Mágikus, múltat felfedő, uralkodós.

Kelsea átadta a mágikus ékköveket, és a Vörös királynő foglya lett, cserébe nyert egy év szabadságot az országának. Buzogány vette át a királyi teendőket, de a lány hű emberei, köztük Buzogány és a királyi testőrség képtelenek beletörődni, hogy a királynőjük mindent feladott értük. Dolgoznak a kiszabadításán. Az országokat újabb veszély is fenyegeti: Row Finn elrabolja a gyermekeket, és olyan teremtményeket hoz létre, melyekre a kárhozott enyhe szó. Még a Vörös királynő is tehetetlennek tűnik a helyzetben. A megoldáshoz, minden megmentéséhez a múltat kell megérteni, és Kelsea látomásai lassan felfedik a régen történteket. Hiszen látja egy Katie nevű lány emlékeit, aki Jonathan Tearhez és Rowhoz is közel állt, amikor a jelent alakító események történtek.

Erika Johansen sorozata is kalandos utat járt be: az első kötet még YA elemeket is tartalmazott, de határozottan fantasy regény volt. A második sokat komolyodott, és fele részben egy világvége sci-fi történetté változott. Most, ebben a harmadik részben már csak kevés fantasy maradt, erősen keveredik minden a sci-fi résszel, és a megoldás is inkább illik egy sci-fi, mint egy fantasy világába.

Mert, a jelenben nem sok minden tud történni. Kelsea fogságban van, és igazából két dolgot tud csak tenni, egyik sem mondható látványosnak: átengedi magát a látomásoknak, melyekben Katie szemszögéből látja az Átkelés utáni éveket. Valamint, kicsit játszmázhat a Vörös királynővel, bár ez elég egyenlőtlen küzdelem már. Az ütőkártyák Mortmesne királynőjének kezében vannak, Kelsea legfeljebb kényszerű alkukat köthet.

A regény jelenét nézve nem pörögnek az események. A lány kiszabadítására készülődés is ugyanolyan vérszegény, mint Kelsea rabsága. Eseménymentes. Ha valami érdekes van, az legfeljebb a szereplők közti kapcsolatok dinamikája. Kelsea és Evelyn, valamint Kelsea és Pen között hogyan alakulnak, fejlődnek a szálak.

Egyértelműen a múlt az érdekesebb, amikor Tear sorsa eldőlt. Katie egy szimpatikus hősnő, aki próbálkozik, de sajnos bukásra van ítélve. Fokozatosan derül ki, miért lett Row annyira megszállottja a koronának, és hogyan manipulálta érte az embereket. Szinte egy fekete-fehér szembenállás jön létre közte és Jonathan Tear között. Lehetőség van mindkettő fiatalemberben, és ketten együtt nagy dolgokra lennének képesek. Az egyikben megvan az irány, a jóság, a másikban az erő és a határozottság. Csak éppen nem tudnak egy célért küzdeni, és Johansen jól tálalja, miért. Ugyan a történetük csavarja figyelve az elszólásokra és jelekre, kitalálható, összességében olvasmányosan, érdekesen van elmesélve.

A regény végső csavarja már feleennyire sem tetszett. Egyfajta happy end, de nekem elég hiteltelen módon. Ráadásul Kelsea szemszögéből keserédes is. Plusz, számomra logikai is hiba akad benne: rendszeresen, a fejezetek elején volt egy-egy idézet, általában Kelsea kapcsán, visszatekintve, ahogy az utókor látta őt. Ezek hogyan létezhetnének, ha az történik, ahogy befejezte a sztorit az írónő?

Nem YA, nem tiszta fantasy, nem is sci-fi. Érdekes mixe ezeknek, amelyben a végére minden szál összefut. Más véggel jobban tetszett volna, de ha filmesítik, meg fogom nézni.

Tear végzete - Mint fantasy: 75% erős sci-fi beütéssel. Jól elmesélt, érdekes, inkább elméleti kaland helyett.

Szubjektíven: 55% tetszett, ahogy minden körbeért, de a végjátékot keserédesnek éreztem.

Orvosos, szerelmes, háború előtti.

Ravic igazi neve nem ez. De most ezt használja, miközben Párizsban rejtőzködik. Menekült, Németországból, aki nagyon igyekszik észrevétlen maradni. Sebész volt, de most aprópénzért vállal illegális műtéteket és vizsgálatokat. Besegít Durant klinikáján, aki szép pénzeket elkér a műtétekért, de maga már képtelen úgy szikét ragadni, ahogy a pénzért várható lenne. Kijár a lányokat ellenőrizni madame Robunde házába. Mindeközben valami elveszett már belőle, a lelkén van egy törés. De akkor az életébe lép Joan és vele a szerelem. Ugyan csak kalandnak indul, de a férfi egyre többet érez a nő iránt. Akinek egy megmentőre lenne szüksége, érzi is, de mégis ellöki a férfit. Rohan a világ is, ők is a pusztulásba.

