Kosztümös, emlékeket elzáró, disztópikus.

A kötők különleges dolgokra képesek: megismerik egy ember életét, és képesek az emlékeit egy könyvbe zárni. Ő többé nem emlékszik, és az érzései, fájdalmai vagy éppen a szép pillanatok is eltűnnek. Aki egy ilyen könyvet olvas, viszont átélheti mindezt. A kötőket ezért boszorkánynak is tartották, keresztes hadjáraton irtották őket. Mára már csak vidéken tartja magát a babonaság, a városokban megtalálták a maguk helyét. Emmett egy farmer fiaként tiltva volt a könyvektől, és a szülei konzervatívan nevelték. Ám a fiú súlyos beteg lett, alkalmatlan a mezei munkára. A helyi kötő magának kéri, az inasává tenné. Emmett lépésenként tudja meg, mi ez a szakma és mit tesznek az emberekért. Mestere azonban idős, beteg, és egy egykori tanítványa megjelenik, a könyveiért és az asszony halála után Emmett miatt is, aki kivételesen tehetséges kötő, ha még alig tanult is valamit. A városba viszi magával, ahol Emmett gyorsan szembesül vele, a gazdagok hogyan építik a kötőknek hála a hatalmuk, és saját élete egy titkának is a nyomára akad.

Bár látszólag egyszerű a történet, és nem olyannak tűnik, amiben van egy nagy csavar, ami mindent átértelmez, mégis nehéz a fordulatok elmesélése nélkül írni róla. Nem is tudom még, hogy szerettem vagy sem – részben a csavargatás miatt.

Collins jó technikával vezet egyre mélyebbre a regény világában. Emmett nyomában járunk, aki vidéki fiúként babonák fogságában nőtt fel, nem járt sehol és alig tud valamit. A könyvkötőhöz kerülve is homályban van tartva, nem akarja a mestere elsietni a képzését és így leginkább csak egyszerű feladatokat ad neki, a képességeikről – ami szinte mágia – csak nagyon keveset és azt is lassan mondja el neki. Így folyamatosan van egy feszültség, hogy mégis mi folyik ebben a történetben? Majd új mester és a város, ahol szintén Emmett nyomában ismerünk meg egy egészen más világot, ami szerintem ragyogó példa egy disztópiára.

Ha minden mágiától megfosztom, a gazdagok azt tesznek másokkal, amit csak akarnak. Nekik van pénzük kötőket fizetni, akik gond nélkül elveszik a megerőszakolt lány szenvedéseit és emlékeit, meg hasonlók. Ezzel a módszerrel a végletekig el van tolva, hogy a pénzesek szinte istenhez hasonlatosak. Nincs semmilyen határ, amit ne léphetnének rá, mert megtehetik, hogy csak ők emlékezzenek. Bár Collins nem részletez mocskos jeleneteket, eleget megír és érzékeltet, hogy gyomorforgató legyen a mutatott társadalom.

A kötőket is ilyen kettős módon mutatja: az első mester segíteni akart az embereknek, és pl. a lány fájdalmas emlékeit vette el, akit az apja molesztált, terhes lett és a megszülető kisfiút belefojtotta a ganéba. A másodiknak csak a pénz volt a lényeg, ő a megkínzottak emlékeit törölte, hogy a gazdik tovább folytathassák rémtetteiket.

Jó a dinamikája, nem gyors, de beleélős a tempó. Az, ahogy a világ rosszaságára a főszereplővel együtt döbbenünk rá, hatásos.

A karakterrajzok is illenek ehhez. Túl mélyen senkit nem ábrázol, de el lehet helyezni, hogy a vagyon szolgája-e. Mindez egy történelmi környezetben, ami szintén fel van építve, és működne a mágia, a kötők nélkül is.

A bajaim akkor kezdődtek, amikor jön az újabb csavar és a világ megismerése után Emmett a saját élete titkára döbben rá. Mondanom kell? Neki is van egy elzárt emléke. Ami aztán nagyon átértelmez dolgokat, és a disztópikus fantasy szerelmi történetté válik. Tiltott szerelem meséje, nem szentimentalista bemutatásban, de hirtelen a szerelmi lesz a fő konfliktus. Már nem a világot változtatnák, csak a személyes boldogságukért küzdenek.

