Kamaszos, családi titkos, természetfeletti erős.

Kaylee látszólag átlagos kamaszlány: elég jó a sportban, kiválóan céloz. Gyerekkora óta Aiden a legjobb barátja, és egy ideje reménytelenül szerelmes a helyes Bennettbe. Már alig várja, hogy Aubrey és Bennett szakítsanak, hogy a fiú vegye már őt észre! De felkeresi egy podcast készítő, Liana, és mindent felkavar körötte. Az anyjáról kérdezi, az igaziról, aki a kisfia meggyilkolásáért több mint 10 éve börtönben ül. Annak idején Kaylee tanúskodott ellene. De Lianát az érdekli, igaz-e, hogy az anyja természetfeletti erővel rendelkezett? Telekinetikus erővel. A lányt is érdekelni kezdi az anyja, és a közös munka során egyre komolyabban elgondolkozik, mit örökölt az anyjától. Mire szembenéz az igazsággal az anyjáról, magáról, meg tudja azt is, kik az igaz barátai és ki a szerelem számára.

Próbálkozom Tara Altebrando könyveinek megszeretésével, de nem akar sikerülni. A távozás se nyerte el a tetszésem. Ugyan a Ha igaz jobb, de még ezt sem tudom jó könyvnek mondani. Minden erősségére tudok mondani egy hangsúlyos DE szócskát. Mutatom is, hogyan!

Az alapötlet érdekes. Kettős feszültséggel dolgozik: ki kell derülnie, mi történt pontosan a múltban, ahogy az a kérdés is folyamatosan nyitva van, mi van, ha Kaylee is természetfeletti erők birtokosa. Mennyire írja át az életét, ha igaz az anyja városi legendája? DE a kifejtése se nem thriller, se nem misztikus. Nincs érdekes cselekmény, nem történik a sztoriban semmi érdekes. Mondhatni, van egy jó alapötlete, csak nem tud belőle kihozni semmit.

A szereplők olyan kamaszok, akikkel a tini olvasó könnyen azonosulhat. Kaylee a tipikus szomszéd lány figura: nem a legszebb, nem a legokosabb, de jó barát, helyes, aranyos. Bennett a tökéletes mosolyú szépfiú. És ott a legjobb barát is, aki esetében csak a lánynak nem nyilvánvaló, hogy Aiden szerelmes belé. DE egyik szereplő sem tud klisés egyszerűségnél több lenni. A konfliktusaik mesterségen fel vannak nagyítva, és túldramatizálva. Kaylee az egyetlen, akit legalább kicsit jobban megpróbál bemutatni az írónő, akit árnyal, de nem sikerül szimpatikussá tennie nekem. Bár, ez kicsit összefügg azzal, hogy Kaylee gyakran csinálja azt, amitől kiborulok. Ó igen, Kaylee nyavalyog.

A borító szép, látszólag igényes a kiadás. DE kinyitva szembesülünk vele, mekkora csalás van mögötte. Hatalmas betűk, széles sortávok, feltűnően túlzóak. Rég nem láttam könyvet, amiben ilyen pofátlan módon nyomták meg a lapszámot és vele az árát! Elég sokat filozofáltam a kötet felett, egy normál kiadás mellett hány oldalas lenne és milyen vastag. Arra jutottam, hogy könnyen a kisregény kategóriába találná magát.

Az egész történetre, a szereplőkre is igaz, hogy nagyon gyerekes. Nem tudja a thriller felé mozdítani a természetfeletti szálat, nincs igazi rejtély, hogy van-e ilyen erő, vagy nincs. Véletlenek röhejes sora, semmi több. Így a kétértelmű befejezés is nevetségesnek hat.

Szeretném azt gondolni, hogy kamaszként se tetszett volna nekem ez a könyv. De látok rá egy minimális esélyt, hogy akkor fogékonyabb lettem volna a kétértelmű végére. Ma már túl cinikus vagyok hozzá. Abban azért egyetértek magammal, hogy Kaylee és a nyavalygása, az alig haladó cselekmény a fiatalabb énem is kiborította volna.

Bántom, mert nem tetszett, de azért az átlag szintet megüti, főleg kiskamaszok esetében.

Ha igaz - Mint ifjúsági: 50% a rejtélyt jól mozgatja, a szereplők nagyon gyerekek még, nincs túlírva.

Szubjektíven: 30% a kiadás nem tetszett, és a cselekmény sok tekintetben nagyon gyerekes.

Vallásos, nyomozós, testvéres, rejtélyes.

Alex és Simon fivérek voltak, akik túl korán vesztették el a szüleiket, ráadásul egy különleges helyen és örökséggel is bírtak. A Vatikán görög katolikus papjai voltak a felmenőik. Simon nevelte fel az öccsét, és mindketten a szüleik örökségét vitték tovább. Simon katolikus pap lett, az anyja családját követve. Alex görög katolikus pap lett, az apja nyomdokaiba lépve. A kapocs mindig is szoros volt köztük. Így amikor az éjszaka közepén Simon segítségül hívja az öccsét, Alex rohan hozzá. A helyszínen egy holttestet talál, és a gyilkosság gyanúsítottja Simon, aki együtt dolgozott a meggyilkolt tudóssal, aki bizonyítani akarta, hogy a torinói lepel igazi. Alex tisztázni akarja a bátyját, ha veszélybe kerül az igazságot eltitkolni akarók miatt, ha a kisfiát is óvnia kell, akkor is!