Erich Maria Remarque a világirodalom része. Valahol szomorú, hogy az a regénye, amiért a klasszikusok közé emelkedett, az egyik első munkája. Az volt a Nyugaton a helyzet változatlan. Vannak későbbi, érettebb regényei, viszonylag termékeny író volt, mégis, egy sem szerzett olyan nevet magának, mint a gimnáziumi osztály sorsa a fronton.

A diadalív árnyékában látszólag teljesen más történet. Ebben egy érett férfi, egy negyvenes éveiben járó orvos igyekszik boldogulni az 1938-39-es Párizsban. De ebben is megszólalnak ugyanazok az értékek, amiért a Nyugaton a helyzet változatlan azzá lett, ami. Itt is a háborúellenesség, az egyre nagyobb mértéket öltő emberietlenség ellen emeli fel a hangját a szerző. Bár egy kifejezett korban játszódik, a tartalom ettől függetlenül örök. Elkapja azt a légkört, amikor már érezni, hogy valami nagy baj közeleg. Amikor már olyan törvényeket léptetnek életbe, hogy csak a kanóc begyújtása van hátra a puskaporos hordóban.

Ugyanakkor a regény egy egész más szemlélettel is olvasható. Ha elfelejtjük a történelmi kort, a második világháború előtti vihar előtti csendet, akkor marad egy nagyon emberi és nagyon drámai szerelmi történet. Nem egy romantikus, nyálas szerelem története, hanem egy hiteles, kegyetlen és reménytelen szerelem története.

Mert ennek a párnak nincs jövője! Joan egy olyan nő, aki a saját maga ellensége. Kap egy esélyt megváltozni, jobbnak lenni, de ugyanazokat a hibákat követi el újra és újra. Az érzelmek helyett az érdekeket választja, és ez egyenes utat jelent majd a pusztulásába. Ravic végzete a politikai helyzete, az illegalitása. Végtelenül kiszolgáltatott helyzetben van, amit sokan ki is használnak. Elsősorban Durant, de Joan is. A lelke mélyén jó ember, de ha jót is próbál tenni másokkal, nem tudja véghezvinni. Erre nincs is jobb példa, mint amikor a hentesmunkát végző angyalcsinálót próbálja megállítani. Esélye sincs.

Mindkét olvasattal egy jól kidolgozott és gondosan szerkesztett történetet ismerhetünk meg. Én fogékonyabb vagyok a történelmi hangulatra, de lekötött az is, ahogy Ravic és Joan kapcsolata rohan az elkerülhetetlen végzetébe.

A karakterek, elsősorban Ravic gondosan vannak megrajzolva. Remarque nem bűnösöket és szenteket, hanem embereket akar megmutatni, akik hibáznak, küzdenek, pusztulnak.

A szöveg is minőségi. Néhol a leírások lassítják ugyan a cselekményt, de gyakran olyan eszmefuttatásoknak ad teret, melyek elgondolkoztató, mély gondolatokat tartalmaznak.

Nem egy boldog történet, le is tört kissé, de tartalmas.

A diadalív árnyékában - Mint történelmi románc: 85% hangulatos, tartalmas, mély karakterekkel, jó szövegezésben.

Szubjektíven: 60% cseppet depresszív, de találó megállapításokat, szép bekezdéseket rejt.

Kapcsolatos, világképes, változós.

Richard és Karen végzősök a középiskolában, most lettek barátokból szerelmesek. De a szerelmük máris a halállal szembesül: jó barátjuk, Jared rákban haldoklik. Egy decemberi estén egymás karjában keresik a boldogságot, és a lány bevallja a szerelmének, hogy rossz álmok kínozzák. Egy kegyetlen, embertelen jövőről álmodik, ami nem tetszik neki. Másnapra kómába esik. Richard bejár hozzá a kórházba, reménykedik az ébredésében. Helyette az derül ki, az egyetlen éjszakájukon gyermekük fogant. A kislány megszületik, Richard is részt vesz a nevelésében, egy idősebb rokon neveli fel. 17 telik el, amikor Karen felébred a kómából. Szembesül a megváltozott világgal, ami megint készül összeomlani. A család, barátok egymásba kapaszkodnak, és Jared szellemével keresik a megoldást.

Csalódás, ezzel az egy szóval jól körbe tudom írni, milyen volt számomra ez a regény. Azon még túl tudtam volna lendülni, hogy egy komédia helyett kőkemény és filozofikus drámát kaptam, de hogy a cselekmény is ilyen értelmetlen legyen… nem tetszett!