Collins jó mesélő, életre keltette a korszakot, jellegzetesek a szereplői is. Nem tökéletes az analógia, de egy pontig nekem szépen hozta az élményt, amit A szolgálólány meséje is tudott. Annak a borzalmát, hogy milyen rettenet, ha emberek ilyen módon vannak alá-fölé rendeltségi viszonyokban.

Szerelmi történetként kevésbé tetszett. Talán ezért is nem tudom eldönteni, hogy szerettem vagy sem ezt a könyvet. De az biztos, hogy nem bánom, hogy olvastam.

Collins: A könyvkötő – Mint disztópia: 75% gondos világkép, erős csavar – látszólag szerelmi történetbe csavartan, de sokkal több van mögötte.

Szubjektíven: 65% még emésztem. Az nagyon tetszett, ahogy a világot megfogja – de a szerelmi szál felerősítése nem igazán jött be.

Idézet:

Nos, úgy hiszem, a tudás valóban egyfajta mágia.

Fülszöveg:

Szinte az összes kultúrában szerepet kapott az alkohol. És ahol alkohol volt, ott részegség is. De koronként és helyenként másképp értelmezték, mi is valójába az alkohol okozta bódulat.
Mert minden attól függ, mikor élsz és ki vagy. Mit ittál volna egy poros, útszéli kocsmában az ókori Babilóniában? Legjobb tipp: kézműves sört. És vacsora után egy ógörög symposiumon? Vigyázz, a házigazda árgus szemekkel figyeli, mennyi fogy a kraterből. Vajon tényleg folyékony a reggelid, ha a középkorban születsz? Türelem, ez is kiderül…
A szenzációsan okos Mark Forsyth kultúrtörténeti munkája nem száraz tények összelapátolt betűkupaca. Az elmúlt 10 000 év egyik legfontosabb témáját dolgozza fel tudós alapossággal és káprázatosan szellemes stílusban.

Gyászoló, új szerelmet találó, kisvárosi, titokkal szembesülő.

Miles és Missy középiskolában szerettek egymásba, és tartottak ki egymás mellett az egyetemi évek alatt is. Missy a diploma mellé jegygyűrűt kapott, hamarosan össze is házasodtak és a kis család egy kisfiúval egészült ki. Már a második gyerek volt tervben, amikor Missy cserbenhagyásos gázolás áldozatává válik. 2 év alatt Miles és Jonah próbálja összeszedni magát, de nehezíti a dolgot, hogy nem lesz meg a nő gyilkosa. A kisvárosba költözik a meddősége miatt elvált Sarah, aki Jonah tanára lesz. Felfigyel arra, hogy a fiú minden tárgyban le van maradva – a tanárok eddig hagyták, csináljon, amit szeretne. Sarah tervet készít Miles-szal, hogy hozzák be a gyerek lemaradását. Közben egymásba szeretnek és a két sérült ember együtt kezd jobban lenni. Ám amikor Miles tippet kap a neje gázolójával kapcsolatban, olyan titok kerül napvilágra, ami mindent megváltoztathat.

Egyike azon Nicholas Sparks történetnek, amiből még nem készült film. Pedig, nagyon el tudom képzelni Hallmark filmnek, tévében – moziban azért nem. Ahhoz sovány a sztori. Különben az ötödik regénye volt a szerzőnek, a sógora ihlette a történetet.

Ez egy egyedülálló apukás szerelmi történet, egy nagyon kis csavarral. Nem teljesen Sparks-tipikus, de azért megvannak a jellegzetes vonások. Így azt már most le tudom írni, aki szereti a szerző munkásságát, nem fog csalódni a kötetben. Szerencsére annyi cselekmény akadt benne, hogy engem sem taszított. Gyakran szenvedek azzal, hogy túl sok az érzelem és kevés dolog történik a szerző kötetében, ez nem ilyen volt.

