Békéért küzdő, kalózos, múltat kiderítő, harcos.

Marianne mindig tudta, milyen jövő vár rá. A tizenkét sziget tengeri védelmezője lesz belőle, a Vipera. Kalóz, hajóskapitány, a király embere. Kegyetlen, egy nagyobb célért. A beavatási próba előtt jár, és hiába tudja, hogy ezzel csalódást okoz a jelenlegi Viperának, aki egyben az apja is, van olyan tanítás, amit képtelen elsajátítani. A 17 éves lányt a gyógyítás vonzza, nem a gyilkolás és kínzás. Tudja, hogy képesnek kellene lennie vért ontani, mégis elbukik, akárhányszor a halálba kellene küldenie valakit. Így az apja más irányt jelöl ki neki: eljegyzi a trón örökösével, Torin herceggel és az udvarba küldené kémkedni. Marianne útja mégis másfelé vezet: célponttá válik, menekülnie kell, és az egyik szigeten rejtőzve pontosan látja, milyen ember az apja, és hogy meg kell buktatnia. Ahogy a cél felé halad, sok veszteség éri, de közben feltárul előtte az eltitkolt múltja és azok az emberek, akik szeretik és hűek hozzá.

Mennyire legyek kemény ezzel a regénnyel? Vagyok olyan gyilkos hangulatban, hogy belekössek mindenbe és cincáljam a hibáit. Pedig ennyire nem volt rossz élmény, csak éppen semmi nincs benne, ami kicsit is kiemelné egy átlag YA fantasy világából.

Egy sorozat nyitókötete, és ennek jellemzőit hordozza is magán: bevezet a világba, megmutatja a fő szereplőket és elindítja a hősnőt az úton. Egy kaland lezajlik most, de nagyon nyitott a vége – ki is van jelölve egyből, merre halad majd tovább a cselekmény.

Az első gondom, hogy nagyon szűknek érzem a világát. Van a végtelen víztükör, meg az óceánban a tizenkét sziget és ennyi. Ugyan annyival még el van választva, hogy vannak a keleti és a nyugati szigetek, mindkettőnek van uralkodó családja, de ennyi. Még csak az sincs kidolgozva, hogy milyenek a szigetek. Soknak neve sincs, egyszerűen számozzák őket és gyakran emlegetik is, hogy pl. mennek a 10. szigetre. Olyan semmilyen és jellegtelen volt számomra a történet világa. A hajók jobban ki vannak dolgozva, mint a szárazföldi helyszínek.

A kettes, a szereplők is ennyire keretek közé vannak szorítva. Hogan kevés szereplőt mozgat, és őket nagyon egyszerű mozgatórugókkal látja el. Bár vannak nagyon szimpatikusak is, mint Grace, ő is kimerül annyiban, hogy jó harcos, aki meg akarja védeni Marianne-t. Adler, a Vipera nem több kegyetlenségnél és hatalomvágynál. Bronn, aki elég mellékvonalon Marianne szerelmi szála, jól képzett orgyilkos és szintén a lány védelme a fő célja. Marianne sem sokkal több náluk – ő az a magára találó hősnő, aki mindent képes lesz alárendelni, hogy az embereken segítsen. Igaz, benne legalább azt szerethettem, hogy végig tevékeny szereplő. Alakítani igyekszik az eseményeket, és valahol az is érthető, hogy a szeretete köti: ha tudja is, hogy milyen ember az apja, a rokoni szál miatt szereti és nagyon nehéz harcba indulnia ellene. Még az a vonal tetszett benne, hogy felismeri magában, milyen könnyen válhatna szörnyeteggé és ezért még nem is meri a teljes erejét felfedezni.

Harmadik téma: a cselekmény tempója. Van cselekmény fordulatokkal, és Hogan mer tragédiákat is írni, ami szintén becsülendő. Itt nincsenek biztonságban a szereplők, lesz váratlan és fájdalmas halál is. Viszont, Hogan szeret altatni. Vannak fejezetek, amikor alig történik valami, és a jól esőnél többet kell Marianne lelki világában süppedni. Máskor meg úgy pörgeti a cselekményt, hogy fontos események történnek rohamléptekben.

A témája is elég közhelyes. Jó és rossz szembenállása: a hősnő megdönti a jelen zsarnoki rendszerét. Ahogy a YA-ban lenni szokott, az átmenet meg egyszerű. Ha a rossz vezér elbukik, máris minden rózsaszín és kerek. Túl egyszerű, ezen a téren is.

