Olyan történetet alakíts az életedből, amelyre büszke lehetsz!

És az élet túl rövid, hogy ilyen lehetőséget elszalasszon az ember […] Miért ne akarnánk megragadni?

Megesik, hogy a nagyobb jóért kénytelenek vagyunk áldozatot hozni. Néhány életet adnunk kell a megmentett tömegekért cserébe – felelte hidegen az Igazgató

Igazság nyomába eredő, háború megnyerésében segítő, női.

Grace háborús özvegy, bár banális, ahogy a férjét elvesztette: a kiképzés utáni eltávra indult haza és közlekedési balesetet szenvedett. Ettől még a nő gyászol és fáj a vesztesége, miközben próbálja megtalálni a helyét a háború utáni New Yorkban. Esze ágában sincs hazatérni a szüleihez – de akkor mihez kezdjen? Amikor egy elhagyatott bőröndre bukkan, belenéz, kap egy rejtélyt, aminek a megfejtése leköti. Nők fotói, akik angol kémek voltak a megszállt a Franciaországban. Kié a bőrönd, mi történt ezekkel a lányokkal? Válaszokat kell találnia. Eleanor külföldiként dolgozott a háborús Angliában és nem mindennapi feladatot kapott. A SOA tisztjeként kellett lányokat felvennie, kiképeznie és a franciáknál beépítenie. Amikor több lánya is eltűnik, gyanút fog, hogy áruló férkőzött a soraikba. Ő is az igazságot keresi, kerüljön bármibe.

Pam Jenoff története visszavisz minket a történelemben, egyszerre két idősíkra is. Ráadásul olyan a témája is, ami nálunk most eléggé ment, hiszen több hasonló kötet is megjelent nagyjából egy időszakban. A Legendás lányokról már meséltem, és ugyanúgy a SOA női osztályáról szól ez a kötet is. Csak igazi regényként.

A regény érdekességét az adja, ahogy a két idősík egymás mellett haladhat. Nekünk mindkettő a múlt, és Grace nem is távoli nyomozást folytat, hiszen alig pár évvel van az után, amiről majd nyomoznia kell. Vagyis, amikor Eleanor a főszereplő, a háború éveiben járunk. Amikor Grace, már a béke után közvetlenül.

A háborús részekben van a több tartalom és izgalom. Ott lehet megismerni, honnan jött a női ügynökök bevetésének ötlete, kiket kerestek, hogyan képezték ki őket, majd egy-egy lányt követve a kalandokat is megkapjuk. Jenoff a kiemelt szereplőinek igyekszik jellemet is adni, és Eleanor az, aki jellegzetesre is sikerül. Nekem egészen eszembe juttatta M alakját, amikor még nő játszotta Daniel Craig első James Bond filmjeiben. A kiküldött lányok szimplábbak, és nem is szerettem, ahogy egy-egy szerelmi szálat is bekevernek a cselekménybe, ha azt azért igyekszik is minimalizálni Jenoff.

Grace története inkább lelkizős. A nőnek elég nagy káosz van a szívében és a fejében. Nem igazán tudja, mit akar. Gyászol is, tovább is lépne, meg éppen egy olyan korszakban él, amikor a nők kénytelenek megélni, hogy a háborúban kellettek és fontosak voltak, számított a munkájuk és több mindenben kipróbálhatták magukat, de ahogy jönnek vissza a férfiak, megint másodrendű álampolgárok lesznek. Ez a része le is kötött.

De a nyomozását túl könnyűnek éreztem, és nem egyszer olyan érzetem volt, hogy igazából azért kell, hogy összekösse a pontokat és az igazságon való felháborodása kivetítése lehessen az olvasó érzelmeinek.

Hiszen ott ér össze a két történet, ahogy Eleanor és Grace is megérti, mi és miért történt. Drámai hangsúlyt kapott, abszolút az a tetőpont és Jenoff beleágyazza az erkölcsi üzenetet és a tanulságot. A háború mocskos, és minden oldal borzalmakat művel, a saját embereivel is. Mi az egyetlen gondom ezzel? Olvastam már az Enigma feltöréséről is, és ott hasonló dilemmát sokkal jobban sikerült megírni. Hiába tudták, hogy a németek hol fognak támadni, mindenkit nem lehetett figyelmeztetni és megmenteni – akkor kiderült volna, hogy már ismerik a kódot. Túl naivnak érzem, főleg Eleanor alakjában, aki pedig benne volt a dolgok sűrűjében, hogy azt várták, mindig és minden körülmények között nyílegyenesen járjanak el.