A cselekmény alapvetően két csomópont köré rendeződik. Az első Miles és Sarah egymásba szerelmesedése. A körülmények, a múltjuk a tragikus, de a jelen történetük nagyon egyszerű. Pár beszélgetés, randi és már szinte a harangok is zúgnak. Ettől kissé semmilyen limonádé is. Könnyű együttérezni a szereplőkkel: két rendes, szimpatikus ember, aki már eleget szenvedett és most kap egy mentőövet.

Nem is tetszett ez a rész különösebben, olyan semmilyen. Túl egyértelmű a szerelmük, a jellemük – ez az a rész, ami nagyon működne Hallmark limonádé filmként.

Majd jön a fordulat. Ezzel sem válik körömrágóan izgalmassá, de Sparks történeteihez képest meglepően sok mozgás kezdődik. Lesz egy gyanúsított, Miles nagyon tipródik és Sarah is megtud valamit, ami lépéskényszerbe hozza. Mindketten súlyos dilemmával kerülnek szembe, és nem csak agyalnak, Miles mozgásba is hoz dolgokat.

Nem tudom, milyen megoldás tetszett volna, de nem voltam elégedett a zárással. A szerelem mindent legyőz? Ehhez már cinikus vagyok. Vagy, túl jó emberekről ír Sparks. Miles valóban képes lesz szeretni a nőt, és nem a felesége halála jut majd eszébe, akárhányszor ránéz? Lesz azért mosdatás is, azért Missy halála nem pont az volt, amit Miles eddig kisakkozott magában. De még így is, talán ez a bajom: túl pozitív a zárlat. Volt ott egy trauma, amit nem tudok elhinni, hogy így le tudnak zárni.

A szereplők kapcsán már említettem, a főszereplők túl jók, hogy igaziak legyenek. Sarah, Miles és Jonah is mondhatni hibátlanok, nem is tudok semmi rosszat mondani róluk. Helyesek, kedvesek, erkölcsösek, nagyon szeretnek és védelmezők. Az egyetlen, ami árnyal, a másik szemszög – a gondatlan sofőr is kap fejezeteket. Bűntudat kínozza, nem egy rossz ember ő sem. Amiért érdekesebb, hogy Sparks sokáig nem fedi fel, ki ő. Voltak tippjeim, gondoltam arra is, aki ő. Nem is a meglepetés a lényeg – inkább az, amilyen helyzetbe majd a személye miatt kerül Miles és Sarah.

Alapvetően személyiségekről és érzésekről szól a regény. Szerencsére Sparks nem szentimentálisan írta meg, kissé távolít a szereplőktől.

Egyszer el lehetett olvasni, de nem éppen az én zsánerem és regényem.

Sparks: Mindig van holnap – Mint romantikus: 65% lineáris, egyszerű és túl boldogra ki lett hozva a vége is. De nem érzelgős, átérezhető és szerethető romantikus történet is.

Szubjektíven: 50% a szerelmi szálat egyszerűnek érzem, a vége túl rózsaszín, a szereplők túl jók. De olvasható, nem csöpögős.

Húsvétra könyves nyulakkal készültem háttérképnek, könyvjelzőnek és játszani - de honnan is vannak ezek a nyulak?

Van egy, amely kissé kakukktojás is, hiszen egy skandináv krimi borítójára érkezett.

Fülszöveg:

Három ​testvér néhány órája magára maradt a világban, de megesküdtek, hogy soha senki nem választhatja el őket egymástól. A legidősebb Siméon, tizennégy éves. Cingár, barna szemű. Különleges ismertetőjele: intellektuálisan koraérett, már az érettségire készül. A középső Morgane, nyolcéves. Barna szemű, elálló fülű, osztályelső. Különleges ismertetőjele: a felnőttek minduntalan elfeledkeznek a létezéséről. A legkisebb Venise, ötéves. Kék szemű, szőke, elragadóan bájos. Olyan kislány, amilyet mindenki szeretne magának. Különleges ismertetőjele: forró szerelmi történeteket játszik el a Barbie babáival. A Morlevent gyerekek nem hajlandók a sorsukat az első jöttment szociális asszisztensre bízni. Az a cél hajtja őket, hogy kikerüljenek a gyermekotthonból, ahová elhelyezték őket, és családra leljenek. Két személy lehetne a gyámjuk. Csakhogy eleinte egyiknek sem fűlik hozzá a foga. Aztán meg egyszerre mindkettőnek. De az egyik nem túl rokonszenves, a másik meg felelőtlen, ráadásul… Ja igen! És ez a két személy ki nem állhatja egymást.