Bár ok, nem kellene sokat várnom. Amit ez a regény tud, hogy egy gyorsan fogyasztható, könnyed és kalandos fantasy történet legyen, kis szerelmi szállal. Ennyi van benne, nem akar világot váltani, nem is kellene számon kérnem rajta.

Azért csak nem bírom ki, egy megjegyzést még tennem kell. Aki ismeri Levenseller kalózos – szirénes duológiáját, ismeri a regény majdnem ikrét. Roppantul hasonló a két sztori.

Hogan: Vipera – Mint YA fantasy: 50% ötlet és erős hősnő van benne, de sok minden – történetszál, háttér, mágia – kidolgozatlan.

Szubjektíven: 45% nagyon nem jó hangulatban olvastam. Zsánerében elmegy, kis kalandos limonádé, de ez most nagyon kevés volt számomra.

Mind kifürkészhetetlen egységek vagyunk, csont és bőr, szív és lélek.

– Vannak szobrok, akik már évszázadok óta ott állnak, szinte a halhatatlanságig lelassultak, hogy az Urunk csarnokait ékesítsék. Megtiszteltetés és hivatás egyben, és én szeretem. Nagyon szeretem.
– Ostobaságnak tűnik.
– Azért, mert nem a te hivatásod – vágta rá Nancy, és ez igaz volt, egyszerű és teljes; sem díszítés, sem kiegészítés nem kellett hozzá.

Küldetésre induló, világokat átszelő, holtat feltámasztani próbáló.

Eleanor West intézetében minden a szokott rend szerint halad. A világ számára olyan különc gyerekeket nevelnek itt, akik nem akarnak beilleszkedni a világba és furcsák. A valóság az, hogy ezek a gyerekek már jártak egy másik világba, és most gondjaik vannak a visszailleszkedéssel. Nem is mindenki akar újra a Földön élni, nem vágynak másra, mint hazatérni a saját világukba, ahová az ajtajuk már kinyílt egyszer. A tavukba egy napon különös idegen pottyan: Rini a cukorvilágból jött, és az anyját keresi, mert kezd ő maga is eltűnni, és visszatért a gonosz királynő, akit az anyja buktatott. Suni azonban egy sorozatgyilkos áldozata lett, ebben a világban halott. Mivel ezek a gyerekek már láttak csodákat, most készek maguk is alkotni egyet. Ki mit tud, összeadja, és Rini világokba kaput nyitó karkötőjével nekiindulnak, hogy visszahozzák az életbe a barátnőjük.

Seanan McGuire nagyon elegánsan meséli el újra a története alapötletét. Vagyis, hogy milyen is Eleanor West intézete és mi is ez a kapunyitás. Még úgy is lekötött, az intézet mindennapjaival együtt, hogy már ez a harmadik rész a sorozatból és olvastam az előzőeket is. (Az új olvasókat meg azonnal beavatja így.)

Nem is tudom, mi fogott meg ebben a kötetben jobban. Egyrészt, van egy klasszikus mese alap, amikor a különféle képességekkel bíró hősök nekiindulnak egy küldetésnek. Másrészt, mindenen túl ez annak a meséje is, hogy hova vágyódunk és mi az élet értelme.

Kezdjük talán a könnyedebbel, a cselekménnyel! Visszatérő és új szereplők állnak Rini mellé, és indulnak el Suni részeit összegyűjteni. A csontjai itt hevertek, azokat Christopher elő tudta hívni és vezeti magával őket. De el kell menniük a szelleméért, a szívéért és még valahogy életre is kell kelteniük, amit összegyűjtöttek. Ez mind külön világot és más-más kalandot jelent. Kisregényhez képest van benne bőven cselekmény, és érdekes megoldás.

Mert világépítő is ez a regény, duplán is. A Holtak Csarnokait és az intézetet már ismertem korábbról, de most megelevenedik a cukorvilág. Az én ajtóm biztosan nem oda nyílna, nekem egy Logika világ feküdne, erre már rájöttem, de McGuire pazarul kitalálta ennek az egészen más világnak a dinamikáját és szabályait. Az olyan fogalmak átfogalmazásától kezdve, mint a sütés, addig, hogy ebben a világban mindenhova oda lehet érni egy napon belül, mert a világ mindig átrendezi magát, hogy ez így legyen.