Dan Brown nem csak életet lehelt a kincskeresős kalandregényekbe, de az összeesküvős, katolikus egyházas történeteknek is adott egy löketet. A da Vinci kód után nem győztek a kiadók olyan regényeket nyomni, melyben valamely egyházas titok nyomában jártak, és olyan szenzációt ígértek, mely megváltoztatja a véleményünk a katolicizmusról.

Sajnos, kevés olyan volt, amely valóban bátran hozzányúlt a dogmákhoz. A da Vinci kód megtette, abban valóban kaptunk egy más képet Jézusról. Beígérték mindben, de nem mertek igazán bátrak lenni! Ian Caldwell regényének is ez a legnagyobb baja: ígér valami nagy felfedezést, de nem adja meg. A végére mindent visszaszív a szerző, és ezzel el is vette a kedvem a történettől, pont a végére.

Mert mit ad? Egy olyan képet, ami nagyon reményteli és mesebeli. Ugyan II. János Pál az életben is nagy ember volt, nem véletlenül lett máris szent, itt még annál is jobbnak van ábrázolva. Tényleg egy élő szent, aki meg tud bocsátani. Aki harcol a hitéért, aki emberfeletti kiállásra képes még haldokolva is. Aki felismeri az erőt a bocsánatkérésben. Példakép.

Ezzel nem is lenne bajom, ha nem mosná a szerző az egyházat is vele együtt hófehérre.

A történet különben jól van összerakva: van benne egy egyházi rejtély is, egy jelenben zajló gyilkossági ügyes krimi, egy családi dráma és egy testvérkapcsolat mélységei is. Különféle izgalmakat kever össze a szerző, van benne üldözéses meneküléstől kezdve nagy kutatásokon át könnyfakasztó családi drámáig minden.

Érzelmekre is próbál hatni, miközben az elmét is dolgoztatja.

Szimpatikus szereplőket teremt a szerző, akiket folyamatosan mélyít is. Simon alakja kifejezetten összetett, és felveti a kérdést, hogyan kellene éreznünk egy mártír felé? Én egyszerre találom felemelőnek és sajnálom is. Bennem mindig visszás érzéseket keltenek az olyan figurák, akik mindig csak adnak, és végül nekik nem marad semmi. Ismeritek a mesét a fáról, aki mindenét elajándékozta? Simon is ilyen. Alex sokkal jobban a földön áll, ő is jó ember, de nem egy szent. Én jobban is tudtam szeretni. Nagyon drukkoltam is, hogy meg tudja menteni a bátyját és a házassága is megkapja a happy endet.

A rejtélye nem lenne rossz, ha tényleg merne valami merészet kimondani a szerző. De nem teszi meg, tulajdonképpen a végére visszajut a kezdőpontra. Ez akkora kihagyott lehetőség!

Nem rossz könyv, tetszett is, de sajnálom a szerző által kispórolt merészséget!

Az ötödik evangélium - Mint thriller: 70% történelmileg okos, jó a karakterábrázolás és a szerkezet – csavar kellene!

Szubjektíven: 75% tetszett az író stílusa, kedveltem a karaktereket, bár lett volna bátrabb!

Háborús, bajtársas, kalandos.

Michael Herr az egyetemen köteleződött el az újságírás mellett, és el is sikerült helyezkednie a diploma után. A vietnámi háború idején az Esquire magazin írója, akit a frontra küldenek haditudósítónak. Együtt él a fiúkkal, ott van a háború mellett, velük együtt szenved. Él át menekülést, támadást, látja a háború poklát. Sok fiatalembert megismer, akikből sok mindent kihoz a hely. Van, aki beleőrül. Más humorral óvja az ép elméjét. Olyan is akad, aki hőssé tud nemesedni az embertelen világban. Megtapasztalja a fiatal férfiak olyan testvéri közösségét, amelyet csak a sereg és az életveszélyes helyzetek képesek kovácsolni. Mesélnek neki, és ő hazaküldi a kiválasztott beszámolókat.

Érdekesen szerkesztett dokumentumregénnyel állunk szemben, amelyet a mai napig a korszak és a háború egyik legjobbjának tartanak. Mondogatnom is kell magamnak, hogy dokumentumregényként kezeljem, annyira regényként akartam olvasni. De ezt nem lehet úgy, egyszerűen a formátuma nem engedi meg.

A regények magukba csábítanak, a képzeletemben felépíthetek utánuk egy világot, amibe a cselekménnyel belépek. A szórakoztató regények, az általam szeretett klasszikus irodalom is ilyen komplex rendszereket épít a fantáziából, ahova a szerzők szeretnek bevinni, ki se engednének onnan. (Középföldére lehet, hogy át is költöznék, de már csak az után, hogy Aragorn elfoglalta a trónt. De nyerő lenne nálam egy urban fantasy világ is, ahol mágia és tudomány együtt tud létezni.) A kortárs szépirodalom viszont szereti megtörni ezt a varázst, és direkt nehezíti az olvasás befogadói élményét. Ez a dokumentumregény meg annyi melléklettel bír, hogy nem engedi magát egy regényként olvasni.

