öregember, aki szeretett nyúlkálni, most elhagyja az addigi nagy szerelmét? Darby nagyon hirtelen növeszt gerincet. Mintha egy más nő lenne, mint akit a múltja alapján elképzelnénk.

Újabb mesés elem: Trex egyszerre kész Darby gyerekének az apja lenni. Ilyen pasik is csak a romantikus regények lapjain létezhetnek. Le se döbben, hogy a dögös szőke hamarosan anya lesz, már ajánlja is apai szolgálatait. Mintha természetes lenne, hogy pár heti ismertség – még szex se volt ekkor köztük – után felneveli valaki másnak a gyerekét.

Az egész szerelmük is ilyen mesebeli. Első látásra épül – ugyan Darby eleinte kéreti magát, eddig nem volt szerencséje a férfiakkal, de nagyon hamar lesz ő is nagyon szerelmes. Szerelmes – nem is szeretem erre ezt a szót használni. Sokkal erőteljesebb köztük a fizikai vonzalom, nem egymás megismerése a domináns elem. Szinte ismeretlenül mondják ki, hogy nekik ő az Igazi.

Ez minden ilyen regényben irritál, most is. Nem volt hiteles a karakterek fejlődése, a szerelmük meg mese habbal. Ráadásként a cselekmény is nagyon lassan halad, csak a végére van némi esemény – az ex feltűnik és durvul. Azt is pillanatok alatt megoldják, és máris újra a rózsaszín happy end világában sétálunk.

Nagyon röviden: ez nem az én regényem volt.

McGuire: Perzselő menedék - Mint romantikus: 50% a kötelező elemeket rutinosan hozza, sok mesével és nyállal körítve.

Szubjektíven: 20% nem szerettem a szereplőket, hiányoltam a cselekményt, nagyon mese.

Cím: The Ballad of Songbirds and Snakes

Szerző: Suzanne Collins, akit úgy ismerünk, mint Katniss és a Körzetek megálmodóját.

Műfaj: disztópia, ifjúsági

Cselekmény: 64 évvel korábban járunk. Ez még egy más Panem. A 10. viadalt készülnek megrendezni.

Várható megjelenés: 2020-ban – a tervek szerint a világmegjelenéssel együtt magyarul is elstartol majd.

Miért várós?

• Szerettem az Éhezők viadalát.
• Érdekel előre is, lesz-e valamiképpen előzmény az alap trilógiához képest vagy teljesen új történetet kapunk.
• Még annyira nem tudni róla semmit, hogy sok megválaszolatlan kérdésem van róla.
• Bízom benne, hogy újabb emlékezetes szereplőket kapunk.
• Tetszik a címe.

Időutazós, kiutat keresős, kapcsolatos, nyomozós.

Barry Sutton kiégett rendőr, akit már csak a megoldandó rejtélyek tartanak józanul. A lánya, Meghan évekkel korábbi halála óta minden más szétesett körötte. A legújabb esete miatt kerül közelebbi kapcsolatba a Hamis emlék – szindrómával. Egy nő előtte lett öngyilkos, aki ebben szenvedett. Emlékezett egy olyan életre, melyet nem élt le, de valós emlékei voltak róla. Barry valami rosszat sejt, és elindul a nő nyomain, egyre közelebb jutva egy őrült felfedezéshez. Pár éve Helena visszautasíthatatlan ajánlatot kapott: egy milliárdos feltaláló betársulna a székébe, mellyel emberek emlékeit lehet feltérképezni és rögzíteni. Már a cél előtt döbben rá a nő, mit építettek valójában. A felfedezésük a világ végét hozhatja el, a nő ezt akarja megakadályozni. Egy emberben bízhat: Barry lesz a társa életeken és utazásokon át.

Az ilyen könyvekkel vagyok a legnagyobb bajban. Van benne egy olyan csavar, nem is az elején, de nem is a végén, ami átírja az addig olvasottakat. E nélkül érdemben nem tudok mesélni a kötetről, de ha elmesélem, az olvasási élményét teszem tönkre annak, aki ezek után szeretné kézbe venni a kötetet.

Crouch mestere az ilyen fordulatoknak, és most is egy ilyen okos könyvvel lepte meg az olvasókat. Nem is egy csavar van – a történet egy-egy pontján mindig jön egy olyan meglepetés, ami gyomrosként hat az olvasóra. Folyamatosan arra leszünk kényszerítve, hogy más szemmel nézzünk az addig megismertekre.

Szerettem, hogy a szerző nagyon logikusan építkezik. Minden kis eseménynek jelentősége lesz valamiképpen a későbbiek folyamán, így érdemes nagy figyelemmel olvasni. Crouch odafigyel a részletekre, és nagyon ötletesen csavarja az eseményeket.