Pedig a történet alapja olyan, amiből bármi is lehetett volna. Emberibb dráma, de egy jól sikerült komédia is. Akár társadalomkritikai hangokkal is. Ehhez képest nagyon sokáig nem lehet rájönni arra sem, mi akar ez egyáltalán lenni. Talán a könyv utolsó ötöde, amire valamiféle értelem lesz az eseményekben, de ezt se merném biztosan állítani.

Richard, Karen és Megan vannak a középpontban. Mindhárman megjelennek kamaszként, Richard felnő a történet alatt, Karen meg abban a különleges pozícióba kerül, hogy testében egy 35 éves nő, de lelkében még mindig az a 17 éves, aki egyszer elaludt, és nem ébredt fel többé. És ez lehetett volna a regény olyan szála, ami érdekes, vicces vagy éppen szívettépő: felébredni arra, hogy öregedni kezdett, van egy 17 éves lánya és minden megváltozott körötte. De nem. Mindenkinek adnak kis drámákat, emberi döntéshelyzeteket, de egyik sem olyan súlyú, hogy az elvinné magával a teljes történetet.

Jön helyette a vírus az alvással. Egy olyan világvége, aminek legfeljebb a Csipkerózsika modern változatában lenne létjogosultsága. Nem is értettem, hogyan jön be az a szál, és minek kellett. Addig se voltam oda ezért a regényért, de családi drámának valahogy elolvastam. Ahogy átváltott filozofikus, emberiség parabolába, kezdtem feladni.

Mert miről is akar szólni a Barátnő kómában? Nem a barátnőről a kómában. Inkább arról, hogy az emberiség egyre inkább olyan, mintha kómában lenne. Elvagyunk a hétköznapok taposómalmában, nincs törekvés a változásra, de még csak kérdéseket sem fogalmazunk meg. Bele lehet látni a regénybe, hogy az egész modern kort görbe tükörbe állítja, és érzékletesen kifejezi, mennyire rossz ez az életforma. És hogy mi lenne a megoldás: az ébredés, a kérdésekkel. Ha van is veleje a gondolatnak, mire eddig eljutottam a regénybe, legalább háromszor éreztem úgy, hogy bealszom rajta.

Az se tett jót a közérzetemnek, hogy nem szerettem meg a karaktereket. Minél előrébb tartottam, annál jobban utáltam mindenkit. A legrosszabb Megan, őt aztán nagyon nem kedveltem. De sajnos nem ő az egyetlen ezen a listán – a többiek se tetszettek.

Ha értem is, mi lenne benne a jó, érezni nem érzem. Én ezt nagyon nem szerettem.

Barátnő kómában - Mint kortárs: 50% korrajz, kérdés az emberiséghez, allegorikus.

Szubjektíven: 20% unalmas, nem szimpatikus szereplőkkel, és a mondandó se tetszett.

Gabo:

- Szeret, nem szeret (Helen Grace 7.) (krimi)

- Jelentések (dokumentumregény)

Mindkettő csúszó megjelenés, a Helen Grace nagy eséllyel tényleg kijön már a nyomdából, a Jelentések még kérdéses.

21. Század Kiadó:

- A Medúza-amulett (kalandregény/történelmi krimi)

Park Kiadó:

- A piros notesz (romantikus)

Libri:

- Pszichológia mindenkinek 3. (ismeretterjesztő)

Művelt Nép:

- A lányok a szomszédból (thriller)

Könyvmolyképző:

- Supernaturally (YA fantasy)

- A Kane Krónikák 3. (gyerekkönyv, csak előrendelőknek)

- Lány, darabokban (ifjúsági)

- Vaslovag (YA fantasy, csak előrendelőknek)

Nyomozós, gyilkosos, múlt titkaival terhes, űrhajós.

A klónozás technikája már létezik, és szigorú szabályozással mindennapos az emberek életében. Aki klónná válik, az elmetérképeknek hála, egy halált követően folytathatja új testben, még a vagyonát is megőrizve. Egy űrhajó tart egy új bolygó felé, a fedélzetén gazdagok elmetérképeivel és testeivel, hogy újrakezdjék egy új életben. A személyzet 6 klónból áll, akik priuszok törléséért cserébe vállalták, hogy több életen át vezetik a hajót. Új klóntestükben ébrednek, a káoszra. A holttesteik lebegnek köröttük, idősen. Nekik pedig nincsenek meg az emlékeik az utóbbi évtizedekről. A hajót vezérlő MI is meghibásodott. Nem tudják, hol és mikor vannak, ki mészárolta le őket. Nem ismerik egymást sem. Míg az űrhajót próbálják életképessé tenni, meg kell fejteniük, mi történt és miért, melyikük a gyilkosuk.