Már az elején egy hosszú, de különben érdekes kronológia van. Ebben elhelyezi a szerző életeseményeit, a kulturális történéseket (elsősorban irodalom) és egy történelmi része is van. Sokkal nagyobb a merítés, mint maguk a háborús jelentések. Az itt tulajdonképpen pár sor, a rész meg olyan 30-40 oldalnyi…

Ezt követik a címbeli jelentések, ami már jobban engedi magát egy hagyományos olvasatnak, pár kitétellel. Egyrészt, nincs igazi cselekmény. Ott van a háború közelében egy tudósító, aki maga is megél dolgokat, még többet elmesélnek neki, amiket ő írásba foglal. Olyan, mintha szerkesztve se lenne, csak ránk lennének ömlesztve a háborús élmények.

Kicsit jobban átnézve, tematikus blokkokat azért lehet benne találni. De olyan regény elemeket, mint a lineáris időrend, állandó szereplők (fő- vagy mellék, mindegy), szerkezet, nem lehet fellelni benne.

Talán ezzel is képet ad a háború káoszáról, mert, ahogy eddig észrevettem a filmeken és regényekben, a háborúban is ez van. Történnek az események, ha tervezve is van valami, azt úgyis az adott események alakítják és befolyásolják. Nincs rendszer, csak káosz. Élmények, benyomások vannak, és benne emberek.

Átérezem, miért szereti ezt a kritika, és miért vált ezek után Herr több feldolgozó film szakértőjévé is. De leírni se tudom, mennyire nem tudott ez a háború megfogni! Hiába, azt hiszem, a lőfegyverek után nekem elveszett a varázs. (Best of Fegyver: a kard.)

Jelentések - Mint dokumentumregény: 75% anekdotás, sok mindenre kiterjed a figyelme, személyes is.

Szubjektíven: 15% egyszerűen nem tudott érdekelni, pedig a kötet jó, de nem nekem.

• Igaza van Pendergast. Soha nem láttam még elégedettebb mosolyt az emberek arcán, mint a ravatalon.
• Én inkább az elhunyt örököseire céloztam. (Preston & Child: Kénköves pokol)

• Miért jár be a fiatal tündér ilyen nagy utat? Mit kíván olyan nagyon, hogy még a Csontboszorkány haragját is megkockáztatja? Mi a vágyad, Ash, a Téli Udvarból?
• Elhinnéd, hogy a macska pénzzel tartozik neki? (Kagawa: Vaslovag)

Minél idősebb a beteg, annál súlyosabb lehet a vesekárosodás, mert a kor előrehaladtával amúgy is csökken a veseműködés. Megkérdeztem Nasht, hogy ötvennyolc évesen az öregek közé tartozom-e.

• Hogyan? Maga még mindig középkorúnak tartja magát? Hát, igen, mindannyian keresztülmegyünk a tagadás szakaszán. (Preston: A majomisten elveszett városa)

• Szigorúan korlátozzák a vitát, főleg a törvényalkotó szükségállapotokban. Ez a javaslat annak számít.
• Szükségállapotnak számít, ha Caesar ágyba akar vinni egy barbár hercegnőt? (Saylor: Caesar trónja)

• Mint tudjátok, hétfőn tali. Hova menjünk? Ötletek?
• Ahol olcsó a sör.
• Tesco? (Szirmay: Titkok árnyékában)

Történelmi, ármányos, irodalmi, római.

Gordianus a munkája nagyját már nevelt fiára hagyja, aki saját nyomozói irodáját vezeti. Rómában nyugodtabb már az élet, a római nyomozó az unokáival játszik, és próbálja visszafogni lányát, aki átvenné az apja munkáját. Ám olyan meghívást kap, ami sok emléket felidéz, és nem mondhat nemet rá: Tiro jön el hozzá, mert Cicero megbízná egy feladattal. Elmegy, és azon kapja magát, hogy a hatalmasságokkal kell beszélgetnie, kilesni a titkaikat: valóban merénylet készül Julius Caesar ellen, vagy csak gonosz pletykák terjednek? Gordianus március 10-15 között olyan vezetőkkel beszélhet, mint Kleopátra, Marcus Antonius, Brutus. Barátjával, a költő Cinnával egyre mélyebbre merül az elit sötét ügyeibe, miközben a háttérben egy egész más bosszú kezd körvonalazódni.

Steven Saylor a Gordianus sorozattal lett híres, és ha közbe tesz is kitérőt más történetbe, mindig visszakanyarodik a római nyomozó történetéhez. Lehet, hogy előzménnyel, de ritkán egy-egy folytatással. A Caesar trónján a legutóbbi olyan kötet, melyben előrevisz a cselekmény, és nem vissza a múltba.

Kicsit hattyúdal jellege is van, ahogy minden körbeér. Nem véletlenül van úgy szerkesztve, hogy visszatérjenek elemek az első részből. Ugyanazok a szereplők, hasonló megbízás, és mégis, egészen más az egésznek a hangulata.

Nem tehetek róla, de felidézte bennem Arany János Toldiját. Ahogy a Toldi estéje rárímel az első részre, csak a kicsengése negatív. Mert a búcsúról, a megváltozott világról szól. Gordianus még az a férfi elveiben, aki egykor. De már idős, bölcsebb, lassabb és inkább az eszét használja, mint trükköket és fizikai erőt. Már nincsenek hajszák, sok mozgással járó cselekvések. Már csak beszélget az emberekkel, és összerakja a ki nem mondott történeteket is. Lassabb, melankolikusabb ez a rész.

