Nem hittem, hogy összejön, de mégis így lett. Igaz, nem sok időm volt élményeket gyűjteni, és azt is korlátozó tényezőkkel, de azért örülök, hogy kijutottam a könyvhét záró napjára. Nem kellett hozzá más, csak az orvostól egy nagy adag fájdalomcsillapító, egy akkora napszemüveg, hogy a fél arcom eltakarja és gyorsan szedett lábak, mert a gyógyszer csak 2 órát nyert nekem, és ebben benne van az utazási idő is.

De akkor térjünk is a lényegre! Idén került sor a 89. Ünnepi Könyvhét megrendezésére. A helyszín már hagyományosnak mondható, a Vörösmarty tér. Belváros, gyönyörű házak között, a Deák tér közelében. Mondhatni, ha süt a nap, akkor a könyvheti nézelődés mellett egy szép szegletét is megcsodálhatjuk fővárosunknak. Ebben mázlim volt - bár nézőpont kérdése, a szemem nem díjazta annyira - ragyogóan sütni kezdett a nap, és az idő mindenképpen nyáriasnak volt mondható. Jól is jött, hogy otthonról vittem a behűtött italom... (mivel a környék jó, sejthetik milyenek az étterem árak. Akinek ott kellett üdítőt szereznie, foghatta a fejét a számla láttán.)

Ami ennél fontosabb: maguk a könyvek! A rendszer standos, mint a Könyvfesztiválon is. Csak itt kint vagyunk a szabadban, és a kiadók kis bódékban várják az érdeklődőket. Nekem a karácsonyi vásárok jutottak róla az eszembe, csak éppen fogamra valóbb kínálattal. Apró csecsebecsék helyett könyvek mindenfelé! Azért akadt más is, egy-egy kiadónak vannak más termékei is. Például társasjátékok. Láttam is az egyiket, ami érdekelne, mert a regénysorozat nagyon bejön, ami az alapja. Az Időfutár. Épp csak az a gond vele, hogy ha meg is lenne a játék, nem találok annyi embert, hogy le tudjak ülni játszani... hiába, az olvasással ellentétben a társas, mint neve is sejteti, társas program.

De vissza a könyvekre! Természetesen kint volt minden nagy kiadó, és hozták az újdonságaikat. Vannak, akik kifejezetten az ilyen könyves ünnepekre időzítenek, így az Agave, a Fumax, a Maxim és a Könyvmolyképző nem kevés újdonságot kínálhatott. Voltak akciók, kedvezmények, és amit nagyon bírok: sokan készülnek kis ajándékkal is. Én most a Menő Könyvektől kaptam kis füzeteket, meg a Könyvtündértől könyvjelzőt.

De akkor a fekete leves! Mert kérem szépen, idén nagyon nyert a Könyvfesztivál a Könyvhét felett! Kezdve azzal, hogy a könyvhéten sokkal szerényebb volt a kínálat. Ma döbbenten láttam, hogy volt olyan kiadó, aki ki sem nyitotta a standját. Folytatva azzal, hogy programok alig voltak. Én, a nagy dedikáltató nem tudtam új aláírásokat szerezni ma! Szombat lett volna a jobb nap erre, de az összes többi... eseménytelen. A ma is. Folytatom a sort azzal, hogy most nem volt szigorú a mindenki a maga könyvét árulja. Engem irritált, hogy pl. Agave könyveket az Agave pultján kívül legalább 3 bódéban láttam és vehettem volna. Zárásul, alig lézengett pár ember. Hol az a hangulat, ami sodor és árad a könyvmolyokból? Ma nem éreztem.

Mindezzel együtt nem bánom, hogy egy órácskám volt elmerülni a könyvhétben: szereztem két új könyvet (keresztanyu, innen is köszönöm), és engem mindig feldob, ha ennyi regény vesz körbe. Idén nyert a Könyvfesztivál, az biztos. Most pedig várom az év utolsó nagy könyves eseményét: a karácsonyi rohamot.

Világmentős, több dimenziós, küzdős.