Ugyanakkor a nagy egészet is építi: most először kezdtem megérteni, hogyan rétegződnek egymásra a világok, és mit jelentenek a jelzők, amivel a gyerekek be szokták sorolni a világaikat. Egy kis rendszert visz bele, és arra is rámutat, hogy a világok eredeti lakói hogyan állnak egymáshoz – tudnak a kapukról, mit engednek és mit nem. Nagy újítás, és nagyon tetszett, hogy pl. a más világokból hozott varázstárgyak milyen szerepet töltenek be. Pl. Christopher csontsípjának is megismerjük a történetét, és rajta keresztül azt is, hogy mentette meg az életét a mágia.

A szereplőket az teszi egyedivé, hogy milyen világokba nyílt ki az ajtajuk. Az jellemzi, hogy ők maguk is milyenek, és ott mit tanultak meg.

Ezzel el is értem oda, hogy a regény világában mindenkinek megvan a maga helye, ahova tökéletesen illik. Mindenki tökéletes a maga módján, és megvan a maga küldetése, amit csak ő végezhet el, tűnjön az butaságnak is akár más szemében. Ez valahol egyszerre vigasztaló és szomorú is: mert benne van, hogy légy bárki, tökéletes vagy. De ugyanannyira benne van is, hogy ha nem abban a világban élsz, amelyikbe illessz, akkor nyomorult is vagy. Még akkor is, ha nem is tudod, hogy lehetett volna egy ajtó, ami hazavisz.

Talán nem ebben a kötetben van a nekem legjobban tetsző világ, egyes álomvilágok furcsák is (el nem tudom képzelni a boldog csontváz létet), de ez egy meseszép sorozat. E rész is.

McGuire: Cukorszín égbolt alatt – Mint fantasy: 90% kellően kalandos, jó világépítéssel elmondott fantasy mese – a tanulsága is ül.

Szubjektíven: 75% egyes szereplőket jó volt viszontlátni, jópofa a kaland is, de nem tetszett a cukorvilág.

Hatalmi harcos, menekülő, nyomozó, jövőbeli.

A birodalom legfontosabb alapanyaga a Fűszer, amely egyetlen helyen lelhető fel a világon. Az Arrakis sivatagi bolygóján, ahol vademberek rejtőzködnek és hatalmas, sivatagi férgek nehezítik a kitermelést. A bolygót nemrég testvérétől elszedő Vladimir Harkonnen báró kemény kézzel növelné a termelést, míg a papnők rendje is terveket sző vele – a rég előkészített DNS-manipuláció a végéhez közeledik, a következő lépés egy lány a báró véréből. Közben a báró unokaöccse egy fiatal fiúra vadászik, aki részben saját ügyességének, részben egy segítő kéznek túléli a vadászatot és új cél felé indulhat, az Atreides-ház felé. A császár is többet akar tudni az Arrakisról, és egy tudóst küld vizsgálódni. Nem is sejti, hogy örököse és annak tanácsadója már lépéseket is tett azért, hogy belátható időn belül új császár üljön a trónra. Az Atreides-ház örököse, Leto pedig a gépbolygóra indul tanulni, ahol egy összeesküvés nyomaira bukkan.

A klasszikusok nem kerülik el a sorsukat. Most megint beindult a Dűne körül a hype, nem meglepő módon jönnek is szépen sorra a különféle kiadványok. Elkezdte a Gabo a regényeket újra megjelentetni, talán már filmes borítóval is kapható az első kötet. Jött ki előzményregény, és itt a képregény is.

Ahogy a cím árulkodik, a történet kiemelt családjával foglalkozunk, de még nem Paul a főszereplő, hanem annak apja, Leto kezdi meg a tanulóéveit. De nem ez az egyetlen szál a képregényben, inkább csak egyike a sok egyenrangú történetnek.

Sokféle történetet kapunk így: a fővárosban merénylet van folyamatban a császár ellen, és már most feltűnő, hogy a tanácsadójának milyen hatalma van a leendő császár felett. Amit ő sugall, azt csinálják. Ez egy kis politikai, hatalmi harcos, kivárós rész. Ott van a Bene Gesserit, akik már majdnem elérték a genetikai célt és már csak pár generáció van vissza a várt örökösig. Ők is zsarolnak a céljuk érdekében, bár ez messze más játszma, mint a császári udvarban… Van itt embervadászat, kamaszos barátkozás és zűrbe kerülős is. De van sivatagi harc, megjelenik a féreg is. Nem unalmas, sőt.