Mégis, olvastatja magát, mert olyan eseményekről közvetít másként, melyek formálták a világot. Máig legendás, ahogy a köztársaságot féltő szenátorok kést mártottak a korszak legnagyobb római polgárának testébe. Saylor megírja, hogyan jutottak odáig, milyen tervek voltak, egyáltalán, milyen volt az a Róma. Teljesen más megközelítés, mint ahogy Caesar utolsó napjait közvetíteni szokták.

Saylor embereket mutat be, nem fest heroikus képet egyik szereplőjéről sem, még a hőséről sem. A római nagyurak világa olyan korrupt, hogy akár még a mai világra is rá lehet ismerni benne. Azt sugallja az egész történet, hogy a világ talán változik, a civilizációk fejlődnek, elbuknak és születnek, de az emberi természet nem változik. A hataloméhség, irigység, bosszú ugyanaz maradt.

A regény tele van utalásokkal. A szereplők visszajárók, és közös történeteik vannak a nyomozóval. Ezek mind-mind emlékeztetők a korábbi kötetekre – melyek ugyan nem kellenek a jelen események megértéséhez, de a régi olvasóknak kis húsvéti tojások.

Saylor még egy trükköt bevet: van egy történet a történet mögött. Egy csavar a végén, ami megkérdőjelezi, mi is volt az igazi ügy. Ez egy jó húzás.

Lassabb, de attól még érdekes, egyedi történelmi regény egy jól ismert hőssel a főszerepben.

Caesar trónja - Mint történelmi krimi: 75% kényelmes tempójú, jól megírt, mély karakterábrázolású.

Szubjektíven: 70% ugyan nem a krimi a fő, de olvastatja magát, és jut erős csavar a végére.

Bűnhődős, ügyeskedős, telefonos, oroszos.

Ilja 7 év után szabadul a börtönből. Drogbirtoklása és terjesztése volt a vád, az egészet le kellett ülnie. Arra ér haza, hogy az egyetlen megmaradt rokona, az anyja előző este meghalt, el sem köszönhet tőle. A szomszédok már átkutatták a lakást is, minden értéket magukévá téve. A fiúra rászakad a sorsa: csak egy 20 éves egyetemista volt, aki nem hagyta, hogy a diszkóban a rendőrök zaklassák a barátnőjét. Cserébe drogot tettek a zsebébe és tönkretették az életét. Vera egy év alatt elhagyta, most az anyja is halott – Petya, aki tönkretette, pedig boldogan éli az életét. Ilja megkeresi, és hirtelen felindulásból megöli. A telefonja nála marad, abból megismeri a barátnőjét, a piszkos üzleteit. Nyinát abortuszra buzdítja, a két maffiabanda kijátszásával pénzhez juthatna, és új életet kezdhetne. De Ilja lelkiismerete feltámad.

Egyre erősebb fejfájás kínoz, ami ezzel a regénnyel kezdődött. Tudjátok, vannak azok a könyvek, amelyek jók, tudod őket értékelni, még azt is mondhatnám, hogy értékesek, mondandójuk van – de olyan nagyon utálhatóak mégis! A Text nálam simán beleesett ebbe a kategóriába, még a fejem is megfájdította.

Mert ez a világ, ez az orosz valóság, amit a szerző lefest, iszonyatos. Nem akarom elhinni, hogy ennyire rémes helyen kell élnünk! Mert annyira már általánosítok, hogy nem csak az orosz realitások olyanok, amilyennek meg lett itt írva. Rég tudjuk, hogy nem a jó emberek világában élünk, de hogy a rendesek ilyen pusztulásra legyenek ítélve? Fáj ez nekem.

Már az alaphelyzet olyan, hogy csodálom, Ilja nem őrült bele. Teljesen ártatlanul, tulajdonképpen egy nemes tett jutalmaként veszik el az életét és az álmait. Közben pedig az interneten láthatja, hogy aki ezt tette vele, aki sokkal több mindenben bűnös, mint amit rá kentek, éli a csodás életet gazdagságban, szerelemben, bűnben. Sorra jönnek az olyan elemek, az emberi sötétség olyan darabkái, amelyek belém martak a történet alatt. Ahogy Vera szakított. Ahogy a szomszédok kirabolták az anyja lakását. Ahogy a börtönben hamis tanúzásért előbb kiengedték volna.

Végig megmarad ez a keserűség, ez a romlottság. Még a végkicsengés is olyan, hogy rúgott belém még kettőt. Ilja jó ember, segít a többieken: hálából – el se mesélem. Akadjatok ki rajta ti is! Ki lehet.

A szöveg nyers, a történet pörög is, mély a karakterábrázolás. Nagyon szerettem a regényben megbújó szimbolikát. Nagyon nem véletlen, hogy Ilja utolsó rajzai mindig az Átváltozás grafikái. Ahogy abban kitaszította a társadalom a hőst, most Ilja van abban a helyzetben, csak neki nem a rovarrá válás, hanem a jósága a szégyenbélyege. Még a sorsuk is rokon.

Mindig ide fogok kilyukadni, már látom. Ha a stílusáról próbálok írni, ha a szereplők jelleméről, ha a saját érzéseimről, ez lesz a végső következtetés. A világ korrupt és rossz, és az erkölcsös, becsületes ember élete lehetetlenné válik. Ha nem süllyed le a szintjükre, nem is létezhet. És ez annyira… frusztráló.