Hiába a nagy mentőakció, Joey nem lehet biztos benne, hogy sikerült megállítania a Dereséjt, ami minden világot elpusztítana. Súlyos sérülései vannak, így a saját világába megy gyógyulni, de a szüleihez nem mer menni, senkit nem akar veszélybe sodorni. És már itt jár az agya: meg kell mentenie mindenkit! Újjá kell szerveznie a seregét, és amint kicsit jobban lesz, neki is áll a többi világból kimenteni saját alteregóit. Mindenki tőle várja a megoldást, még az időügynök Avery is, aki parancsot szegve szegődik a fiú mellé. Acacia ugyanis eltűnt, és a fiú őt akarja megtalálni: ugyan nem reklámozza, de a lány a húga. Egyre nagyobb áldozatokat kell hozniuk, és még így sem biztos, hogy lesz erejük a Binárissal, a Hexszel és a Dereséjjel szemben is győzelmet aratni.

Neil Gaiman azon modern mesélők között van, akiknek a történetei magukkal tudnak sodorni. Nem állítom, hogy mindbe azonnal otthonosan érzem magam, de ő valami olyasmit ad a műmeséknek, melyekkel életképesek lehetnek a mai világban is. Mesék, de mélyek is, akár felnőtteknek is izgalmasak lehetnek. És sokoldalú is: hamarosan majd mesélek a Death sorozatáról, csak bírjátok kivárni!

A Reaves párral közösen jegyzi a Köztesvilág sorozatot, mely ezzel a résszel ért a végére. Ez egy ifjúsági regénysorozat, de mint Gaiman esetében megszokhattuk, itt is van egy csavar. Itt az, hogy bár a fiatalabbak a célközönség, ennek a sorozatnak olyan világépítése van, hogy innen könnyűnek tűnik a lépés a sci-fi rajongás felé.

Nagyra értékeltem, hogy az első fejezetet arra szánták, hogy felelevenítették, mi történt korábban. Ugyan az első két kötet helyett nem elégséges, de azokat is olvasott olvasóknak elég, hogy visszahozza az emlékeit és a Köztesvilág működését.

Mert ez bizony elsősorban világközpontú történet, amiben meg kell érteni, mi és hogyan történik, miért. Ugyan most nem éreztem annyira erősnek a történet fizika részét, mint néha korábban, de jelen van. Ezt kihívást befogadni. Birkóztam vele én is, nem is vagyok benne biztos, hogy a fiatalabbak olyan könnyen átélik majd ezt a világot. Ugyan nagyon durván le tudnám egyszerűsíteni, de egyes vetületeit még most sem értem. Azt három kötet után már értem, a világjárás hogyan megy, és hogyan helyezkednek el a világok, de ha erre ráemelem az időt is, én már el is vesztem.

Szerencsére a világépítés mellett vannak kalandok, akciós cselekmény is. Most mindenkinek a maximumon kell lenni, és megvívni a végső csatát. Van kis trükközés, tervezés és a magánéleti szálakat is kavarják kicsit. Ugyan nem ezek a vezető szálak, de annyira benne vannak, hogy aki hozzám hasonlóan feladja a világ és idő összefüggéseinek megértését, vigasztalódhat ezzel.

A karakterek között pedig nagyon sok az ötletes. Eleve egy őrület, hogy Jo Harker különféle világokban hányféleképpen létezhet. Van, ahol lány, máshol iker, az egyikben robot, de mindig ő J. Harker és világjáró, ha a világból adódóan néha más is mellette.

A végére egy erkölcsi tanulság is kikristályosodik, és nyitva van akár folytatásra is.

Ez az okos ifjúsági, ami nehezen adja magát, de egyes elemeiért megéri küzdeni a szöveggel.

Az örökkévalóság kereke - Mint ifjúsági sci-fi: 75% áldozatról szól, miközben minimális ifjúsági elem is akad benne.

Szubjektíven: 55% valami még mindig hiányzik belőle – talán több kaland fizika helyett?

Ugyan a könyvhét még ma, vagyis hétfőn záródik, de a megjelenések megvoltak a múlt héten. Maximum a kötetek kiszállítására lehet még várni, ahogy én is teszem. Pl. az Agave még a könyvhét előtt kiszórta az előrendelőknek az újdonságait, de a Fumax és a Maxim például a könyvhét után kezdi meg a szállításokat. Gondolom, üzlet az is, hogy a könyvhéten a nagyon türelmetlenek átvehetik a rendelésük, így a kiadó megspórolja a kiszállítási költséget... de nem is ezt akartam fejtegetni.

A lényeg annyi, hogy múlt héten megvolt a nagy könyves hét, ezek után a nyár nagyon csendesedik. Kezdve a héttel, aminek szűk várólistája a következő:

- A Fényigéző (Ventus Libro, átcsúszott erre a hétre)

- Ezerszín (Magyar Irodalmi Ház, szintén csúszó)

A bábu, Szép álmokat Feketerigó, Még sincs vége, Visszatérő végzet sorsa kérdőjeles, némelyik már egészen régen csúszik. Jön vagy sem, ki tudja?