Talán jobban tetszett volna, ha ez az első ilyen könyv, amit olvasok. A női karakterek szépen meg vannak írva, amennyire lehetett, kalandos a cselekmény is. Csak éppen a drámai leleplezést nem érzem annyira drámainak, ahogy a regény szerint annak kellene éreznem.

Jenoff: Elvesztek Párizsban – Mint kémregény: 65% a női alakok gondosan megírtak, az idősok váltások a cselekményt is feldobják.

Szubjektíven: 55% hiányzott valami átütő, emlékezetes – elment így is, csak felejthető.

Háborús, titkos tevékenységet folytató, női, kémes.

A világ háborúban áll, és Európa nagyja felett a németek rendelkeznek. A megoldás egy újabb front nyitása: ha Hitler kénytelen megosztani a seregét az oroszok és az angolszászok ellen, van esélyük. Ehhez azonban előkészületek kellenek, és ügynökök Franciaországban is, akik partizán tevékenységgel gáncsolják a németeket és előkészítik az amerikai partraszállást. De kit lehet még küldeni? Régi hagyomány, hogy az angol nőket és gyerekeket nem vonják be a csatákba. Ők biztonságban vannak az angol szigeten, míg a férfiak a kontinensen küzdenek. De már nincs más, és elérik, hogy a SOA nőkét képezhessen ki és dobhasson át Franciaországba. Elsősorban olyan nőket, akik francia gyökerekkel is rendelkeznek. Hivatalos státusz nélkül, de felkészítve és harcra készen.

Az utóbbi időszakban több olyan kötet is kijött, ami valamiképpen azzal foglalkozik, hogy a SOA kötelékében miképpen harcoltak a nők beépítve, német területekre beépítve. Regények, de ismeretterjesztő kötetet is találunk a kínálatban.

Sarah Rose a valós tényanyagot, iratokat, naplókat és jelentéseket tanulmányozott át, amelyekből aztán megszületett ez a kötet.

Az érdekessége, hogy nem lehet teljesen ismeretterjesztőként, sem teljesen regényként értelmezni. Van ugyan kiemelt szereplő több is, lineárisan halad előre a cselekmény, elbeszélve, de mégsem igazi regény. Ahhoz túlzottan a SOA kémnőinek tevékenysége, és nem egy-egy nő története a lényeg. Sok a váltás, szereplők és helyszínek között is, ahogy időugrás is bőven akad benne. Mindenkiből annyit látunk, amennyi éppen az elmesélt történethez kapcsolódik. Vagyis: itt nem az egyes szereplőket mutatja be és követi nyomon, hanem a SOA tevékenységét, amihez felhasználja az abban szereplő nőkkel történteket.

De nem is dokumentumregény, mert ez nem tényfeltárás, nem cikk, hanem regényesen megírt történet jelenetekkel és kevés, de azért jelen levő párbeszéddel.

Két fő iránya van: egyrészt, bemutat nem egy akciót. Lehetőség sok van, hiszen adatokat gyűjtöttek és rádióztak meg, fegyverkeztek és partizánakciókat szerveztek, vettek részt bennük. Ugyan felveti a szerző, hogy már a háborút követően és alatt is voltak olyan hangok, amelyek megkérdőjelezték, hogy a SOA bármit is elért-e, volt-e egyáltalán értelme létrehozni, de a történet úgy lett megírva, hogy nem kérdőjelezhető meg, hogy fontos munkát végeztek.

A másik, hogy egy-egy nő áldozatát és bátorságát mutassa be. Mert tény, hogy nőként mentek át oda és ez szült érdekes eseteket. Pl. Mary és az egyik összekötője, Claude azért bonyolódtak viszonyba, mert a nő gyereket akart. Még akkor is, ha az adott körülmények között, nőként egy idegen országban gyakorlatilag kémtevékenységet folytatva, nagyon nem tűnt jó ötletnek gyereket szülni. De látjuk, hogyan adták az életüket is és tartottak ki fogságban is. A bátorság és önfeláldozás az ő történeteikben is benne van.