Ez valahol a regény zsenialitása, nagyon odacsap a korrajzzal és a következtetésekkel, a hatással. De nagyon nem jó ezzel szembenézni és feldolgozni a regény cselekményét. Bele se akarok gondolni, hogy fognak erre a korra emlékezni a jövő emberei, ha lesznek egyáltalán.

Text - Mint kortárs: 85% elgondolkoztató, jól felépített, nyers – fáj az embernek a valóság minősége.

Szubjektíven: 40% túlzottan letört, a vége kiakasztott. Tényleg ennyire rossz a világunk? Fájt.

       Egyszer volt, hol nem volt egy kislány, aki nagyon hamar rátalált a szenvedélyre, ami egy életen át kísérni fogja. Még alig látszott ki a földből, amikor esténként az anyukája által olvasott mesekönyvre szegeződtek a szemei. Már akkor egy más világba vitték a szavak, csodálni kezdte a könyveket - máig nosztalgia fog el, ha a kezembe akad a Naposholdas paripa. Igen, ez volt az ominózus mesés könyv, amivel beléptem a Gutenberg galaxisba. Én voltam az a gyerek, aki nem a játék macival, hanem maga köré rakott könyvekkel aludt...

A szerelem máig tart, és évente van pár olyan könyves ünnep, amit jobban várok, mint a karácsonyt. Igen, tudom: megszállott vagyok, de büszkén vállalom!

       Idén 2018. április 19 - 22 között került megrendezésre a Könyvfesztivál - 25. alkalommal. Volt szerencsém egy napot kint tölteni, egész pontosan a zárónap volt az én napom.

Az ég is ránk mosolygott. Egész nap sütött a nap, még csak egy felhőt sem lehetett látni! Jól esett közbe leülni az épületek között a kis tó partjára... kinek mi volt szimpatikus. Lehetett padra vadászni, vagy jópofa puffokra, de a legmerészebbek piknikezhettek a füvön is. Még csak beköszönt a tavasz, de ez a vasárnap nyári napnak is elment volna.

Könyves standokra mindenfele lehetett bukkanni: több épületben is vártak ránk a könyvkiadók újdonságaikkal, de elfoglalhatták az udvar egy részét is. Volt, aki egészen kreatív ötletet is megvalósított: a Bookline busz egyszerre kínált kávét és olvasnivalót. Nem hiába van saját bögréjük is... ha kávéznék, szereznem is kellene egyet, de lehet, hogy teázásra mégiscsak begyűjtök majd egyet. Vagy kettőt, attól függ, milyen feliratúra bukkanok majd.

Épületen belül a B és D épületek vitték a prímet. Mondj egy könyvkiadót, aminek rá vagy kattanva a könyveire! Tuti, hogy itt megtalálhattad! Az Animus Kiadó standjánál folyathattam a nyálam a skandináv krimik gyűjteményétől - ott volt egyben a Harry Hole sorozat szépen kipakolva! (Mivel én e sorozatot e-könyvként olvasom, a könyves élmény eddig kimaradt.) A Könyvmolyképző több standot is felállított, mondhatni, korosztályoknak megfelelően. A D-nél a gyerekek válogathattak mesés könyvekből, a B-be mi nagyobbak merülhettünk el az ifjúsági és new adult kötetek özönében. (Megjegyzem, a kiadó már krimi és thriller téren is erősödik, ilyen könyvüket is lehetett beszerezni.) De hozta az újdonságait a Líra, a Könyvtündér, a Móra, a Tilos az Á könyvek, az Agave, a Fumax, a Gabo, az Akadémiai Kiadó, a Ciceró, a Maxim, a XXI. század, az Európa és még jó hosszan sorolhatnám. Nem számoltam meg hány stand volt, de 100 körül simán.

A kínálatot tudom röviden jellemezni: mesés! De azért leszek ennél egy kicsit bővebb is. Mindenki felvonultatta az újdonságait és a sikerkönyveit. Ahogy már olvashattátok a heti megjelenések kapcsán nálam is, a Könyvfesztiválra minden kiadó igyekszik több megjelenést is összehozni. Elsősorban ezeknek van piaca itt, a rutinos olvasók lecsapnak az újdonságokra. De már a kiadók is vannak olyan ravasz rókák, hogy egyéb trükköket is bevetnek: nagy kedvezmények a régebbi kötetekre, akár 2-t fizet 3-t vihet akció, ajándék könyvjelző, kis csoki, szóróanyagok... Már divatos az a megoldás is, hogy lehetővé teszik a neten keresztül előrendelni az újdonságokat, és itt csak felveszed őket, kiszállítási költség nélkül. Én is ezt a módszert választottam - megjegyzem, korlátozott  mértékben. Aki ismer, tudja, mennyi könyvet képes vagyok összevenni. Ha minden újdonságot innen akartam volna hazacipelni, hordárt kellett volna szerződtetnem :) A kínálattal kapcsolatban még egyet emelnék ki, ami nem várt meglepetés és öröm volt számomra! Anne Bishop Mások trilógiája nagy kedvencem, és amióta olvastam az első részt - Vörös betűkkel a címe - izgatottan vártam a folytatást. Neten, könyvesboltba még nem elérhető, de a Twister Media standjánál be lehetett szerezni! Megláttam, vigyorogtam, mint Joker, amikor meg tudja nehezíteni Batman életét, és már fizettem is. Nagyon aranyos volt a kiadó munkatársa, ajánlgatta a többi kötetet, adott beleolvasókat, könyvjelzőket, és tényleg érezni lehetett, hogy ő is szereti a könyveket, és örült neki, hogy én is!