– Mindenben, ami édes, van egy árnyalatnyi keserű.
Edda felnevetett.
– Hisz ilyen maga az élet, Kitty. Keserédes.

Talán az élet legfőbb tanulsága, hogy nem kell túl sokat várni tőle. Akkor nem ér csalódás.

Az álmok tünékeny dolgok, Rika. A valóság más.

Testvéres, családot alapító, karriert építő, más korszakbéli.

A Latimer-családban négy lány nő fel. A lelkész apa első házasságából egy ikerpár született, ám Edda és Grace születése az édesanyjuk életébe került. A gyászév letelte után Latimer lelkész elvette a házvezetőnőjét, és hamarosan újabb ikerpár született: Rika és Kitty. Bár az asszony hangsúlyozza, hogy egyformán szereti a lányokat, mégis megvan a maga kedvence: Kitty, aki különleges szépséget birtokol. Pont ő, aki félénk és nem szereti a figyelmet, miközben az anyja mindig előtérbe rángatja. A lányok összefognak, és együtt igyekeznek túlélni a családi házat, miközben különböző álmokat kergetnek. Az okos Edda orvos szeretne lenni, Grace férjhez akar menni, míg Rika nagyon nem. Kitty meg csak szeretné, ha nem a külsejét vennék észre belőle. A lányok együtt állnak neki az ápolónőképzésnek, és lassan párra, hivatásra találnak.

Krimit már olvastam a szerzőtől, de a romantikus történeteit eddig gondosan kerültem. Pont a leghíresebb, a Tövismadarak miatt – abból leszűrtem, hogy nem úgy alakítja a szereplői szerelmi életét, jellemét, ami nekem tetszene. Most tettem egy kivételt és felemás a benyomásom is.

Kicsit a Büszkeség és balítélet, amit a kezdet megidézett bennem. Egy problémás anya, a sok lánya, akik azért nem a viktoriánus korban boldogulnának. Nem Austen újrázása, ezt azért gyorsan megjegyzem. Főleg, mert nagyon más a kor és a helyszín.

Számomra érdekes volt, hogy Ausztrália a helyszín a világválság idején. McCullough igyekszik megmutatni, hogy a korban milyen volt a nők élete, milyen lehetőségek álltak előttük, mit változtatott vagy nem a válság és a benne élők. Egy sokkal kötöttebb világ volt ez, ahol ki van jelölve, mit tehet meg egy nő. A házasság, és csak bizonyos pályák állnak nyitva előttük. Az apától, majd később a férjtől függnek. Pl. asszony nem lehet ápolónő. Orvosnak akkor tanulhat, ha az apja/férje engedélyezi.

Azért is jó, hogy 4 lány van és más-más álmokkal, mert velük le tudja képezni a választható utakat. Lesz itt szerelemből házasodó szegényebb, lesz a tanulásért küzdő, vagy olyan, aki nagyon felfelé megy férjhez és más körökben kell forognia. Alapvetően minden lány esetében két téma van: a szerelmi élete és a munkavállalás. Általában mindkettőt nem lehet.

McCullough nem írt nagy szerelmi történeteket, ha van is szenvedély, elég sterilen írta meg. Nekem tetszett is így, mert inkább női regény, ami nem csak azzal foglalkozik, hogy ki kit szeret és mennyire. A szerelem a család témájának részeként van jelen, nem önálló jogon.