Friss sikerkönyv, amivel az Agave bevezeti a szerzőt a magyar közönségnek is. Remek kritikákat kapott kint, és ha nálunk is sikeres lesz, lehet, hogy még olvashatunk Lafferty történeteket. Ha azok is ilyen ügyes mixek, én örülnék is nekik!

Mert a Hat ébredés nem vegytisztán sci-fi (bár annak soroltam be), hanem nagyon erős krimi szála is van. Tulajdonképpen egy sci-fibe öltött krimi. És az a fajta sci-fi ráadásul, ami nem túl elvont, könnyeden beleilleszkedtem és elképzeltem. Az Altered Carbon klóntechnikája után még egyszerűnek is éreztem, és ez nem kritika. Itt is megvannak a szabályok, a története, csak nem annyira elszállt, mint amit Morgan előrevetített.

A jövőt festi meg, olyan technikákkal, amik nem is tűnnek elképzelhetetlennek. Az már más kérdés, hogy mennyire szeretnénk egy ilyen világban élni. Mert problémák vannak itt is bőven, újfajta háborúk zajlanak. Gondosan ki van találva az egész rendszer, és szerettem, ahogy Lafferty a történelmet is felépíti. Ahogy haladunk a regénnyel, megtudhatjuk azt is, hogy alakult így az emberiség sorsa.

Mert a szerkesztés ügyes, tovább fokozza az élményt. A Lost módszerét követi: in medias res az akciók közepében kezd, de közben egy-egy flashback jelenet visszavisz a szereplők korábbi életébe, vissza a Földre. És ők ott voltak olyan fontos eseményeken, melyek meghatározták a történelem irányát. Így egyszerre nyitja meg a személyiségüket, és ad történelmi távlatokat a történetének.

A krimi is izgalmas, egészen egyedi alaphelyzetből hoz ki egy klasszikus krimit. Miközben társadalmi kéréseket dob fel, elgondolkoztat a tudomány fejlődéséről, ott van egy életveszélyes helyzet, egy gyilkost is meg kell találni.

A végére minden kis részlet a helyére kerül, és összeáll egy nagyobb kép. Okos könyv ez, amiben a kis mozaikok felépítik a nagyobb képet. Mert hatalmas csavart tett a szerző a végére, okosan felépítve és hitelesen.

Jók a karakterek, nagyon emberiek annak ellenére, hogy egy fejlettebb korban élnek, nagyon más körülmények között. De egyes emberi dilemmák kortalanok, és ezt a kötet vissza is adja.

A szerző stílusa is tetszetős. Kellően mesélős, és színes leírásai vannak, amelyeket különben nem visz túlzásba. Könnyen olvasható, szórakoztató regény.

Nekem kifejezetten tetszett, az ilyen sci-fi bejön. Keresek neki egy jó helyet a polcomon!

Hat ébredés - Mint sci-fi: 80% izgalmas alaphelyzet, krimis és összeesküvős. Jól szerkesztett, csavaros.

Szubjektíven: 85% tetszett a karakterábrázolása, az összeálló kis részletek. Okos könyv!

Kémes, szerelmes, ármányos, merényletes.

Dominyika Jegorova visszatér Moszkvába, ahol csendesen megfigyelik. A lány pontosan érzi, hogy nyugatról visszatért ügynökként nem bíznak benne. Embereket építenek be mellé, hogy kiszimatolják, áruló lett-e. Így kivár, míg újra munkába állhat. Egy iráni atomtudóst kell megkörnyékeznie, aki mellé egy verebet is kirendel. Beszervezi, még Putyin is felfigyel a lányra. Ám Dominyika igazából a CIA embere – Nate is érkezik, hogy begyűjtse az iránitól az információkat. A két ügynök között sok kimondatlan érzés feszül: szerelmesek, de Nate a Díva álnevű Dominyika tartótisztje, a szabályzat szerint nem lehet köztük kapcsolat. De a folyamatos életveszély és játszmák között csak egymásban bízhatnak, képtelenek ellenállni az érzéseiknek, ha a hétköznapokban külön életet is kell élniük.

A Vörös veréb meglepő siker lett, először regényként, majd elkészült a filmváltozat is. (Még nem néztem meg, túlzottan kiábrándított a szereposztás. Nate a regényben teljesen más karakter, mint a filmbe szerződtetett Joel Edgerton.) Ahogy a trend kívánja, egy sikertörténet nem maradhat folytatás nélkül. Kijött Az árulás palotája, és a nyitott végből ítélve trilógiává fog bővülni a sorozat.

Második kötet, és az első ismerete nem árt hozzá. Ugyan az elejére Matthews nem tett korábban történtekről összefoglalót, a cselekménybe beépít annyi emlékeztetőt, hogy hamar visszahozza az első regényt olvasóknak az emlékeit, illetve valamiféle alapot ad azoknak is, akik ezzel a kötettel kezdték meg Dominyika kalandjainak a megismerését.