Mint látható, a héten maximum arra várhatunk, ami a múlt hétről megcsúszott. Az én listámon a Fényigéző szerepel szép nagy betűkkel kiemelve - egy trilógia zárlata, amire nagyon fenem már a fogam.

Voltatok már úgy, hogy csak akkor akartatok belekezdeni egy regénybe, sorozatba, ha úgy alakul a vége, ahogy szeretnétek? Én gyakran kaptam azon magam, hogy azért böngészek a neten, hogy kiderítsem, egy sztoriban ki hal meg, kik jönnek össze. Mert nem akarom végigdrukkolni a több kötetet vagy több száz oldalt, ha az író nagyon máshogy képzelte, mint én! De sajnos, gyakran nem találok semmit, mert az kimondatlan szabály, hogy nem lőjük le előre a történetek csavarjait. (Erre különben igyekszem én is figyelni.)

Ezért arra jutottam, minden vasárnap egy történet erejéig megszegem a szabályt, és bizony valaminek a végét fogom elmesélni, és elmerengek rajta, hogy esett ez nekem. Lesz, ami jól, de a hetiből kiindulva lesz bőven kritikai hang is.

Francesca Haig a Tűz gyermekei sorozatát trilógiának írta meg.

Az első rész ütött is, abban volt ötlet és kaland is. Bevállalt egy merész véget: a hősnő szerelméről, Kipről kiderült, hogy ő igazából egy Alfa. Az Omega testvére vágatta le a kezét, hogy Kip tűnjön Omegának, ne ő. Mivel a fiú a tartályban az emlékeit is elvesztette, amikor Cass kimenti onnan, Omegaként fog élni és szerelembe esni. Majd a végén a testvére elmeséli, milyen gonosz volt Alfának. De Kip már más személy, és öngyilkos lesz azért, hogy a halálával végezzen az ikrével és megmentse a szerelme életét, a lázadást.

De sajnos Kip halála utána végig visszaüt a sorozaton. Hiányzik a szerelmi szál! Pontosabban, a legvégén és a semmiből Cass összejön egy lánnyal. Amit több okból sem értettem: hogyan váltogatja a nemi irányultságát ilyen hamar? Mégis, mikor estek szerelembe? Mert tulajdonképpen nem többek végig harcostársaknál, aztán a végén a szigeten csókolózni kezdenek és szerelmet vallani egymásnak? Mégis, mikor alakultak így át az érzéseik? Arról nem is beszélve, hogy az a lány nekem annyira mellékszereplő volt addig, hogy a nevét se jegyeztem meg. Nem tudom most sem, és nem is vagyok hajlandó megnézni a könyvben. Utálatos egy szál! (Mert mondanom se kell, Cass magában még mindig Kipnek magyaráz és hiányzik neki a fiú.)

De van rosszabb is! A második rész végére kiderül, hogy élnek a szigeteken emberek, akik megoldották az ikrek átkát. A harmadik részben az Alfák Zach (Cass ikre) vezetésével összeraknak egy bombát, hogy a semmivé robbantsák őket is, meg a kúrájukat is.

És mi lesz a történet vége? Zach nyerne. Szétrobbanthatna mindent, övé a győzelem. És a semmiből úgy dönt, hogy mégis Cass mellé áll és megakadályozza a robbanást? Miért? Nincs pszichés alapja a tetteinek. De Zach további sorsa még röhejesebb: átmegy akciósztárba, a testvérével megmenti a világot, majd katatón állapotba esik. Mintha nem is élne, kómásan teng-leng, néha értelmetlenül motyog. Mint akinek kisült az agya. A regényben halvány utalás van arra, hogy a lelkiismerete támadt fel azokért, akiket Reformerként bántott. De könyörgöm! Zach egészen addig egy zseniális szociopata! Nem lesz a szociopatából lelki szemetes, főleg nem a semmiből! Mégis, hogy gondolta ezt Haig? Ez még sokkal gázabb, mint Cass lány szerelme.

És a vég. Cass ott marad a szigeten a megőrült ikrével, és elszenvednek együtt, amíg élnek. Nem is értem. Ennél az is jobb lett volna, ha elhajóznak, vagy öngyilkosok lesznek. De utáltam a végét!