A lányok jellemei, a köztük levő kapcsolatok vannak mélyebben megírva. Összetartanak és segítik egymást, de ez nem jelenti azt, hogy közben nincsenek vitáik vagy nem féltékenyek. Lesz itt olyan szerelmi téma, hogy az egyik lány szeretője lesz majd a másiknak a nagy szerelme, meg hasonlók. De nem szappanoperás a történet. Nem tetszett mindenkinek a sorsa – sőt, van, ami kifejezetten zavart is. Pl. az egyik nő elvárja, hogy a férje halála után a sógora tartsa el, lakást biztosítson és járassa iskolába a gyerekeit. Simán jobban él özvegyen, mint előtte a férje fizetéséből… Az ilyeneken tudtam morogni.

McCullough nem sugallja, hogy melyik szereplőt milyennek ítéljük meg. A tetteikkel jellemzi őket, és ránk marad, milyennek találjuk őket. Ez azért is jó, mert több figura egyszerre bír példamutató tulajdonságokkal és kevésbé nemesekkel. Én pl. a házasságától elvesztettem a Grace iránti szimpátiát: szerető, de pazarló feleség lett és élhetetlennek tűnt évekig. Azt meg tudom fejlődésként felfogni, hogy a férje után a sógora tartsa el. (Még, ha a bátyja lenne, de a húga volt férje?) Nem tudok nem arra gondolni, ha a férje nem hal meg, nem kérhetne semmit, és mindenből sokkal kevesebb jut. Így meg magániskola, cseléd? Milyen alapon? Szóba se kerül, hogy dolgozna. Mindig védték, kiszolgálták – talán gonosz vagyok, de egy pofára esés kellett volna neki. Csináljon végre valamit.

A stílusa kicsit Philippa Gregory írásait juttatta eszembe, ugyanannyira távolságot tart a történetétől és a szereplőitől. De olvasmányosabb, mint Gregory.

Nem volt rossz élmény, de azért az előzetes félelmem beteljesült. A 4 lányból 3-nak nem tetszett, amire az élete jutott.

McCullough: Keserédes – Mint családregény: 75% olvasmányos és női történet, ami romantika és a kor nőinek életét is igyekszik lefedni.

Szubjektíven: 70% szórakoztató, a többféle lány ügyeivel változatos is, de az irány nem feltétlenül tetszett.

Különleges erőket kapó, kiképzős, flörtölős.

Évekkel korábban az angyali seregek és Lucifer seregei a Földön vívták háborújukat. Mágiájuk több embert is eltalált és megváltoztatott – attól függően, kinek az ereje hatott rá, angyali vagy démoni erőket kaptak. A gyermekeknek tudtak csak haladékot adni, akiknek a 18. születésnapjáig elnyomják a képességeit egy feltáró szertartásig. Brielle édesanyja halottkeltő, aki egy démonnak adta el az életét a férje életéért. Nem tudhatta, hogy a férfi pár hónapon belül autóbalesetben életét veszti és az alku nem csak rá, de az elsőszülöttjére is vonatkozik. Brielle így azzal a tudattal várja a feltárását, hogy bármi lesz is, neki egy démont kell szolgálnia. Senki nem számol azzal, hogy Brielle több arkangyal erejét is birtokolja, miközben fekete szárnyai nőnek. Az angyalok készek harcolni érte, és Brielle a Bukottak Akadémiájára járhat addig is, amíg megoldást nem találnak. Vagy, míg a kétszeresen áldott és szexi Lincoln, aki kezdettől gyűlölettel néz rá, nem végez vele.

Alapvetően szeretem az olyan regényeket, ahol a szereplők valamilyen iskolában kell, hogy túléljenek. Lehet az Vámpírakadémia, Roxfort vagy a Félvér Tábor. Ennek ellenére ezzel a regénnyel kapcsolatban azt tudom sorolni, mi minden nem tetszett benne.