Arról nem győztek meg, hogy ezeknek a kémnőknek fontos szerepe lett volna a náci Németország legyőzésében, de az átjött, hogy milyen áldozatokat hoztak, és milyen hazafiak voltak a szükség órájában, hogy helyt álltak.

Rose: Legendás lányok – Mint történelmi regény: 55% érdekes, széles körben mutatja be a tevékenységet, de se nem regény, se nem ismeretterjesztő igazán.

Szubjektíven: 40% nem tudott lekötni, belekeveredtem a szereplőkbe és fura a stílusa is.

Nyomozós, utazós, főző, új életet kezdő.

Bill kezdő ügyvéd, aki megdolgozott azért, hogy feljebb jusson az életben. Nem is kicsit örül, amikor megkapja az első saját ügyét – ha csak azért is, hogy ne a főnökének kelljen foglalkozni az idegesítő rokonokkal. Egy végrendelet kapcsán van rá szükségük, de nem éppen jogi kérdésben. Van egy örökölt ház, aminek az örököséről be akarják bizonyítani, hogy már nincs életben. Emeline a családja nagyját elvesztette az első világháborúban, ő maga pszichés gondokkal küszködött. Amikor elmegyógyintézetbe akarták csukni, elmenekült. Bill kellene, hogy bizonyítékot hozzon, nincs már az élők között, hiába állítja az öccse, hogy neki bizonyítéka van: a nővére még köztük van. Bill útra kel, követi a lány útját, aki Franciaországba ment, és aki talán új életet kezdett más néven.

A borító is, a cím talán még jobban sejteti, hogy milyen típusú regénnyel lesz dolgunk. Van benne egy rejtély – hiszen titokról van szó és ott vannak az ételek. A borítón csak kicsiben, de a címben nagyon kifejezően ott vannak az ízek. Magával a titokkal is össze van kötve, így már ez a cím sejtette, hogy Emeline sorsa valamiképpen az ételek körül forgott.

Kellemesen, de lassan indul a cselekmény. Laura Madeleine két idősíkban mutatja be a szereplőit, a környezetüket és a céljaikat. Alapozás az egész: milyen típusú emberek, milyen terhet cipelnek, és már ekkor szimpatikusnak vannak megírva, ha még nem is a csúcspontjukon látjuk őket. Inkább egyfajta lyukban vannak, amelyből majd a cselekmény folyamán fognak kikeveredni.

Kezdettől Emeline története tetszett jobban, abban van az igazi rejtély. Bill az ő történetét akarja megismerni, amit mi olvashatunk az ő fejezeteivel párhuzamosan. Azt nyomozza, amit mi éppen megtudunk, csak sokkal részletesebben és érzésekkel, hiszen Emeline útját lelkiekben és érzelmekben is követhetjük.

Kicsit tizenkettő egy tucat is a kezdet, amiben csak az volt a meglepetés, hogy a két idősík egyikén férfi a hős. Akkor lett volna igazán ismerős és máshol is használt, ha Bill Billie lenne – a jelen idősíkjából nyomozzák a múltat történetek általában nővel kerestetnek női sorsot.

Ám, hősnőnk megérkezik egy kisvárosba és egy étteremhez. Ott valami történik és szintet tud lépni a cselekmény. Emeline a gyógyulás útjára lép, bekerül egy családba és velük egy közösségbe, és főznek. Nagyon hangulatos az egész körítés: maga a főzés folyamata, az élelmiszerek beszerzése, az a hangulat, ami nekem a Csokoládét idézte meg. Ahogy az ízek bekerülnek a lapokra és a főzés művészetté válik. Észre is vettem magamon, hogy nem is érdekelt már, Bill merre halad és mire jön rá, mert a lány útja érdekelt.

Itt kapunk egy szerelmi szálat is, de nagyon kevés vonással, ami csak értékesebbé tette a számomra. Lassan és óvatosan épül a café tulajának hallássérült fia és az álruhás lány között valami gyengéd és törékeny. Inkább aranyos, mint szenvedélyes és jól árnyalták az olyan kis részletek, mint a helyi lány, aki igyekszik az angol lányt elijeszteni a kiszemeltje mellől.

Azzal, hogy Madeleine ezt a szálat visszafogta, meghagyta női történetnek, egy újrakezdésnek, aminek része a szerelem is, de nem az a megoldás mindenre. Nem is a szerelmi a fő konfliktus.