Ez lett volna a Tűz gyermekei trilógia vége. Amit ha az elején tudok, nem is kezdek bele. Maximum az első részt érdemes elolvasni, onnantól kezdve az egész... minősíthetetlen.

Élet értelmés, családos, történelmet végigélős.

Tom nagyon öreg, bár ez nem látszik rajta. Látszólag csak 41 éves, igazából már több mint 400 éve a Földön jár. Egy ritka betegség elszenvedője: kamaszkorban indul be, és ettől kezdve durván 15 év alatt öregszik egyet. Már fáradt, egyre többet kínozzák az emlékei. A lánya, akit 400 éve keres. A szerelme, aki a karjaiba halt meg. Háborúk, politikusok, művészek – akik mind elmentek, de ő itt maradt. Most egy londoni középiskolában tanít történelmet, egyre közelebb kerül egy kedves francia tanárnőhöz, de a hozzá hasonlók titkos szervezete magához rendeli. Van neki egy feladat, amit elvégezve végre megtalálhatja Mariont – bár lehet, hogy rossz helyen keresi az élet értelmét?

Szeretem azt képzelni, hogy a nyelv egyszerre véges és végtelen. Gondoljunk csak bele! Alig pár betűnk van, nincs még 50 sem, és mennyi szöveget vagyunk képesek létrehozni vele! A beszéd, a szavak, mindannak az átadása, amik vagyunk és lehetünk, ez az, ami az embert azzá tette, ami. Elég csak papírt ragadni, írni, és akár generációkkal később is leszel, ha másba nem is, de a szavaidban.

Ez a gondolat két részről is foglalkoztatott, amíg olvastam a regényt. Egyrészt, a regény hőse, Tom olyan hosszú élettel van áldva/átkozva, ami miatt neki mást jelent a létezés. Ő arra kényszerül, hogy szerettei és korok bukását élje végig, miközben ő alig változik. Mégis, a művészet lesz az, ami valamiféle kapocs a számára. Szeret olvasni, olyan szerzőket ismert és szeretett, mint Fitzgerald vagy Shakespeare. Talán ő örökebb, de ő is felismeri a szavak nagyságát és a zenéét, teszem hozzá.

Mert ez a regény erősen zenei is, és nagyon szerettem, ahogy Haig nem ragad le egy korszaknál. Még a XVI. században Tom lanton játszott, de az évek alatt egyre bővült a lista. Gitár, zongora, és még sorolhatnám. Ahogy a repertoár is. Ugyanúgy megtalálja a szépséget és az örököt egy Csajkovszkij darabban, mint egy Michael Jackson nótában.

De a szavak egyetemességét maga a könyv nyelvezete is sugallta. Ennek a történetnek maga a szövegezése is olyan, hogy sodor magával és jobb jelző híján: szép. Nem is simán igényes, bár különben az is, hanem dallamos és lírai. Mély.

Tartalmában is. Miközben Tom visszaemlékezésein keresztül történelmi életképeket is kapunk, kalandokat, az élet értelme is fokozatosan a szemünk előtt lebeghet. Mi értelme a létezésnek, miért érdemes egyik napnak követnie a másikat? Mert, ahogy Tom egy nagyon hosszú életben meg kell, hogy találja a szépséget és értelmet, ugyanezt mindenkinek meg kell tennie a maga napjaiban, ha azokból kevesebb is van, mint a történet hősének.

Nem tudok elmenni amellett sem, hogy a borítóról nekem beugrott a Kis herceg. A történetet olvasva is találtam olyan elemeket, ami miatt ide tudnám írni azt a klasszikust. Ha csak abba gondolok bele, hogy a kis herceg nem nő fel soha… rózsája után vágyakozik, míg itt Tom Rose után… még a lényeg is ugyanaz lesz. Miért érdemes élni? A szeretetért, szenvedélyért.

Vannak emlékezetes karakterek benne, fordulatok, de valahogy nem ez a lényeg. Ez ennél örökebb történet, mert az örök emberről szól, aki mindig is keresni fogja, hogy ki ő, és miért jár ezen a Földön.

Ha megáll az idő - Mint kortárs: 95% elgondolkoztató, mélyen emberi és a létről gondolkoztat. Átérzős könyv.

Szubjektíven: 80% magával vitt a szövege, fájtak a történetei, miközben jó is. Kis herceg?

Harcos, új világot építős, testvéri kötelékes.