A történetben egy formában megjelenik az időutazás, és Crouch ebbe a zsánerben is képes újat mutatni. Egy olyan megoldást talált ki, amellyel eddig még nem találkoztam. Logika van ebben a történetszálban is, működik a szerző ötlete erre a technikára. Imádtam, amikor rádöbbentem a szereplőkkel együtt arra, mik valójában a címet is adó hamis emlékek.

A történet tempója is egyre jobban pörög. Az elején szinte skandináv jellegű, szomorú krimi váltakozik egy tudományos kutatás Crichtont idéző történetével. A maga módján jó mindkettő, de itt még csak alapoz a szerző. Amint leleplez pár összefüggést, száguldunk egy brutális disztópia felé és egy kétségbeesett kísérlethez, mellyel a hőseink meg akarják menteni a világot.

A kötet folyamatosan gondolkoztat is. Mi lenne, ha megváltoztathatnád a múltat? Mit tenne az emberiség, ha létezne ez a technika? Crouch pesszimizmusában tudtam osztozni. Magam sem hiszem, hogy sikerülne jóra használni egy ilyen eszközt. Az emberiség pillanatok alatt megtalálná a módját, hogy ezzel is pusztítson és kiirtsa magát. Van olyan technika, amire nem érett még az emberiség.

Olvasmányos, élvezetes is ez a regény. Van karakterfejlődés, izgalmas a cselekménye, miközben ad fejtörésre alkalmas témát is bőven. Szerettem is benne, hogy intelligensen szórakoztat. Sci-fi, thriller, disztópia és szerelmes regény egyben.

Crouch újabb remek könyvet írt, polcra is kell tennem!

Crouch: Hamis emlékek - Mint sci-fi: 85% ütős disztópia világkép, emlékezetes karakterek és elgondolkoztató témák.

Szubjektíven: 90% az ötlet remek. Az időutazás nagyon lekötött e formában, kreatív kötet.

Kamaszos, karácsonyos, pályaválasztós, szerelmes.

Cassie átutazóban van Londonon: a barátjával kellene elutaznia, de a lány fejében más tervek járnak. Szakítani akar, és végre nem másoknak megfelelni, hanem magának. Nem utazik azonnal haza, vidulásképpen el szeretne menni színházba. Jason az Államokból érkezett Londonba, titokban felvételezni a RADA színész szakára. Nem érzi jól sikerültnek a meghallgatást, ő is színházban szeretne vigasztalódni. A két fiatal így találkozik, színházjegy vadászat közben. Hamar szimpatikusak lesznek egymásnak, és úgy döntenek, pár napot eltöltenek egymással és színházba járással. Miközben egyre jobban megnyílnak egymásnak, segítenek egymás sorsfordító döntéseiben, és a szerelem is kezdi szirmait bontani köztük.

Már érdekelne, Catherine Rider más típusú könyvet is ír-e, vagy minden ifjúsági regénye ugyanerre a sémára épül. Két idegen kamasz, akik egy nagyvárosban véletlenül találkoznak, kis időt eltöltenek egymással és nem csak az életüket teszik helyre magukban, de a nagy szerelemre is rálelnek. Ráadásul Rider szereti a cselekményt valamely neves ünnepre időzíteni, ebben a kötetben éppen karácsonyra.

Ha valaki még nem olvasott az írónőtől, még élvezni is lehet a kötetet. Sok benne a lelki vonal, hiszen Jason és Cassie is életre szóló döntéseket hoz meg ebben a pár napban és nagyon átrágják magukban az egész életüket, de közben némi cselekményt is kapunk. Ha az csak annyi is, hogy színházba mennek, jegyre vadásznak, együtt bohóckodnak. Azért közben akadnak kiderülő titkok is. Kényelmes ugyan, hogy Cassie és Jason titka is nagyon hasonló. Kényelmes így, az írónőnek nem nagyon kellett törnie a fejét…

De ifjúsági regényben az a fontos, hogy a szereplők megnyíljanak előttünk. Ezt maximálisan megkapjuk, és a váltott elbeszélőnek hála mindkét szereplő belső vívódásainak, érzelmeinek átélői lehetünk. Pozitív karakter mindkettő, alapvetően jó emberek, akiknek csak egy kis bizonytalanságot kell leküzdeni. A szíve mélyén mindkettő tudja, mire van szüksége, csak kell egy kis külső bátorítás, hogy meg is valósítsa.

A szerelmi szál nincs erőltetve, egyik fiatalnak sem az a lényeg, hogy megtalálja az Igazit. Pláne, hogy az elején mindketten benne vannak egy kapcsolatban, amiből szabadulni akarnak. Barátok lesznek, és mélyülnek az érzelmeik. Így is mesének éreztem, de ez Rider minden regényére igaz. A 2-3 nap után ilyen mértékű elköteleződés furcsa, bár az ifjúsági regényekben szeretik ezeket a végzetes, nagy szerelmeket.