A vége… idézzek egy másik szerzőt, akitől éppen olvasok? Ami édes, abban van valami keserű is. Az a keserédes aroma maradt meg most a fejemben. Miközben happy end is, egy kis tragédiát is belecsempészett a szerző.

Madeline: Egy francia titok íze – Mint női: 75% lassabb kezdés után hangulatos, kellemes és napsugaras történet az újrakezdésről.

Szubjektíven: 70% lassúnak éreztem a kezdést, de a gasztronómia vonala nagyon érzékletes, és szép a történet is.

- A könyvektől hiába várjuk, hogy megmentsenek.
– Azt semmitől nem várhatjuk. Magunkat kell megmentenünk, vagy végünk.

Széteső társadalmas, menekülő, új otthont és hitet építő.

Lauren Olamina egy falakkal körülzárt, védett külvárosi övezetben nő fel. Anyja drogos volt, aki már a babát is károsította a szerekkel: Lauren hiperempátiával született, mások érzéseit a sajátjaként éli meg. Ezt rejtenie kell, hiszen az egyre inkább széteső világban ez gyengévé teszi. Lelkész apja vallási alapokat ad neki, de a lányban egyre érik, hogy másban kellene hinniük. Miközben magában fogalmazza meg a saját hitét, a világ egyre veszélyesebbé válik. Lauren érzi, hogy a nincstelenek és betegek számára még ők is kivételezettnek tűnnek – egyre több fosztogató tör be, és hamarosan már nem csak lopnak, ölnek is. Lauren próbálja figyelmeztetni az apját, saját öccse is veszélyes útra lép, de már késő. A túlélőkkel Lauren kell, hogy útra kelljen, új híveket szerezzen és elvesse az első Magokat.

Octavia E. Butler a kilencvenes években írta meg ezt a disztópiát, de mára újra bestseller lett. Talán felkapottabb is, mint az első megjelenésekor. Annyira rárímel a zajló folyamatokra – a klímakatasztrófa, a társadalmi szakadék még nagyobb nyílása, a politika tehetetlensége –, hogy túl könnyen bele lehet látni, miképpen tartunk pontosan ebbe az irányba.

Az különösen érdekessé teszi ezt a történetet, hogy éppen zajlik benne a világ szétesése. Nincs egy nagy töréspont, pl. egy kitörő harmadik világháború, csak simán a mai mederben folynak az események és egyszerűen a civilizáció már nem bírja mindezt el. Természetes, pusztító és attól ijesztő, hogy mennyire hihető.

Butler tud mutatni egy folyamatot is: egy védett közösségben nyitunk, amely nem akarja meglátni az intő jeleket. Abban akarnak hinni, hogy ha kivárnak, majd jobb lesz minden. Butler pedig letaglózóan hozza, hogy ezzel a struccpolitikával mit lehet elérni: jön a hentes a bárddal és gond nélkül lecsap. Megismerjük a közösség életét, a hitüket és azt a hamis biztonságérzetet, amiben Lauren nem akarja elringatni magát.

Duplán érdekesek a történések: benne van a közösség fenntartása, Lauren készülődése a közelgő katasztrófa túlélésére, de mellette ez egy családi történet is. Amiben mostohaanya van, akivel kettős a lány kapcsolata. A mostohának megvan a maga kedvenc gyereke, és éppen a problémás az, aki megtagad mindent, amiben a szülei hisznek. Ez többszörös törést hoz a családba, és az asszony a mostohalányán fogja kitölteni a gondjait. Miközben volt itt szeretet is, a felszín alatt gyilkos indulatok keringtek.

Nem csak társadalmi folyamatokat kapunk, hanem Lauren felnövésének történetét is. 14-15 éves kamaszként kezd, a történet végére fiatal és erős nőként, egy vezetőként áll előttünk. Hogy válik azzá? A lelki út, veszteségek és örömök útja is meg van benne írva. Veszít el szerelmet, családot, de Lauren egy harcos és kapaszkodik az életbe. Van egy hite, ami átsegíti a dolgokon. Kifejezetten erős hősnőt kapunk vele, akinek lehet drukkolni.