Csak éppen végig olyan érzésem volt, hogy tudnom kellene már most, hogy miből mi fog majd következni. Ez a Dűne előzménye, és már mozgásban vannak a szálak, amelyek annak a történetnek a világát teremtik majd meg. Mivel a Dűnét még nem olvastam, addig meg a filmet se nézem meg – bár a régebbi verziót gyerekként láttam, kevés emlékem maradt meg belőle – így marad az érzés, hogy tudnom kellene több mindent.

Jó, egyetlen szálat lenyomoztam annyira, hogy van elméletem, itt hol tartunk ahhoz képest. Arra rákerestem, mi az a Kwisatz Haderach, amiért a papnők annyit dolgoznak. Hogy rájöjjek, ki és nem mi. Úgyhogy szerintem a kislány, aki itt fogan meg egy Harkonnen báró véréből, szerintem Jessica lesz, Paul anyja.

Mivel képregény, kérdés, milyenek a rajzai? Nálam az elmegy kategória. Nem kifejezetten szép, de nem is ronda. Az emberek normálisan rajzoltak és megkülönböztethetőek egymástól, a bolygóknak is készítettek sajátos jegyeket, és ránézésre meg lehet mondani, melyik melyik.

Arra különben remekül megfelel a képregény, hogy rákapasson eme sci-fi világra. Már elő is szedtem a polcról a Dűne-kötetem, nem kellene tovább csak porfogónak tartanom.

Herbert & Anderson: Dűne – Atreides-ház 1. – Mint képregény: 75% korrekten néz ki, változatos a cselekmény és sok szereplőt mozgat.

Szubjektíven: 65% a történet tetszett, de nagyon zavar, hogy úgy érzem, többet kellene értenem belőle.

Háborús, trónt megszerezni próbáló, katonás.

Nero császár lett, Macro és Cato sorsa biztosnak tűnik. Békében ügyelnek a csapataik gyakorlataira és táborozására, miközben mindketten élvezhetik a családi békét. Cato a fiát nevelgeti, míg Macro a családalapítást tervezi a kisfiú dajkájával. Egy újabb parancs azonban újra háborúba küldi őket: Armenia egy olyan határterülete a birodalomnak, amit Róma is a magáénak akar tudni. Amikor megfosztják a hatalmától a nyakukra ültetett Rhadamisztosz herceget, Cato centuriájának kell a Rómával szövetséges király fiát visszahelyezni a hatalomba. Rhadamisztosz bátor és jó harcos, ám a közös csaták során Cato azt is látja, mennyire vérszomjas, hatalomvágyó és kegyetlen is mellette. A feladatát azonban teljesítenie kell és haladnak a főváros felé – hogy ott rádöbbenjenek, milyen játszmákra képes a herceg és családja igazán.

Jó régen volt, hogy utoljára olvastam a szerzőtől. Bele sem akarok gondolni, hogy ez már a 17. rész és a polcomon van a következő is, és ha minden igaz, idén még egy rész jön.

Simon Scarrow ezzel a sorozattal rátalált egy receptre, amit használ is folyamatosan. Így az a regény baja, ami valahol az erőssége is: van egy szint, amit tart, ugyanakkor semmi megújulás nincs benne. A történetben, a stílusban is ugyanazt kapjuk, amit már 16 kötetben is korábban.

Ebben a részben a római-pártus háború egy fejezetét kapjuk meg. (Ha nagyon pikírt akarok lenni, akkor lényegében annyi csak a különbség, hogy éppen ki ellen mennek csatába.)

Van egy kis alapozás, Cato műveltségének hála gyorsan ki leszünk okítva, hogy miért mennek harcolni, aztán jöhetnek is a tábori részek. Menetelnek előre, csatáznak, beveszik és tartani igyekeznek a fővárost. Egy kisebb háború, röviden. Némely csata gyorsan és kevés vonással megírt, mások fejezeteket kitöltő nagy események.

Jól írja ezeket a szerző és már nem kis rutinja is van benne. Csak éppen elmondani nem tudom, mennyire nem tudnak már ezek lekötni. Ezért is haladok már ennyire lassan a sorozattal – rá kell szánnom magam, hogy hajlandó legyek még jó pár csatajelenetet elolvasni.