A cselekmény megint keveréke a realista elemeknek és a románcnak. Ugyan a realista, kémes elemek uralkodnak, de alaposan ki van bontva Dominyika és Nate ellentmondásos kapcsolata is. Mivel a kémes történetek engem annyira nem kötnek le, engem jobban foglalkoztatott az utóbbi.

Pedig jól fel van építve a kémes rész is, átgondolt, hiteles és akciódús – amennyire egy klasszikus kémtörténet az tud lenni. Csak éppen nem áll rá az agyam, hiába erőltetem. Azt értettem, milyen játszmákba kénytelen bonyolódni Dominyika, hogy ne bukjon le kettős ügynökként. Még az is megvolt, ahogy egyszerre kétfelé dolgozott. De sok infót nem tudtam hova tenni: kit szervez be, minek, valahogy nem érzékeltem a kiderített információk súlyát. Politikához van kötve, amire még annyi agykapacitásom sincs.

A szerelmi szál se egy happy end történet. Realista ez is, mindenféle bonyolító tényezővel. A változó nézőpontnak köszönhetően mindkét ügynök szemszögét megismerjük, és elég kicsavart gondolkodást kell megérteni. Elég csak abba belegondolni, hogy Dominyika kiképzett veréb, aki a szex felhasználásával kémkedik. Hogy tudja elkülöníteni fejben, amit érdekből tesz, és amikor Nate-tel van? Matthews fejtegeti, alapos ebben is.

Idegen világ ez egy átlag olvasónak, nekem több mindent emészteni kellett benne. Mert ez egy durva világ, ahol kihasználják az embereket. Attól, hogy Matthews ennyire hiteles, csak még rosszabb a közérzetem. Mert elhiszem, hogy ennyire mocskos ez a világ igazából is.

Az újdonság varázsa talán már elkopott, de Matthews megint erős regényt tett le az asztalra. Ha a zsánert nem is szeretem, már érdekel, mi lesz a végjátszma a folytatásban.

Az árulás palotája - Mint kémregény: 90% fordulatos cselekmény, emlékezetes szereplők, szakmai titkok.

Szubjektíven: 55% nekem túl realista és kiábrándító, regényesnek jobban szeretném.

Sorozatgyilkosos, történelmi múltas, nyomozós.

Medicine Creek álmos mezőgazdasági kisváros a kihalás felé haladva. A seriff egy napon a kukoricamezőre kell, hogy kimenjen ellenőrzésre. Egy meggyilkolt, megcsonkított női tetemet lel, indián eszközök körében, karóra húzott varjak között. Az ügy felkelti az FBI nyomozó Pendergast érdeklődését is, aki a New Yorkban történteket szeretné ezzel az üggyel kipihenni. A seriff és Pendergast is a maga megérzéseit követi: a seriff szerint valaki a lehetséges befektetőt akarja innen elijeszteni, az FBI nyomozó szerint egy helyi kezdett gyilkos ámokfutásba. Meggyilkolt kutya tetemek kerülnek elő, majd egy újabb holttest is. A válaszokért vissza kell menni a múltba, de így is lesz meglepetés a végére…

Van pár nyomozó, akiket kinevezhetnénk Sherlock Holmes modernkori utódjának. Egyrészt, fel is lett újítva a sorozat (Cumberbatch a jobb, és Lee Miller az amerikai változat), de olyan nyomozókat is kiötöltek a krimi szerzők, akik hordozzák Sherlock örökségét.

Közülük talán Aloysius Pendergast a kedvencem, akiben minden egyes új történetén keresztül felfedezek egy vonást, amivel a nagy elődre emlékeztet. Neki is zsenik vannak a családjában, ha némelyikük őrült is. Ő maga is zseniális, úgy átlátja a dolgokat, ahogy senki más. Kissé antiszociális, de rengeteg mindent tud. Különös nevük van. Ahogy Sherlock az emlékpalota módszerét alkalmazza, Pendergast is rendelkezik egy hasonló technikával. De még sorolhatnám, sok elem megjelenik az aktuális kalandban is.

Ami szokás szerint logikusan, és kifejezetten ötletesen van felépítve. Két nyomozást is nyomon lehet követni, és nekem kifejezetten üdítő volt, ahogy Hazen seriff és Pendergast ugyanazt látják, mindketten levonják a maguk következtetéseit, amelyek nagyon mások. Ennyit számít, ki az, aki a rejtélyt megoldja.