Megvannak azok a folyamatok is, amiket más Butler könyvben már megtaláltam. Kiemelt téma a rasszizmus – még a darabjaira eső világban is simán benne van itt, hogy a menekültek között kinézik a vegyes párokat. Lauren számára a bőrszín mellékes – a Magban lényegtelen a bőrszín, az emberek túlélése a cél. Ő maga vegyes családból származik, és a közösségében is van vegyes pár. A másik, hogy a Föld már menthetetlen, a cél a világűr. Nagyon könnyen össze lehetne ezt a sorozatát kötni a másik magyarul megjelent sorozatával, amiben ezt a csillagok közti túlélést írta meg.

Ez tipikusan az a regény, amit értékesnek tartok és több mindent megtaláltam benne. Tartalmas, nagyon a mának szól és még értelmes, izgalmas cselekménye is van, egy erős hősnővel a középpontban. De mégsem szerettem igazán – nem tudnám megmondani miért, lehet, hogy csak nem szerettem, ahogy nyugtalanít a történet.

Butler: A magvető példázata – Mint disztópia: 85% izgalmas a cselekmény, erőteljes a világépítése és egy erős hősnő is felnő a cselekmény során.

Szubjektíven: 65% tetszett Lauren hitvallása, lekötött a cselekmény, de nyugtalanít az egész. Értékeltem, de szeretni nem tudom.

A jó oktatás a legjobb örökség, amit a gyermekeinknek adhatunk.

Aubrey úgy írta le a férfit, akiből később Arábiai Lawrence lett, mint ˇfura gnóm, félig-meddig fajankó – egy leheletnyi zsenialitássalˇ.

Nemesi családot bemutató, felfedező, háborúban segítő.

Carnarvon ötödik grófja a házasságakor nem szerelemre gondolt. Olyan lányt kellett találnia, aki pénzt hoz a családba, hogy a családi birtokot rendbe tegyék és fent tartsák. Egy bálon figyelt fel Alminára, akinek a származása kapcsán voltak pletykák. Az anyja rég elhagyta a férjét, és nyílt titok volt, hogy Alfred de Rothschild élettársa. Alfred hivatalosan a lány keresztapja volt, de nagy valószínűséggel a biológiai apja is ő volt. A lány tőle kapta a jómódot, a hatalmas hozományát. Szép és bájos teremtés is volt – a fiatalok között vonzalom ébredt, és hamarosan Almina lett Lady Carnarvon. A vagyonának hála a családi birtokot felújították, Highclere Castle modern angol kastéllyá vált. George áldozhatott a szenvedélyének, és támogathatta Howard Carter egyiptomi kutatásait – még megérhette, amikor a sok áldozat a század leletéhez vezetett. A kitörő világháborúban pedig Almina mozgósította a családi vagyont, kórházat szervezett és életek sokaságát mentette meg.

Megszámlálhatatlanul sok könyv jelenik most meg az angol királyi családról és a királynőről. Nem is számolom, hány életrajznál tartunk, de van már kötet a királynő és a testvére kapcsolatáról, jön a házasságáról is, és hamarosan lady Diana is újabb életrajzi regényt kap. Talán ezért is akadt meg a szemem ezen a köteten, ami angolokról és a nemességről, de nem a királyi családról szól.

A Carnarvon nemesi család gazdag is volt, csodás birtokaik voltak, és a szerző azt a korszakot mutatja be, amikor bőven volt izgalmas esemény a család és a kastély életében. Mivel a szerző a jelenlegi grófné, bőven volt forrása is kutatni. A családi levéltártól kezdve a leszármazottak meghallgatásán keresztül gyűjthette a történeteket és regénnyé formálhatta.

Ezzel el is értem az egyik kulcsszóhoz. Regény – ugyan ismeretközlő is és rengeteg tényt megtudunk belőle, végig regényként olvasható a történet. Lineárisan elindul onnan, hogy lady Almina a kastély élére kerül, és eljutunk egészen addig, hogy a menye átveszi majd a helyét. Miközben zajlik köröttük a történelem, megismerhetjük a kastély és a birtok működését, a nemesi családok életét a zárt ajtók mögött és a család történelmi szerepvállalását.

Szórakoztató és érdekes a saját jogán – bár rendben, azért a Downton Abbey is ad hozzá. Ott a borítón, belekerült a címbe, és ez az a korszak, amit az első évadokban bemutattak nekünk. Ugyan más a család, de meg lehet találni az összecsengéseket és biztosan nem véletlen, hogy megmutatja nekünk az igazságot arról, amit a sorozatban elmeséltek.