A Máshol létezik, ami egyszerre ad reményt az Omegáknak, és megtestesíti az Alfák rémálmát. Mert ott képesek lennének megszüntetni az ikrek létét, de ennek az lenne az ára, hogy mindenki olyan lenne, mint az Omegák. Így a lázadók, az élükön Cass-szel, védik az álmot, míg az Alfák a régi kor technikájával felrobbantanák az egész Másholt. A kulcs Zach, Cass egyszerre szeretett és gyűlölt Alfa ikre. Aki náluk kér menedéket, mert vezértársa, a Tábornok már akár őt is feláldozná, ha ezzel megállíthatná Casst. A testvérek kénytelenek szembenézni egymással és mindazzal, amit elkövettek. A köztük dúló ellentétek pedig eldöntik, merre haladjon a világ sorsa.

Ezzel a kötettel a Libri egy újabb posztapokaliptikus, ifjúsági sorozatának a végére tesz pontot. Nem tudom, hogy vagytok vele, de én még szeretem a műfajt. Ugyan a divatból már kiment, és nem történt meg az Éhezők viadalának trónfosztása, szívesen olvasok még egy-egy olyan világról, melyben egyszer már minden elpusztult és jött valami zsarnoki a helyére.

Sajnos, ez a sorozat nem nőtt fel a zsáner jobbjaihoz. Pedig nagyon erősen indult. Volt egy jó alapötlete, szimpatikus hősei, és nem is a szokványos módon csavarta az eseményeket. Most komolyan, hány ifjúsági sztori vállalja be, hogy egy trilógia első része azzal ér véget, hogy a hősnő élete szerelme feláldozza magát, és meghal?

Most itt a zárlat, és ezt érzem a sorozat leggyengébb tagjának. A vége ugyan most sem szokványos, de ennél több jót nehezen tudok mondani a cselekményről. Ami szinte nincs is. Francesca Haig nem tud izgalmas csatajeleneteket írni, így nem is nagyon próbálkozik vele. Akkor mégis, mi maradt? A szereplők tépelődése egy-egy harci lépés megtétele előtt. Lelkiismeret-furdalás és gyötrődés. Azt kell mondanom, nem maradt értelmes cselekmény erre a kötetre.

Azért meg külön haragszom, hogy alig történik benne valami, a lelkizés se értelmes, és mégis el lett nyújtva közel 500 oldalasra! Mégis minek? A bevételért? Ennél nagyobb kiszúrás az olvasóval nincs is. Azt kellett volna tenni, amit Cecilia Ahern meglépett. Írt két kötetet trilógia helyett, nem húzta túl, mindent lezárt, és én se érzem magam becsapva, mint most.

Azon túl, hogy a cselekmény foghíjas volt, sikerült a szereplőket is tönkretennie a szememben. Anno még értettem, mi volt Cass lényében, amiért Kip képes volt az életét áldozni. (Akinek a halála különben a sorozat nagy hibája – ő volt az egyik legizgalmasabb karakter, és Haig megölte az első rész végén.) Most viszont keményen nyavalyog. Mert valamivel ki kellett tölteni az 500 oldalt, és mivel egyéb megoldás nincs, mindenen emészti magát és töpreng. Korábban cselekvő volt, most nyavalygó. Jaj!

Kip mellett a másik izgalmas karakter Zach lenne, akit szintén sikerül tönkretenni az írónőnek a végére. Annyira nem hiteles, amin keresztülmegy, és amilyen véget kapott a sorozatban, hogy sikítani tudnék. Most komolyan ez kellett?

A stílust is megöli a nyújtás. Legalább nem nyálas, de a semmiről oldalakat megtölteni se éppen olvasóbarát módszer.

A kezdet jó volt, a vége viszont siralmas. Örülök, hogy végre nem lesz folytatása!

A tűz hajója - Mint ifjúsági fantasy: 30% jó világ, de kevés cselekmény, elcsépelt fordulatok, ötlettelen.

Szubjektíven: 10% nem maradt benne, amit szeressek. Elnyújtott, és akiket bírok, halottak.

Kamaszos, válságos, családos, szembenézős.