Az első és legfontosabb, hogy semmilyen eredetiséget nem tudtam felfedezni benne. Nem ez az első YA fantasy, amiben angyali és démoni erők a Földön háborúznak, és az embereknek is oldalt kell választani. Ahogy az is nagyon ismerős, hogy egy nagy ünnepségen dől el, ki melyik házba/csoportba/iskolába kerül. Volt már Varázssüveg, volt, hogy a vérrel jelöltek csoportot maguknak, máshol a tanárok válogattak maguknak. A szerelmi szálba bele sem érdemes menni: a nagy Ő a regénybeli álompasi, a lány után a második legkülönlegesebb a fajtájuk között. Kezdeti ellenszenv, annál nagyobb szerelem később és Lincoln Brielle tanáraként kezdte, még Vámpírakadémia jeleneteket idéző rész is akadt benne.

Brielle maga egy klisé. A megjósolt lány, akinek majd be kell fejeznie a háborút. Mennyire tipikus, amikor abban reménykedik, hogy valami nagyon átlagos ereje legyen. Ne legyen túl erős, de ne is a leggyengébb. Csak valami, amivel láthatatlan lenne. Igaz, nagyon hamar rátalál a megváltó szerep, de az sem tetszett jobban. Egyik percről a másikra esik át egy nagyon más szerepbe, hol az átmenet?

De ezt az egész regényre el tudom mondani. Az valahol ok, hogy gyorsan zajlanak az események és pörgés van. Szeretem a cselekményközpontú történeteket. Csak itt ez kidolgozatlansággal párosul. Nem egyszer nem regény, csak egy cselekményvázlat benyomását keltette bennem. Nem véletlen az sem, hogy sok iskolás regény egy tanévet félbe szed, vagy naplószerű és ki vannak emelve a nagy napok, a többin meg jelzésszinten átsiklik. Itt viszont kapkodunk, ugrálunk és olyan változásokat pörget le Stone egy-egy fejezetben, amelyek nem az első kötetben szoktak megesni a szereplőkkel.

Mondjak valami jót is? Ifjúsági regénynek megfelelően van érzelmi oldal is írva, bele lehet merülni Brielle belső világába. Én nem élveztem, de a zsánerben ez elvárás. Könnyű különben is olvasni, egyszerű és lineáris, könnyed a cselekmény és a szöveg is.

Sokkal többet vártam a történettől, a szerző másik sorozata emlékeim szerint jobban sikerült. Ez túl ismerős, túl sok ilyen van – vagyis: számomra unalmas.

Stone: Bukottak Akadémiája: Első év – Mint YA fantasy: 45% tucatáru. A szerelmi szála, a világa, a hősnője és a prófécia is, ráadásul összecsapottan megírva.

Szubjektíven: 40% már nagyon a 12 egy tucat, amit unok és ez nagyon összedobott is.

Misztikus háborús, halálközeli, szörnyes.

Szörnyek várnak arra, hogy átjuthassanak a fátylon, ami elválasztja őket az élők birodalmától. Minden elpusztítanának, az emberekből áldozatok és rabszolgák lennének. A nekromanták képesek használni az erejüket, és a rendjük kész arra, hogy kaput nyisson számukra. Az útjukban mindössze egy maroknyi Virrasztó áll – olyan feltámasztott harcosok, akik egy-egy mágikus tárgy segítségével képesek a szörnyeket visszaküldeni és elvenni a nekromanták erejét. A vezetőjük Bernardette, aki mágikus kaszájával és hű társával, Hollóval megállíthatatlannak tűnik. Ám most feltűnik egy régen elveszettnek hitt könyv és a nekromanták újult erővel csapnak le, rafinált csapdát állítva a Virrasztóknak.

Egy újabb képregény, aminek sajnálhatom, hogy egyelőre nincs folytatása. De szívesen megnézném filmen, vagy sorozatként is – mindegy, hogy animálva vagy élőszereplősen. Egyelőre azonban legfeljebb a képregényt olvashatom újra.

Friss olvasás, így nagy a lelkesedésem – a borító után nem vártam, hogy ennyire rákattanok, így a szokottnál is nagyobb kedvem lenne rajongói levelet írni. Nem akarok hibákat keresni benne… inkább elmesélném, mit szerettem benne.