Stílusában is a szokott formákat kapjuk. Gördülékeny a szöveg, sok a belső monológ és a párbeszéd a két főszereplő között. Könnyű olvasni, kerüli a romantikus szentimentalizmust, ha az a cselekményben fel is bukkan. Ám igazi mélység nincs benne, nincs irodalmi mélysége a kötetnek, bár ez nem is volt a célja.

Végül, mivel annyira karácsony körül játszódnak az események, nem lehet megkerülni ezt a kérdést sem. Kapunk ünnepi hangulatot, ad ez valami pluszt a regénynek? Nem éreztem ki belőle. Nyáron is ugyanígy működne a cselekmény. Ami többlet, a színház. Több belsős résznek örültem volna, de így is volt színházszeretet élmény benne.

Zsánerében korrekt, de annyira azonos elemeket használ Rider, hogy én már unom.

Rider: Csók Londonban - Mint ifjúsági: 60% az írónő a szokott sémáit használja. Nincs meglepetés, szereplői tipikusak.

Szubjektíven: 40% a színházat szerettem benne, de olyan érzés, mintha már olvastam volna.

Az irigység csúnya virág, és rossz szokása, hogy haragot terem. (Hamilton: Álmodó Üresség)

Tessék, ez a véleményem: mindannyian úgy indulunk neki az életnek, hogy jártasak vagyunk a mágiában. Forgószelekkel, erdőtüzekkel és üstökösökkel a bensőnkben jövünk a világra. Születésünkkor képesek vagyunk madaraknak dalolni, olvasni a felhőkből, és meglátni a sorsunkat a homokszemekben. De aztán a varázslatot az oktatással kitörlik a lelkünkből. Kiprédikálják, kifenekelik, kimossák, kifésülik. Kijelölik az utunkat, és azt mondják, legyünk felelősségteljesek. Viselkedjünk a korunknak megfelelően. Nőjünk már fel, az isten szerelmére. Tudják, miért mondják nekünk mindezt? Mert akik mondják, félnek a vadságunktól és a fiatalságunktól, és mert a varázslat, amit ismertünk, szégyennel és szomorúsággal tölti el őket, mert ők hagyták magukban elsorvadni.
Miután azonban messzire eltávolodnak tőle, többé nem kaphatják vissza. Esetleg csak másodpercekre. A tudás és az emlékezés egy-két pillanata. Az emberek azért lesznek sírósak a filmeken, mert a sötét moziban egy rövid időre megérintik a mágia aranytavát. Aztán ismét kilépnek a logika és értelem könyörtelen verőfényére, és a tavacska felszárad, nekik pedig sajog a szívük egy kicsit, és nem tudják, mitől. Amikor egy dal felébreszt egy emléket, amikor egy fénypászmában a táncoló porszemcsék elvonják figyelmüket a világról, amikor egy vonat zakatolására fülelnek a távolban éjszaka, és azon töprengenek, vajon hová tarthat, akkor túllépnek azon, mik ők, és hol vannak. A pillanat röpke töredékére belépnek a varázsvilágba. Én ebben hiszek.  (McCammon: Egy fiú élete)

Sok gaz, kevés virág, ilyen az élet. (Nemere: Helló, itt a halál!)

Nincs nagyobb csalódás annál, mint amikor az ember rájön, hogy egy jó dolgot csak álmodott. (Romero: Karolina és a krakkói babakészítő)

Ha visszaalszok, folytatódik a rémálom, ha ébren maradok, a valóság… (Kodor: Méltatlanság)

Ralph óvatosan kortyintott belőle, de megkönnyebbülten állapította meg, hogy jobb ízű, mint azt a külleme után várni lehetett volna.
– Cukor? Tejszín? – kérdezte Leydecker. – Fegyver, hogy szétlője? (King: Nem jön szememre álom)

Én úgy látom, egy írónak sok kulcs kerül a kezébe – mondta. – Sok világba ellátogathat, és sok bőrbe belebújhat. Úgy látom, egy írónak lehetősége van örökké élni, ha jó és szerencsés. (McCammon: Egy fiú élete)

A varázserő furcsa dolog. Sohasem olyan formában jelenik meg, amilyenben várná az ember. (Romero: Karolina és a krakkói babakészítő)

Utazásaim során megtanultam, hogy kétféle isten létezik: az egyik ártalmas, a másik teljességgel haszontalan. Még nem döntöttem el, melyiket gyűlölöm jobban. (Aaron: Thor, a mennydörgés istene)

A pokol talán a hősöké, de az élet az élőké. (McCammon: Egy fiú élete)

Nos, keserűségében is mézédes volt. Mintha a világ vége közeledne, vagy másnap vinnének a bitóra, és még utoljára egy nagyot lehetne kanalazni az életből. Néhány örökké tartó percig, óráig még együtt lenni. Végtére is, nem erről szól az élet? Nem az tudja igazán megélni, aki számon tartja, hogy akár épp az adott pillanat lehet az utolsó? (Kodor: Méltatlanság)

Ha lennének isteneid, mondanám, hogy fohászkodj hozzájuk! Persze hozzám éppenséggel fohászkodhatsz! De ha gyors halált remélsz… az imád, attól tartok, süket fülekre talál! (Aaron: Thor, a mennydörgés istene)

Idő, a kegyetlenség királya. (McCammon: Egy fiú élete)

Derry nem egészen olyan, mint a többi hely. (King: Nem jön szememre álom)

Terroristákkal leszámolós, titkos csoportos, kivégzős.