Ám a regény végére van egy irányváltás. Egy szereplőről kiderül, mennyire más, mint akinek mutatta magát és már politikában, hatalmi szinten megy a megtévesztés és az ármány. A vezetők hátsó szándékai, a hátba támadások egy egészen más háború kellékei, ezek jobban le is tudtak kötni. Még, ha ezekbe a főszereplőknek esélyük sincs beleszólni. Macro és Cato jó katonák – de katonák. Mennek a kijelölt csatákba, melyeket nem maguk választottak.

Történelmi regény, a háborúval a fókuszban. Azt nem lehet belőle megtudni, hogy milyen volt Nero császársága alatt rómaiként élni, csak katonaként. Így nekem mindig szűkebb a játéktér, mint ami jól esne. Az csak köret, már ami bekerül: itt a kevés családi jelenet.

Cselekményközpontú a regény, és a szereplők már nem fejlődő jellemek. Már túl vannak háborúkon, veszteségeken és árulásokon, kiforrott a jellemük. Macro a derék római katona, jó harcos, Cato meg az, akinek esze is van hozzá. Mindig várom is, eljön-e az a pont, amikor megtöri, hogy mit tetetnek meg velük. Cato ugyanis nagyon becsületes alak, ami a birodalom irányítóiról nem elmondható.

Mivel Nero uralma a téma, várom is, hogy jöjjön a borzalom. Itt még nem tartunk ott, ismerkednek csak a hatalmak is az új császárral. Ám a történelemből tudni, hova fogunk elérni és miért Nero az egyik legrettegettebb császár. Vagyis, folytatása még következik.

Scarrow: Róma vére – Mint történelmi regény: 75% gondosan bemutat egy hadjáratot, a római katonák életét és egy kis ármányt.

Szubjektíven: 55% bár a végére a csavar feldobta, nagyon egy sablonra készült ez is.

Nem vagyok fegyver.
A szavaim szomorú, ellenkező kiáltásként hangzottak a fejemben. Éreztem, hogy közelebb jön, de továbbra sem ért hozzám, és ezért hálás voltam. Ha hozzám érne, képtelen lennék visszafojtani a könnyeket.
– Sosem akartam király lenni. De az vagyok. Nem igazán számít, mit akarunk – ismételte.
Felé fordultam és ránéztem. Az arcán nem múló gyötrelem ült.
Téved. Ez számít igazán.
– Miért? – motyogta átható tekintettel.
Mert vágyak nélkül csak kötelesség létezik.

Átokkal küzdő, királyságot menteni próbáló, emberrablásból szerelmes.

Egykor Jeru királyságában is éltek varázslathoz értő emberek. Ám egy alakváltó sárkányként terrorizálta az országot, és a rajta győzedelmeskedő lovag király lett. Tiltottá tett minden mágiát, és halál vár minden művelőjére. Lark annak a férfinak a lánya, aki a király után következne az öröklési sorban. Nyílt titok, hogy a felesége is varázstudó. Azt már rejtik, hogy a lányuk, Lark milyen hatalommal bír. A kislány balszerencséjükre a király és kísérete előtt varázsol, az anyja magára vállalja és halálra ítélik érte. Ám a kivégzése előtt átkot szór: Lark néma lesz, őrzi a szavait. Apja élete a lányéhoz kötve: ha Lark meghal, az apja is. A király szörnnyé lesz, fiát elnyeli az ég. Lark így fogolyként, némán nő fel – egy háborús országban, melyben apja abban reménykedik, hogy Tiras, a herceg immár király, elesik miközben megvédi az országot. Tiras Larkot ragadja el, és zsarolná az épségével az apját. Arra egyikük sem számít, hogy a lassan örökre madár alakban ragadó király és a lány között milyen mély szálak szövődnek, melyek egy királyság sorsát is megváltoztathatják.

Voltak kétségeim, milyen lett ez a regény. A fülszöveg alapján lehetett volna nagyon tiniregény is, ahhoz meg most semmi kedvem nem volt. Ahogy elkezdtem olvasni, megnyugodtam. Inkább egy tündérmese jutott róla eszembe.