Az első benyomásom felemás volt. Nem pont olyanok voltak a rajzai, amire egyből azt mondom, hogy szép és tetszik nekem. Igaz, csak pár lap kellett, hogy már ne legyenek ilyen esztétikai gondjaim. Felismertem egy-egy arckifejezést a Harleen lapjairól és nem csak a szereplőket szerettem meg, hanem azt az egyedi külsőt is, amit Sejic kitalált nekik. Azt még tartom, hogy a borító lehetett volna szebb is, de nem a külcsín, a belbecs a fontos.

A történet nagyon hamar szippantott be. Jó húzás, hogy in medias res, egy a Virrasztók közé csöppent lány és a társai szemén keresztül vagyunk egyre mélyebben bevezetve a történet univerzumába. Folyamatosan egyre többet tudunk meg a Virrasztókról, az ellenségekről, a képességekről és a jelen történet nagy összecsapásáról is. Miközben van fokozatosság, az egyik szereplővel együtt tanuljuk meg a szabályokat és ismerjük meg a többieket, a harcok és kalandok már kezdettől jelen vannak.

Szerettem a világát is. A Kaszás rendje vagy a másvilágról ide betörni vágyó szörnyek sem újak, de a kettő együtt jól tudott működni. Elsőre könnyű azt hinni, hogy a Virrasztók egyfajta halál karakterek, de sokkal inkább harcos törzs, mint lelkek pásztorai. Sokféle képesség, több személyiség – egy jó csapat, erős ellenfelekkel szemben.

Tetszett az is, hogy kis személyes drámákat épít be a nagy kaland köré. Sam, aki másképpen kötődik Bernie-hez, mint a többiek. Az a jelenet, amikor a két legszebb emlékét igyekszik megmenteni, és tartja őket a halál szélére sodródva is… A szülők, akik pokoli döntéseket hoznak meg a gyerekeikért. A nekromanta, aki a gyászában feláldozza magát, a szerelmét is. Minden pedig bekapcsolódik a nagy játszmába, a szörnyek áttörésének kísérletéhez, ami már-már epikussá növekszik a végére. Lehetne még folytatni is, egy történet itt véget ér, de a nagy egész még nyitva maradt.

Bőven van benne humor is. Az egyes szereplők beszólásai, a velük történtek. Talán néhol fekete ez a humor, de én nagyon jókat tudtam nevetni rajta. A Holló, vagy Sam viking szellemeinek elrontása a számítógépes kifejezésekkel. De mit lehet mondani egy olyan sztorira, ahol a feltűnő Kaszás azzal viccelődik, hogy ő a Mikulás és Rémszarvasokat keres éppen? (Ők maguk is viccelnek azzal, hogy milyen rossz vicceik vannak.)

Abszolút szórakoztató, jó forgatni és a szememnek is ok, a történet és a karakterek is tetszettek. Egy új kedvencre leltem.

Sejic: A Virrasztók – Mint képregény: 95% szórakoztató, izgalmas, epikus szereplőkkel és történésekkel, szépen megrajzolva.

Szubjektíven: 100% abszolút rákattantam. Szerettem a világát, a szereplőit, a kalandjaikat.

Fülszöveg:

1918, ​Dublinban tombol a spanyolnátha, Írországot feldúlta a háború és a járvány. A kórház szülészetén Julia Power nővérnek nincs elég embere, miközben a várandós anyákat, akik elkapták a szörnyű vírust, közös karanténba zárják. A nővér körül felbukkan két kívülálló, dr. Kathleen Lynn, aki állítólag lázadó és keresi a rendőrség, és egy fiatal önkéntes segítő, Bridie Sweeney.
A három nő három nap leforgása alatt megváltoztatja egymás életét. A szűkös, sötét szülészeti osztály lakóit a járvány megtizedeli, de a rettegéssel teli világban újszülötteknek adnak életet. Az anyák és a személyzet kifogyhatatlan gyengédséggel, emberségesen teszik a dolgukat, helyt állnak a lehetetlennel határos helyzetben.
Mindig van remény, és nincs olyan szörnyűség, amiből ne lenne kiút – üzeni nyomban klasszikussá vált új regényével Emma Donoghue.

Szerintem: