Szerelmi háromszöges, családi, gyerekkori traumával együtt élő.

Elle középkorú asszony, egy szerető férjjel és három gyerekkel. A nyarat tóparton töltik, egy baráti családdal a szomszédban. Jonas Elle gyerekkori barátja, de kimondatlanul sokkal több feszül közöttük, amit mindkettejük párja érzékel is. Álmos este, Elle kimegy, Jonas utána indul, és elkezdik azt a viszonyt, amit kamaszként is kezdtek volna, ha nincs Elle mostohabátyja, amit tett, és amit ők tettek vele. Az asszonynak most szembe kell néznie mindennel: a múltjával, a jelenével, a Peterhez és Jonashoz fűződő érzelmeivel. Bár érzi, mit kellene és mit fog tenni, mégis halasztja a döntést. Van, amikor túl sok a titok és a szerelem nem éri meg, amit fel kellene érte adni.

A címe még szinte romantikusnak is tűnik. Az már nehezebb kérdés, miért ez a történet kapta. A regény végéig el kell jutni, hogy Elle egy hasonlattal megvilágítsa. Ha nagyon egyszerűsíteni akarnám, az élet is egy papírpalota. Könnyűnek tűnik és sérülékenynek, de jól össze van rakva, és ami éri, túléli: kiszárad, ragasztható, állni fog.

De azt is bele tudom látni, hogy a nyári lak is egy papírpalota, szó szerint. A dráma pedig itt zajlik, ha a nagy vihar és a konfliktusok már meg is történtek.

De akkor nézzük a cselekményt! A jelen eléggé sivár, ha a tényleges cselekményt nézem. Elle és Jonas viszonyt kezdenek, van pár légyott és a nő szinte folyamatos gyötrődése. Mindkettő érzelmi állapota egyenes: szeretik egymást, és Jonas bármire kész is lenne, amit Elle kitalál nekik. Ha azt kérni, pakolnának, és maguk mögött hagyná az egész addigi életüket. Elle gyökerei azonban mélyebbek: neki gyerekei vannak, és Peter sem kényszerházasság volt. Nem az a nagy szerelem, de egy biztos pont és a férje részéről nagy szerelem is. Elle ki is mondja, már az elején, véget vet az egésznek és összetöri Jonas szívét, csak még erőt kell gyűjtenie, hogy megtegye.

Nem is ez a viszony, a jelenük az érdekes – hanem a hogyan jutottak ide. Az van hosszabban is megírva, és Elle gyerekkorától kezdve jutunk el a drámai tetőpontig. A családi viszonyok, az öröklődő minták a nőknél a családban, Elle kínzója és az abból fakadó történések.

Nagyon nem egy boldog történet – szinte olyan, mint egy katasztrófafilm. Azért nézed, mert tudod, hogy jön valami borzalmas, és látni fogod, mi és kit hogyan pusztít el.

Meghasonlottnak éreztem, amit a szerző összehozott. Egyrészt, a történetben érthetőnek tűnik, miért választja Elle a titkolózást. Ott vannak az érzései, amelyekben nem lehet logikát keresni. félelem, és annak a tudata, hogy ha beszélni kezd, megbélyegzik. Ő az áldozat, de ha kimondja, elismeri, akkor szánni fogják vagy rosszabb. Így inkább hallgat. (Családi minták is bejönnek – volt már, aki eltűrte a gyereke szexuális zaklatását, csak tartsák el.)

Kívülállóként viszont háborogtam, és nagyon utáltam, amit a gyerek csinál. Néma engedélyt ad a zaklatáshoz. Ez attól még erőszak, de akkora struccpolitika, hogy nem értem, mégis, mit várt? Ha úgy tesz, mintha nem történne semmi, akkor nem is történik? Nyilvánvaló, hogy a fiú egyre messzebb el fog menni – ki is fejti, hogy mi a végjáték és Elle kísérletet sem tesz az önvédelemre. Még akkor sem, amikor már neki is nyilvánvaló, hogy a fiú pontosan tudja, mit próbál csinálni, és kihasználja.

Elle és Jonas között ott van a múlt titka, amit csak ők ismernek, egy örök kötelék. Olyan, amit a párjukkal nem oszthatnak meg. Mellette ott van Jonas régi rajongása, ami kamaszként kihunyhatott volna, de azzal, hogy tiltott lett és elszakadtak egymástól, a jelenben tör fel. Valahol logikus az egész, de fájdalmas és bűnből fakad, rossz is volt olvasni.

Lélektanban erős a könyv, rengeteg érzéssel lett megírva. Alapos, belemerülő kötet és érzékeny témákat – gyerekbántalmazás, gyilkosság – dolgoz fel érzékkel. Csak én folyamatosan háborogtam Elle döntései ellen: a jelenben, a múltban is rosszul lépett szerintem. A házasságtörőket különben is rühellem, és nagyon nem tudok megbékélni azzal, ahogy belesodorta magát az áldozat szerepbe.

Látok benne értéket, de nagyon nem az a regény, amit én élvezni tudok.

Cowley Heller: Papírpalota – Mint női: 70% kényes témák finoman megírva, mély érzések több szereplő életútján át.

Szubjektíven: 30% utáltam a hősnőt és a döntéseit, az egész alaphelyzet kiakaszt. Értékelem, de rühellem is egyben.

A dolgok sohasem tökéletesek, de megpróbáljuk a legtöbbet kihozni belőlük. Belesüppedhetsz az önsajnálatba, vagy felülemelkedhetsz rajta. Miért nem választod a felülemelkedést mostantól kezdve?

Ezt hívják életnek, barátom. A jót, a rosszat és a csúfat. De ne hagyd, hogy az utóbbi kettő beárnyékolja az elsőt, mert az első az igazán fontos. Ha azt elevenen tartod, bármivel szembenézhetsz. Ez a nagy igazság.

Régi ügyet újra nyomozó, kémes, kisvárosi.

Amos a kislánya születésnapjára visszautazik a kisvárosba, ahol családos emberként élt és dolgozott. A temetőben nem várt látogató tör rá: Meryl Hawkins volt az első gyilkos, akit Decker és akkori társa börtönbe juttatott. Meryl éveket töltött bent, és már végső stádiumú rákos, így kegyeleti okokból kiengedték. Arra kéri Deckert, vegye elő az esetet, nézze át újra, és tisztázza a  nevét. Decker beszél a volt társával, és valóban pár részlet, ami túl szép volt már akkor is, hogy igaz legyen, de kezdő rendőrként ezt még nem látta. Amikor Meryl gyilkosság áldozata lesz, már biztos benne, hogy a férfi csak bűnbak volt. Megkezdi a nyomozást, régi sebeket tép fel, miközben az FBI várja vissza és számolnia kell azzal, ha ellenszegülve ezt az ügyet folytatja, véget érhet a tanácsadói alkalmazása.

Milyen is a soron következő Amos Decker-regény? Nem a legizgalmasabb a sorozatban, de nem is a leggyengébb. Kis csavarral a szokott színeket kapjuk.

Azon regények közé tartozik, amelyekben van személyes érintettsége Amos Deckernek. A teljesen új nyomozásokat jobban szeretem, de ezekben használhatja teljesen Amos különleges agyműködését a szerző. Hiszen neki a 10 évesnél régebbi ügy ugyanúgy a fejében van, mint amikor először dolgozott rajta. A tökéletes memóriája megőrizte az embereket, amiket mondtak, ahogy kinéztek. Ezt most össze lehet vetni és olyasmiket észrevenni az eltérések miatt, amit akkoriban nem láttak meg. Nem egy ilyen rész van, szerettem is őket.

Mivel már egy sorozat 5. kötetéről van szó, könnyen lehet visszatérő szereplőket is játékba hozni. Baldacci él is a lehetőséggel: mivel a csapat másik ügyön dolgozik, Decker maga mellé kapja a régi társát és érkezik majd segíteni Melvin Mars – a 2. kötet megmentésre váró szereplője, aki Decker barátja lett és rendszeresen visszatér a sorozatba. Elég eszes, sportos és pénze is bőven van – biztos bázis Decker mellett.

Épít is rá Baldacci, hogy a két férfi kiegészítse egymást. Decker tele van fájdalmakkal, különcségekkel, míg Melvin nagyon magára talált, simulékony és a társaság közepe tud lenni. A legtöbb kötetben van egy szereplő, akinek az a dolga, hogy Decker különös szokásait enyhítse és a kommunikációt gördülékenyebbé tegye – ez most Melvin.

Maga az ügy fokozatosan bonyolódik. Egyszerű helyzetből indul ki, a szereplők egyike sem olyan, hogy valami összetett ügyre gondoljon az ember. Ugyan az kérdés, miért pont Meryl lett a bűnbak, de Decker sem sejti előre, milyen messze nyúlnak a szálak. A kis vidéki eset a történetben aztán éles kanyarral már nemzetbiztonságot érintő kérdéssé válik, és a szerző tudja is fokozni folyamatosan a feszültséget. Veszélyhelyzet a jelenben, gyilkossági kísérlet a szereplők ellen, mellékszereplők meggyilkolása, messzire mutató összeesküvés. Meglepetések vannak, és Baldacci egyszerre helyezi a történetet a magas politikába és teszi nagyon személyessé is. Hiszen egyszerre lesz a történetben egy nemzetközi kémsztori, ugyanakkor meg egy nagyon személyes bosszú is.

Meglepően sok a történetben a valamilyen nagy nyomorúsággal küszködő karakter. Decker számára a családja meggyilkolása egy soha el nem múló, örök trauma, ami a memóriája miatt ugyanúgy fáj most is. Mitzi, a meggyilkolt és gyilkosként elítélt Meryl lánya drogfüggőséggel küszködött. Az anyja halálos beteg volt, súlyos fájdalmakkal és szintén téma volt a gyógyszer. A régi társa, Mary meg fiatalon kénytelen szembenézni egy olyan betegséggel, ami majd magától fosztja meg.

Mégis, Baldacci a hangnemet megtartja pozitívnak. Igen, szenvedtek és fognak is még, de kitartanak és harcolnak. Vannak remények, eszmék – amiért kiálnak, mindenkor.

Jó tempójú krimi, csavarokkal. A karakterépítés kevesebb, de egyensúly van: minimális karakterfejlődés is akadt, és az új olvasóknak felépíti újfent, ki milyen ember. Sok párbeszéd, kevesebb, de a lényeget kiemelő leírás. A sok szenvedés miatt az érzelmeknek is van szerepe, de azért messze van egy lélektani történettől.

Hogy ismételjem magam: nem a legjobb Decker-regény, de nem is a legrosszabb.

Baldacci: Megváltás – Mint krimi: 75% a sorozat tipikus elemeit használja, bonyolítja a cselekményt és akad némi jellemfejlődés is.

Szubjektíven: 70% jó a csavar, most kis gúnyos mosolyom is van attól, ahogy a hidegháborút visszahozza és az oroszok a rosszak.

A költészet az egyik legcsodálatosabb árnyék, amelyet a civilizáció az időre vet – jelentette ki.

[…] ha egyszer hátat fordítasz valaminek, többé nincs jogod úgy viselkedni, mintha a tiéd lenne.

Új szerepbe beletanuló, űrbéli, puccsot végrehajtó.

Harrow a Császár felesküdött embere lett, de ezzel nem szűntek meg a gondjai. Egyre biztosabb benne, hogy megőrült – hangokat hall többek között –, és a beavatási szertársa sem sikerült tökéletesen. Sebezhető, és valaki ki is használná ezt, többször az életére törnek. Gideon utódja se nem lelkes, se nem hozzáértő mellette – inkább csak a látszat kedvéért áll úrnője mellé, mintha valóban a védelmezője lehetne. Ahogy egyre jobban megismeri a császárt és a körötte levőket, egy olyan játszmában találja magát, amely már sokkal többről szól, mint új életet lehelni a bolygójába. A tét már minden élet, mely a Császárhoz van kötve és a világuk fennmaradása.

Mivel nekem annyira nem tetszett, kicsit ránéztem a kritikáira, mennyire vagyok egyedül a fanyalgásommal. Találtam olyan jelzőket, hogy attól csak nőtt a döbbenetem: volt, aki csodásan barokknak írta le a könyvet. Én meg gondolkoztam, ugyanazt olvastuk?

Az első, ami nagyon messze lökött, a narráció. Az egyes szám első és harmadik személyben elbeszélt történetek a megszokottak, nagyon ritka, ha ettől eltérőre akadok. Ebben viszont gyakran váltunk E/2-re és ez rémesen zavart. Folyamatosan kizökkentett, és másként szólított meg, mint amikor a szerző kiszól a könyvből. Nagyon nem élveztem, és nem jobban elképzelni tudtam az eseményeket, hanem éppen ellenkezőleg. A végére ugyan megvan a magyarázat, és akkor már érthető az ilyen fajta narráció, de addig kínszenvedés volt.

A második, hogy hiányzott nekem az a biztos keret, amit az első részben a vetélkedés jelentett a Császár köréhez tartozásért. Harrow bent van, Gideon halott és nem érteni, most mire és hogyan megy ki a játék. Harrow emlékei is sérültek, magának hagyott levelekből próbál okoskodni és nem láttam át, mi lenne a célja. A Sír kinyitása, a benne fekvő ébresztése? Nem hiszem, még akkor sem, ha Harrow szerelmes az ott fekvő nőbe. (Az megint egy nagyon érthetetlen rész volt, hogy lehetne szerelmes egy holtan heverő nőbe? Ok, a herceg és Csipkerózsika is valami hasonló sztorit kapott, de az mégiscsak mese.)

Harmadszor. Alig van cselekmény, és a császári udvar intrikái is annyira a felszín alatt zajlanak, hogy olvasóként én csak ’a lassan haladunk, de nem tudni hova’ irányt éreztem. A végére válik ez izgalmasabbá és érthetővé, de addig szintén csak szenvedtem vele. Mintha Harrow csak kóvályogna a cselekményben, miközben egy elég nagy merénylet áll össze körötte, amiben neki minimális szerepet szánnak.

Negyedszer: általában szeretem, amikor egy regényben zsánerek keverednek. Itt viszont nehezen fért össze a fejemben, hogyan akar ez a sztori egyszerre sci-fi és fantasy is lenni. A jövőben játszódik, valami posztapokaliptikus eseményt sejtek a Császár és az első szentjei történetében, de ez homályban marad. Valahogy abból a disztópiából alakult ki a jelenjük mágia felhasználásával, ami továbbra is jelen van. Egy ponton viszont már azt éreztem ki, hogy ez a mágia bizonyos esetekben inkább tudomány, vagy az is volt mögötte. A szentek és a Császár úgy beszélnek DNS-ről meg hasonlókról, hogy mai tudósoknak is elmennének. Egyszerűen képzavaros nekem, ahogy mai biológus tudósok mágiával alkotnak.

Végül, de nem utolsó sorban nem volt a történetben számomra szimpatikus szereplő. Sokaknak a célját se értem, a múlt egy nagy rejtély, amiből lassan tudunk meg bármit is. Nem ragozom tovább, nem volt a fogamra való.

Muir: Harrow, a Kilencedik – Mint fantasy/sci-fi: 45% világot épít, sok rejtéllyel – érezni, hogy még nagyobb sorozattá lesz írva.

Szubjektíven: 15% irritált a narráció, nem szerettem a szereplőket és a történet is furcsa.

Kamaszos, szerelmes, bűnténybe keveredő, zűröket megoldó.

A lányok a rendőrség látókörébe kerültek: rosszkor voltak rossz helyen, és a gyanúsítottjukkal valaki végzett, így a gyilkos még mindig szabadlábon van. A filmvetítéskor kitalált terveket sorra valósítja meg, és egyre kevesebb az ötlet, ki lehet a titokzatos igazságtevő gyilkos. Be kell látniuk, hogy hiába a sok probléma, azért egy-egy ellenségük halált nem érdemelt ki. Különben is megvan a maguk baja: Caitlin választott a két fivér közül, de ez nem jelenti, hogy Jeremy nem féltékeny a bátyjára, akivel a lánynak a foci mindig közös pont lesz. Mackenzie bejutott a vágyott iskolába, de szembe kell néznie a barátja árulásával. Lehet, hogy egy új srác lenne a megoldás? Ava a mostohaanyja miatt szenved, míg Julie a felfedett családi helyzete és a lakásuk miatt válik céltáblává.

Shepard nem egy kötetéből készült sorozat, bár igazság szerint csak a Pretty Little Liars tudott befutni. Ez is olyan sorozata, amiből elindult a sorozat, még PLL szereplőt is adtak hozzá, de így sem tudott túlélni.

Miért emlegetem a sorozatot? Mert ez a történet jobban működött az eredeti változatban. A Jó kislányok sokkal szórakoztatóbb olvasmány, mint amilyen a belőle készült sorozat lett. Azt végig sem bírtam nézni, ezt viszont könnyen végig tudtam olvasni.

A titok egyik nyitja, hogy több főszereplő van, váltogatja a nézőpontokat és nagyon változatos tud lenni, kinek milyen élethelyzetet kell kezelnie. A szerelem majdnem mindenkinél jelen van, és nem ugyanaz a szituáció ismétlődik. 1-1 nem is lenne elég egy regény témájának, de összeadódnak és így már szórakoztató tud lenni. Még akkor is, ha elég nagy klisék is előfordulnak benne. Mackenzie története a legjobb baráttal, akivel titokban egymásba szerelmesek, vagy Caitlin szerelmi háromszöge se tetszett. Valahogy azt éreztem ki belőlük, hogy van egy szereplő, akiért mindenki odavan – vagy a kiszemelt biztosan – ő meg szenved és nehezíti magának az életét. Lépjen tovább, harcoljon a kiszemeltélt, de ne az idő oldja meg a helyzetet, azt nem szeretem.

Az viszont tetszett, hogy nem csak a szerelem a konfliktus. Van egy elég komoly része, ami a bullying témáját dolgozza fel. Különösen tragikus tud lenni attól, hogy nem maga Julie az, aki támadási felületet hagy, hanem az anyja miatt válik a lány célponttá. (Kegyetlenek tudnak lenni a gyerekek, ez remekül látszik itt.)

A másik, hogy bűnügyek vannak és rejtély. Igazi kriminek nem mondanám, mert a lányokat a magánéleti kérdések jobban lekötik, minimális nyomozást végeznek, és nem is értenek hozzá. Viszont, személyesen érinti őket az eset, és nem csak mellettük zajlanak az események, benne vannak ők is. Van feszültség, és ez érdekesebb helyzet, mint a szerelmi kínjaik.

A megoldás… nálam kicsit hirtelenebb, mint amit elviselek. Vissza kellene olvasni annak a bizonyos szereplőnek a jeleneteit, hogy mennyire olyan, mint amit a Hatodik érzék óta ismerünk. (Pl. csak egy emberrel beszél-e, mikor van jelen, meg hasonlók.) Meglepő, egy kis plusz poént is kapunk, de nem éreztem előkészítettnek. Én jobban szeretem, amikor el vannak szórva a kis kenyérmorzsák a megfejtés felé, és nem a semmiből jön egy ilyen húzás.

A stílus, a karakterábrázolás és a konfliktusok nagyja is tini regénnyé teszi. Érzelmekre koncentrál, nincs túl sok leírás, inkább a párbeszédek és a belső közvetítése a mérvadó.

Jól olvasható, korrekt zárás, ha nem is pont a fogamra való.

Shepard: Jó kislányok – Mint YA thriller: 65% kamasz témákról, szerelemről érzéssel ír, a thriller sokkal elhanyagoltabb és hirtelen a megoldása.

Szubjektíven: 60% a stílusa elvitte, szórakoztató, pedig a sok szerelmi nyűg nem tetszett.

Virtuális valóságban adatszerző, jövőbeli, MI ellen küzdő.

Case volt a legjobb adattolvaj a virtuális térben – nem volt adat és kód, amit ne lett volna képes feltörni. Ám a legjobbak betegsége utolérte, és a megbízóitól is lopni próbált. Visszatartott adatokat, amiket maga akart másnak értékesíteni. Nem ölték meg érte, sokkal rosszabbat találtak ki: idegméreggel töltötték fel, szétmarták a szinapszisait, így már képtelen visszakapcsolódni a rendszerre, noha Case számára az volt az igazi élet, a test csak hús. Minden pénzét egy lehetséges kúra megtalálására költi, el is költözik Japánba, egy olyan városba, ami tele van illegális fejlesztésekkel és klinikákkal, de a gyógymód nem létezik. Míg fel nem keresi a titokzatos Armitage, és gyógymódot ajánl. Nem pénzért, munkáért. Azt kell tennie, amiben a legjobb volt: lopni, most nekik.

Meghatározó sci-fi volt a Neuromancer, ami megnyerte a Nebula és a Philip K. Dick-díjat is. De a díjakon túl, abban mérhető, mekkora mérföldkő volt, hogy miképpen él tovább és mennyi mindent megihletett ez a történet. Gibson lerakta vele a cyberpunk alapjait, és Keanu Reeves igencsak hálás lehet neki, mert nélküle nem lenne Johnny Mnemonic vagy Mátrix sem. (Nekem az Altered Carbon is beugrott, az is nagyon ebben gyökerezik.)

Kicsit bajban is vagyok, mert én az utóéletet ismerem, abból sok elem része a kamaszkorom meghatározó történeteinek. Hogy is tudnék saját jogon nézni erre a történetre, amikor gimnazistaként a Mátrixot néztük oda-vissza?

Azt nagyon tudom értékelni, és érzékelem is, ebből hogyan jöttek azok a történetek, amelyek fontosak számomra. Csak éppen azok mások, bővítettek vagy másfelé haladtak, és nekem az a norma. Most ez olyan, mintha az unokából akarnám felmérni, milyen volt a nagyapa és az öreget próbálnám szeretni, miközben az unokába vagyok szerelmes. Végig az volt, amin pörgött az agyam, hogy ez meg az a jelenet mi mást juttat eszembe. Természetesen semmi sem ugyanolyan, ez egy saját történet, ez az eredeti, de szinte minden ismerős máshonnan, mert gondolták tovább, új történeteket írtak.

Az általam ismerteket annyira szeretem, hogy ahhoz mérve ennek a cselekményét nem nagyon tudtam szeretni. A világa megfogott, nagyon kidolgozott és tényleg tele van ötlettek. De hogy mit alkot Case és a társai, az nem nagyon tudott lekötni. Egy-egy elem nekem megfoghatatlan is – mondjuk az, ahogy feltörik a virtuális térben a kódokat. Úgy működik ott az agy, mint egy pendrive, amin ott a szükséges program?

Újabb gond, hogy egész mást láttam meg a szereplőkben, mint amit valószínűleg kellett volna. Case pl. számomra egy modern drogos volt, aki a virtuális létre van ráfüggve. Nem véletlenül hangzik el olyan sokszor a csak test tétel is, nekik nagyon nem az a lényeg, hanem a Sprawl. Nem is tudok róla szinte semmi mást: az a fő motivációja, hogy megint létezhessen a virtuális világban, ne börtönözzék a testébe.

Követhető, változatos, részletesen megírt kötet, de nincs túlírva sem. Pörgeti az eseményeket, a szereplők mozgásban vannak – nem rossz történet ez.

Sajnos, akárhonnan nézem, mindig ugyanazt a csontot fogom rágni. Tudom, hogy jó könyv és értem, miért meghatározó, de én az utódait szeretem. Ready Player One, Mátrix, Valós halál – azokhoz képest ez nekem kevésbé izgalmas.

Gibson: Neuromancer – Mint sci-fi: 85% meghatározó regény, a zsáner alfája. Cselekményben és világépítésben is erős.

Szubjektíven: 50% érdekes volt egyszer, de nekem végig az volt a lényeg, hogy miben és hogyan él tovább a sztori.

– Sivár lenne az élet könyvek nélkül – fűzte aztán hozzá határozottan.
– Én is úgy gondolom – simított végig Oskar a rövidre vágott bajuszán, majd így folytatta: – Persze akadnak olyanok is, akik úgy vélik, hogy sokan épp azért menekülnek a könyvekbe, mert sivár az életük.

Az igaz szerelem nem kér, csak ad, akkor is, amikor már szinte nincs miből.

Szállodát fenntartó, szerelmes, múlt századi.

Dalma számára otthon nincs jövő, a lány nem akar belemenni egy elvárt házasságba és csak feleség lenni. Egy bécsi rokonnak hála lehetőséget kap, hogy kiutazzon és az osztrák fővárosban próbáljon boldogulni. Egy neves hotelben helyezkedik el szobalányként, majd, amikor egy új ötletnek hála a recepciós is nő lehet, egyike lesz a kiválasztottaknak. A lányok között jó barátokra talál, és a tulajdonos jóképű fia a szívét is megdobogtatja. Oskar azonban nagy szívtipró, aki rendszeresen a női alkalmazottak erényein gázol. Ő is felfigyel Dalmára, és a fiatalok között igazi kapocs szövődik. Ám a hotel anyagi helyzete nem engedi meg, hogy Oskar a szívére hallgatva nősüljön. Az anyja már ki is nézte azt a gazdag kisasszonyt, aki a menye és a hotel megmentője lehetne.

A kulisszák mögé belesni szeretek a könyvekkel, filmekkel. Hogyan készül egy sorozat, valóságshow? Mit csinál a szakács, amikor nem látjuk? A hotel kiszolgálása mögött mennyi munka rejlik? Bár a recepciósok élete nem tűnt túl izgalmasnak, az már jobban mozgatta az agyam, hogy egy XX. század eleji előkelő hotelben miképpen mentek a dolgok.

Palotás Petra története azonban nem mondható igazán kulisszák mögé nézőnek, sem történelminek. Ugyan a korszak történelmi, az első világháború után járunk, de nem történelmi regény. A korszakról semmit nem lehet megtudni, még igazából a társadalmi szokásokról sem. Az, hogy a gazdag család sarja egy jóval szegényebb lányt akarna elvenni és ez nem tetszik a szülőknek, nem éppen kortünet.

A hotel életéből is csak morzsákat lehet elcsípni. Egyáltalán nem azon van a súly, hogy a lányok mit és hogyan dolgoznak. Ugyan pár szabály elhangzik, de nagyon ritka az olyan jelenet, amikor a dolgos hétköznapokat látjuk. Pl. olyan elrejtett részletek vannak, mint amikor Oskar anyja próbálja lebeszélni a fiáról Dalmát, az éttermükbe viszi ebédelni, és megjegyzi, hogy itt igazi a marha; nem, mint a szolgálók menüjében, amit csak annak mondanak. A végén egy nagy rendezvényt is szerveznek, de ez is csak pár sorban került elmesélésre. Nekem hiányzott a hotel élete és a történelem.

Van helyette rengeteg szerelmi szál, amiben több szappanoperás vonal is fellelhető. Eleve a gazdag fiú – szegény lány szerelme klisé, amihez hozzájön, hogy Dalma szerelme változtatja a nőfalót megbízható fiatalemberré. De lesz itt becsúszott terhességgel férjet fogó lány, meg tiltott szerelmet rejteni próbáló is.

A szereplők alapvetően szimpatikusnak vannak ábrázolva, nekem mégis borzolták az idegeim. Dalma a túl jó, hogy igazi legyen. Liselotte meg annyira flörtölős, kapcsolatokba merülő, hogy az adott korban szerintem simán megbélyegeznék romlott nőnek – azért az 1920-as években nem kellene a Szex és New York Samanthájaként vonulnia. (Ok, túlzott, de Dalma mellett éppen olyan hatást kelt.) Kevés vonást kaptak, inkább egy-egy tipikus karaktert töltenek ki, és így nem is voltak érdekesek számomra.

A cselekmény is nagyon kényelmes, és ahogy már írtam, túlzottan a szív ügyeire koncentrál. Ott sem haladnak gyorsan az események, fejezeteket kell várni egy-egy újabb mozzanatra vagy valami fordulatra, ami aztán gyakran szappanos benyomást tesz.

A stílusa pontosan az, amit Palotás Petrához kötök. Édeskés, szentimentális, nekem kissé műnek is hat. Kellemes, gyorsan olvasható, de nem szeretem.

Még a második kötet kap egy esélyt, remélem, az izgalmasabbra sikerült.

Palotás: Recepciós kisasszonyok 1. – Mint romantikus: 55% lineáris, szappanoperás fordulatokkal feldobott limonádé érzékenyen megírva.

Szubjektíven: 50% különösebben nem tetszett, de nem is utáltam. A történelem kevés, a románc sok és az a terhességes bonyodalom…

Rossz házasságból menekülő, igaz szerelmet találó.