       Ez az, ami számomra hatalmas élmény volt: könyvmolyokkal voltam körülvéve, egy csomó emberrel, akik hozzám hasonlóan imádnak olvasni! Itt nem volt ciki megkérdeni senkitől, hogy mit olvas - vagy meglesni, mi van a kezében. A standokban is csupa olyan ember, akik segítőkészen könyvbolondként álltak a rendelkezésünkre. Imádtam, hogy itt nem divat erőltetni. Akkor is szívesen láttak, ha csak nézelődtél, érdeklődtél, és nem vettél semmit. Nagyon nem megszokott ez ma már, de itt még és nagyon jó élmény!

       Most pedig jöjjön az a rész, ami még sok mindenkit kicsal a fesztiválra, és ami miatt meg is kaptam nem egy embertől, hogy nem vagyok teljesen ép! A Könyvfesztiválon rengeteg dedikálás van. ÉS nem csak azt a könyvet írják alá neked, amelyet ott veszel! Szépen hozhatod otthonról a féltett kedvenced és belekerülhet a szerző aláírása. Jómagam jó előre leszedtem a programot, és szabályosan időbeosztást készítettem, mikor kivel szeretnék dedikáltatni. Csak egy napra tudtam felmenni, így igyekeztem maximálisan kihasználni ezt a napot. 12 dedikálást terveztem be, ami szerzőnként 1 könyvvel is 12 kötet - de könyörgöm, egy trilógiából hogyan válasszam ki a kedvenc részem? Ha tényleg lenne hordárom, könnyebb lenne az életem... így kénytelen voltam válogatni és selejtezni még otthon - majd megszakadt a szívem közben. Végül 15 kötet lett a végeredmény, vért izzadva - amihez hozzáteszem, hogy vettem ott is könyveket - és mindezt elcipeltem, és hazahoztam. Drukkoljatok, hogy ne legyen sérvem! Nem volt könnyű, szó szerint. De annyira megérte! Nem is tudom, kiket emeljek ki, annyira nagy élmény sokakat élőben látni és beszélgetni velük! Aki olvasta a naplóim még a face-en, vagy most a blogom követi, pár magyar szerzőt már tuti tud, akinek kattanok a könyveire. Mészöly Ágnes ifjúsági könyvei és a Hanga-Várkony sorozat. On Sai fantasy novellái. A legjobb magyar posztapokaliptikus akció sci-fi, az Acélszentek Szöllösi Kristóf tollából. Generációk kedves mesemondója, Csukás István. Papp Dóra. Az isteni mesefantasy szerző, Virág Emília. Meséltek a jövőbeli tervekről, az ő kedvenc szereplőjükről, és meghallgattak engem is. Aki még nem próbált ilyesmit, egyszer szánja rá magát! Nincs annál boldogabb mosoly, mint amikor egy író elmosolyodik attól, hogy szereted a könyvét! Láttam Koncz Zsuzsát, Soma Mamagésát, Heller Ágnest - az de brutális élmény volt! Tanultam a könyvéből egyetemen és most itt volt, figyelmesen, kedvesen! Szégyen vagy sem, megszólítani nem mertem. Olyan volt, mintha megelevenedett volna a tankönyvem. Nagyon kedves volt mindenki, tényleg imádtam az egész dedikálást! Lana Millantől kaptam KitKat-et is. Mert én is szeretem, nem csak Lana regényhőse...

És a végére hagytam azt, amitől még mindig arcomon a Joker mosoly - be kell vallanom, az enyém is van olyan, megszállott, mint a DC figuráé. Az Agave idén a fesztiválra hozta az amerikai bestseller szerző, Pierce Brown vadiúj regényét, A káosz éveit. Alig lemaradva csak az amerikai kiadás dátumától. Az egyik kedvenc sorozatom Darrow kalandjai. Visszautalva a korábbi face-es olvasónaplóimra, meg lehet nézni a kemény 100%-okat, amiket végig adtam neki! Emlékszem, anno a 3. részért képes voltam felutazni Pestre, mert akkor 1 nappal hamarabb kézbe foghattam, mintha a futár hozza ki. Röviden, ez az egyik kedvenc sorozatom, sci-fiből egyenesen a kedvencem. ÉS kit hívott meg az Agave dedikálni? Igen, őt!!! Itt volt Pierce Brown a fesztiválon!!!!!! Kibújt belőlem a rajongó, most is küzdök a szavakkal, hogyan adjam nektek vissza az élményt. Milyen látni a hősöd? Beszélni vele? Leírhatatlan! A szíved majd kiugrik, vadalmaként mosolyogsz, és nem hiszed el, hogy itt van, látod, és igazi. Mint egy megelevenedett álom. Nem is próbálom meg ragozni, nekem eljött most a karácsony, olyan boldog vagyok! Inkább mesélek magáról a dedikálásról, mert ilyet szerintem régen látott nálunk a könyvszakma. A hivatalos kezdés 16.00 volt. De előrelátóan készültem: már 3-kor elindultam az Agave standjához, hogy jó helyem legyen. Már akkor sor állt, majdnem a leghosszabb, amit aznap láttam, pedig Böszörményi Gyula és Csukás István is tömegeket vonz. Beálltam én is, és a sor elkezdett egyre nőni. Végig a termen, felkígyózva a lépcsőn jó hosszan a galérián. Több száz ember beállt és várt. Türelmesen, vidáman. Ez is mekkora élmény, csak egy másik könyvmoly értheti meg. Amikor elcsevegsz egy vadidegennel, és szívesen teszed, mert ugyanaz a rajongásotok tárgya. Te hol tartasz az új részben? Ki a kedvenc szereplőd? A kedvenc jeleneted? Elment az idő hamar és már jött is Pierce Brown. Korábban ráadásul, mosolygósan, kedvesen. Mindenkihez volt egy jó szava, és ha tudtál angolul, cseveghettetek. (Én arról, ki a kedvenc karakterem és hogy érzem magam a könyvfesztiválon. Neki is, nekem is jó napom volt, mint megtudtam.) Beállt szelfikhez is, és nagyon bírtam, ahogy nem bírt lefagyni a mosoly az arcáról! Jó, lányból vagyok, ő meg helyes, naná, hogy tetszett a mosolya. DE mentségemre szóljon, a fiúk is bámulták, nem csak mi lányok! Még most is el vagyok telve az élménnyel, annyira remek volt! És bármikor kinyitom valamelyik regényét - ó, igen, aláírattam mind a 4-et - eszembe fog jutni és visszahoz egy kis boldogságot!