A nyomok következetesen vezetnek egyre közelebb a megoldáshoz, és a szerzőpáros bizonytalanságban tart a végéig. Szerettem, hogy nem tudtam kitalálni előre a végét. Tetszett, hogy mégsem a semmiből húz elő egy gyilkost, hanem megvan az események logikája. Az, ahogy Pendergast rádöbben, mi inspirálta a gyilkost… kész. Attól még mindig padlón van az állam, pedig nem egy sorozatgyilkosos regényen vagyok túl.

De maga a gyilkosságok is érdemesek egy kis megállásra. Borzongatóak. A szerzőpáros használ horror elemeket is. Ugyan nem durvulnak, nem kell véráztatta lapokon átjutnunk, de megtalálják az esetekben a brutális szépséget is. (Mert az a csendélet a címben nem véletlen. A cím is ötletes, erről jut eszembe.)

Egy jól elmesélt, élvezetes regény ez, amelyben a szereplőket is jól kibontják, és izgalmasan van elbeszélve minden mellékszál. Anekdotás, kalandos, pörgő eseményekkel.

Ebben a regényben is megvan az a kettősség, amit a legjobb X-akták részek is tudtak. Bizonytalanság, hogy átjutunk-e a természetfeletti térfelére, vagy mindenre van logikus magyarázat is. Jót tesz ez a színezet a regénynek, és a megoldása is tökéletesen kielégítő.

Bár kifejezetten szórakoztató regény, egy-egy pontján egyéb mélységet is megcsillogtat. Elgondolkoztat a kisvárosok helyzetéről, a családon belüli visszaélésekről is.

Nem csalódtam most sem, határozottan szeretem ezt a sorozatot! Folyt. köv.

Csendélet varjakkal - Mint krimi: 85% horror elemekkel, logikusan és sejtelmesen, egy különleges nyomozóval.

Szubjektíven: 90% Pendergast nagy kedvenc, és tetszik, ahogy a misztikussal kacérkodnak.

Szerelmes, betegséges, elköszönős, családos.

Henrik soha nem ismerte az apját, mindig az anyjával voltak ketten. Illetve, valaki még ott volt neki élete minden fontos lépésénél. Simon, az anyja öccse. Simon, aki még csak 32, de 33 már nem lesz. A rák lassan végez vele, minden erőt és életet kiszív belőle. Henrik gyászolja és reménykedik a javulásában. Közben újabb nagy esemény történik a 16 éves fiú életében is: osztálytársnője, Kjersti többé válik, mint barát. Alig várja, hogy a lány hazaérkezzen a nyári olasz vakációból, és esélyük legyen párrá válni, megélni az első szerelmet. Így Henrik számára ez a nyár egyszerre szól életről és halálról: valaki belép az életébe, míg más távozik belőle. A fiú elkezd felnőni.

Ifjúsági irodalom, ráadásul díjnyertes is. Északi történet, és mint ilyen, van benne egy különös íz. Annyi skandináv ifjúsági irodalommal már találkoztam, hogy érezzem, mennyire mást adnak ők a gyerekeik kezébe, mint amit nálunk jelentetnek meg. Teller és a Semmi még mindig kísért, és komolyan elgondolkoztat, hogy azt kötelezőként ki merik adni.

A világ legszebb mosolya ilyen szempontból kevésbé tabudöntő. Sokkal emészthetőbb, és a fiatalabbak számára is megfoghatóbb problémákkal foglalkozik, mint a fent említett könyv. Ha nagyon le akarom szűkíteni, akkor Tjonn két fő témát boncol: az első szerelem és a halál.

A szerelemről könnyebb írni, mert annyira kis semmilyen, hihető, átlagos kis történet ez. A fiú megtetszik a lánynak és fordítva, aztán járni kezdenek. Volt előtte izgulás, reménykedés, de semmilyen cselekményszál sincsen, ami valóban esemény lenne. Vár a lányra. Csókolóznak. Beviszi a nagybátyjához. Ennyi. De pont ez a jó benne, mert nem is kell többnek lennie. A fiatalok szeretik egymást, együtt vannak, nincs bonyodalom. Az élet része, ami megtörténik, és megélik.

A halál nehezebb téma, de ugyanígy sikerül az élet részeként bemutatni. Ugyan maga a helyzet drámai, de nem könnyes melodrámát írt a szerző. Íve van a haldoklásnak, és Henrik feldolgozza ezt is, ugyanúgy, ahogy a szerelmét.

A regény szerkezetét, de az érdekességét is az adja, hogy a szerelem (élet) és halál váltakozik. Kjersti történetszálát követi Simon kálváriája. Mindkettőnek úgy van súlya, hogy közben nagyon mindennapiak is. De talán ez az élet varázsa is: mivel egyszeri és megismételhetetlen, akkor is különleges, ha különben átlagos.