Haven Marie Travis mindenre kész, hogy olyan lánygyermek legyen, akire az anyja büszke lehetne. Tudja, hogy túl fiús gyerek volt, és az anyja nem ilyennek akarta. Most pedig az apja, aki rendszeresen ellent mond a döntéseinek. A legújabb veszekedésük tárgya: Nick. Haven első komoly barátja, aki az apa szerint csak a lány örökségére hajt. Haven azonban kitart a férfi mellett, aki az öröksége nélkül is elveszi a lányt feleségül. 2 évvel később Haven szinte belehal, mire sikerül elmenekülnie egy pokoli házasságból, bántalmazásból. Éppen csak kezdi összeszedni magát, amikor az életébe lép Hardy Cates. A vonzó, gazdag férfi, akitől egy szenvedélyes csókot kapott korábban – és akiről gyanítja, hogy csak az motiválta, hogy bosszantsa a lány bátyját, aki Hardy szerelmét vette feleségül. Hardy ismét ráhajt, és Haven nem tudja, képes-e megint kockára tenni a szívét.

Lisa Kleypas nagyon sikeres a románcok írásában. Történelmi romantikus és modern szerelmi történetek is fűzősnek a nevéhez. Én a történelmi románcokkal ismerkedtem meg előbb, azok nagyon-nagyon klisések is szerintem, így sokkal közelebb érzem magamhoz a modern történeteit.

A Travis testvérek első kötete is más volt, mint a megszokott. Ahogy A kék szemű ördög sem egy tipikus női álommesének indul. Ugyan már a kezdőponton ott van Haven és Hardy meg egy szenvedélyes csók, de aztán el is szakadnak. Helyette kapunk egy bántalmazó kapcsolatot.

Sikerült úgy megírnia a szerzőnek, hogy meg tudtam érteni azt is, miért marad ott Haven, ahogy azt is, mi az a pont, ami végre felnyitja a szemét és elmenekül végre. Van drámai tetőpontja, de egy egész folyamatot és lelki leépülést lekövet. Rászánta az időt, hogy bemutassa, Nick hogyan semmisíti meg Haven énjét – pl. a nevét is elveszi tőle, és kényszeríti a második keresztneve használatára, amit soha nem is szeretett.

Még abban is érzek rációt, ahogy Haven visszatér az életébe és hordozza a sebeket. Nagyon félénk, nem bízik magában és ott van minden trauma, amit Nick okozott neki. Nem lesz varázsütésre jól, és Kleypas megmutatta, hogy törik meg egy nő, hogyan változott meg a személyisége és miképpen kezdi el a részecskéket megint összerakni.

Egy pont volt, ami azért felhúzott. Fizetnek a válásért, vagyis Nick nagyot nyer. Semmit nem kap a fizikai és nemi erőszakért, illetve, de: jó sok pénzt. Ha valahol értem is, hogy Haven csak menekülni akar, de ezzel a rossz példát erősítik a férfiban és nem helyes, hogy így elengedik. Nem is meglepő, hogy Nick képes lesz visszajönni is később. Ugyan, mi tartaná távol?

Majd jön a klasszikus romantikus regényes rész, Hardy és Haven kapcsolata. Van benne fokozatosság, és nem is csak a szenvedélyre van ráhúzva a cselekmény. Ugyan továbbra sem szeretem, ahogy pl. orvosi segítség helyett a szerelem rak össze mindenkit lelkiekben, de szimpatikus a páros és erősítik is egymást. Csak éppen, ez a rózsaszín szerelmes az, amit már unok, ha Nick visszatérte kicsit fel is dobja.

Az meg, hogy az alap (happy – szakítás – nagy gesztussal békülés) ismerős, nem meglepő. Már rájöttem, hogy írják a romantikusok döntő többségét, nem éri meg bosszankodni.

A stílus a női romantikusoké, sok érzelemmel és szenvedéllyel. Nem szeretem, de olvasható. Az fáj inkább, hogy ahogy eluralkodik a románc, a mellékszereplőket leépíti a szerző és minden a páron és a szerelmén kezd el forogni. Pedig vannak jól sikerült alakok, mint Haven főnöknője, aki pokollá teszi a beosztottjai mindennapjait.

Van folytatása is. Még nem lestem meg, melyik testvérrel, de lenne tippem. Itt fontos szerepet kap Haven még szingli bátyja, csak nem alapozás a Travis testvérek 3-ra?

Kleypas: A kék szemű ördög – Mint romantikus: 70% a női oldal meglepően erős benne, van tartalma – majd átvált romantikus klisébe.

Szubjektíven: 45% az eleje még lekötött. Kleypas érzékeltette, miért ragad valaki egy bántalmazó kapcsolatba. De a románc később untatott.