Három tizenéves kamasz New York utcáit járja, és egy gondolat nyomasztja őket. Eltévedtek az életükben, és fogalmuk sincs, hogyan legyen tovább. Freya már félúton volt a sztár énekes státusz felé, de a stúdiózás közben elment a hangja. Ha nem tud énekelni, akkor ki/mi marad neki? Harun kamaszkora óta titkolja hithű muzulmán családjába, hogy nem a lányok, hanem a fiúk tetszenek neki. Szerelme, James szakított vele, mert Harun nem vállalta magukat, és a család kedvéért képes lett volna hazarepülni feleséget keresni. Nathaniel apja egy álomvilágban élt, és a fia vele tartott, még akkor is, amikor csak sérüléseket szerzett mellette. Csak ő maradt az apjának, így kitartott mellette. De most az apja ment el, és Nathaniel rádöbben, hogy ő van egyedül és nincs tovább. Ők hárman összetalálkoznak, és ahogy összebarátkoznak, kapnak egymástól pár választ az életre.

Gayle Forman is egyike azoknak az ifjúsági íróknak, akik jellegzetes témáikkal és cselekményükkel rendszeresen megjelennek nálunk is. Volt egy nagy sikere, mint John Green esetében a Csillagainkban a hiba (neki a Ha maradnék), és hiába a többi könyv, az a szintet nem sikerült még egyszer megütni. Ebben is Green a példakép?

De a viccet félretéve Forman hozzám közelebb áll az egyéb regényeivel, mint Green minden mással, amit a Csillagaink óta kiadott a kezéből. Populárisabbnak érzem, és az Eltévedtem is olyan problémákkal foglalkozik, melyekben bárki visszatalálhat magára is.

Alapvetően bármelyik kamasz hősét nézem is, szimpatikus fiatalokról beszélünk. Jó gyerekek, akiknek a negatív tulajdonságait kell nagyítóval keresni. Könnyű velük azonosulni, helyesek és szerethetőek. (De a regényre is jellemző, hogy nincs benne negatív hős. Aki a gyerekeknek valahogy ártott, ő is kap egy indokot, valamit, ami felmenti.)

Közösek abban, hogy két dolog miatt vannak bajban: az egyik az önazonosságuk keresése és felvállalása, a másik egy családi dráma. A szülők minden esetben ott vannak a probléma mögött, és a gyerekek magukban szenvednek. Ezen segít az, hogy összetalálkoznak, és legalább egymásnak elkezdenek megnyílni.

Forman története nagyon lemeztelenítve a kommunikáció fontosságára hívja fel a figyelmet. Vannak az életben olyan dilemmák és halálosnak tűnő problémák, amiken csak gyötrődik az ember, és nem látja a kiutat. Pedig elég lenne csak elkezdeni beszélni, és hamar rá is lehetne jönni, hogy a megoldás sokkal közelebb van, mint bárki is gondolta volna. Ebben talán kicsit mesés is a történet – amilyen könnyen Harun családja megemészti a fiú szexuális orientációját, olyannyira nagy botrányt vártam, ami nem is lett. De az üzenet a lényeg, amit a regény remekül át tud adni: ha bajod van, kezdj el beszélni!

A cselekmény okosan felépített, fokozatosan ismerjük meg, a szereplőknek mi a baja, és mi az igazi kín a látszólag könnyen megfogható probléma mögött. Finoman vegyíti az idősíkokat, így akkor is mozgalmassá téve a cselekményt, ha a jelenben látszólag nem is történik sok minden. A három szereplő pont kezelhető, érthetőek a szálak.

A szerelmi szál ugyan nem hiányzott nekem, de a zsáner miatt értem, miért került bele.

Nem lesz a szerzőtől a kedvenc regényem, de összességébe tetszett.

Eltévedtem - Mint ifjúsági: 85% elgondolkoztató, de szórakoztató is. Olvasmányos, kalandos, töprengős.

Szubjektíven: 75% a dráma jó benne, a beleerőltetett szerelmi szál nem kellett volna. Érdekes.

Életképes, politikai, bulváros, emlékezős, jövő keresős.

Brüsszel mindennapjai. A városban egyszer-egyszer feltűnik egy malac, amit felkap a média. Próbálják nyomon érni, még szavazást is tartanak, mi legyen a neve. Közben a ciprusi görög származású Fenia a munkája és a szerelem miatt töpreng. Kultúrával foglalkozik, aminek semmi jövője nincs. Nem jelentős tárca. A szerelemben rég nem hisz, most mégis az lenne? A rendőrség egy gyilkos nyomában jár, aki rég elrepült már másfelé. Terrorista vagy bérgyilkos – egyik küldetés követi a másikat. A holocaust túlélő Vriend egy utolsó beszédre készül, egy utolsó esély arra, hogy tanítson valamit a világnak. Martin egy programot készít elő, gyűjti az adatokat és résztvevőket, de nehezen öltenek testet a tervek.