Elsőre a cím kissé megtévesztett. A madarat még csak értettem – már az elején a hercegre szálló átok, hogy elnyeli az ég, sejtette, hogy madárrá válik és elszáll. Azt viszont el nem tudtam képzelni, hogy egy törékeny, magát néha láthatatlannak érző lány miképpen lehetne kard. Harmon szerencsére megmagyarázza: van egy jelenet, amelyben Tiras kifejti, hogy miért kard számára Lark. Így már teljesen rendben volt – utal a szereplőkre és a különleges képességükre.

A történet gondosan van felépítve és szép ívek vannak benne. Mindennek megvan a jelentősége, és nem egyszer lepődtem meg, hogy mi mit és hogyan készített elő. Maga az átok is jóslatként működik, de sok mást is fel lehetne hozni. Egymásból következnek az események és miközben kellemes tempóban haladnak a történések, mozgalmasnak is éreztem a sztorit. Kifejezetten tudtam benne szeretni, hogy minden téren megvan a fokozatosság és az idő a kibomlásra. Legyen az mágia, hatalmi játszma vagy éppen a szerelmi szál Tiras és Lark között.

Fontosnak tartom kiemelni, hogy ez nem egy olyan történet, ahol a szereplők meglátják egymást és már el is van rendeltetve minden. Ez egy egészen más és érdek kapcsolatnak indul, amiből fokozatosan lesz barátság és mire a házasságig jutnak, az érdekek mellett a szerelem is az indokok mellett lehet.

Bár Lark és Tiras a leginkább kidolgozott karakterek, Harmon jó érzékkel kelti életre a környezetükben élőket. A testőrkapitányt, egyben titkos féltestvért (Kjell nem véletlenül lesz a második részben majd főszereplő) vagy az apát, akinek a korona a megszállottsága. Tiras sok tekintetben könyves álompasi, de mélyebb tud lenni – ahogy a kötelességtudata vezérli, ahogy az átváltozások miatt szenved. Talán Lark az, akiben több kamaszos vonás akadt, mint amit elviselnék. Megvannak a maga hisztis pillanatai, és néha nem értettem, miért játszik meg valamit, amikor mindenkinek nyilvánvaló, hogy mit érez igazából. Amikor már ő is pontosan tudja, hogy beleszeretett a királyba, aki meg is kéri a kezét, mi a legfontosabb neki, amikor igent mond? Hogy Tiras még véletlenül se sejtse meg, mennyire ujjong belül, hogy a felesége lehet. Annak mégis mi értelme volt?

Sose tudom, hogy a történet elmesélésének egyes szépséges elemeiért a szerzőt vagy a fordítót dicsérjem. Itt nagy kedvence, volt, ahogy Lark hasonlatosságát a holdfényhez megfogták, az ezüst ragyogással. Abban még költői vonást is éreztem.

Harmon hagyott még nyitva szálakat különben, és ahogy fentebb már céloztam rá, meg is írta már a folytatást. Reménykedem, hogy magyarul is jön majd, mert ez egy szép tündérmese volt, amit jó volt olvasni.

Harmon: A madár és a kard – Mint fantasy: 75% romantikus mese, átgondolt világgal és olvasmányos, könnyed stílusban.

Szubjektíven: 85% Lark makacskodása néha irritált, de szerettem a szerelmi és a mágikus szálat is a történetben.

– Miért cserélne el valaki egy életre szóló tehetséget pár év dicsőségért?
Luc mosolya elsötétül.
– Mert az idő mindenkivel kegyetlen, de a művészekkel a leginkább. Mert a szem elgyengül, a hang megkérgesedik, a tehetség pedig elhalványul. – A férfi közel hajol a lányhoz, és azujja köré csavarja az egyik tincsét. – Mert a boldogság röpke, a történelem örök, és a legvégén mindenki arra vágyik, hogy emlékezzenek rá.

A történetek lehetőséget kínálnak a fennmaradásra. Az emlékezésre. És a felejtésre.
A történetek sokféle módon ölthetnek testet: szénrajzokban, dalokban, festményekben, versekben, filmekben. És könyvekben.
Addie rájött, hogy a könyvekkel ezer élete is lehet – vagy erőt meríthet egy nagyon hosszúhoz.

Mintha az ember nem vágyhatna máshová, ha valahol jól érzi magát.

Nem akarok úgy meghalni, ahogy éltem, ami egyáltalán nem is élet.