Valahol szomorúnak is érzem, hogy Almina és George, a valódi gazdái a kastélynak, saját jogon is megérdemelnék, hogy emlékezzenek rájuk, nem csak azért, mert Highclere, amit Downton Abbey-ként ismert meg a világ, az ő otthonuk volt. Lady Almina a háború alatt nagyon sokat tett, és igen, lehet mondani, hogy a Rothschild vagyonnal a háta mögött könnyen jótékonykodott, de nem lett volna kötelessége erre költeni a pénzt. Ahogy Lord Carnarvon pedig az a férfi, aki Howard Carter társa volt és az egyik fő oka annak, hogy Tutankhamun sírja feltárásra került. Még mindig emésztem is, hogy ő lakott Downton-ban. Igen, én sem tudok szabadulni attól, hogy a sorozattal azonosítsam a kastélyt.

De olvasás közben eszemben sem jutott. Kiváltságos, de értékes emberek sorsát követhettem nyomon. Mert a nagy vagyonnal lehet értelmesen is bánni, és ők adtak a világnak.

Carnarvon grófné rászánta az időt és a fejezeteket, hogy nem csak családi történetet írt. Az is, fordulatokkal és izgalmakkal, érzelmekkel, de mellette egy korszak rajza is. Highclere és a viktoriánus korszak aranykora is megelevenedik. Mindig van nagyobb távlat is: elhelyezi a családot és a kastélyt a történelemben, a korszakban. Talán ez az a része, ami a sorozatból is ismerős lehet: hogy a szoldák hogyan tartják rendben a házat – bár az ő személyes életük úgy nem téma, mint a sorozatban –, milyen problémákkal kell szembenézni egy nagybirtok kapcsán – csak egyet emelik ki, az örökösödési adó. Itt is, a sorozatban is bőven láthattuk, milyen terhet jelentett, és mennyien kényszerültek arra, hogy eladják az örökséget, hogy az adót be tudják fizetni.

Vannak fotók is benne, amit szintén örömmel vettem. Közelebb hozza, hogy ez igaz történet, nem csak a fantázia terméke. Ezek az emberek éltek, és ez a történetük.

A grófné folytatta a családi krónikát, és Almina menye is megkapta a maga kötetét a kastély további sorsával együtt. Reménykedem, hogy majd magyarul is megjelenik és olvashatjuk, mert ez a kötet élmény volt.

Carnarvon: Lady Almina és a valódi Downton Abbey – Mint történelmi regény: 90% regényesen kalandos és olvasmányos, miközben érdekes is és tele van történelemmel.

Szubjektíven: 75% egy-egy ponton felmerült bennem, hogy túl pozitív képet festett a szerző, de érdekes a korszak, a család és jól megírt a könyv is. Szerettem.

Hatalmat megszilárdító, házassággal dűlőre jutó, átkot törő.

Jude száműzötten az emberi világba ragadt a nővérével. Próbálja megemészteni, hogy igaz érzelmeket kezdett táplálni Cardan iránt, és ez lett érte a köszönet. Kijátszotta, megalázta, eldobta. Gyerekként szeretett volna hazatérni, emberi életet élni, de most azzal kell szembenéznie, hogy az ő élete és céljai már a Tündérföldön vannak. Hogy valahogy megéljen, megbízatásokat vállal itt, és gyűjti a híreket Cardan uralkodásáról. Ám Taryn érkezése megint változtat a helyzeten: ikertestvére végzett férjével, és most a királyi tanács előtt kellene ártatlannak bizonyulnia. Az egyetlen esélye, ha Jude neki adja ki magát, és ő valóban büntetlenül ártatlannak vallhatja magát. Jude visszatér, de nem számol azzal, hogy Cardan első pillantásra felismeri és neki is megvannak a maga tervei száműzött feleségével, nem csak a politikai játszmákban.

Talán azzal kezdem, hogy elsőre meglepő volt a borító. A korona motívum elkísérte a sorozatot kezdettől a végig, de ez? Baljós véget sejtet, noha Holly Black nem olyan szerző, aki a regény végén bevisz egy gyomrost a zárással. El nem magyarázom, de annyit súgok, vagy egy jóslat és egy átok, azt remekül kifejezi a borító és a könyvet olvasva van értelme.