Ez a regény nyerte a német könyvdíjat 2017-ben. Érdekes, mennyire felvállalják a németek a múltat, és mennyire nem engedik feledni. Ami valahol jó dolog, akkor lehet jövőt építeni, ha a múlt és annak tanulságai velünk élnek. Azért nyeltem egy nagyot, amikor a regényben felmerül a gondolat, hogy kellene az EU-nak egy igazi főváros. Egy olyan helyen, ami történelmi súllyal bír, de egyik nemzetnek sem nagyvárosa. Építsünk új fővárost! Van tippetek, mi rá a javaslat? Auschwitz. Igen, ettől nyeltem egy nagyot. Azért ez meredek, ha az elvből valamit értek is. De nem állna a számra, hogy az EU polgára vagyok, és a fővárosunk Auschwitz. Nekem ez morbid lenne.

De ezen túl, miért is nyerhette meg ez a regény a könyvdíjat? Korrekt kortárs regény, ami nagyon a mai világra reflektál. Kiemel embereket, élethelyzeteket, és lazán összefűzi őket. Vannak azok a filmek, amelyekben látszólag idegenek történetei futnak, de egy-egy kis ponton találkoznak. Ez e történet szerkesztési elve is. Egymás mellett élünk, néha megérintjük egymás életét, néha észre sem vesszük, és mindenki rohan tovább.

Én jobban cselekményközpontú vagyok, így nekem nem kis kihívás volt ezt a mozaikos rendszert magamévá tenni. Igazából ez a regény nem szól semmiről. Nincs egyetlen olyan összefüggő cselekményszála sem, amit ki lehetne emelni. Nem is tudom azt mondani sem, hogy tetszett, ha a maga műfajában nagyon jó is, amit a szerző megalkotott. Nekem ez nem tetszik és pont.

A mondandóján is törtem a fejem. Kerestem benne, hátha valami az európai tudatról? Az Unióról? A világról? De nincsen olyan szentencia, amit ide olyan könnyen kiemelnék. Benyomások vannak, gondolatok. Töredékesek ezek is, mint a cselekmény. Szinte minden fontos karakter kapcsán van egy-egy gondolat, amit lehet emészteni, és valamit kivenni belőle magunknak. De ezek nem egyetemesek és emberiek, kicsit inkább az egyén gyűjtései.

A nyelvezete is prezentálja azt a sokféleséget, ami a történetben megjelenik. A szereplők több nemzetből jöttek, és több nyelvet is használnak. Menasse nyelve irodalmi, ami tele van több nyelv kifejezéseivel. Multikulturális nyelvében is.

Nekem gond az is, hogy nem volt olyan szereplő, akinek drukkoltam volna, akivel együtt érezhettem volna. Hogyan is tehettem volna, amikor nincs olyan cselekmény, aminek a kapcsán célokat, konfliktusokat tudnék kiemelni?

Kortárs regénynek szerintem korrekt, csak éppen ez nagyon nem az én műfajom.

A főváros - Mint kortárs: 75% elgondolkoztató tükör, összetett szerkezet, erős karakterábrázolások.

Szubjektíven: 20% egy-egy gondolata megfog, jó nyelvezet, de nagyon kellene cselekmény!

Családos, bűnestes, karakteres, igazat kiderítő.

Charles és Sophia a II. világháború alatt ismerkedtek meg és szerettek egymásba. El mégsem jegyezték egymást, a férfi attól tartott, érheti valami a fronton. De megegyeztek, ha vége a háborúnak, keresik egymást. Charles hazatérve lánykérést tervez 2 évvel később –Sophia is szereti, szeretne igent mondani, de nem teheti. A fiú külpolitikával akar foglalkozni, ahol nagyon megnézik a feleségeket. A lány gazdag nagyapja most halt meg, valószínűleg meggyilkolták. Amíg a gyanú árnyéka rá is vetül, nem lehet Charles felesége. Charles apja vezető a rendőrségen, eléri, hogy fia is belefolyhasson a nyomozásba. Charles a Leonides családhoz utazik, és miközben egyre jobban megismeri a különc családtagokat, tisztázódik az is, ki követte el a mérgezést és miért.

Kevés olyan Agatha Christie regény van, melynek az írónő írt volna előszót. Nem is kell ezen meglepődni, amilyen tempóba gyártotta a regényeket, az a csoda, hogy maradt ideje a férjére és az útjaikra. A ferde ház egyike azoknak, melyek mégis megkapták az előszót.