Közös bennük, hogy hivatalosan mindannyian halottak. Közös bennük, hogy mindannyian fiatalok, akik nem tudták, mit kezdjenek az életükkel és a diplomájukkal. Közös bennük, hogy ugyanannak a szervezetnek lettek az orgyilkosai, akik egy csapatként haladnak küldetésről küldetésre. Igazi profikhoz méltóan likvidálják a célpontokat, legyen a helyszín a Balkán valamelyik országa vagy Franciaország. Valaki azonban a nyomukra akadt, és fel akarja számolni a titkos szervezetet. Csapdát állítanak, nem csak az ügynököknek is, de a felettesüknek is, aki a parancsokat adja. Ők azonban nem adják a könnyen az életüket. Tudják, ez egy olyan háború, ami soha nem ér véget, és már ez az életük.

Nemere István regényei nem azért maradnak emlékezetesek, mert annyira elgondolkodtatnak. Ezek a könyvek nem megrázni vagy megdöbbenteni akarnak. Ezek szórakoztató regények, a ponyvák közé teszem őket. Ezt a szintet képviseli a Helló, itt a halál is.

Látszik azon, hogy a cselekménye pörgős és abszolút szórakoztató. Egyik akciójelenet követi a másikat, változatos módokon követve egy orgyilkos csapat mindennapjait. Bevethetőek minden körülmények között, határok nélkül. Aki kikapcsolódni akar, és az ilyesmit kedveli, nem fog csalódni.

Ami nincs mögötte, az elvi és logikai alapozás. Milyen szervezet ez? Kik dolgoznak benne? Hogyan választják a célpontokat? Milyen másik szervezet küzd ellenük? Túl sok olyan kérdés van, amire nincsen válasz. Mintha egy légüres térben történnének az események. Ez engem zavart, nem éreztem világba helyezettnek a cselekményt és a szereplőket. Az lehetett a cél, hogy ez nem is számít? Csak legyen egy szervezet, fiatalok, akik fegyverrel küzdenek Európa ellenségei ellen? Az biztos, hogy napjainkban játszódik. De ennyi nem volt elég ahhoz, hogy hiteles legyen a történet számomra.

Az üzenete is olyasmi, amivel messzebb el lehetne jutni, de itt nem kap elég hangsúlyt. A terror legyőzhető azzal, ha ugyanolyan eszközökkel harcolunk ellene? Vagyis, a cél valóban szentesíti az eszközt? A regény hősei szerint igen, azért is élik ezt az életet. Nagyon kicsit szólal meg a kétely hangja – értékvesztés a hasonulással – de ezt alig lehet kiolvasni a sorok közül. Itt a tűz ellen tűzzel küzdenek, irgalmatlanul.

Értem is ennek a módszernek a létjogosultságát, csak nem éreztem, hogy lenne választásom. Annyira szilárd itt mindenki a hitében, hogy az olvasónak sem kell mérlegelnie semmit.

A karakterei annyira arctalanok, hogy az már zavart. Nagyon keveset tudunk meg róluk, hiszen az egész múltjuk eltörölték azzal, hogy ide csatlakoztak. Egy-egy morzsát ejt el a szerző róluk, hogy azért ne mosódjanak teljesen egybe, de ez nem valami sok. Még a fő karakter, Paul is kimerül annyiban, hogy most hogyan látja a jövőjét. Milyenek a kapcsolatai, vagyis inkább azoknak a hiánya. Nem is igazán személyek ezek az alakok, csak gyalogok egy játszmában, ahol öléssel akarnak egymáson felülkerekedni.

Stílusában a szokott elemeket kapjuk. Lényegre törő, nincsenek felesleges leírások se fizikálisan, se a szereplők lelki életét tekintve. Leíró, pörgős, gyors.

Szimpla akciónak korrekt, de ennél több világ- és karakterépítésre vágyom egy regénytől.

Nemere: Helló, itt a halál! - Mint akcióregény: 70% végig pörgős, cselekménnyel teli történet – háttérben játszmákkal.

Szubjektíven: 55% zavart, hogy sok maradt a kérdőjel. A szereplőket sem ismerhettem ki.