      Remek napom volt, ami csodás emlék lesz! Szereztem új könyveket, dedikáltattam több nagy kedvencet is, és beszélgettem Pierce Brown-nal! Ha a könyves blogom olvasod, feltételezem, hogy te is szeretsz olvasni. Így adok egy tanácsot: ha teheted, legalább egyszer menj el egy könyvfesztiválra, vagy a könyvhétre! Tényleg minden van, ami szem-szájnak ingere! Új könyvek, nagy kedvezmények, maguk az írók és olyan emberek, akik hozzád hasonlóan szeretnek olvasni! Nagyon feltölt, nagyon nagy élmény!

Még zárásul hadd köszönjem meg a legjobb barátnőmnek, hogy eljött velem! Attól is jobb volt ez a nap, hogy te voltál benne a tettestársam!

Kalandos, felfedezős, rejtélyes, dzsungeles.

A dél-amerikai civilizációk között vannak olyanok, amelyeket alaposan kutattak, nagy feléjük máig az érdeklődés, mint az inkáké. Másokból azonban nem maradt több mint ködös legenda. A majomisten elveszett városa a mai Honduras területén lehetett, de merre? Egy-egy kalandor közbe kereste, de az áthatolhatatlan dzsungel mindenki útjába állt, legfeljebb csalók meséi fűtötték tovább a legendát. A technika fejlődése tette lehetővé, hogy kamerákkal belessenek, mit rejthet az áthatolhatatlan dzsungel. Nyomra akadtak, expedíciót szerveztek. Douglas Preston maga is útra kelt a csapattal és dokumentálta az eseményeket. Jelentős leletek kerültek elő, és egy elmélet is, mi történhetett az itteni emberekkel. A dzsungel láthatatlan veszélyeket is rejt, melyet a kis csapat a saját bőrén tapasztalhat meg.

Nem is tagadom, miért kezdett el érdekelni Douglas Preston munkássága. Ő az egyik szerzője az egyik kedvenc krimi sorozatomnak, neki is köszönhető a Pendergast család és a misztikus-realisztikus krimik sora. Azt annyira szeretem, hogy elkezdtem feltérképezni a szerző egyéb munkáit is.

Bár a majomisten nem érhet kedvenc FBI ügynököm nyomába, kifejezetten kellemes és érdekes történetnek találtam. Olyannyira olvastatta magát velem, hogy nem egyszer el kellett gondolkodnom, hogy valóban dokumentum regényt olvasok-e, vagy annak az írói trükknek a zseniális megvalósulását látom, amikor valósnak adnak el egy fiktív történetet.

Egy nagyon alaposan munkáról van szó, amiben tulajdonképpen az egész mítoszt és alakulását megismerhetjük, majd az expedíciót a mában és az utóéletet. Minden rész megáll önállóan is a lábán, mintha egy novellafüzér lenne, melyeket az eltűnt város fűz össze. De ennél tudatosabb a szerkesztés, logikája van a fejezeteknek. Annyira jól szerkesztett, hogy fiktív regénynek is elfogadnám dokumentum helyett, ahogy már említettem feljebb.

Kalandos, érdekes, miközben sok mindent meg is lehet belőle tanulni a dél-amerikai civilizációkról, vagy éppen a modern kutatási módszerekről.

Ilyen szempontból hiánypótló is a kötet. Nem is emlékszem, mikor jött ki ez előtt olyan regény vagy film, ami ilyen szempontból közelítene Dél-Amerikához. Sokkal inkább a drogbárók üvegházaként, vagy a nácik menedékeként szokott feltűnni. (Talán Mel Gibson Apocalypto című filmje? Nem mai csirke az a film.)

Preston stílusa nagyon jó, amit megszerettem a Pendergast regények esetében is. Szórakoztató, olvasmányos, helyenként megvillan a humora (azért nem az a sötét tónus), miközben realisztikus is. Hiteles. Egy modern, jó mesélő.