Méghozzá azért, mert az írónőbe is felvetült egy kérdés, amit nekünk szánt, olvasóknak. Érezzük-e a történetein, melyiket írta szórakozásból, és melyik volt munka? Mert bevallja, 5 regényéből 4 bizony kemény munka, és csak 1 van, amit szeretett írni. Bevallom, én nem érzem ki, melyik volt a kedvenc és melyik a munka. De az előszónak hála azt most már tényszerűen tudom, hogy ezt írni szórakoztató volt az írónőnek.

Amiért előszedtem, a minisorozat, ami készült belőle. Amikor azt néztem, megfogadtam, hogy újra is olvasom. Most kipipáltam ezt az ígéretem.

Bár nem összehasonlító elemzést akarok írni, azt ki kell emelni, hogy lényegesen változtattak az alapbeálláson a sorozatban. Itt Charles és Sophia jegyeseknek tekinthetőek, és nem Charles oldja meg a rejtélyt. Míg a tévében elveszik a jegyességet, és nyomozót csinálnak a fiúból. Mondhatni, krimisebbé tették, mint a regény volt.

Mert, ahogy Agatha Christie megírta, ez egy karakterközpontú krimi. Amiben a hangsúly egyértelműen a szereplőkön és a személyiségeken van, nem is magán a bűnügyön. A második gyilkosság olyan súlytalan is, hogy az egészen meglepő az írónőtől. De ez a magyarázata: a Leonides család tagjai, a különféle könyörtelenség érdekelte az írónőt. Olyan megközelítésből hozta elénk a szociopata jellemet, amely akkoriban teljesen új lehetett, mára viszont divattéma lett a krimiben.

Mondanom se kell, a sorozatot inkább cselekményközpontúvá alakították, és a karakterek mellett kiemelten fontos lett a nyomozás, maga a krimi.

A regényben különben jól felismerhetőek a tipikusan az íróbőre jellemző cselekményszálak: az angol úri népek életébe egy kis betekintés, egy laza szerelmi szál, amit inkább csak jelzés értékűnek lehet nevezni, és a nagy csavar a végére. Christie hagy nyomokat a gyilkos felé, de el is tereli róluk a figyelmet, hogy meglephessen a kötet végén.

Könnyen olvasható, szórakoztató darab ez is, mely a szépirodalomtól messzebb esik ugyan, de a krimik szerelmeseinek tökéletes kikapcsolódás.

Jobban tetszett, mint a film verzió, bírtam a különc karaktereket, jobban a kriminél.

A ferde ház - Mint krimi: 85% karakterközpontú, érdekes, fordulatos, nagyon Christie, nagyon angol.

Szubjektíven: 90% élveztem a defektes családtagok bemutatását, krimi nélkül is jó lenne.

Amy Kaufman és Meagan Spooner egy ifjúsági sci-fi szerelmes regénnyel debütáltak nálunk 2016-ban. Ez volt a Lehullott csillagok. Hosszan nem akarom elmesélni, de egy nagyon jópofa sztori volt, amiben ott voltak a YA elemek, sci-fi is. Karakterek, cselekmény, világépítés is jó volt benne. Szórakoztatott, miközben gondolkozni is kellett rajta.

A regény ráadásul sorozattá bővült - trilógiává, hogy pontos legyek. Úgy tűnik, végre mi is megkapjuk a második részt, ami magyarul a Széttört világ címet kapta a Könyvmolyképzőtől.

Már van fülszöveg is, így pár dolgot azonnal láthatunk:

- nem az előző sztori folytatódik, új szereplőket ismerhetünk meg. (Az kérdéses, mellékszereplőként feltűnnek-e az 1 karakterei, vagy spin-off a regény.)

- megint sci-fi - kaland - szerelem háromszögben gondolkodhatunk. Adott egy háború, amiben Jubilee lelkiismeretes katona, egy szeretett százados. Őt fogja elrabolni a lázadók vezére, Flynn. Lehet sejteni, hogy a végére szerelmesek lesznek, és valami összeesküvés nyomára bukkannak.

- lekerestem az angol borítót, követi az előző dizájnt, ha ilyet kapunk mi is, nekem tetszeni fog.

A megjelenés sajnos, még bizonytalan, de nagyon drukkolok, hogy legkésőbb a karácsonyi szezonra jöjjön. Nálam kifejezetten várós!