Idő – milyen gyakran hallotta, hogy úgy utalnak rá, mint az üvegbe zárt homokra, amely szilárd és állandó! De ez hazugság, mert a lány érzi, hogy egyre gyorsabban telik, és száguldva közelít felé.

A világnak egyre nagyobbnak kellene lennie. Ő viszont úgy érzi, hogy csak zsugorodik és egyre szorosabb, és mintha láncok tartanák fogva a végtagjait, miközben görbülni kezdenek a saját teste lapos vonalai (…)

Misztikus, korokon átívelő, játszmás.

Adeline egy francia kisvárosban élt a 18. században szülei egyetlen gyermekeként. A lányka mindig az új és a más felé vágyakozott – amíg engedték az apjával a vásárra járni, a maga módján boldog volt. Legjobb barátja a falu boszorkánya volt, aki megtanította az ősi istenek tiszteletére, és arra, hogyan lehet kérni tőlük. Amikor a vénlánynak számító lányt egy özvegy megkéri, a szülei igent mondanak és a lány menekülni akar. Minden erejével. Így eshet meg, hogy megfeledkezik barátnője intelméről, és a sötét alatt kíván. Maga a Sötétség válaszol neki – Adeline alkut köt, de nincs felkészülve a következményekre. Időt kért, hogy megtalálhassa magát, megismerhesse szabadon a világot. A Sötétség halhatatlanná tette, még a fiatalságot is neki adta mellé – viszont, a nő többé képtelen nyomot hagyni. Amint az emberek elfordulnak tőle, nem emlékeznek rá. Ha ő próbál valamit tenni, akár írni, nyomtalanul eltűnik minden, amit tett. Meg kell találnia új élete határait, miközben a Sötétség/Luc kísérti, elég volt-e már. Adeline Addie lesz. Majd egy napon Henryt sodorja elé a véletlen. A fiút, aki 300 éve egyedüliként képes emlékezni rá és a nevén nevezni. Addie LaRue.

Nálunk is szépen teljesített Addie LaRue története. Sokan megvettük, olvastuk, szerettük. Annyi jó már ki is sült ebből, hogy az Agave már újabb Schwab kiadási jogot szerzett be, és a Fumax sem ejtette a szerzőt. Nem is bánnám, ha több regénye is megjelenne nálunk.

A történet alapötlete egy irodalmi toposz, és nem egy korszakban volt kifejezetten divatos is. Az ördögi alku. Addie is a lelkére alkuszik, és még talán az is ismerős, hogy minden szónak nagy jelentősége van, könnyen ki lehet csavarni egy kérést. Általában a tündéreket szerepeltető fantasy-ban találkoztam ilyesmivel, de nem kizárólagosan. Az sem új találmány, hogy Addie és Luc története a háborútól jut el a szerelemig – vagy, ahogy Addie mondaná, a nem szerelemig. Most éppen Alma Katsu halhatatlanos trilógiájára lenne kedvem mutogatni, a harmadik kötet nem egyszer eszembe jutott olvasás közben.

Csakhogy, vannak új és ötletes elemek is, amelyek nagyon fel tudták dobni a történetet, és extrém helyzeteket szültek. Az nagyon durva, ahogy valaki elfordul, kisétál a szobából, és már nem is emlékszik a lányra. Neki így semmiféle gyökere, kapcsolata nem lehet. Még csak egy szobát sem tud bérelni, mert nem emlékeznek rá, hogy kibérelte. Meg hasonlók. Ezért van az, hogy Addie-vel ellentétben Henry volt az, akivel a kapcsolatát nem nevezném szerelemnek. Bárki lett volna az, aki ki tudja mondani Addie nevét és nem felejti el a lányt, Addie tapadt volna rá. Mivel elég sötét a humorom, nekem megfordult a fejembe, hogy egy sorozatgyilkos társául is elszegődne, vagy járna a férfi élete végéig a börtönbe is látogatóba, ha egy fegyenc lett volna erre képes. Egy pillanatra sem hittem el, hogy a lány ténylegesen Henry-t szereti. Azt, hogy Henry tud a nevében alkotni. Vele tud lenni, és nem kell folyton mindent újrakezdeni. Nem véletlen, hogy miről is szólt az együttélésük? Henry megírta Addie történetét, aki nagyon lelkesen diktált neki. (Nem véletlenül van benne egy olyan rész is, amikor valami nagyon hasonló jár Addie fejében is.) Jó, túlzok, de a Luc – Addie – Henry vonalon ez irritált. Nekem inkább volt igazi az Addie – Luc kapcsolat, mint az Addie – Henry. Egy utolsó gondolat: Addie mélyen hiszi, hogy Luc nem szerelmes belé. Az új alkujába belefér, ha Luc elküldi, elmehet. Addie terve, hogy eltaszíttassa magát, úgy fogalmaz, meggyűlölteti magát és összetöri Luc szívét, bizonyítja neki, hogy nem tud szeretni. De ez nem önellentmondás? Ahhoz, hogy a szívét összetörhesse, tudnia kell szeretni. De pont.