Ami a történet különlegességét adja, a formátuma. Igazából ez egy szabadvers, nem is akarom prózának tartani. Történetet mesél el, hosszabb terjedelmű, de nem egy prózaként összefüggő szöveg. Felismerhetőek a verssorok, a szöveg ritmikája. (Azért rímekre nem vadásztam benne, és nem is tűnt fel, hogy összecsengenének a sorvégek.) Különleges ettől, érdekes, és akinek a líra a kedveltebb műneme, könnyeden bele tud helyezkedni. Én inkább a próza felé hajlok, de így is könnyeden végigolvastam, ha jobban is szeretem a regényeket.

A formátuma, a témája, de a szereplői is olyanok, hogy könnyeden egy kamasz kezébe lehessen adni. Annak az életkornak a kérdései merülnek fel itt is, és nagyon könnyű olvasni. A formátuma miatt könnyen szerezhető könyv végigolvasási sikerélmény általa.

Egyszer érdekes volt, de újraolvasni nem fogom. (Teller nyert nálam.)

A világ legszebb mosolya - Mint ifjúsági: 70% lírai, érdekes formátumba, átérezhető főszereplői motivációkkal.

Szubjektíven: 60% a verses forma nem igazán tetszett, de érzelmeket tényleg átadott.

Nyomozós, sorozatgyilkosos, orvosi intézetes.

Az intézetbe érkeznek a takarítók. Az egyik utált hely a fagyasztó, ahol az állatok tetemeit őrzik. Ráadásul most nagy a rendetlenség: az egyik halottnak hitt, és ide elhelyezett majom életben volt, és felfordulást csinált. Rendrakáskor egy emberi torzóra bukkan. Az esetet Carmine Delmonico nyomozó kapja, aki megkezdi a személyzet meghallgatását, azonosítást. A lány 16 év körüli, színes. Az eltűnt személyek között lelnek rá. Rendes, csinos lány volt, aki kegyetlen halált halt: csonkolást, többszörös nemi erőszakot szenvedett el. Az aktákat tanulmányozva Carmine felállít egy elméletet, a tettes több hasonló lányt is elkaphatott már. Az újabb, előkerülő torzók alátámasztják az elméletét. De nincs nyom, nem jut közelebb a gyilkoshoz, akit az intézetbe sejt, ahol a nyomozóra a szerelem is rátalál.

Colleen McCullough a romantikus regényeivel szerzett hírnevet. Leghíresebb munkája a Tövismadarak, amelyet ugyan nem olvastam, de a sorozatot én is láttam. Ahogy a bibliográfiájára ránéztem, ebben a stílusban alkotott továbbra is.

A Carmine Delmonico sorozat jelenti a kivételt. Carmine egy rendőrnyomozó az 1960-as években, aki gyilkossági ügyekre szakosodott. Magyarul három kötete jelent meg, a Hiányzó holttestek az első a sorban. (Angolul van dupla ennyi.) A romantikus regényekkel szerzett hírnév önmagában ne ijesszen el senkit! Vannak szerzők, akik több zsánerben is nagyon otthonosan mozognak. A kedvenc példám Rowling, aki a Harry Potter szerzője, de egy erős krimi sorozatot (Cormoran Strike) is jegyez.

A Hiányzó holttestek kényelmes krimi. McCullough bőven hagy időt minden szálnak, és nagyon nem pörgeti az eseményeket. Ezt gondolom hitelesebbnek, az életben nem hiszem, hogy olyan tempóban és módszeresen tudják oldani a gyilkossági ügyeket, mint amiket a populáris kultúra elhitetne velünk. Ugyanakkor, mint olvasó, hiányérzetben szenvedek emiatt. Jobban szeretem a pörgő történeteket, amit itt nem kaptam meg. Gyakran untatott is a könyv, ami soha nem jó jel. A végére jól felpörög és tetszett, kár, hogy az egész nem olyan volt!

Cserébe megvan a maga logikája. Krimi, valóban nyomoz Carmine. Bizonyítékokat gyűjtenek, kihallgatások vannak, elméletet állít fel, és bizony nem jön rá egyszerre minden válaszra. Mindez a korszaknak megfelelően, ami megint egyszerre jó és rossz. Ma már hozzászoktunk a helyszínelők és boncnokok ügyes húzásaihoz, és hiányérzetet okozhat, hogy itt sok mindent kell kitalálni, amit ma már a tudomány felfedne.

Hangulata is van a kötetnek, megidézi a korszakot. Nem olyan fullasztó, mint amit Ellroy képes megteremteni, de az ő gyökerei a noir felé nyúlnak, McCullough pedig a romantikába. De így is sokat adott neki a történet hangulata.