Folytatom azzal, hogy ez a trilógia egy összefüggő történetet mesél el. Ugyan most hónapokat ugrunk előre az időben, körülbelül egy fél évet, de attól ez még egyenes folytatás. Minden cselekmény alapja az előző két kötetben van, és azokat a szálakat fogja Black most elvarrni. Vagyis, előzményismeret szükséges, és nincs arra próbálkozás sem, hogy a két korábbi részt pár oldalon összefoglalja a szerző az esetleges új olvasóknak.

Alapvetően két konfliktust kell elrendeznie a hősnőnek: az egyik a házassága. Mi van Jude és Cardan között? Black nagyon gyorsan és egyszerűen varrja el ezt a szálat. Annyira, hogy nem is hittem el, hogy tényleg ennyivel elintézi. Nagyon erős nyitott vég volt a második rész végén, itt meg szinte gyerekes a magyarázata. Korábban szerettem, hogy nem hagyományos szerelmi történet, és a szereplők között tényleg átláthatatlan, hogy vonzalom, gyűlölet, félelem vagy éppen mi munkál. Most viszont egy tipikus YA szintjére érünk, ahol élnek és halnak egymásért, és a vég sem kérdéses.

A másik a hatalmi játszma. Cardan király, nem is rossz, de vannak, akik a hatalmára törnek. Jude visszatér és már együtt kereshetik a megoldást, Cardan egy új királyság alapjait rakja le, de aztán jön egy átok, ami megint hatalmi zavart okoz és kezelni kell a helyzetet. Vannak fordulatok, Black megtölti a regényt cselekménnyel. Elég izgalmas is, de azért lassabb, mint korábban. Érezni, hogy ez a zárlat és már nagyon össze van húzva minden történetszál. Plusz, azért találtam olyat is, amit következetlennek érzek: Cardan megtöri a hatalom öröklődésének körét azzal, hogy Mab koronáját eltöri. Akkor viszont miért van kijelölt örököse? Ő azt kéri, bizalmat szavazzanak neki és rá, ne a koronára esküdjenek fel. Akkor ez nem azt jelenti, hogy alapvetően át kell szervezni az örökösödési rendet is?

Igaz, én mindig találok olyasmiket, amin fent tudok akadni. Bár a történetnek happy end a vége, azért bennem felmerült, hogy mennyire véges ez a sztori. Cardan tündér, jó pár év van előtte, Jude halandó. Ok, amíg nem megy az emberi világba, öregedni nem fog – mondjuk, visszajárkál, így egyelőre ez sem áll – de az élete nem lesz hosszabb. Cardan életéhez mérve pillanatok alatt meg fog halni. Az öröklés is – annyira ki van hangsúlyozva, hogy Oak az örökösük. Azért érdekelne, mi lesz, ha saját utódjuk is lesz…

A stílus a szokott, olvasmányos és szórakoztató. Csak, mindenre igaz, hogy ez most egyszerűbb. Nem olyan rafináltak a játszmák, túl egyszerűen és gyorsan elrendeznek minden konfliktust. Ok, zárlat, de az előző részhez képest olyan, mintha nyugtatót kapott volna és esett jó pár ponttal az IQ is.

Összességében azt tudtam díjazni, hogy mindent szépen lezár és korrekt zárlat. Az első résznél még jobban is tetszett, ha a legerősebb rész a sorozatban a középső is volt.

Black: A semmi királynője – Mint YA fantasy: 75% záráshoz méltón minden szálat elvarr, olvasmányos is, csak egyszerűbb a sztori és a megoldások, mint amit Black tudott korábban.

Szubjektíven: 70% szórakoztató, elég izgalmas is volt, de végig úgy éreztem, az előző részhez képest ez nagyon szimpla.

Nyomozó, baráti körös, sportos, tragédiát megfejtő.