A cselekmény változatos és sokszínű. Néhol olyan, mint egy történelmi regény, amiben kalandos felfedezések és átverések szerepelnek. Máskor Bear Grylls jut eszembe róla, ahogy a kis csapat igyekszik túlélni a dzsungel veszélyeit. De még az orvosi krimit is tudnám említeni, de ezt a poént nem lövöm le előre. Tessék elolvasni!

Maga a kiadás is igényes lett. Keménytábla, eltalált borítókép, és fényképgyűjtemény is van belefűzve. Simán olvasható a címbeli majomisten elveszett városának krónikájaként.

Bár a dél-amerikai indián civilizációk nem esnek az érdeklődésembe, ez a kötet tetszett.

A majomisten elveszett városa - Mint dokumentumregény: 90% regényszerűen olvasmányos, izgalmas, és rengeteg tényt is ad.

Szubjektíven: 75% Preston stílusa jó, mesélős, tetszik. Gondolkoztam is, nem-e fikció?

Misztikus, szerelmes, háborús, természetfeletti lényes.

Will MacRieve még gyermek, amikor egy szukkubusz miatt elveszti a családját. A nő elvarázsolta, és a kiszabadítására érkező anyja az életével fizetett. Will soha nem heverte ki a tragédiát, Ruelle miatt a farkasát sem tudja uralni. De közeleg az újabb háború, és királyként nem hagyhatja figyelmen kívül a jós valkűrt. Így keveredik ikeröccsével egy boszorkány árverésre, ahol a legnagyobb ellenségének, az őt megkínzó tábornoknak a lányát árulják. Will döbbenten érzi meg, hogy Chloe a párja. A lelke másik fele, az egyetlen, aki a családja lehet. Megmenti a lányt, hazaviszi, és elég gyorsan kezdenek is egymásba szeretni. Will már tervezi, hogyan tegye halhatatlanná a szerelmét. De akkor Chloe halhatatlan lénye feléled, a lány félig szukkubusz. Will egyszerre ölné és ölelné meg, miközben a háború egyre közelebb ér.

Kresley Cole írja az egyik legmenőbb paranormális romantikus sorozatot, aminek a legújabb magyarul megjelent része az Elfojtott üvöltés. (Már 10 fölött jár, különben.) Nagy bánatomra az ifjúsági sorozatát, az Arkánum Krónikákat szeretem jobban, de azokat negyed ilyen tempóban olvashatom. Így vigasztalódom az újabb természetfölötti szerelmes sztorival.

Amit azért tudok kedvelni, mert egy roppant ötletesen kitalált, paranormális, már szinte urban fantasy világban játszódik. Mindenféle természetfeletti lény népesíti be, akik a nagy háborúra készülnek, és a szerelmes szál mellett minden részben folyamatosan mennek a taktikázások és az élet-halál küzdelmek. Van Cole regényében igazi cselekmény, akciójelenetek, nem csak a szerelemi szál – ami különben hangsúlyosabb, de annyira beleágyazva ebbe a paranormális közegbe, hogy elnézem neki a romantikus voltát.

A romantikus voltát is legszívesebben macskakörmözném. Mert nem egy nyálregény stílusában romantikus Cole. Ezek a párok bántják is egymást, küzdenek egymással és egymásért is, nem gyengéd történetek ezek. Most is: halálos ellenfél lánya az egyik fél, ráadásul a leggyűlöltebb természetfeletti lény is. Nem gyengédség meg ártatlanság a kulcsszavak, hanem a szenvedély és a küzdelem, még a szerelemben is.

Még azt is el tudom nézni, hogy ennyi rész után már látom a tipikus cselekményszálakat. Nem az első még sorozaton belül sem, ahol egymás faját gyűlölő pár kerül össze. Anno egy farkas a vámpír arát emésztette nehezen. Abból sem az első eset, hogy egy farkas testvérpár van a középpontban, és folytatható a sztori a fiatalabb fivérrel. De kis cselekménydarabokat is ki lehetne emelni, amelyek már előfordultak.

Cole stílusa menti a menthetőt. Humora van, és nagyon olvastatja magát. Talán mondanom se kell, számomra azok voltak a legszórakoztatóbb részek, amikor a páros ki nem állhatta egymást. Kifejezetten vicces, és ad egy fricskát a nyálregényeknek, ahogy ilyenkor marták egymást. (Ez is elég tipikus Cole cselekményszál.)

A karakterekben is rá lehet ismerni Cole szeretett típusaira, de mivel bírom őket én is, ezért nem is panaszkodom. A pasi sebzett, kemény, de a szíve aranyból van, és mire összecsiszolódnak a párjával, igazi NO1 party lesz. A lány meg minden törékenység és szépség ellenére egy harcos, akit hiba lenne lebecsülni.

A vámpíros rész után újra farkasok voltak – jöhet Munro (Will ikre) is!

Elfojtott üvöltés - Mint romantikus: 90% cselekménydús, szenvedélyes karakterek, humoros és játszmás sztori.

Szubjektíven: 75% az egész univerzuma érdekes, viccesek a szituációk, harcolnak is. Elment.

Lement a fesztivál, így kevesebb cím jön a héten - legalább lesz időnk olvasni, a múlt héten beszerzett könyveket, íme:

- Imhotep (Szenzár, történelmi)

- Hasonmás (Tericum thriller)

- Nők a kastélyban (Bluemoon, háborús, drámai)

- Soha nem engedlek el (Álomgyár, thriller)

Talán jön csúszottként a Szép álmokat, Feketerigó és a Visszatérő végzet.