A szerelmi szál különben egészen felesleges a történet szempontjából. Meseszerű, ahogy ez a két különböző ember őrülten egymásba szeret. Lehet, hogy csak azért kellett, hogy legyen benne szerelmi szál is? Nem hiányzott volna, ha nincs benne.

Amit még hiányoltam: a karakterek felépítése. Rengeteg karakter szerepel, elég észben tartani, ki kicsoda. Mert nincs bennük olyasmi, amiért emlékezetesek lennének.

Elment, vannak benne jó dolgok, teszek majd egy próbát a folytatással is.

Hiányzó holttestek - Mint krimi: 75% logikus, gondosan felépített, korszakot jól visszaadó. Karakterek kevesek.

Szubjektíven: 50% korrekt, de én sokszor untam. Nincsenek nagy szenvedélyek vagy horror.

Angyalos, keresős, változós.

Raziel utolsó emléke, hogy veszekszik Mihály arkangyallal. Nem tetszett neki, hogy Mihály legszívesebben kitörölné az embereket a teremtésből. Most női testben, emberként találja magát a Földön, és az utóbbi 200 évről nincsenek emlékei. Egy Kendra nevű lány fogadja be, és Raziel megpróbál túlélni. Mire megszokná a testét és az emberi létet, Uriel keresi fel és bízza meg egy feladattal: a Tudás Könyve az emberekhez került, vissza kell szerezni! Mielőtt az abban leírtaknak hála Mihály elszabadít egy vírust, ami végez az emberiséggel. Ha sikeres lesz, visszakapja a szárnyait. De egyedül nem boldogul, így kényszerű szövetségbe tömörül egy Belader nevű démonnal. Míg együtt nyomoznak a könyv után, Raziel kénytelen azzal is szembenézni, hogy nagyon is emberi érzelmeket kezd táplálni a démon iránt.

Lana Millan azon női szerzők közé tartozik, akik könnyed, szórakoztató női regényeket írnak. Közel áll ahhoz, amit strandkönyvnek becézünk, annál talán egy fokkal humorosabb a stílusa, és kevésbé romantikus. De nagyon közel van hozzá – az előző regénye is, de a Raziel is ilyen majdnem strandkönyv.

A történet magvát nehéz kifejteni. Egyszerűen nincs benne olyan mélység, amely tanulságul szolgálhatna. Raziel nem tanul az emberektől, de angyalnak is elég béna embertestbe zárva. Nincs jó és rosszról igazi mondandó. Amit ki tudtam belőle szedni, hogy az emberiség az utóbbi 200 évben rohamléptekben fejlődik. A regény szemlélete ezzel pozitív, a technikai haladástól nála többé vált az emberiség. A hit helyét átveszi a tudomány. De ennek semmilyen vetületét nem bontja ki a szerző, legfeljebb humorizálásra használja.

Amivel eljutottunk oda, hogy kár is az okos mondandót keresni a történetben. Csak szórakoztatni akar, és nem többé tenni az olvasót. Vissza is kanyarodtunk oda, miért lehet akár strandkönyvként is felfogni.

A cselekmény, a karakterek, de az egész regény is erre van kihegyezve. Az eseményeket látszólag pörgeti a szerző, történnek dolgok, de sajnos az események igazából nem haladnak. Éppen csak előbbre tartanak a kötet végén a szereplők, mint az elején. Érzem is, hogy minimum trilógiának van szánva, de már most alig van cselekmény, ami ezt indokolná.

A szereplők nagyon tipikusak, szinte papírmasé figurák. Az emberi mellékszereplők maximum két vonással jellemzettek, de az angyalok se jártak jobban. A főszereplők ennél egy kicsivel árnyaltabbak, de csak azért, mert Millan szerelmi szálat kezd el komponálni, amihez a démonnak jobbá kell válnia.

A szerelmi szál különben is a negatívumok listájára került nálam. Egyrészt, ez a legnagyobb klisé. Másrészt, nem indokolt. Egyik szereplő esetében se tudnám megmondani, mi tetszett meg neki a másikban. Csak kellett a vonzalom, hogy legyen szerelmi szál.

A regény humoros, mindenbe bele van nyomva egy kis nevettetés. Szituációk, vagy beszólások, de valaminek lennie kell minden oldalon. A nagy akarásnak erőlködés is a vége, nagyon erőltetett! Itt áll, hogy a kevesebb több lett volna.

A mitikus ötleteit inkább nem is minősítem, elég kidolgozatlan ilyen téren a kötet.

Ha nem is fájt olvasni, majdnem. Nem az én humorom, és hiányzott egy jobb cselekménysor.

Raziel - Mint humoros: 50% könnyed, szórakoztató, de a cselekmény lassan halad. Klisés karakterek.

Szubjektíven: 40% a humora helyenként tetszett, de leginkább erőltetettnek éreztem.