Igor Gyatlov műszerésznek készült és a hobbija volt a túrázás. Karizmatikus, felkészült, gondos szervező volt, aki vonzotta a társakat. Az egyetemen az ő csoportjába tartozni rangot jelentett. A társasággal a téli szünetben arra készültek, hogy megszerzik a 3. fokú minősítést, amivel már taníthatták is volna a túrázást. A célpont a Halálhegy lett és a kis baráti kör elindult. Ám nem érkeztek vissza. Megindult a nyomozás és a hegyen egy rejtély várta a nyomozókat: a sátorban a ruhák, cipők, és másfél kilométerrel odébb, szétszórva a félmeztelen holttestek, többeken komoly sérülések. Mi történhetett velük? Elmélet bőven volt, és mára egy amerikai, Donnie Eichar a nyomaikat követve bejárta az útjuk, átnézte az elméleteket és előállt a saját verziójával.

Elsőre nem jöttem rá, honnan olyan ismerős nekem a Gyatlov név. Aztán amikor felsorolták, hogy milyen állapotban és hol kerültek elő a testek, beugrott. Láttam egy filmet ugyanerről, az szintén magyarázatot adott arra, mi történt az orosz fiatalokkal. Csak éppen abban időutazás, halálos kísérletek és zombiszerű mutánsok voltak. Talán nem kell mondanom, hogy Donnie Eichar nem erre a megoldásra jutott a végén.

A történet kicsit három sztori egyben. Egyrészt, amennyire lehetett rekonstruálta a végzetes túra lépéseit és közben bemutatta a fiatalokat. Mindenkit végtelenül szimpatikusan ábrázol és elhelyez a rendszerben is. Azzal meg is tudott lepni, hogy nem csak az a téma, kik voltak a csoportban, mikor mivel utaztak és kivel beszéltek, hanem a kommunizmus és a szovjet világban elhelyezi a sportjukat, a fiatalok lehetőségeit, átnyújt egy korrajzot is.

Sok mellette a fotó és a kép is, ez egy igazán gondos és alapos munka, ami szinte kalandregényként is olvasható egy bizonyos pontig. Mert az utolsó éjjel, az már csak kérdőjelekkel és elméletekkel van tele.

A második a korszak nyomozása. Kik és hogyan keresték őket, mit találtak. Ez is elég részletes, és kitér arra is, már akkor milyen elméletek születtek. Voltak ott ufós ötletektől kezdve politikai elhallgattatásig minden. Azért az sokat elmond egy korszakról, hogy a benne dolgozó közalkalmazott simán el tudja képzelni, hogy egy fiatal lány nyelvét a rendszer katonája kivágja fegyelmezési céllal… Nem véletlenül ezt az elméletet emelem ki, hogy megláttak valami katonai dolgot, amit nem lett volna szabad és ezért halniuk kellett. Borzalmas, milyen könnyen hihető és illik a korabeli politikai rendszerbe.

A harmadik rész a személyesebb. Donnie Eichar maga is bejárta az útvonalat, megnézett minden helyszínt és beszélt, akikkel csak lehetett. Az ő útja, benyomásai is dokumentálva vannak, hogy a végén fogja a fejét, mi is történt akkor?

Külön-külön is érdekesek, de egy regényhez kevesek. Így egyben már kiadnak egy egészet, és Eichar jó érzékkel szerkesztette is össze. A három történetet párhuzamosan és nem időrendben sorban meséli el. Így miközben arról olvasunk egyszer, hogy ki milyen pózban és sérüléssel került elő, még éppen látjuk őket fiatalon, reménykedve, kisiskolásoknak mesélve a túrázás és a természet szépségeiről. Élet és halál, egy végtelen körben – még inkább tragikus a történet így.

A végére pedig Eichar előáll a saját elméletével, és annak igazában elképzelve leírja, szerinte mi történt azon a végzetes estén. Nem tudom… hihető, de nincs bizonyosság.

Ami biztos, hogy a regény erősségét adja, hogy tényleg regényszerű, vannak kifejezetten jól megfogott elemei, miközben dokumentumregény is sok beidézéssel, forrással, képanyaggal. Valós krimi, nyugodtan rá lehet mondani.

Jobb-e, mint az a bizonyos időutazós film? Az biztos, hogy sokkal hihetőbb.

Eichar: Halálhegy – Mint krimi: 85% nagyon alapos és gondosan szerkesztett, személyes és regényszerű is.

Szubjektíven: 70% hihető vagy sem, azért kiábrándítóan szimpla a megoldás. A múltbeli részek tetszettek a korrajzzal együtt, Eichar utazása már kevésbé kötött le.