Tetszett az is, ahogy Addie múzsának állt és ihletett. Igaz, erre is tudok mondani olyat, ami eszembe jutott. Te szent kék – de itt a múzsa nem kér olyan árat, arra ott van Luc…

A történet egyik varázsa maga a története, a sok ötlet vagy ismerős elem, amiből összeáll egy nagy történet. Ráadásul V.E. Schwab nem szereti elvarrni a szálakat – ha belegondolok, nem is nagyon olvastam tőle olyat, aminek teljesen zárt lenne a vége. Itt is úgy köszönünk el, hogy indulhat az újabb játszma. Nem tartom kizártnak, hogy visszahozza még Addie és Luc alakját egyszer.

A történet másik varázsa, a karakterei és a vágyaik. Nagyon sokakban találtam valamit, amivel együtt tudtam érezni. Ahogy Addie az elején fogságban érzi magát a saját életében, annak a vágya, hogy nyomot hagyjon. Valahol úgy is gondolom, hogy azért talált el sokakat ez a sztori annyira, mert ahogy a könyvben Luc is fogalmaz, végül mindenki arra vágyik, hogy emlékezzenek rá. Ez egyetemes, nagyon emberi, át tudjuk érezni. Ahogy Henry azon vágyát is, hogy önmagáért szeressék. A történet hosszához képest nem mozgat sok szereplőt, de akik megjelennek, azok jellegzetesek. Akkor is, ha csak egy-egy pillanatra bukkannak fel.

Végül, a harmadik. Az időszerkezet, ahogy a jelenben megy egy szerelmi háromszög, miközben kibomlik mögötte 300 év története, amit valahol szintén szerelmi történetnek érzek. Mondjuk, nem Addie és Luc közti viszonyok fogtak meg abban elsősorban, hanem amilyennek Addie megélte a különböző korokat.

De, hogy valami olyat is kiemeljek, ami nem tetszett. Egy ponton már túlírtnak éreztem, ahogy Addie és Henry egymás mellett élnek, ugyanazokat a köröket futják újra és újra. Mert pl. Henry barátai számára Addie mindig új ember, nem emlékezhetnek rá. Kicsit ehhez kapcsolódik, hogy Addie jellemében van egy olyan vonás, amivel nem bírtam megbékélni. Soha, semmi nem elég neki. Addie mindent akar, és a makacssága segít neki kitartani, de még akkor is fegyvert szegez és kombinál, amikor már megbékélhetne.

Különben, Luc szerintem rossz taktikát választott. Azzal egyetértek, hogy Addie soha nem adná fel az életét, még ha nem is tud nyomot hagyni. Túlzottan élteti minden új, a felfedezésre váró újdonságok. A jó irány az lett volna, amit egyszer megmutat neki, de aztán nem kell a lánynak úgy élnie: ha tényleg csak a halhatatlanságot adja meg neki, nem a fiatalságot és az egészséget. Összement vénasszonyként, akinek már minden fáj, nem dacolt volna annyit, mint amit így meg tudott tenni.

De mindennel együtt nagyon bele tudtam élni magam a sztoriban, átérezni az eseményeket és a szereplőket is. Talán az is egy plusz pont neki, hogy egyes dolgokat másképpen szerettem volna alakulni a történetben.

Schwab: Addie LaRue láthatatlan élete – Mint fantasy: 95% erős ötlet, remekül elmesélve – játszik karakterekkel, idősíkokkal és ötletes a vége is.

Szubjektíven: 90% egy szakaszon túlírtnak éreztem, különben csodaszép mese, amiben sok mindent át tudtam érezni.

Sokan összekeverik a mozgást a haladással –